Kelet-Magyarország, 1975. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-11 / 109. szám

n KELET-M.AGYARORSZAG — VASÄRNAPI melléklet T9T5. rnijos 1%. Tóth-Máthé Miklós» EGY ÜVEG A falábú susztert mindenki ismerte a ta­•* tubán. Akár egy csodadoktort, úgy tar­tották számon, mert nem akadt olyan csám- pás sarkú, tátogó talpú, reménytelennek tűnő lábbeli, amelynek ne hosszabbította volna meg az életét. Tarka cipőroncsokkal teleduggatott, bőrszagú kis műhelyében, a szája sarkában örökké kialudt cigarettavéggel úgy tudott rá­nézni egy kimúlt szandálra, mintha pusztán a pillantásával tel tudná támasztani. Már nem tudni, ki nevezte el Doktor Ko­pogósnak, de aztán rajta maradt. A fiatalok nem is tudták a rendes nevét, és az idősebbek is egyre kevesebben. Sokan már el sem tudták képzelni két lábbal, mintha á sors kifürkész­hetetlen akaratából így született volna. Pedig á sors csak a? első világháborúban szólt közbe, akkor hagyta ott az egyik lábát, és iött haza féllábbal. Egy ideig sajnálkoztak e délceg fiatalember szerencsétlenségén, majd ákadt egy lány, akinek így is kellett. Aztán az a lány is özvegyen hagyta egy kisfiúval. Dok­tor Kopogós nem nősült meg ismét, felnevelte, ki taníttatta a gyereket, a töménytelen meny. nyiségű rozzant csizma, Cipó, szandál ö'ssZctá- kolásából. A ftú kül.kereskédelmi szákon végzett a közgazdasági egyetemén, ledoktorált áz öreg nem kis büszkeségére, mintha csak az apjára ragasztott titulust akarta volna realizálni a családban. Aztán Pestre került állásba, meg­nősült és csák ritkán látogatott háza. Nem szándékosan maradt el hosszabb ideig,, hiszen a maga módján szerette áz öreget, meg tudta is. mit köszönhet neki, de munkája folytán sokat átázott. és így legtöbbször csák szíhes képeslapokkal kereste fél á Szülői házat. Doktor Kopogós mindig megmutatta a színes lápokat a kuncsaftoknak, addig letette a kalapácsot, és az ölébe préselt, sarkalásra váró cipővel, gyönyörködött benne, ahogy for­gatták, nézegették. — Ezt Görögországból küldte, ázt meg Olaszországból — magyarázta —, azon meg a Francia Alpok van. Nézzék csák meg azokat a havas hegycsúcsokát! — Hát jó szakmát . választott a fia — mondta elismerően az egyik szomszéd —. úgy furikázik áz országokban ahogy mi megyünk ki a határba. Doktor Kopogós legjobban az olyan lapokat szerette, melyek á tengert, ábrázolták. Azokat csirizzel rára.gasztotta a fáira, hogy munka közben is rájuk pillanthasson, j Ha láthattam volna — gondolta sokszor —, csak egyszer, legalább a háborúban. De még ott is csak a szántóföldön csapott belém a gránát. Mi-ntha meg lenne írva, hogy egész életemben csak szántóföldeket, réteket, akác­erdőket meg ezt á döglött mocsarát lássam itt a falú álján. Igyekezett minden könyvet elolvasni, ami. bén á tengerről írtak, vagy ahhoz kapcsolódott a cselekmény. Vett egy iskolái, atlaszt, és es­ténként sokáig nézegette rajta a kékkel jelz,ett foltokat. Már álmából felriasztva is megtudta volna mondani, hói helyezkedik el á,z Arab­tenger, áz Egei, a Ealli, vagy hol terül szét, mint egy nagy kék viaszosvászon asztalterí­tő az Atlanti-óceán. Tulajdonképpen tévét is a nagy víz miatt vásárolt. A tengerrel kapcsolatos műsorokat mindig gondosan aláhúzogátta piros ceruzá­val, és aztán izgatottan várta