Kelet-Magyarország, 1974. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-02 / 127. szám
fcfOtf-MÄöYÄRÖRSEÄG - tASÄBNAP! MÉLLEKtCT Váci szülőföldje tisztdettet WszOnti a magyar könyvet, és azokat, akik ünnepén megtisztelik megyénket A költőket és írókat akik nem kisebb dologra vállalkoznak, mint életünk küzdelmének és győzelmének hű és igaz ábrázolására. Azoknak. akik itt szeretik a könyvet és azoknak, akik vágyják az írott szó igazát, Váci Mihály fogalmazta meg az író leltet és hitvallását: *UW éltem, mint a százhúszat verő szív. Úgy gyűlöltem és szerettem: mindenhez úgy fogtam kívánva, hogy az legyen a vesztem! ügy éltem én, ahogy itt élni heti, ahogy érdemes élni! Egy emberöltőt éltem, — de a sorsom történelem és ezerévnyi! így köszöntjük azokat, akik egy hétig, a könyv ünnepi hetén vendégeink, akik elkötelezettségüket hitvallásukat műveiken kívül az olvasókkal történő találkozáson is megválthatják. Hiszen ettől több ez a hét, mint a többi, ettől nevelőbb, olvasásra késztetőbb, betűt kívánta- tóbb. Amikor néhányat bemutatunk a mai magyar irodalom jeles művelői közül, velük köszöntjük mindazokat. akiknek tollát Váci szenvedélyes igazmondása, mellett feszítő szívdobogása, sorsunkat vállaló és megvalló szép szándéka vezeti. Galambos Lajos Kótajban született 1929-ben. Folyóiratokban és kötetekben megjelent munkál eleven valóságlátásról tanúskodnak, foglalkoztatják a kor égető kérdései, ezekre keres modern, színes stílusban választ. Több művéből készült film, társrendezőként is több film forgatókönyv írásában vett részt. Legutóbbi kötetéből az Azok az álmok című gyűjteményből közöljük a következő elbeszélést. MESTERI MŰ (Részlet) Két hónapig készült az asztalka. A gyerekek minden este megnézték, mennyire jutott ez apjuk. Lassan haladt a munkával aspájz- ból leválasztott kis sufniban, s nemcsak azért, mert valóban szép asztalkát akart csinálni, de azért is. mert csak munka után foglalkozott vele. meg amikor már a ház körüli szükséges teendőket az asszonnyal együtt közösen ellátták. A televíziót két hónappal ezelőtt vették, részletre, de állvány nélkül. Minek még arra is pénzt kiadni, mondták, majd a papa eszkábál egyet otthon... ...Szóval, végül elkészült az asztalka; ami eddig csak formálódott, most már bebizonyosodott: gyönyörűség volt ránézni. Minthogy az egészen világos bútort nem szerették, ezt is megpácolta Kristóf rendesen, glancolta, fényezte, míg csak olyanná nem vált, mindenütt, hogy akár tükörnek is használhatták volna. Alakra sem lehetett közönségesnek mondani. Már maga a lapja három szintből állt, mint a sportesemények győzelmi dobogója. A felső szint pontosan akkora volt, mint a televízió. A két szélső, kéttenyémyi szélességben műsor- és újságtartónak szolgált. De még ezzel sem merült ki Kristóf Imre találékonysága. A lap alatti részt is több szintre osztotta: cigarettatartónak, könyveknek, s a ritka ünnepi italoknak. Még egy kis fiókot is szermányolt hozzá, ahol az asszony a varrószerszámokat tarthatja majd. Rendkívül gusztusos, hatásos és célszerű volt az egész. — Rátegyük a televíziót? — kérdezték a gyerekek. — Hadd pihenjen szombatig — mondta Kristóf —, amikor már a kicsi is itthon lesz. Persze másnap a két nagyobb miért is ne híresztelte volna el. hogy micsoda mesteri mű került ki az apjuk