Kelet-Magyarország, 1975. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-30 / 76. szám
ftTS. mlrcfus 85. KELET-OTAtrrAHOTtSZ.i& Gondolatok a kongresszusról E gy hete ért véget a magyar kommu- -nisták egész népünk figyelmétől kísért XI. kongresszusa, A felfokozott érdeklődésre mi sem volt jellemzőbb: a kongresszusról szóló sajtó, rádiós és televíziós híradások olyan népszerűségnek örvendtek. amely csak az igazán nagy eseményeknél szokás. Pedig már hosszú évek óta gyakorlat nálunk, hogy pártunk mindig és mindenben megosztja tagságával és az egész néppel örömeit és gondjait, hogy mindig a nyílt, az elvi politika útját járja. Nincs az a súlyos gond, — ahogy azt Kádár János elvtárs a vitazáróban js hangsúlyozta — amivel ne fordulhatna a vezetés bizalommal a párthoz, a munkásosztályhoz, a néphez. A most véget ért XI. kongresszuson is az őszinteség, a gondok nyílt és bátor felvetése volt a jellemző. Pedig ha valamikor, akkor most igazán minden okuk rfieg lett volna a kongresszus küldötteinek, hogy elsősorban, vagy kizárólag a sikerekről szóljanak. Olyan négy és fél esztendőt, a dinamikus fejlődés olyan 54 hónapját teheti mérlegre az ország, amelyhez hasonló ütemet aligha ért meg valamikor is tőlünk fejlettebb és gazdagabb társadalom. Hogy a kongresszust mégis a józan optimizmus, az ország holnapjáért érzett nagy-nagy felelősség, forradalmi tettrekész- ség jellemezte, ez a kommunisták hagyományaiból és természetéből is következik. Ha csupán az eredmények tömör felsorolását is adjuk, ha csak a X kongresszus óta eltelt évek lényegét sürítjük, akkor is rengeteg az elismerésre méltó. Soha eddig nem épült annyi lakás, nem történt annyi az ember érdekében a születéstől egészen a nyugdíjas korig. Soha ilyen egyenesen és kiegyensúlyozottan nem javultak az életkörülmények. Soha azelőtt nem ismerkedtek ilyen tömegek a marxizmus—leninizmus igazságával. Soha nem volt ilyen munkára és becsületes életmódra serkentő közszellem, ilyen józanul is hangos kiállás a szocializmus ügyéért, mint most. Sok minden történt a munkások, a nők, a fiatalok érdekében, azért, hogy az emberek beleszólhassanak munkahelyük, lakóhelyük és az ország dolgaiba. És mégis! A kongresszus küldötteinek a figyelmét egy pillanatra sem vonták el a sikerek a tennivalókról, a feladatokról. amelyek bőségesen vannak, s amelyek legfőbb hivatása, hogy még tartalmasabbá, gazdagabbá tegyék a jelent és a jövőt. A kommunisták legmagasabb fórumán sokan és sok mindenről szóltak. Nincs életünknek egyetlen olyan napjainkban fontos kérdése, amelyről ne szóltak volna kommunistákhoz illő bátorsággal, nyíltsággal és őszinteséggel. Mi ragadta meg elsősorban a szabolcsi újságírót? Az őszinteség. A forradalmi elvhőség. Elveink és gyakorlatunk teljes egysége. Az, hogy pontosan látjuk, hogyan kell élnünk, dolgoznunk, hogy mit kell tennünk. S hogy biztosak vagyunk elhatározásunk szilárdságában és a holnap megteendő út helyességében. Elhangzott: társadalmunk a munka társadalma. Alapvető jelentőségű tehát, hogy a maga helyén mindenki jól végezze a rábízot- takat. hogy — mint az egyik felszólaló munkásküldött hangsúlyozta — szava csak annak legyen, aki (legyen bár vezető, vagy beosztott) munkáját becsülettel, tisztességgel végzi, aki tulajdonosnak érzi magát ebben az országban, vállalatánál, gyárában, intézményénél. Annak, aki nem a könnyebbik végét fogja meg a munkának, aki nem áll félre a munkától. hogy másoknak is jusson hely. A kispolgár nen^ ismeri el