az adást. Olyan­kor elfelejtette magányát, a falábát, a cipő­romokkal zsúfolt kis bazárt, és elképzelte, hogy ott ül valamelyik hajókabinban, alatta meg hömpölyög, csapkod, morog az óceán. Amikor legközelebb hazalátogatott a fia, azt mondta neki: — Megkérnélek én valamire, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki. Mert egy kicsit tán szokatlan kívánság... — Tessék csak, apám. ha módomban áll, szívesen megteszem. Miről lenne szó? Az öreg előkerített egy üres kövidinkás üveget, gondosan megtörülgette, majd szé­gyenlős tétovasággal nyújtotta oda a fiának, — Ha legközelebb a tengerhez mégy, merítsd már meg benne, aztán hoz,d el nekem. Nem kívánom én ingygen a fáradságodat. — Ugyan, ez a legkevesebb — tette el az üveget a fiú —, két hét múlva megyek Szu­dán 3a. ott van a Vörös-tenger, majd kiszala­dunk a tárgyalások szünetében. De mi a cso­dának ez magánák? — Ne törődj vele... csak merítsd meg. Szeretném látni, milyen vize van. meg aztán, — nevetett fel apró, kicsit keserű nevetéssel . ha én nem mehetek a tengerhez jöjjön el az hozzám. A fiú megcsóválta a fejét, akarj még né­hány szót mondani ennek az egésznek az ér­telmetlenségéről, de ahogy a kicsire gorbedl. sőyárgó szemű öregeitiberre pillantott, magá­ba fojtotta. Talán valamit megérzett abból hogy ami neki szinte mindennapos1 élmény, az apjának egv életreszóló lehetne. Szudánba utazva gondolt is rá. később tél. jesen kiment a fejéből. Csak otthon jutott eszébe ismét, mikor áz ájándekökat osztotta ki q feleségének meg a gyerekeknek. A szeny. nyes ingek alól szinte vádíóan pucérkodott elő az üres kövidinkás üveg. — Fiacskám — kérte á féleségét —jut­tasd már eszembe, ha megyek Lengyelország­ÓCEÁN ba, hogy merítsem meg ezt áz üvegét a Balti. , tengerből. Tudod,, az apám... nahát, erre kért meg. aztán mindig elfelejtem. Látszik, hogy az öreg a legpihentebb agyú köztünk mert csak neki juthat eszébe ilyen marhaság! Lengyelországból jövet már határozottan idegesítette, hogy megint feledékeny volt. An­nál is inkább, mert ezután szándékozott meg­látogatni az öreget, családostól. Mit mondjon majd neki? Doktor Kopogós ótt várta őket a ház előtt. Amikor megállt a piros Volkswagen, á kö­szöntések ulán^ mindjárt az üveget kérdezte. Nagyon sokat fogyott, zsugorodott a legutóbbi találkozás óta. és a fiú döbbenten állapította meg, hogy lassan már csak a falába lesz raj­ta a régi, a felismerhető. — Az igazság áz Apám — kereste. zavar­tan a szavaikat —, hogy meg akartam én me­ríteni a tengerben, de aztán eszembe jűtott, mennyivel érdekesebb lenne, ha áz óceánból hoznék. Az mégis csak más. mint á tenger! Két hónap múlva Spanyolországba utázofn, majd ótt megtöltöm áz Atlanti-óceánból. — Azért jo lett volna nekem 4 tertgerből is, de hát ahogy gondolod, fiam... —- Na. de, nem jöttem ám'üres kézzel — lélegzett fel megkönnyebbülten a fiú —, hoz­tam magának tíz pár remek sámfát. Úgyis megkoptak már nagyon a régiek, ezeknek biztosan jó hasznát veszi. Spanyolországba repülése előtt felírta a határidőnaplójába, az elintézni vsúók közé: egy üveg óceán. Nagyon szégyellte, hogy ezt a semmiséget még mindig nem tette meg az apjának, és aggasztotta az. öreg állapota is. Csák nehogy késő legyen már! Spanyolországban aztán meg is merítette áz