Kelet-Magyarország, 1974. szeptember (34. évfolyam, 204-227. szám)
1974-09-19 / 219. szám
f§?4. sseplemlüer W KELET-SfAGiARORSZÄS 9-----------------------------------------------------------------------------------—----------------------m - " - « ...... g ■ f Ten^ xl xe.elosseggel NÉMETH KÁRu^f KÖNYVÉRŐL A beszédeket mintha csak tflgriap hallottuk vóína és a cikkeket js kőiéiről idézi az emlékezet: mindössze égy évtizedet fognak át Németh Káröíynak, áz MSZMP Politikai Bizottsága tagjának, a Központi Bizottság ttikárának nemrég a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent könyvének dokumentumai. A legkorábbi munka, az MSZMP Politikai Akadémiáján a szocialista mezőgazdaság fejlesztésének feladatairól szóló előadás 1964-ből keltezett, az utolsó, a chilei terror ellen tiltakozó nagygyűlésen elmondott felszólalás pedig 1973 októberéből való. Bármennyire közeliek is a dátumok, történelem ez a könyv. Mindenekelőtt azért, mert a beszédek, az írások egy évtizedes közelségükben is országunk jelenkori fejlődésének legfontosabb kérdéseivel foglalkoznak, nem egy közülük korszakos állomáshoz kapcsolódik. A mezőgazdaság fejlesztéséről szóló két munka — amelyet a szerző akkor még a Központi Bizottság mezőgazdasági osztályának vezetőjeként készített — a szocialista átszervezés befejezése utáni első esztendők, a megszilárdítás rendkívül nehéz és fontos időszakának tapasztalatait, feladatait elemzi. Hazánk fejlődésének fontos állomásához kapcsolódik a gazdasági reform előkészítésének tapasztalatait összegező, a Társadalmi Szemlében 1967-ben megjelent interjú. A szocialista építés egy-egy szakaszát elevenítik fel a párt IX. és X. kongresszusán a budapesti pártbizottság első titkáraként elmondott felszólalások, hiszen a pártkongresszusok az immár több mint másfél évtizedes töretlen, változatlan alapelveken nyugvó politika megvalósításában mindig is mérföldkövet jelentettek. Az évfordulókhoz kapcsolódó munkák, mint például a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 50. évfordulójára, a főváros centenáriumára, vagy a két munkáspárt egyesülésének 25. évfordulójára írottak kiszélesítik az egy évtizedes ívet: történelmi távlatból láttatják a mához vezető utat, annak mérföldköveit. Amennyire változóak a témák, amelyektől a szerző szól, annyira változatlan az eszmei alap, a nézőpont, amely az egyes munkákat áthatja. A kommunizmus ügyének tettekkel, felelősséggel elkötelezett politikus, a vezető pártmunkás szól hozzánk akár a munkásosztály szerepéről, a vele való törődésről, akár a mezőgazdaság, vagy a főváros fejlesztésének feladatairól szól, vagy éppen nemzetközi kérdésekről nyilvánít véleményt. Szóljon bármiről és bármely posztról, az élettel igen szoros kapcsolatot tartó gyakorlati pártmunkásvezető igazít el bennünket, ad tanácsot, a munkánkkal összefüggő ideológiai kérdésekben, és a pártmunka hétköznapjainak feladataiban. W témák sokoldalúsága mellett is varinak *"*■ a könyvben újra és újra visszatérő kérdések, amelyek politikánk alapvető elveihez, feladataihoz kapcsolódnak. Az egyik ilyen témakör a párt vezető szerepe. Fontos elvre figyelmeztet bennünket a szerző: a párt vezető szerepe nem automatikusan valósul meg. „Érvényre jutásáért, vagyis a párt politikájának gyakorlati megvalósításáért — olvassuk A pártélet Időszerű kérdéseiről 1965. októberében tartott előadásában — naponta dolgozni kell, kitartóan... A tömegek bizalmon alapuló támogatását újból és újból csak így szerezhetjük meg.” A másik téma, amely vissza-visszatér a könyvben, a párt egysége. „A párt vezető szerepe nem valósítható meg a párt marxista—leninista egysége nélkül... A párt egysége harcban erősödik. Harcban a sr-ektásság ellen, amely a pártot elszigeteli a tömegektől, ha engedünk befolyásának; harcban a jobboldali opportunizmussal, amelynek térhódítása a szocialista pozíciók feladását jelentené.” J elentős helyet kap a szerző minden megnyilatkozásában a munkásosztály történelmi szerepének hangsúlyozása és az osztállyal való gondos törődés feladata. „Nagyobb figyelemmel kell fordulnunk társadalmunk vezető osztályának, a munkásosztálynak a problémái felé. Minden vonatkozásban javítani kell a munkásság, elsősorban a nagyüzemi munkásság között a tevékenységünket. Többet kell törődnünk anyagi helyzetükkel, politikai, szakmai fejlődésükkel, az őket foglalkoztató problémákkal, jobban oda kell figyelnünk véleményükre.” 