a kommunista fegyelmet. Nekünk azonban egységeseknek és fegyelmezetteknek kell lennünk, mert ebben van az erőnk és ebben vannak nagy erőforrásaink is. Előtérbe került a munka. Az okos, a főt szervezett, a hatékony, a jó minőségű munka. Választóvíz is ez egyúttal, mert megmutatja, hogy aki erre képes, az napjainkban is f forradalmár életét tudja élni. Feladataink tehát — bár szürkének és hétköznapinak tűnnek olykor — embert formáló és embert próbáló feladatok. A hozzájuk való viszony világosan tükrözi, ki az aki tettekkel és ki az, aki csupán szavakkal képes szolgálni a népet. Aki ma túl van a negyvenen, az a saját munkájának, Ifjúkorának olykor buktatókkal teli lelkesedése eredményeit is viszontláthatta a kongresszus egy hetében, a tanácskozás anyagaiban, vitájában. És a kudarcok ellenére is — amelyekkel az évtizedek itt-ott jártak — kellemes érzés tölthette el. Láthatta, hogy amit huszonöt-harminc évvel ezelőtt elkezdett szolgálni, az jó ügy volt. Az 1948-ban kidolgozott, a felszabadulás utáni első pártprogram végrehajtása során — amely szellemében is, de betüről-betüre is megvalósult — hozzátette a magáét a munkás hétköznapokon, bármilyen aprónak tűnő tettek sorozatával is, H a most, a fejlett szocialista társadalom építéséről szólhattak a'kongresszuson, akkor ennek az az alapja, hogy ha sokszor keservesen kínlódva is, még's felemelően szép utat tett meg a magyar kommunisták serege és az élcsapat irányításával az ország. Itt nem tűnhet lelkendező kifejezésnek, hogy történelmi jelentőségű volt az elmúlt több mint negyedszázad, a felszabadulás óta eltelt 30 év, amely sokak számára ma már csak a könyvek lapjairól, a közben veteránokká őszült idősebb nemzedék emlékezéséből ismerős. A megtett út hosszú kilométerkövei után az országnak ebben a sarkában is egy új, egy addig csupán elképzelt, de a többség számára talán még el sem képzelt állomáshoz érkeztünk. Gondoljunk csak vissza: milyen távolinak tűnnek ma azok a kívánságok, amelyeket egykor célként tűztünk magunk elé. s amelyek gyümölcseit már régen élvezzük. Valamikor munkát, most munkást keresnek. Valamikor építők százai vártak egy építkezésre, ma építkezések várnak építőkre. Egy emberöltő telt csak el azóta, amikor a munkás, vagy a parasztember örült, ha gyereke elvégezte a hat osztályt, vagy bekerült a polgáriba. Ma közülük valók a tanárok, a gyárigazgatók. Akkor program volt, hogy Szabolcsban gyümölcsfákkal kössék meg a homokot, ma ötvenezer holdon díszlenek a virágzó kertek. Csak aki végigjárta az utat, az a megmondhatója milyen nagyot változott a világ, s benne az ember és élete. Figyeltem a kongresszus munkájában részt vett nyugat-európai testvérpártok képviselőit. Arcukon ott volt az elismerés öröme, amikor a tényeket sorakoztatták fel a küldötteink, amikor arról beszéltek, hogy milyen nagyvonalú bőségben is jelentkezik társadalmunk emberszeretete, emberközpontúsága. Erősítettek is minket. Egyrészt az elismeréssel, másrészt azzal, hogy közvetlen közelről elmondták; mi rájuk a példánkkal is hatunk. Minél nagyobbak a sikereink, annál könnyebb az ő harcuk, A szocialista országokkal együtt menetelni annyi, mint a társadalmi fejlődés élvonalában haladni. Ma már tudjuk: ez nagyszerű, de felelősséggel és soha meg nem szűnő erőfeszítéssel járó feladat is. Am éppen ez, ami új erőt ad. Megint Kádár elvtársat idézem: „Nemcsak a cél lelkesít, hanem az út is. Építő munkánk szépségeit nemcsak tizenöt-húsz év múlva élvezhetjük, hanem menet