üveget az óceánban, de később a szállodá­ban felejtette. Á repülőgépen jutott eszébe és nagyon dühös volt magára, az apjára, á2 egész Atlanti-óceánra. Otthon első útja á közértbe vezetett. Egy liter kövidinkát vásárolt, aztán beleöntötte a lefolyóba (ezt a bort sosem szerette, savat csi­nált), majd áz üres üVéget teleengedte vízzel Beletett, néhány kanál sót, összerázta, ledú. gaszol ta. Nahát — gondolta elégedetten —, éz már jóval élőbb is eszembe juthatott volna, meg­kímélve magám egy sor fölösleges idegesség­től. . . Az apja helyett csaknem egy csontváz fe­küdt á nagy csíkos dunna alátt amikor meg­látogatta. A szeme, mint, két szürke kavics, a koponyára aszalódott, homokszínű bőrben. Ár­ról panaszkodott, hogy fázik, és már a dunna sem melegíti. Á szomszédasszony válámi krumplipépet főzött neki, és suttogva újságol­ta, hogy nem sokáig húzhatja áz öreg. — A doktor úr már kétszer is be akarta küldeni a kórházba — mondta —, de nem en­gedte. Azt felelte, inkább itthon akar meg­halni, pedig én tudtam, hogy igazán csak ma­gát ,várta. Az üveg ekkor már ott horpasztotta a dunna tetejét. Doktor Kopogós erőtlenül vé­gighúzta rajta az ujjait, és sokáig nézte. Egy üveg óceán, gondolta, és kavicsszürke szemé­vel látni vélte benne a végtelen kékséget, hajókkal, bálnákkal, csodálatosan furcsa ten­geri csillagokkal, kagylókkal, csigákkal. És felsóhajtott a gyönyörűségtől, hogy az a ren­geteg csodavilág, amiröl annyiszor olvasott, vagy amit a tévében látott, most ott tiszteleg előtte két csík között a dunna tetején, beszo­rítva egy kövidinkás üvegbe. Aztán arra kérte a fiát, hogy töltsön be­lőle egy pohárba. — Csak nem akarja meginni édesapám? Hiszen veszettül sós, kimarja még a torkát is... , — Hátha ez... ez segít — súgta az öreg —, nem akarok ón többet, mint egy kortyot... 'Csak éppen megízlelni, megforgatni kicsit a számban... Ivott egy kortyót. de nem érezte, hogy sós. Csak azt tudta, hogy most az óceánból ivott, a távoli, az elérhetetlen a végtelen óceánból! Demény Ottó*' DAL Bolyongva árváit réteken virágaim virágaim az unhatatlán kedvesek pitypang kék kóró kankalin nem lépi őket. senki seih ilyén ildomtalan csokor — öklömnyl szekfük tülekednek — vélük csak kósza szél lohol rideg sors kéhyé-kédviré élnek az isten teWyéfén röpül a millióm pihe megkapaszkodik e gyökér i Honnan indult harminc évvel ezelőtt s ho­vá érkezett á magyár képzőművészet? Mit tettek le harminc év alatt festőink, szobrá­szaink, grafikusaink a képzőművészet aszta­lára? Ilyen gondola toktól indíttatva néztük meg a Műcsarnok termeiben á Jubileumi kép­zőművészeti kiállítást. Tulajdonképpen vártűk már képzőművé­szetünknek ezt a bemutatkozását: áz utóbbi évek terméséből válogatott, legjobbnak ítélt képeket, szobrokat, grafikákat, gobelineket. Az itt látható művek — csaknem hatszáz alkotás — szinkronban vannak a progresszív művé­szeti törekvésékkel, s miközben keresik a válaszadás formai lehetőségeit, egyszersmind feleletet is adnak azokra. Ez á válász akkor is elhangzik, ha az egyes képek, szobrok, mű­vek ném kötődnek közvetlen társadalmi él­ményhez. Nem tematikus tárlat ez, s ezzel csak egyetérthetünk. A kiállított művek nagy része így is az építőmunka feltérképezése, a művészi látásmód sokféleségével. A kiállítás