Kelet-Magyarország, 1975. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 169. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1975. július 20. ——éf-r:- Egy másik műszak Szombat volt. Néhány perccel múlt három óra. Az üzemekben az emberek gondolatban már haza készültek. A gyár első udvarára egymás után érkeztek az autóbuszok. Az I-es kapu előtt az országút mellett, csenevész eperfa árnyékában asszonyok és gyerekek ültek az árokparton. Kerékpár, juk ott feküdt mellettük a ritkára nőtt, napégette füvön. Időnként a kerítés fölött a dombok felé néztek. Arra, ahol a völgyek zugában, sokhelyütt a föld mélyén rejtőzködtek az üzemek. Férjüket, apjukat várták. Itt még élt az a szokás, hogy műszakváltáskor a családfőt szinte rögtön köszöntse valaki, mintegy mindennapos hálaként a vállalt veszélyért. Mert akik itt dolgoztak, azok mindennap kockára tették az életüket. Persze munka közben csak ritkán gondoltak erre. Az öreg még arra sem gondolt, hogy szombat van, s hogy holnap reggel hétkor nem kell fejére húznia a gázálarcot. Ha tud, aludhat akár kilencig is. Effélék sohasem jártak az eszében. A munkájáról pedig már nem volt mit tűnődnie. Több, mint harminc éve csinálta ugyanazt. Elégedetten, zokszó nélkül. Minden szükséges mozdulat szinte már az ösztönök természetességével élt benne. Mint az ébredés, amihez nem kellett csörgőóra. Egyáltalán, ritkán nézett órára. A fény változását, a nap járását figyelte, meg figyelme frisseségét vagy tompultságát, mert azzal érezte az időt. Itt az üzemben is, ahol különben sem venné hasznát holmi finom kis „ke- tyegónek”, mert elenné a savgőz, mint a gumírozott munkaruha alatt a fehérneműjét. Aztán meg az egész napos üst melletti állástól megfájdult a lába is, s a fájdalom lassan a dereka felé húzódott, ott tanyát ütött, s ez már jelezte, hogy közeledik a műszak vége. Pontosan így jelentkezik nap nap után. Ilyenkor mindig lelép a dobogóról, sarokba állítja a keverővasat, s gumikesztyűs kezével megmaszírozza derekát a vesék vonalán. Most is készült, hogy hátat fordítson a szűrőüstnek, de lát. ta, hogy hirtelen eltűnik belőle a salétromsavval péppé oldott cellulóz. A garat fekete szája üresen kongott, ahogy a keverővassal hozzáért. Nem mert mozdulni. A sziréna elfújta a négyet. Az öreg már szinte görcsösen várta, hogy'megérintsék a vállát, hogy valaki jöjjön valami eligazító hírrel, utasítással. Hátra nézni, az ajtó felé kémlelni azonban nem mert. Mozdulatlanul meredt a szűrőkádra, készült a pillanatra, amikor a garatból hirtelen kizúdul a kásás anyag, szétfröccsenve, beteríve mindent. Tudta, a testet kapó veszély pillanata lesz ez, de legalább kiszabadítja a bizonytalanság szorításából. Bizonytalanság. A lábából is kiment minden erő, s a keverővasra kellett támaszkodnia, mert úgy érezte összecsukok. Félt. Nem áltatta magát. Tudta, itt a rossz véggel mindig számolni kell. Itt mindig, minden műszakot úgy kell kezdeni, hogy az utolsó is lehet. Ezt vállalni kell. Nem lehet mindjárt elszaladni. Zihálva kapkodta a levegőt, s alig tudott uralkodni magán, hogy ha csak egy szemvillanásnyi időre is, de föl ne rántsa a gázálarcot, s szabadon, jó mélyen teleszívja tüdejét, megdörzsölje gumimaszkégette arcát. Gyengén megérintették a könyökét. Meg se rezdült. Aztán