közben is. A fejlett szocialista társadalom nemcsak az utódok számára, hanem nekünk is épül.” Ú gy épül, hogy ezután is lesz gond és öröm, buktató és a sikerek felett érzett elégedettség. A ma forradalmi- sága ilyen szavakban rejlik: életmód, korszerűség, fegyelem, hatékonyság, tudás. Jobban kell dolgoznunk és ehhez nagyobb tudás kell. Megjegyeztem a csepeli munkás mondatait, aki a gyári pártbizottság feliratát idézte: „Aki ma nem tud tanulni a munkától, holnap majd nem tud dolgozni a tudatlanságtól.” Napjaink forradalmi sága látványosság nélküli, de szívós, kemény harc. Az emberék megnyeréséért, a plusz tonnákért, a plusz milliókért, a régi, a beidegzódött szokások ellen, az újért, a haladóért A kongresszus befejeződött. De miután a jövőt öntötte szavakba és sorokba, az igazi munka tulajdonképpen most kezdődött eL „Több kunyhó volt itt... Kopka János Szentségtörést követtem volna el azzal, hogy sebeket szaggatva, keserű múltra emlékezve papírra vetem néhány sorban, hogy e hon legkitaszítottabb- jai, a valamikori cselédek-zsellérck, a szolgahad talán egy fokkal rosszabbul élt, mint az uraság állatai? Ezzel sértettem volna meg az öreg Doroscsák Mihályt Kabaláson? Erzsébet asszony, Mihály bátyám fiának a felesége már hétfőn kora reggel várt, hogy tudomásomra hozza, Kabaláson felháborodást keltettem, mert kiszerkesztettem az újságba, hogy valósággal istállóéletet éltek az ő apósáck. Honnan vettem én ezt? Menjek ki, s tisztázzam a dolgot. Megígértem, újra ellátogatok Kabakísra, s felkeresem a sértettet, az egykori szolgaembcrt, Doroscsák Mihályt és elnézést, bocsánatot kérek tőle. „Nincs azon mit szégyenkezni...“ Ott áll a takaros kis házacska a hajlatban, ahogy az út kanyarodik. Nem fogadott kutya, nincs is, különben nyomát láttam volna. Fűrész, elárvult szerszámok hevertek szanaszét a verandán. S, amint ajtót nyitottam, rögtön megpillantottam az öreget a dunnás- párnás ágyban a sarokban. Lábvégtől a másik ágy, a mamáé, Júlia nénié, akivel végiggürcölte a szolgaévtizedeket. Az öreg ágynak dőlt, leesett a lábáról, beteg. Mellette a hajlított faszéken pihent a pipája. S, amikor említettem, ki vagyok, ha nehezen is, felült az ágyán. Vele szemben apró ablak, plétányérokban már kinyíltak a paprika- és a salviapalánták. Érdeklődésemre felderült sápadt, megnyúlt arca, s nagy, szép bajusza alól mormolta a maga nyolcvankét évével, hogy bizony kedves fiam, már nem lennének ott az ablakban, ha járni, dolgozni tudnék. Zománcos spór lehelte a meleget a konyhába. Ide szokott a két öreg a nagyházból kiköltözni, ősztói— tavaszig itt telelnek, míg az idő visszavonhatatlanul jobbra nem fordul. Kellemes tiszta környezet a két idős ember számára. S úgy voltam én az öreg Doroscsák- kal, mint a mesebéli. Elmondtam mi járatban vagyok. Nagyot nézett, mosolygott bajusza Alól, s ezt válaszolta: — Nem én sértődtem meg, hanem a gyerekek. Nincs azon mit szégyenkezni, fiam. — S úgy tűnik, újra sebet szakítottam, mert elmesélte, hogyan ebrudalták ki éhkoppra, amikor olyan helyük sem volt, ahová a fejüket hajthatták volna. Még élt az ő édesapja is, s annyi volt a kérése, onnan temessék el, ahol szolgáltak. Láttam nyolcvan harmadik évébe lépő embert, Mihály bácsit sírni, siratni édesapját. — így volt fiam. Ezt a helyet kaptuk, ahol most lakunk, de nem volt rajta semmi — emlékezik. — Jaj, ne tessék ezt újságba tenni, mit szólnak megint? — S míg az öreg mesél, megérkezik a kert végéből Júlia néni is. Feje fekete