Kelet-Magyarország, 1975. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-01 / 1. szám
8 KWLTrr-MAGYATCO'RS'ZAÖ Mezei András: Például Mastroianni T *lyen bájosan se sértettek meg életemben. — Látom magam a Via Nationale torkolatában, úgy, ahogy megtorpanok a zenés utcai eszpresszó bejáratánál az asztalok között leüljek? A talp- és derékfájást a szülőhazától távol lehet csak igazán megismerni. Persze hogy leül a turista, ha a pénztárcája engedi. Öröm az ülés az ülepnek. Óh Itália! Egyszerű kertiszékek Nincs párna. Az asztalon tiszta terítő. Itallap. Étlap. A sótartó: Róma centruma. Mindenki sétál, beszélget, gesztikulál körülöttem. A szökőkutak magasra törő vízsugarain is a hangok buborékai táncolnak a fehér ingek és sötét ruhák forgataga fölött. A lábát mossa egy kiskatona. Mossa? Áztatja, miközben chiantit iszik fonott korsóból hátrahajolva, mintha a vizet okádó kőszörnyeteggel gúnyolódna. Csecsemőnek minden új. — Ülök elíogó- dottan. Könnyűnek érzem magam most, második este Rómában, mikor az asztalok között fölbukkan Mastroianni. Nem tévedek? Valóban ő közeledik ebben e pincérszerepben? Sebaj. Van 2000 lírám. Fogyasztok. Szerényen elüldögél ek... — Kérek egy pizzát — mondom, mielőtt megállna fölöttem enyhe és fölényes mosollyal, melyben azonban (ezért gondolom, hogy ő lehet Mastroianni?) nincs lenézés, megvetés, csupán csak könnyed, tetszetős nagyvonalúság. Mert, egy pizza — ellenőrzőm az árlapot —, pontosan 300 líra. Marad 1700 lírám, hogy elhassak, akár signorina Anastasia közeli szobájában. — Vélem, hogy elvégeztem a rendelést, mikor a magas és karcsú test meghajol előttem. Rokonszenves arc mosolya néhány arasznyira: „Valami italt uram? Mit hozhatok? Mondjuk egy kokkot?” — Hallom a kokk-kantást először Itáliában. Azt hallom, ahogy a Coca- Colát itt egymás közt becézik. Na, mondjuk összesen 500 líra. Van szoba 1500-ért is. Hát lehet egy ilyen kokkot visszautasítani? Hol töltöm utolsó éjszakámat ?._ H ol vagyok tulajdonképpen? — Hát persze, Róma. Via Nationale. Szökőkutak. Kerthelyiség. Előttem üres tányér a tésztaféle maradékával. Coca-Cola jelzi a pohárban, hogy a vendég folyamatosan fogyaszt. Nem hamarkodja el. Na és a számla? — Egyezerötszáz líra! — Tévedés — mosolygok az egyenlőtlen helyzet ellenére. — Nem uram. Ez az ön számlája. — A tészta háromszáz! — mondom döbbenten. — Igen. Természetesen — bólint Mastroianni. — No és? Tovább? Ha ez 300 líra, akkor mi a többi? — „A Kokk” — azaz a Coca-Cola ötszáz líra lenet, hiszen az intermezző mélyebben világit bele egy ország gazdasági és lelki életébe, mint az olasz lapok vezércikkei — sugallja Fellini szelleme. — Na és a további négyszáz líra! — kérdem kétségbeesettnek tűnő tétova felháborodással, attól félve, hogy a valóságosnál is nevetségesebb helyzetbe hozom magamat. — Oh, a négyszáz uram? — csillog a nikkeltálca fölöttem. — A négyszáz líra a music. — A zene? — ismétlem tompán, fahangon, miközben előkotrom a gyűrött olasz pénzt a farzsebemből és fizetek Mastroianninak, „akár egy katonatiszt”. Az intermezzó ezzel véget ért. Mastroianni el. Én pedig úgy gondolom, hogy jól ülök itt Kellemesen langyos a levegő. Ha félrefordítom a fejem, az Angyalvár kivilágított tornyára látok. Nem ér meg ezerötszázat?! Stáb, hazai... icfért ne ülhetnék