rendezői, helyesen, flem töre­kedtek a tárlatnál arra, hogy kiemelésekkel hangsúlyozzák a képzőművészetünkben fellel­hető egyes stílusirányzatokat. A legfőbb meg­határozó — az egész számbavételén túl —lát­hatóan az volt, hogy a főbb tartalmi jegyek, a képzőművészetünkben egyértelműen felismer­hető progresszivitás és a szocialista világné­zet súlyának megfelelően szerepeljenek. A festészeti anyagra a sokféleség jellem­ző, mind tartalmilag, mind formailag. A név­sor az idősebb, nemzetközileg is elismert mes­terektől kezdve, a középgeneráción át a leg- fiatalabbakig ível. Ott látjuk Barcsay Jenő, Bemáth Aurél, Czóbel Béla, Domanovszky Endre, Hincz Gyula, ICurucz D. István mun­káit épp úgy, mint Berki Viola, Kokas Ignác, Németh József, Szurcsik János, Udvardi Er­zsébet és Vecsési Sándor műveit, a nemrég el­hunyt Kondor Béla festményét, és a legfiata­labbak közül például Hézső Ferenc, Lóránt János, Sváby Lajos alkotását A hagyomány őrzése és továbbvitele ép­pen olyan fontos része a festői anyagnak ezen a tárlaton, mint a különféle művészeti irány­zatok. törekvések újrafelfedezése, kipróbálása és művészi beolvasztásának igénye. Természetesen az egykori nagy iskolák* küldetését teljesítő idősebbektől és az önkife­jezés egyéni eszközeit, saját stílusukat kereső fiataloktól egyaránt csupán egy-két művet láthatunk. Ám az egy-két kép mögött tema­tikus tárlátok, egyéni kiállítások egész sora van, A szobrászati anyag némiképp karakte­risztikusabb képet mutat. Ez a tárlat lényegé­ben a Köztulajdonban című kiállítás sereg­szemléjének a folytatása. Már ott megállapít­hattuk: zavarbaejtően sok értékes alkotás ké. szült, s kapott helyet köztereinken a felszaba­dulás óta. Mégsem elsősorban a mennyiség a lényeg, hanem az a művészi erő, amely igen sok nyilvánosságot kapott alkotást jellemez. Borsos Miklós remek vörösmárvány port­réi Déry Tiborról, Németh Lászlóról; Somo­gyi József új utakat kereső lírai kisplasztikái — mint például a Pannon álom. a Falusi em. lék —, drámai erejű Dózsája. Kiss István mü­veinek ugyancsak lírai szépsége és szakmai precizitása — Búza. Galambok; Segesdy György erőteljes, az eszmét és az embert egy­aránt felmutató, krómacélból "hegesztett Marx—Engels emlékműve; Pátzay Pál kifeje­ző, szuggesztív erejű Kopernikusza, Varga Imre életnagyságánál nagyobb ihleteit Ko- dály-szobra. Ifjabb Szabó István az Orlay Petrich So­ma lestméftyeiről ismert karosszékben ábrá­zolja Petőfit. A forradalmár költő bal kezében könyv, jobbjával indulásra készen a szék kar. fáját markolja tűnődés és indulat közötti állapotában. Kerényi Jenő szobrai, Vígh Ta­más, életnagyságánál nagyobb, monumentális erejű Lenin-errüékműve, vagy A felszabaduló című munkája kifejező erejű. A fiatalabbak1 közül Kő Pál, Borbás Tibor, Gyurcsek Ferenc munkája szintén a kifejező erő bizonysága. A művekben megnyilatkozó alapállás azonos; a művész hivatásául elfogadják, s eh­hez tartják magukat: felmutatni az embert, annak munkáját, küldetését, arculatát és ma­gára találását. A kisplasztikák témagazdagsá­ga, legtöbbjük szobrászi megoldásának ötletes­sége csak erősiti a kedvező benyomás1 H. M, Dobi Nroska: Bányászok (olaj). övári László: Tavasz (olaj). Jubileumi képzőművészeti kiállítás a Műcsarnokban

Next

/
Thumbnails
Contents