rémülten kapta fel fejét, amikor erősebben megszorították a karját. A gázálarc bepárásodott üvegén át homályosan látta az integetőket. Rábólintott a hívásra. Sietni akart. De csak az udvaron, a távolabb épített dohányzóhoz vivő járdán sikerült úgy ahogy szaporázni lépteit. Benn levágódott a lócára, s első dolga volt rágyújtani. „Baj van öreg.” Zúgott a füle a még most sem csillapult félelemtől, így hát messziről és nagyon halkan hallotta a szavakat. „Eldugult a főelosztó. A csapnál. Odafönn már megteltek a tartályok.” A többit már tudta magától is. Azt, hogy a csövekben minden percben növekszik a nyomás, növekszik a hő, s ha eléri a kritikus pontot, robban a nitrocellulóz. „Nahát akkor gyorsan a villáskulcsot.” A csaphoz létrán kellett felmászni égé. szén a mennyezet sarkába. Bepréselte magát a vasbetonfödém és a deréknyi vastag cső közé. Az összeillesztés peremeit a csavarokkal együtt ragyás rozsdásra ette a savgőz. Szinte összeforrt az egész. Húzásnak, feszítésnek nem engedett. Tehetetlensége, félelme természetes reakcióként dühbe csapott át. Kihúzódott egészen az oldalfalig, lábát nekifeszítette az alsó csőnek, s vadul, minden erejével ütni kezdte a csavarokat. Tudta, persze hogy tudta, a halállal játszik. Az ütésektől éppúgy felrobbanhat a nitrocellulóz, mint a túlnyomástól vagy a megnövekedett hőtől. De most nem latolgatott, nem ülhetett félre más megoldásokon gondolkodni. S mert így volt, s mert ezt tudta, indulatain már nem is volt képes uralkodni. Ütött, ütött, mert számára most már a mozdulatlan csavarokon kívül nem létezett semmi más. Ütött, hogy szétverje az egész mozdulatlanságot, letörje az egész csaptelepet... Nem érezte már mellén a rozsdarücsköket, a bordáiba préselt fájdalmat, s azt sem, hogy kapaszkodó bal kezén a kesztyűvel együtt szétrongyolódik a bőr is, hogy csípi szemét a lecsorgó izzadtság, nem érzett semmit önmagából. Amikor a megnyílt csövön s az elvezető csatornába végre meglátta a habosán zubogó sárgászöld anyagot, szerette volna megmeríteni benne széttárt gumikesztyűs ujjait, ahogy a sugárban előtörő forrásvizet szokta simogatni az ember. Nem tette, mert most már józan esze mégiscsak uralkodott érzelmein. De nézte, sokáig nézte a szabad, szelíd anyaggal telt szűrőkádat, s most még kevésbé érzett fájdalmat, még kevésbé érezte a szorító, égető gázálarcot s a múló időt. Igen. Az idő most, győzelmé. nek örömpillanataiban még annyira sem érdekelte, mint máskor. Pedig közben eltelt egy másik műszak is... Nemzet és történelem N emzeti létünk sajátosságai, lényegi vonásai — bár alakulnak, módosulnak — egészükben mégis múltunkban gyökereznek. Feltehetjük a kérdést: mindig nemzeti keretek között játszódott-e le az emberiség, vagy legalábbis Európa történelme avagy a nemzetek önmagukban véve is történeti képződmények, tehát „megszülettek” a fejlődés során? Nemzetünk születésének hajnalán, a múlt század elején rengetegen fordultak e kérdésekkel a múlt írásos és hagyománybeli tanúságtételeihez, és vallatni kezdték a forrásokat. A korabeli elképzelések szerint a nemzet azonos volt a múlttal. Kölcsey Ferenc volt az, aki elsőként ismerte fel, hogy a nemzetet nem a múlt határozza meg. A nemzet konkrét történeti képződmény: nem a múlt írja elő, hanem adott feltételek és lehetőségek