itt reggelig is, ha nincs Iá'-1 pénzem szállodára? Ez Róma? „Igen, ez Róma.” — Hallom, miközben karórámra nézek: éjjel egy óra van. Ki hinné? Máris? Mellém ül egy hölgy, öreg hölgy Kaliforniából. Ki hitte volna, hogy Kaliforniából? — Én pedig sokallom ezt a pár lírát? — Cinkos mosollyal hozza a narancsitalt a hölgynek Mastroianni. A számlát elébe teszi. Színpadias párbeszéd. Emelt hang. Gazdag nő. Dúsgazdag. Fölháborítja a számla. — Engem is becsaptak hölgyem, hétszáz lírával — mondom. — Ehhez képest önt: becsületesen kiszolgálták! Minden hely foglalt. A zenekar szünet nélkül játszik. Énekhang tölti be a teret. Minden lüktet, ráng, mozog, gesztikulál és vonaglik körülöttem — csupán csak én nem? Az én asztalom más, mint a többi asztal? Velencére, Bécsre gondolok, egészen Budapestig merészkedve, amikor az asztalok között feltűnik messziről Mastroianni, a pincér. A kép olyan, hogy tanítani kellene. Magyarázni. Többször is visszaforgatni, ha valóban film készül körültöttem. Ha Fellini forgat? Látnivaló, hogy az én asztalomhoz jön. Udvariasan mosolygó, már-már üdvözült arc. Fél- rehajló fej. „De kár, hogy pincér” — sóhajtanak a hölgyek a moziban, remélve, hogy ezúttal is egy kisherceg bújt a pincérkabátba. A kontrasztot pedig most én magam képviselem. Én, a konok ülő Róma közepén. Valaki, aki föl nem kel onnan. Mindazonáltal Mastroianni a legjobb formájára emlékeztetve jön a zenekar felől. Bal karján fehér asztalkendő. ..„Figyelme felém összpontosul. Mi van még a zenén és felszolgáláson kívül, amit fölszámíthat? — Jobbjában most veszem észre a kis fehér porcelántányért, melyben damasztszal- véta alá csúsztatja a pénzt az előkelő vendég. Mit fogyaszthattam még amit ki kell fizetni? Éjszakai pótlék?! Ülök. Megadom magam a sorsnak. Nem nézdegélek. Nem mosolygok vissza. Nem. Most én vagyok én, néhány másodpercig azonos vagyok önmagámmal. Elszakadtam a viszonylatoktól. Magamba merülve ülök szoborként. Melankolikus, árva szoborként, akiben azért föllelhető valami neo— Hogy ötszáz?! — Természetesen uram. Nálunk a Kokk, az ötszáz líra, ha nincs is feltüntetve az árla- por Mastroianni úgy néz rám, mintha ez magától értetődő lenne. — Bocsánat! — mondom meggyőződéssel, oly könnyedén, mint aki közelebb van ehhez az itteni szellemiséghez, úgyis mint magyar, úgyis mint kelet-európai. De hát a fennmaradó hétszáz lírát mire számították föl? Semmi egyebet nem fogyasztottam. Kicsinyesség ez uram? — Oh, dehogy Signore! A service! A felszolgálás háromszáz líra. — Hallom és Mastroianni itt elhallgat. Szándékos a megállás, hiszen a vendég gyors fejszámolást végez: 300+500+300=1100 líra. — Mastroianni kivárja. hiszen pincért alakít az idegenforgalomra berendezkedett Olaszországban. Fontos jereális szubstancia, mikor is megáll előttem pincérnek álcázva Mastroianni, leteszi elém a kistányért, benne van háromszáz líra. — E bene? Rendben vagyunk? — adja vissza a pénzt, barátságosan megveregetve a vállárnál Oltódnak ki köröskörül a reflektorok. Fellininek úgy látszik ez a megoldás tetszik. Stáb haza. Vége a forgatási napoknak. Én meg csak ülök, ülök a visszaadott háromszáz líra fölött még ma is a Via Nationale torkolatában, a székek, asztalok, az üres pódium előtt késő éjszaka. Ilyen egy magyar turista Itáliában? Süly- lyedhet