1D65 októberében, akkor h&e§ a budapesti pártbizottság első titkáraként jaföite meg ezt a feladatot a pártmunkásod számira, s elmondhatjuk: ezek az útmutatások szó szerint érvényesek ma is, alapját képezik politikánknak, a pártmunkának. A IX. és X. pártkongresszusi felszólalásokban újfa és újra visszatért a szerző az üzemi demokrácia fejlesztésének fontosságára. A IX. kongresszuson arra figyelmeztetett, hogy a gazdasági vezetők önállóságának növelése nem jelentheti az üzemi demokrácia szűkítését, ellenkezőleg, növelni kell a munkásdemokráciát. A X. kongresszuson a párt politikáját, a munkások önérzetét sértő tűrhetetlen magatartásnak minősíti azt, hogy egyes vezetők „terhesnek” tartják a munkások bevonását a döntések előkészítésébe. A beszédekben, a cikkekben jelentős szerepet kapnak a szocialista demokrácia fejlesztésével, a párt szövetségi politikájának erősítésével kapcsolatos kérdések, nemcsak mint a párt politikájának alapelvei, hanem az ezekből adódó gyakorlati tennivalók is. A kommunisták, a pártmunkások hivatásáról szinte a könyv minden lapján olvashatunk elismerő és útbaigazító, ha kell intő szavakat. A nép szolgálata, az összefor- rottság a tömegekkel, a felelősség, a munka nehezebbik részének vállalása — ezek a kommunistákra kötelező normák újra és újra visszatérnek a beszédekben, a cikkekben. Különösen megszívlelendőek a bírálatról és a saját hibáinkhoz való viszonyról szóló figyelmeztetések. „Tapasztaljuk azt is, hogy miközben más kertjébe tekintünk, abban keressük a gyomot, találjuk a hibát, a közben a magunk kertjében nem vesszük észre a vadhajtásokat, a saját hibánkat. Ez nem helyes... A kritikát egyforma mértékkel kell alkalmaznunk saját munkánkkal és másokéval szemben” — olvassuk A pártélet időszerű kérdései című előadásban. A pártmunkások munkastílusáról is sok szó esik a könyvben. Bírálja a szerző a „mindent felülről vá- rást”, az önállótlanságot, éppúgy, mint a felületességet az irányításban, a tájékoztatásban, az ellenőrzésben. „Elmélyültebb munkára van szükség” — ez a mottója a munkastílusról szóló útmutatásoknak. S zenvedélyes bíráló sorokat olvashatunk a könyvben a társadalmunk életében tapasztalható negatív, antiszocialista jelenségekről. „A munkában vétett hibák, a társadalmunkban meglévő negatív jelenségek elleni határozottabb fellépés sürgetése, a lazaságok, a fegyelmezetlenség, az eszméinktől idegen nézetek és gyakorlat szenvedélyes bírálata, az ezek megszüntetésére vonatkozó sok javaslat is abból a jogos igényből következik, hogy legyünk még következetesebbek politikánk, határozataink végrehajtásáig” j— olvassuk a ma is időszerű sorokat á" part X kongresszusán elhangzott felszólalásban. A Szovjetunióhoz fűződő testvéri barátságunkról, a nemzetközi munkásmozgalomban, a szocializmus és a béke erőinek összefogásában ránk váró hivatásról, feladatokról szólnak azok az írások, beszédek, amelyek ünnepi megemlékezéseken hangzottak el. „A mi népünk négy évszázados függetlenségi harcát a Nagy Októberi Szocialista Forradalom országának fegyveresei segítették győzelemre... A virágok sohasem hervadnak el a szovjet hősök sírján” — így beszélt a szerző a szocialista forradalom 50. évfordulója alkalmából 1967 májusában rendezett baráti nagygyűlésen, Moszkvában. Ugyanitt