kendővel bekötve, előtte sure, lábán behemót gumicsizma. Hallgatja egy ideig miről van szó, aztán átveszi a „hatalmat”, s ő viszi a szót, s az öreget itt is, ott is kiigazítja. Nehéz emlékek — Nem mondtad, hogy több kunyhó volt itt, nem csak a miénk? Az öreg bólogat rá. Nem volt jólelküknek hová lenni, kitelt az idő a földbirtokosnál, el kellett jönni, s itt a két kezével vájt földbe kunyhót Mihály bácsi. — Volt Itt vagy hét, lelkem — Így a mama. Ilyen volt Cifrák Péternek, Szi- pola Jánosnak, Pozsonyi Pálnak, Bodnár Jánosnak, s bugyra volt — mert így nevezték! — idős Soltész Gyulának meg Soltész Péternek is. De ne tessék már írni, engem fognak majd szidni. Sokat kellett gürcölni, so- ványkodnl még a kunyhóért is. A dongóból építettük. Volt méhünk, abból. — Az öreg közbe akar szólni, a mama leinti. Mihály bácsi elhallgat —■ ök — már akiket említett — Is onnan nyöttek ki, mint mi. Nem szabad egymást lealjasítani — mondja. — Csak érteném mire mondja, miért? Mert szóltak róluk, szóvá tették mindnyájuk szegénységét? És aztán talán vívódva is magával a mama, Júlia néni, aki hét gyereket hozott a világra, nem tud szabadulni az emlékektől. Ha fáv- issé tétova mozdulattál invitál a szobába, mutat helyet az asztal mellett. Bár otthon mindent ismer, tudja, hol állnak a bútorok, valamennyire a körvonalukat is kiveszi. A kisvárdai járás a körsete. Hetente egyszer-kétszer — A család? — A férjem most ment el tanítani. A két kisebbik, a hatodikos fiú és az elsős lány napköziben van. A nagylány meg óvónőképzös, Nagykál- lóban, a szakközépiskolában harmadikos. Nagyon szereti a gyerekeket. Kis szünetet tart, mintha elgondolkodna. — En is nagyon szerettem a gyerekeket. Kalapos Béláné ugyanis tanítónő volt Kisvárdán, amíg nem kellett nyugdíjba mennie — fiatalon. Az ok: annyira megromlott a látása, hogy már nem taníthatott tovább. Szembetegségénél az orvostudomány is tanácstalan. Nem gyógyítható — mondják. A kisvárdai járás a kórsatok. Heinnitc egyszer-kétszer Fehér bottal — másokért buszra ül, elmegy valamelyik községbe látogatni. — Ha tudom, mindenkihez elmegyek, a sorstársakhoz. Megvigasztalom őket, ha elkeserednek, hiszen én is átéltem mindent. Aztán intézem a dolgaikat. Elrendezem nekik a rádiót, a kedvezményes utazást, elmegyek a tanácshoz a segélyt elintézni. Van olyan szülő, akit rá kell beszélni, engedje el a gyerekét a szövetség iskolájába. Ott pontírásra tanítják, egy szakmát adnak a kezébe, nem kell félnie, ha felnő, hogy magára marad. Mindezt társadalmi megbízatásban, a Vakok és Csökkentlátók Szövetségének aktívájaként végzi. Évek óta tagja a megyei szervezet vezetőségének, Nyíregyházára is bejár minden csütörtökön, hogy a Kossuth téri irodában beszéljék a tennivalókat. — Kétezer körül van a megyei taglétszám. Nagyon jó munkát végez a titkárunk, Varró János bácsi, azért szeretnék bennünket — mondja. S jó az összetartás a tagok között. A klubestekre szép számmal elmennek, a kis kultúrcsoportukkal műsort adnak. Nemcsak maguknak, voltak már Egerben is, jártak a sóstói szociális otthonban, mindenütt szívesen fogadták őket. Köztük Kalaposnét, aki a 40-es évek végén országos díjat nyert az egyik ifjúsági rendezvényen szép hangjával. — Szólót szoktam énekelni — jegyzi meg. Jó egy éve újabb megbízatást kapott. A szövetség országos vezetőségének tagja lett. A SS emberből as egyedül1 nő, aki helyet kapott az egyetemi tanárok, elismert szakemberek között. —- Szinte megtiszteltetésnek érzem, hogy olyan