ilyen mélyre? „E bene?” Valóban? M ért ne lehetne rendben? — nyúlok a da- masztszalvéta alá, a háromszáz líráért, — az én Mastroiannimon kívül még senki se adta vissza a töredékét sem annak, amennyivel becsapott — OKffffiW MÍLLÉfCLW ’ Illyés Gyu^a: A FENN LENGŐ HOLDHOZ Falusi gangról nézem: — kerekül óriásra december holdja oly ősi szűzen, büszkén, mintha embet nem hágta volna. Tudassam vele, hogy mi érte? A kutyák régi lázzal ugatnak. S ő. száll csgk mit se sejtve, hű egéber alvó falunknak. Hárfát hol penget ma Dávid király’ Cecília hol hegedülget? Isteneink egy állomással arrébb repültek. Uj hadi célért, tudós adatért, hány láb fog ra.ita még tapodni’ Velem a hála néz Rád! és szeretnék koszorút dobni. Nekem a régi vagy! Még istenibb, hogy közelebb, hogy emberibb Sappho szerelmes holdja! Vért-köpó Vitézünk virrasztó cselédje. Börtönpriccsekhez surranó fény, Bacsányi mécse! Visz a jövőbe hajód sokakat Engem a múltba ringat Honnan indultál? Arról mondd el egyszer a titkainkat. S ti csillagok, — merre adtok irányt, ha legszélsőtökre jutva nézi szemünk majd: most hova — s hogyan — még merészebb útra? Boór András: ÚJÉVI HAJNAL Tegnapi bánat régi nóta Beletaposva sárba hóba Alszik a hajnal leng a pára Kuporgó házak számlapjára Elhagyott varjú szól a télben Katona-cinke fut merészen Tavalyi bánat régi móka Beletaposva sárba hóba Szól a kakukkmadór... (Bereez Andrés ra}za) Czóbel Minka versei (Czóbel Minka: Boezorkánydalok Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1971. 269 lap) ti iába is lapoznánk vissza émlékeze- tünkben: Czóbel Minka neve ma már még a leg beavat ottabbaknak is keveset jelent, a többségnek pedig éppen semmit. Jóllehet, hogy Mednyánszky László, Jókai Mór és Justh Zsigmond már első jelentkezésekor felfigyeltek rá, s további munkára ösztönözték, még most is hiányzik Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő mellől az irodalomtörténeti értékrendet megállapító felsorolásokból. Pedig bizonyítás nélkül, előre is leszögezhetjük, hogy minden valószínűség szerint nem azért serkentették újabb írásművek alkotására, mert Orczy Lőrinc dédunokáját vagy éppen Mednyánszky László rokonát tisztelték benne, hanem sokkal inkább azért, mert a korabeli legújabb európai irodalmi áramlathoz, a francia szimbolista lírához kapcsolódó, erősen intellektuális önvallomások szerzőjét, dalainak festői és zenei hatásával kitűnt eredeti kísérletezőt, a merészen modem magyar jelenséget látták benne, mint ahogyan az is volt Ady előtt. Ezért is tarthat igényt a Sziéoirodalmi Könyvkiadó jelen vállalkozása a „hézagpótló mű” megtisztelő címre. Különösen kiérdemelhetné ezt tőlünk, szabolcsiaktól, hiszen megyénk, Anarcs szülöttét és — többek között — érmen a szülőföldet, a nyíri embert és az őt körülölelő tájat, a századforduló Szabolcs falukénét megéneklő költőnőnket idézi. Öt. aki nemegyszer megható szépségű sorokban vallott az anyaföldről: „Áldott jó anyaföld! bele-beleméb'ed Életem gyökere — onnan száll az élet Ereimbe vissza — kivirágzik szénen Magányos szívemnek egy-egy énekében.” A sors kegyetlen játéka, hogy mindenekelőtt azokat fosztja meg az örökkévalóságtól, akik erre leginkább vágynak. Czóbel Minkának is megadatott minden: nem mindennapi családból való származás, társadalmi rang, anyagi