mondotta: „Mindazok az erők, akik a szocialista országok, a nemzetközi munkásmozgalom egységéért küzdenek, saját országuk és népük önállóságát és egységét erősítik. Mindazok, akik összefogásunk ellen vannak, akarva-akaratlan gyengítik saját országuk és népük szuverenitását és egységét.” T örténelem, egy évtized történelmének foglalata a Tettekkel, felelősséggel című könyv — mondtuk a bevezetőben. És e rövid ismertetés után hozzátehetjük: egyben olyan kötet is, amelynek szinte minden oldala a máról és a mához szól, elvi és gyakorlati útmutatásokat ad. Ezért ajánljuk Németh Károly könyvét mindazoknak, akik hasonló tettekkel, hasonló felelősséggel még jobban kívánják szolgálni a szocialista építés ügyét a gazdaságban, a politikában, a párt- munkában. Negyedszázad egy munkahelyen Epítőmunkások hűsége Ki tudja összeszámolni, hányszor változott a válla, lat neve, hány vezető, mun. katárs váltotta egymást huszonöt év alatt? Ok azonban maradtak, nemcsak a vállalatnál, hanem még talán ugyanabban a munkakörben is, ott ahol kezdtek. Negyedszázados mun', aviszony áll mög ttük amelyet egy vállalatnál töl. főttek el, s most együtt ünnepelnek ők i$ a 25 éves Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalattal. Bár többen vannak, akik ezzel a 25 évvel dicsekedhetnek, közülük három dolgozóval beszélgettünk. Kiss Sándor, néval, aki az anyagkönyve- lésen a számlalikvidáció csoportvezetője, Szilágyi István és Balogh János kőművesekkel. „Do'gozni, élni akartunk^ 1948—49-hez kell visszapergetnünk az eseményeket Tizennyolc—húsz évesek voltak akkor. — Nem volt munka, pedig dolgozni, élni akartunk és állandó keresethez jutni, — mondja Kiss Sándorné. A dohánygyári szezonmunka bizonytalan megélhetést jelentett, s ezért nagyon szerencsésnek éreztem magam, amikor sikerült havibéres álláshoz jutnom. — Bizony így volt ez sző szerint — teszi hozzá Szilágyi István. Én is csak protekcióval kerülhettem ide, a sógorom segített. Előtte sok mindennel megpróbálkoztam. Pátroháról Debrecenbe mentem, de ott sem volt munka, még a mestereknél sem. Aztán gondoltam egyet és hazajöttem a megyébe, Nyíregyházára. Nem bántuk mi akkor, hogy mit és mennyit csinálunk, csak dolgozni lehessen. Biztos munkát kapott Balogh János is, aki már itt szabadult fel. Befogadta mindhármukat az Építőmunkások Szövetkezeteze, a SZÁÉV előde. Kiss Sándorné malteroslány lett a vasútállomás melletti fűtőházi építkezésen, de csak pár hónapig. Aztán behívták a központba havidíjasként és iskolára küldték. — Ekkor kezdődött az én életem, s már az elején olyan élményekkel, amelyeket sohasem tudok elfelejteni. Az iskolában elsősorban politikai képzést kaptunk egy hónap alatt, de ami a legfontosabb volt, bekapcsolódtunk a budapesti Világ Ifjúsági Találkozó eseményeibe. Csodálatos volt, különösen egy 19 éves lány számára. Lelkesek voltunk, nagy célokat tűztünk ki magunk elé. A tanulást nem hagytam abba, leérettségiztem és abba a munkakörbe kerültem, amit a mai napig is végzek. A kőműveseknek a gyakorlati munka jelentette a tanulást és a kőműves átképző. — Letudtuk a gyorstalpalót, aztán kezdődött a vándorélet — mondja Szilágyi István. Kisebb munkákat végeztünk akkoriban — „tyúkfarmot”, istállót, lakást építettünk a termelőszövetkezetekben, a városokban egy- egy vállalat központját. Ahogy végeztünk, mentünk a másik községbe, de haza csak szombat estére érhettünk. Sok helyen megfordultak, a legtöbbször szállásuk sem volt. Tarisznyából ettek, vagy éppen azt, amit maguknak főztek. Akor ismeretlen fogalom volt a munkásszállás, a tiszta ágyneművel, rádióval és televízióval, az üzemi étkeztetés, amely ma már minden építkezésen megoldott. S nem tudták azt sem, mi a szabad szombat. Ök, akik mind a két végletet ismerik azt mondják: — összehasonlítani sem lehet a múltat jelenlegi helyzetünkkel. A szavakkal itt semmit