alakítják. Mondanunk sem kell, az elméleti viták hátterében politikai megfontolások rejlettek: azokat az elveket keresték, amelyek iránytűként szolgálnak az ország sorsát vezérlők kezében. Ezt a jövőre irányultságot elsőként Széchenyi foglalta össze híres aforizmájában: „Sokan azt gondolják: Magyar- ország — volt. Én azt szeretem hinni — lesz.” Igaza volt és igaza lett, de ez az út annyi kanyargót és buktatót rejtett magában, hogy minden történelmi fordulatnál újra és újra fel kellett tenni a kérdést a nemzet és a történelem kapcsolatáról, hiszen a történelem sohasem lezárt, a változásával átalakul a nemzet is. S micsoda változások mentek végbe történelmünkben csak az utóbbi száz-százötven évben is! 1848-ban forradalmi úton megindult, majd felülről, kompromisszum útján 1867-ben lezárult az ország polgári átalakulása. Megszületett a kapitalista Magyarország, amely a polgári nemzet kifejlődésének elengedhetetlen feltétele. A nemzeti fejlődés mégsem lehetett zavartalan, mert a régi Magyarország soknemzetiségű ország volt, s az egymást keresztező nemzeti törekvések lehetetlenné tették egyes valós nemzeti igények kielégítését. A „kárpótlást” a nemzeti tudat nagyranövesztése, a nacionalizmus jelentette. Mondanunk sem kell, egyik nacionalizmusnak sem volt „igaza”. Ma már a történeti kutatások fényében világosan leszögezhetjük: nem lehetett igazságos megoldás a polgári nemzetek érdekeinek szembesítése és egyeztetése alapján. Nem igazságos, hanem igazságtalan rendezés volt a trianoni békerendezés is, amely megszüntette ugyan a soknemzetiségű, a nemzetiségi elnyomás rendszerére épülő történelmi Magyarországot, de helyette nemzeti kisebbségeket magukba foglaló utódállamokat hozott létre. Az új igazságtalansággal a Horthy-Magyaror- szág hivatalos propagandája a régit állította szembe, mint ideális megoldást. Hivatalos ideológia lett a nacionalizmus, a revíziós sovinizmus. K orántsem véletlen, hogy abban a korszakban különös élességgel vetődött fel a kérdés: mi is a nemzet? Amit az uralkodó propaganda állít — s ekkor a haladás hívei nem számolhatnának többé a nemzettel — vagy létezik egy más, iga- zabb magyarság is? A korszak vezető történésze, Szekfű Gyula a második világháború küszöbén már kiábrándult a hivatalos nacionalista ideológiából, amelynek pedig egyik megteremtője is volt, s személyes felelősségét felismerve törekedett a korrekcióra. „Mi a magyar?” kérdőcímmel adott ki vaskos tanulmánykötetet, amelybe rajta kívül a korszak szellemi életének kiválóságai, így Kodály Zoltán, Babits Mihály is írtak tanulmányokat. Az újabb, legnagyobb jelentőségű történelmi sorsforduló, a felszabadulás a nemzet számára is új történelmi távlatot nyitott. Napirendre került a nemzeti fejlődés kiteljesedését jelentő szocialista nemzetnek a megteremtése, olyan közösség létrehozása, amelyben már nincsenek kibékíthetetlen ellentétű társadalmi csoportok. Történelmi szemléletünk — mint erre az 1966- ban elhunyt kiváló történész, Molnár Erik rámutatott — számos nacionalista maradványt őriz. Véleménye a társadalomtudományban és a közvéleményben, a publicisztikában egyaránt nagy vitát váltott ki. A polémia több évig húzódott, s megnyugtató módon a mai napig sem zárult le. Éppen e sokágú eszmecsere hozta napvilágra, hogy