nagy tudású emberek között lehetek — vallja. — S ha hozzászólok, akkor ugyanolyan figyelmesen meghallgatnak, mint másokat. így havonta egyszer Budapestre is utazik. Ide kísérőt visz magával. S mindig felszerelve jön haza. Segédeszközöket hoz a sorstársaknak. Órát, fehér botot. —- Az kell, hogy le legyen kötve, ne tétlenül legyen az ember, mert az az idegeket felőrli — folytatja. — Ezért segítek mindenkin, akin lehet Például van egy 19 éves fiú. Elvittem a tuzséri fatelepre, »Jobb lesz, mint a látó” — ajánlottam, amikor felvették próbaidőre. Először kikísértem, megtanítottam, hogyan kell busszal járni, átszállni. Azóta egyedül jár, s a munkájával megvannak elégedve. A vak emberekről az állam is gondoskodik. Nem a koldusbot az osztályrészük, több helyen munkát is biztosítanak nekik. A megyében 38 telefonközpont-kezelő van, a Szabolcs Cipőgyárban is többen dolgoznak közülük. Emellett pedig mindenki megkapja a rendszeres segélyt — Szeretettel, szeretettől csinálom, amit teszek — mondja a búcsúzáskor Kalapos Béláné. — Elvesztettem a hivatásomat amikor elvesztettem a látásomat A sorstársak között, a szövetségben találtam meg újra magamat, hogy tehetek másokért. Engem az nem érdekel, hogy nem kapok érte semmit, így még inkább lelkiismeretesen végzem az egészet Lányi Botttüd Látogatóban Kabaláson jón Is, kezdi mesélni, milyen is volt az a földbe vájt viskó, az a bugyor. Milyen mélyre ástak le a földbe, hogyan képezték ki a padkát, hogyan mázolták, rendezték be ággyal, székekkel, amijük volt, még sport la raktak bele, a parsa meg szabad kemencét épített — Bejöhetett hozzám még a hercegje is fiam — igy a mama. — Jöttek hozzánk urak mézért, s csak oda vittük őket. Egy lányom onnan ment férjhez is. öt gyermeket neveltek fe! tisztességben, becsületben. Kettő meghalt — Tüdőgyulladásban. Egyik húsvéthétfőben, a másik egy évre rá a másik húsvéthétfőn. Ennyivel voltam a kunyhóban is. Négy gyerekkel költöztünk a konyhóba, egy ott született — emlékezik a mama. — Jaj, agyon ütnek a puják engem, ha megtudják! Vajon miért? Kirepültek a gyermekek Borbála hét gyermeket szült Férje gépkocsivezető az építőiparban. Ö otthon van a kicsinyekkel, vezeti a háztartást. Szép < házuk van. János, a fia itt lakik Kabaláson. Nemrégen épített új házat Igaz, engedély nincs még mindig rá, de az embléma, hogy ez biztosított lakás, ott díszeleg az elején. János a cipőgyárban munkás. Mihály a pazonyi tsz- ben, Erzsiké a technikum konyhájában dolgozik, Mária a városban lakik. S, míg Júlia néni, Mihály bácsi ezeket sorolják, a kot- lós mozgolódik a sarokban. Mert ültettek, hogy legyen egy kevés szárnyas, aprójószág a ház körül. Bepillant a nap is az ablakon, simogatja az apró palántákat Egyedül él a két öreg már. Valamikor öt holdat vitt a tsz-be Doroscsák Mihály* meg szőlőterületet is. Most ezután kap pénzt, meg tsz- járadékot havonta 734 forintot. Nem sok. Panaszkodik Júlia néni a tsz-re, hogy nem segítik őket, nem hoztak a télre tűzifát sem, 9 hordta a hátán a hetvenhat évével a gallyakat Igaz ős&j szel ők ekézték meg a háztáji földet adtak tengerivetőt is bele. Ezt még csak ki bírja fizetni, de az eké- zés árát nem, pedig követa-i ük. Nincs nstbÖL Nem sértődött meg«. Doroscsák Mihály nem sértődött meg. Júlia néni sem. Nem is szégyellik, honnan jöttek. Inkább a derékhad, a kunyhóban születettek között akadhat, aki nem jő néven vette. De az ilyen igazságok mindig fájdalmasak is. Ám ezt aligha illik szégyelni. Farkas Kálmán