sem érünk, a különbséget viszont magunkon érezzük. „Mi maradiunk...44 — A járkálással a nyugtalanok sem vitték többre, mint mi — mondja Balogh János. Még akor sem, ha pár száz forinttal többet kaptak a borítékba. Igen ám, de mikor itthon az asztalra tették a pénzt, már hiányzott a többlet — elvitte az utazás. Sokakat megtévesztett a több pénz, pedig nincs értelme, hogy mégtöbb terhet vegyenek a vállukra. Meg aztán az új környezetet sem könnyű megszokni. Mi maradtunk egy helyben, éppen elég volt a körülöttünk levő változásokhoz igazodni. Sokan elmentek és jöttek újak, az igazgatóktól kezdve a legközelebbi munkatársakig. „Ha újra kezdhetném...A kedves élmények megmaradtak, a kellemetleneket igyekeznek elfelejteni. S most, amikor a 25 év mérlegét elkészítik magukban egyensúlyban áll a két oldal, a tartozik és a követel, elsősorban saját eredményeik, erőfeszítéseik árán. Mindhármuk érzéseit Kiss Sándorné fogalmazza meg. — Elérhetetlen céljaink nem voltak, ha nehezen is, de megteremtettük a magunk életét, s úgy próbáltuk rendezni a dolgainkat hogy a munkahelyi és a családi életünk kiegyensúlyozott legyen, az egyik kiegészítse a másikat. Amikor csoporttársaim megtudták, hogy 25 éve dolgozom a vállalatnál, megkérdezték milyen érzés ez? Nem tudtam nagy szavakat mondani csak azt, hogy jő volt együtt felnőni a vállalattal, a a fejlődése a mi életünket is meghatározta. Ha újra kezdhetném ismét ezt választanám, s nemcsak azért, mert családi vonás nálunk, hogy ott szeretjük, fejezzük be a munkát, annál a vállalatnál, ahol elkezdtük. Balogh JÖH* Ünnepeink hangulata Szolídabban, mértéktartóbban ünnepelünk: manapság, mint az ötvenes években. S ez így jó, így méltó nemzetközi és nemzeti ünnepeinkhez. Harsogó és túldekorált kirakatok, transzparensek, zászló-erdők nélkül is lehet bensőséges hangulatot kölcsönözni, kifejezni napról-napra fejlődő, gyarapodó életünk egy-egy állómását. Megszűnőben van az egyformaság is ünnepeink külsőségeiben, a dekoráció, a díszítés az egyes évfordulók jellegzetességeit igyekszik tükrözni. Mindez köztudott, miért kell beszélni róla. Azért, mert a szolid és mértéktartó ünneplést néhol összetévesztik a szürkeséggel, az igénytelenséggel. Korszerű ünneplésnek azt tartják, ha elmaradnak az általuk feleslegesnek vélt „kellékek", amelyek tulajdonképpen az esemény savát-borsát, bensőséges hangulatát adják. Márpedig ünnepeinknek sok közük van az emberek neveléséhez, elsősorban érzelmi szálakkal kötődnek mindennapjainkhoz. Mélyítik a szocialista hazánk iránti szeretetet, a nemzetközi és hazai munkásmozgalom céljaival való azonosulást, az ünneplés élményeivel gazdagítnak bennünket. Különösen fontos ez a fiatalabb nemzedék szemléletének, érzésvilágának formálásában. Jól tudjuk, a jelszavakban foglalt gondolatok, a még aktívabb cselekvésre, életünk szebbé tételére vonatkozó buzdítások nem válnak azonnal mindenki számára követendő, meghatározó erejű parancsolattá. Mégis szükség van a szocializmus építésében elért nagy eredményeinket kifejező gondolatok világos, tömör megfogalmazására, feladataink előrevetítésére. A szép transzparensek, díszítések formanyelvén is. Ezért tartjuk egyféle álszemérmességnek, de nevezzük inkább politikai szűklátókörűségnek, ha valamelyik üzeni, vállalat különféle munkahely házatáján odáig mennek a visszafogott ünneplésben, hogy még egy — szimbolikus jelmondatra sem futja az erejükből. Mintha titkolni kellene^ amit elértünk, amire büszkék vagyunk, s amiért még küzde- nünk kell. Egy nép mennyire tartja sajátjának történelmi múltjának nagy évfordulóit, a magyar és nemzetközi munkásosztály ünnepeit, az kifejezésre jut az ünneplés módjában is. Népünk szereti ünnepeinket, segítsük elő, hogy tovább erősödjék ez a vonzalom. Tegyük gazdagabbá, tartalmasabbá ünnepeinket. P. G. A 100. születésnap B trö JÓZSEF született 