alapvető feltáró munkák hiányzanak még ahhoz, hogy valamelyest is megnyugtató módon le lehessen zárni egyes vitás történeti kérdéseket. E gy mintaszerű „mélyfúrás” azonban már itt van előttünk: Szűcs Jenő könyve, a Nemzet és történelem. A kötet tanulmányai nem az olyan sokat vitatott 16—18. századi korszakokkal foglalkoznak, hanem a nemzeti kérdés előzményeit tárják fel a 10—14. századi magyar történelemben. Az Árpádok korában a nyugati kereszténység, majd a kifejlődő rendiség ideológiáját alkalmazták — persze a hazai viszonyokhoz igazított változtatásokkal — az első „hungarus” (nemesi értelemben vett „magyar”) koncepció kialakításakor. A jobbágyok persze, még ha magyar nyelvűek is, nem tartoztak a „nemesi nemzet” kötelékébe — amelyet a kiváltságok mellett éppen a latinnyelvűség kapcsolt egybe. Későbbi — és a nemzet kialakulása szempontjából döntő — fejlemény, amikor megfogalmazódik a nemesekre és jobbágyokra egyaránt kiterjedő nemzetiségi tudat. De még a 16. században is döntőnek a származást, a nemesi, polgári vagy jobbágyi rendhez tartozást tekintik, másodsorban a kereszténység, tehát a vallás közössége az összetartó tényező, s csak ezután jön a közös nyelv vagy a (képzelt) közös származás. N enlzet és történelem napjainkban, a mostani történésekben nem ellentétesek többé — a múltbeli ellentmondások kibogozásával és megértetésével remélhetően nem lesz már sokáig adós a nemzeti tudat ébrentartásában oly jelentős szerepet játszó történettudomány sem. Gergely András Tekintsük át a Szovjet Irodalom című folyóirat harmadik számát, melynek borítóját Edité Vignere Nyár című gobelinje díszíti. A Próza rovat ezúttal is három írót mutat be: Nyikolaj Jevdokimovot, Andrej Bitovot és Vaszil Bihovot. Nyikolaj Jevdo. kimov, akinek első kötete Halászok (Riba- ki) címmel jelent meg 1948-ban, magyarul is megjelent műveivel felkeltette az olvasó figyelmét. Ezek a Bűnös lány, Az emlékezés törvényei, Mese a városlakó Nyurkáról, A Don meghódítása. A folyóirat harmadik száma N. Jevdokimov prózáját A nélkülözhetetlen ember című elbeszéléssel (Soproni András fordítása) mutatja be. Az elbeszélés cselekménye 1946-ban zajlik, amikor „véget ért a két háború: a némettel az egyik, a japánnal a másik, kezdték hazaboesátani a katonákat...” Az író elbeszélése középpontjába az egykori katona, Szerafim Frolov sorsát és Nasztya iránti romantikus szerelmét állítja, „akinek szívéből kiűzte a vért a nemrég múlt háború”. A romantikus szerelem és a valóság östszecsapása megérteti Flo- rovval, hogy „mindenkinek meg kell legyen a maga földje, a maga helye...” Véleményünk szerint az író ezekkel a sorokkal fejezi ki az elbeszélés elvi-esztétikai mondanivalóját. Andrej Bitov A katona és az Ábránd- kép című elbeszélései (Nyilas Vera és Lé- nárt Éva fordításai), valamint az őt bemutató Érzelmek és tettek kapcsolata című cikk Galina Bjelaja tollából meglehetősen kifejező képet ad az író művészi világáról és munkásságáról. Bitov elbeszéléseiben az emberi szépség és az emberi erkölcs mércéje azt jelenti, hogy az ember miként viszonyul a másik emberhez, kötelességéhez, az igazsághoz. Aki az első számban elkezdte olvasni V. Bikov kisregényét, a Farkascsordát, nagy érdeklődéssel vette kézbe a harmadik számban közölt befejező részt. Bikovnak