keze alól. S míg a szülők nem voltak itthon, egynémely iskolás társukat fölhozták a lakásba, hogy mint valami titkot, megmutassák a kincset. Este bekopogott Kristófékhoz az egyik társbérlő. Csak úgy, beszélgetni jött, elszívni egy cigarettát, cseverészni a világpolitika eseményeiről, s ezek után, mintegy véletlenül vetette oda: — Nem készült még el az állvány? — Milyen állvány? — Hát a televízióé. — De. — Miért nem teszitek rá? — Hadd pihenjen. — Talán nem sikerült? — Éppen megnézheted, hogy sikerült-e? A szomszéd megnézte, rágyújtott megint, aztán elment. Később bekopogott a felesége, s minthogy Kristófné a közös konyhában volt, oda ment hozzá trécselni. Majd visszajöttek, s betértek a sufniba. A nagy gagya- rászásból Kristóf Imre csak annyit értett, hogy a szomszédok megvennék ezt hatezázfo- rintért... Másnap a harmadik házban lakó mozdonyvezető jött el. Egy osztályba járnak a gyerekek, mondta, az utcán a felnőttek is köszönő viszonyban vannak, hát mért ne nézzen már fel egyszer. Jó emberek laknak itt. mért ne lehetnének közelebbi ismeretségben? Aztán megnézte az asztalt. — Megvallom őszintén — mondta a mozdonyvezető —. adnék érte nyolcszáz forintot. ÜMNEPI KÖIWHÉT ’74 — Nem eladó. Magunknak készítettéin. Vacsora után a gyerekek a televíziót nézték, a két felnőtt meg oldalra húzódott, és az asszony azt mondta: — Közeleg a téL Mind a négy gyereknek cipő kellene. S bizony, már a kicsinek is. A legnagyobb, a tizenegy éves, elkattin- totta a televíziót, és odaállt eléjük: — Nem kell cipő — mondta. ' — Szétrúgtad már, ami rajtad van. — Akkor se kell. Nem kell cipő —mondta. S átkarolta az apja nyakát a másik is és a harmadik is. Lefekvés után éjfélig forgolódtak az ágyban. Harmadnap * társbérlő szomszéd azt mondta, a nyolcszázat ők is megadnák. és akkor a bútor itt maradna a közelben, akkor láthatnák a gyerekek, amikor akarják. Később hallotta Kristóf Imre, hogy a két asszony a konyhában sutyorog, és az ő felesége olyasmit mond, hogy várjon csak nyugodtan, szomszéd asszony, beszélek én az Imrém fejével és rendben lesz mind. S amikor úgy vélte, hogy a gyerekek már alszanak, hozzá is kezdett. — Hiszen van már ebben a lakásban hány meg hány bútordarab, amit te csináltál. Ott a karnis. Az nem szép? — Szükséges volt — mondta Kristóf —, amikor csináltam, nem tudtuk megvenni. — Ott a gyerekek tanulóasztala. — Hát ott van. — Jól jönne a tél beállta előtt az a pénz. — Nem mondom, hogy nem jönne jól. — Gondolj a cipőkre. — Majd megvesszük nekik elsején! — S miből fogunk megélni? — összehúzzuk magunkat. — ő — mondta az asszony —, hányszor húztuk már össze magunkat? Nem lehetne egyszer úgy, hogy ne húzódzkodjunk össze? Mindig csak ez a gond! — Gond nélkül nem ember az ember. — Mikor lesz egy kis könnyebbségünk? Olyan biztos volt magában, hogy elmosolyodott. Olyan szilárd volt már, hogy tudta, ezret kínálnának érte. akkor sem válna meg tőle. Pedig negyednapon valóban feljött a mozdonyvezető, és valóban fölkínálta az ezret. Hozta is magával a pénzt. Mutatta Kristófnak, nyomta volna a markába. Na, hátvegye már el. Kristóf azonban csak mosolygott, és a gyerekekre mutatva azt mondta: — Velük tárgyaljon. S nyugodtan feküdt le. — Azt hittem, magad miatt sajnálod azt az asztalt — suttogta az asszony. — Magam miatt? Bolond. S