1874. szeptember 18-án Sza- mosújlakon mint szegény ember... Mert örökös foglalkozás volt az, apáról fiúra szálló örökség. A kapálás, a kubi- kolás, az aratás meg a többi munka tette örökössé — így mondja most is — százévesen. így mondta mindig, amikor új munkára hívták, mikor katonának ment, vagy a törvény emberei kérték a bizonyítványt. A száz esztendőből a munka jneg a szegénység tartott legtovább. Nag; csendességből keresi az emlékeket. A szeme, a járása megromlott már, de a gondolkodása állta az idők pró- tsáíát — Tizenhat évesen álltam a saját lábamra, vagyis hát kenyeret hoztam a házhoz. Dolgoztam én addig is, de a hat elemit meg az általánost is komolyan vette az apám. Nagy dolog volt az — kenyeret hozni a házhoz! Nyolc gyermek várt ételt harang- kongatáskor. Úgy volt miná- lunk, hogy addig asztalhoz sem ülhetett a legény, míg nem volt keresete. Addig mi gyerekek a földön ültünk. T.nni sem birtam örömömben -mikor először szólított aszúhoz az apám! Szép sose volt az életem Je nyugodt élet volt. Senkivel nem zavarkodtam, megbecsültéin. megtiszteltem mindenkit. El voltunk dugva ebbe a nyomorult kis faluba. Érdekelte is a - világot ez a harminckét roskadozó kis ház itt a szegénysoron?! A pénz emberség — a ruha tisztesség. így mondták. Hát nekem egyik sem volt. Belenyugodtam a szegénységbe. A tanítókat tiszteltem, mert mi- nékünk akartak jót, szegényeknek. Látja, mi mégis tovább élünk mint a gazdagok. Apám 94 évet, anyám 84 évet ért meg. Én meg itt vagyok százévesen. Csalt nagyon nehéz a viselete. A gyerekek népesítik.be a szobát. Talán tiszteletlenség is a szó. hisz negyvenöt éves -i legfiatalabb. HARMINCHAT éves ko■omban házasodtam meg. Azért ilyen sokára, mert volt gondozóm. A szülők, a leánytestvérek — így inkább a mi házunkban hagytam a pénzt. Aztán mégis meggondoltam a dolgot. Hét gyermeket neveltünk az asszonnyal. Hatvannégy éves voltam, amikor a legutolsó született. Arra most is büszke vagyok, hogy én mezőre nem engedtem az asszonyt, volt neki otthon baja elég. Az árvízkor halt meg szegény hetvenben. Nekem meg eszembe jutott akkor, hogy valamikor tizenöt—tizenhat éves koromban volt utoljára ilyen borzasztó víz. Temetni se tudtunk. Onnan emlékszem. Elcsendesedik, az unokák, hogy jó kedvre derítsék, a nótájáról faggatják. Nótás ember volt ő, de már egy se jár az eszébe! Aztán mégis elkezdi nagy hangosan. Kék nefelejcs kék nefelecs... Csak hang nincs már hozzá. De a strófát úgy mondja, mintha tegnap énekelte yoina utoljára, pedig van annak jó néhány éve már... — Szerettem a nótát, mert abból nekem is jutott tisztességgel. Még egy dolgot szerettem az életben. Menni, járkálni. Pestre vágytam mindig. De tudja meddig jutottam én el? — egyik dűlőtől — a másikig! Pedig idő lett volna rá — száz esztendő. Csak a tehetség hibázott. Most meg már hova menjek? Húsz éve a házhoz vagyok kötve, mióta romlott a szemem. Sajnálom, hogy nem látom ezt az új világot. De ahogy hallom, könnyebb mint a régi. Gondolkodom is magamban, hogy fiatalon a mai helyzetben sem vállalnám újra a száz esztendőt. Nagyon elfáradtam én. A gyerekeket kérdezgetem, hogy mit ér a napi munka? —mert az a fontos, a megélhetés! Mindig is az volt Mind csak azt kérdezi, aki megfordul a házban, hogy Józsi bácsi mit tanácsol, hogy lehet száz évig élni? — Csak annyit tudok, hogy mértékkel. Én csak a munkában nem ismertem mértéket meg a pipázásban. Most is kétszer-háromszor szippantok a pipából — aztán leteszem. Már úgy gondolom, elhagyom, mert az a fontos, hogy magának tudjon parancsolni az ember. így kerültem én el minden betegséget Vagyis nem jól mondom, mert most a nyáron volt egy kis nyavalyám, megfáztam. Az orvos is azt mondja, ilyen korban könnyebben éri baj az embert. Hogyne érné! Látja, még a nap is öregszik, mint az ember — azért ilyen bolond az időjárás— Koüáth Adrién»!