ez a kisregénye azok közé tartozik, amiket az olvasók nehezen felejtenek eL A farkascsorda valóságos és elbeszélésbeli szimbolikus jelentése, a farkasokéra hasonló fasiszta csordák rémtette: a partizánok lemészárlása, Levesük menekülése a gyerekekkel, soha nem törlődik ki az olvasók emlékezetéből. A Líra rovat két költőnek, Eduardas Mi- ezelaitis és Kszenyija Nyekraszova műveit mutatja be. A Lenin-díjjal kitüntetett litván költő, Eduardas Miezelaitis munkássága jól ismert a Szovjetunióban. A folyóirat ezúttal Miezelaitis új poémáját ajánlja az olvasók figyelmébe, a Ciurlionis fehér szigetét (Tandorí Dezső fordításában). A poéma a híres litván zeneszerző és festőművész, Mikolajus Ciurlionis (1875—1911) emlékét idézi, akiről a költő így szól: „Aki egyszer találkozott Ciurlionis látomásaival, az sohasem felejti el ezt a sajátos világot.” A Kszenyija Nyekraszova verseit (Győri Balázs fordításai) bemutató cikkben Inna Rosztovava tollából ezt olvashatjuk: „E költészet becsességét és jellegzetességét az adja meg, hogy nem csak embernek és tájnak, külső és belső létezésnek biztosította a találkozást és az egymásra találást... úgy,... hogy a lét nyitja meg a falnak dőlve állva, színével arra, fonákjával felénk”. A folyóiratban közölt tíz verse közül Az Anna Ahmatovának szentelt mély benyomást. A Két nyelven rovatban két szerző, Eduard Sim (Hogyan nyílik a mák?, Zápor, Lcwnbhullás) és Ljudmila Tatyjanicse- va (Virágzik a ) elbeszéléseivel találkozunk Bállá Gyula fordításában. A Napló rovatban Szergej Zaligínnek Az én költőm című Csehovról szóló esszéjét olvashatjuk, amelyben a szerző csupán annyit akart elmondani: „Én így olvastam Csehovot.” Az Ember és kora rovat az olvasónak Jurij Trifonov, az ismert mai szovjet író munkáiból ajánl érdekes anyagot. Az Irodalom és élet rovat az olvasónak Vlagyimir Kantorovics: Valentyin Ovecskin és a riport -című cikkét mutatja be (S. Nyi- rő József fordítása), ami Valentyin Ovecskin 1972-ben kiadott új kötetéről szól. Mint ismeretes, Ovecskin majdnem két évtizeden keresztül „újra meg újra mérlegelte, hogy mi viszi előre a falu életét; kitartóan tanulmányozta a falusi munka és a kolhozélet erkölcsi mozzanatait”. Kantorovics véleménye szerint az új kötet „bevezeti az olvasót az író levéltárába, feleleveníti publicisztikájának néhány lapját, s legelsősorban is hitelesen megmutatja Ovecskin egyéniségét”. A Műhely rovat Grigorij Közi név (1905—1973), a híres szovjet filmrendező érdekes jegyzeteit közli. A rovat bevezetőjében Borisz Burszov a következőket írja: „Minden egyes jegyzetben felindult hangja hallatszik, azé a művészé, aki Leonyid Tranfoerg rendezővel együtt a Makszim- trilógia filmjeit — a Makszim ifjúságát (1935), a Makszim visszatérését (1937) és a Viborgi városrészt (1939) — alkotta meg, majd a Don Quijotét (1957), a Hamletet (1964), a Lear királyt (1971). Mindegyik egy-egy csúcsa filmművészetünknek.” A szovjet filmművészet mai ájlapotát elemzi Alekszanov Karagancv irodalomtörténész, színházi és filmkritikus A filmrendezésről című munkájában. Ebben a rovatban érdekes anyagot találhatunk még a mai szovjet díszítőművészetről, Varvara Szaviokaja cikkeit A Szovjet-Baltikum művésznői címmel. Dr. Bállá Tamara A „Szovjet Irodalom” lilHIl számáról llliilM|