átölelték egymást— Bede Anna A költő és műfordító Bede Anna müve! 1953 óta jelennek meg rendszeresen különféle irodalmi folyóiratokban, antológiákban. önálló verseskötettel 1956-ban jelentkezett. KeggeU napsütés, Szigorú tavasz. Fölösleges virágok, Kelj fel és járj című kötetei mellett önálló müfor- dításgyüjteménye jelent meg Horatius verseiből. Vers és dadogás És ott vannak a véres karmu fák, > A kupola-roncsok, fogódzkodónak. S az egész belémkorbácsolt világ- jobb volna mégis lemondani rólad. És azok a megrajzolatlan esték. Dávid zsoltára, s a távol neszek. Valahány önnön-vermébe veszett varázsló. S ami volt, és ami lesz még. A homokot kötöző gyökerek: tigris-ugrást torpantó kötelek, keréknyomokba forduló telek, sziklákat ropogtató gyökerek... A nád zúgása még fülembe hallik, mocsárszag büzlött. mindig félni kellett elosonni rablók tanyái mellett, bukdácsolni szilárdabb, messze partig. Hegy tornyosul, réteges hordalék, csúcsán — ujjhegyen — megbillen az ég. Tüzes trónok, tört csontok üszkei fölé rongyát az álság tűzte ki— Nem voltam soha ünnep-kergetö. Erdő voltam, pénzeit pergető. Kúsztam a csúcsig. Poros inda-lábam megfrissül szűz percek zuhatagában. Lehet, rend van... Hüllő csend. Fű se rebben. De esztelen vágy vibrál a kövekben. Nekivágtatni a gyilkos folyónak!... Jobb volna mégis lemondani rólad. Gyakorló karommal roskadó egeknek, terhét tartom görnyesztö ezredeknek. Minden hiába. Nem tudok felérni a szenvedélyig, amellyel szeretlek. Hogy foglaljam szavakba azt, mi éltet? Vers és dadogás. Mért is, hogy nem érted? Sinylem, mi volt. Nem tudom a miértet. Aszály van. Tűz fojt. S nem üzenek érted. Fábián Zoltán Nyíregyházán született 1926-ban. A felszabadulással jelentkező írónemzedék tagja. Műveiben főként a paraszti élet átalakulásával, a faluból városba kerülő parasztfiatalok útjával foglalkozik. Egyik ismert műve az íme Európa című útleírás gyűjtemény, ebből a kötetből közlünk egy részletet. t Beszélgetés magammal, születésnapomon mondhatják el, hogy európai körutazásuk során Stockholmban, a Kungsgatanon ülték meg születésük harmincegyedik fordulóját. Gyönyörködj hát az idegen világban! Nézd azt a virágot, ott. ott a szomszéd asztalon. Tulipán. Halványpiros tulipáiv Könnyedén lehajtja fejét, mintha csengetne. Figyeld csak, talán meg is hallod a hangját, ahogy a porzók nekiverődnek porcelán szirmainak. Biztosan reggel hozták Hollandiából. Repülővel. A bombákat is repülőgépek hozzák. Repülők meg rakéták. Azt mondod, hagyjuk már ezt. De lehet?! Simon István Ma van a születésnapom. A harmincegyedik. Itt ülöm meg a Kungsgatanon, fényes, zajos vendéglőben. Zene szól, táncolnak, s én, kis társaságban vacsorára várva, képes folyóiratot nézegetek. Genetikai szaklap. Mindig ér-, dekelt az átöröklés, a kromoszómák és gének titkos rendje, de így, születésnapon külön vonzása van ennek a tudománynak. A laikus szem számára furcsa és érthetetlen rajzok sorakoznak a lap oldalain: az északnak és délnek rendeződő kromoszómapárok hajtűi, a gének füzérben lógó gyöngyei. Csak a mikroszkóppal toldott szem láthatja őket, de magukban hordozzák leendő ösztöneinket, akarásainkat — a lesz-embert. És mi történik, ha a kromoszómák hajtűje eltörik, vagy egy parányi gén lehullik a fonálról s elgurul? Mi történik akkor? Keserves leckét