jólét, hosszú élet. Csak az elismerést tagadta meg tőle a közvélemény. ö mindennek ellenére a költészet oltárán áldozta fel életét. „Művésznek lenni!... Ez azon szenvedély, mely minden más szenvedélyt elemésztett nálam” — olvashatjuk a Szaboles-Szatmár megyei Levéltárban kiadatlanul heverő naplójába tett 1892. február 7-i bejegyzését. A Szépirodalmi Könyvkiadó Pár Péter válogatásában és utószavával. Weöres Sándor előszavával közelmúltban megjelent ..Boszorkánydalok” című kiadványával megkísérli Czóbel Minka örökül hagyott életművének feltámasztását. Csakhogy sajnálattal ezzel la azt iga- gogje, iup fetaatM pélyakaad* hír vés évtizedek következtek kői tömünk számi*ra: az elhalványulás, a lemaradás, mi többi az elhallgatás évtizedei. Noha Pór Péter utószavának megállapításai általában mértéktartóak, helytállóak olykor-olykor mégis az az érzésünk, hogy túllő a célon. Ténybeli pontatlanságai korrigálásra szorulnak, belső ellentmondásai pedig vitára ingerlőek. A tanulmányíró szerint Czóbel Mink* 1855. június 12-én született, 1947 elején halt meg, s 1890 táján jelentkezett először verseivel. Eltekinthetünk első két adatának apró pontatlanságától (az anyakönyvi bejegyzések, a kiadatlan dokumentumok — Czóbel Minka naplóbejegyzéseinek, anyjának fennmaradt 1902. június 8-i születésnapi üdvözlőlapjának, stb. — tanúságtétele, s nem utolsósorban a költőnővel egykor személyes kapcsolatban álló dr. Kiss Margit szíves közlése szerint Czóbel Minka egészen pontosan 1855. június 8-án született, s 1941. január 17-én halt meg), de csak azért, hogy több figyelmet fordíthassunk a harmadikra. Sokkal lényegesebbnek tartjuk kiigazítani Pór Péter fent említett harmadik tévedését. Elismerjük, hogy valóban 1830 táján, a> Nyírfalombok megjelentetése után figyeltek fel Czóbel Minkáxa, de az igazság meghamisítása nélkül nem hallgathatjuk el, hogy a Nyírvidék hasábjain és a nyíregyházi Bessenyei Körben már a 80-as évek elején jelentkezett írásaivaL Pór Péter sorainak olvasása közben kiütköznek azok belső ellentmondásai is. Nem szerencsés a költőnő szerelmi csalódásának — a közte és Olgyai Viktor közötti szerencsétlen kimenetelű kapcsolat túlhangsúlyozása, s egy ilyen szűkre szabott tanulmány keretébe, mint a Pór Péteré, sehogy sem illik. Annál kevésbé, mert ei»vv részt szerkezeti aránytalanságot idéz elő, másrészt — a szerző minden ellenkező szándéka dacára is — az esetlegesség látszatát kelti az olvasóban. A Czóbel Minka tehetségének jellemzésére használt „sznob vénlány* pedig több mint durva félreismerés. Kimeríti a kegyeletsértés fogalmát. Több tekintetben hagy kívánnivalót maga után a válogatás is. Czóbel Minka korai verseinek már-már nyomasztó túlsúlya majd- hogy elrejti szemünk elől, hogy költőn őrik minden újszerűsége mellett folytatója is volt annak a magyar irodalomban jelentkező nagymultú falusi realizmusnak, amelyet Gvadányi József, Szentjóbi Szabó László és mások neve jelzett. (A por, Alföld). Minden bíráló megjegyzésünk, kritikai észrevételünk ellenére sem tartjuk magunkat a végső szó kimondására hivatottnak. S a feltoluló érzések közben is hangsúlyozzuk, hogy a Czóbel Minka a gyón hallgatásának megtörésével járó úttörőszerep mindenképpen számot tarthat megbecsülésünkre. Hteat 84a§0 Tanya télen. (Szabó Tibor rajza)