adott róla Hirosima. Gyerekek születtek, akiknek nincs kezük, ninc6 lábuk. Gyerekek, akik már nem is gyerekek, csak csont- és húsmasszák, akiknek feje helyén értelmetlen száj tátong. Amorfok — adott nekik nevet, terminus technikust a tudomány. Hideg, közömbös szó. De mi van mögötte! Mit fed! Hány megcsúfolt csők és ölelés, hány gyereket akaró, legszebb gondolat vált amorffá benne! Alaktalanok — mondja a genetika. Az emberiség élő temetői. Élnek, de már meghaltak bennük az ősök — nem szülnek új nemzedéket. Csak esznek és üritkeznek. De miért ilyenek? Mi történt velük? Semmi különös. Csak annyi, hogy valami sugár, amelyről addig azt sem tudjuk, hogy van, átütötte a gének gyöngy fej ét. E_gy pillanat volt az egész, átütötte, akár a tű, smár ki is villant a testből a gerincen át. Sugár? Igen, sugár. Rádióaktív sugár, igy nevezik. De te hogyan nevezed? Te, aki most ülöd harmincegyedik születésnapodat e szörnyű ké_ pék fölött. Sugár? Csak sugár? Semmi több? Talán már a te agyad is amorffá vállt, s nem tudnád, honnan ez a sugár, miből? Látod, tudod. Akkor mond ki: bomba. Mind és kiáltsd: atombomba. Uvöltsd háború! Szól a zene, a méla dzsessz. Mögöttem a parketten táncolnak. Szőke nők, szőke férfiak, karcsuak, lassúak — svédek. Előttem a tányérban kicsi rákok. Enyhén pirosak, s a tejfeles lében éppen olyanok, mint a csirkepaprikás nokedlijei. Itt van a lapban, hogy Bikini szigete mellett, az el6ő hidrogénbomba-kísérletek után új halfajták keletkeztek s újféle rákok. A tenger kegyetlen, az amorfokat megfojtotta. csak azok maradtak életben, amelyek bírták sós ölelését. És az ember? Hogyan van ez az ember nél? Olvasom: ,,A másik csoportba tartoznak azok a ma. tációk, amelyek fokozatosan megváltoztatják a fajta öröklődő tulajdonságait. Az emberi faj jellege, öröklődő tulajdonságai sok-sok évezredes fejlődés során alakultak ki. A környezet sugárzásának emelkedése azzal, a következménnyel is járhat, hogy a eugárárta- lom öröklődése folytán az ember gyökeresen megváltozik. És itt teljes bizonytalanságban vagyunk. Nem lehet megjósolni, hogy milyenek lesznek ezek a változások, és milyen módon befolyásolják majd az emberi társadalom fejlődését.” Ahogy felrobbant atom- és hidrogénbomba, annyi millió és millió újabb sugár. Sugár, amely át akarja ütni a testedet, és át is üti, hogy vagy amorffá tegye gyermekeidet, vagy kiforgasson utódaidban magadból. Mi volt ehhez a toronyba zárt Erik és vízparton síró Carinája kinja?! S te, amíg ezen gondolkozol, nyugodtan eszegeted a szószosrákot? Még ahhoz is van kedved, hogy mosolyogva megköszönd a születésnapi jókívánságokat, és koccints a magad egészségére? Miért nem üvöltesz?! Az illem, a jólneveltség tart vissza? És ha holnap hullanak majd a bombák, s vágódnak szerteszét a sugarak, akkor is illedelmes leszel és jólnevelt? De barátom, akkor már késő lesz. Akkor már hiába üvöltesz. hiába ordítozol. Agyadat, gerincedet, csírasejtjeidet át-meg átverik a sugarak, s örülhetsz, ha élve hagynak, örülhetsz, ha megengedik, hogy majd meglásd, mily szörnyűségek születnek csókodból: amorf testek, rákfejű csigák, meduzaleber- nyegű szájak. Ezzé leszel. Érted?! Most pedig menj. kérd fel táncolni a szomszédnődet; láthatod, milyen hivogatóan mosolyog rád, s milyen szomjas szemmel nézi a táncotokat. Nem tudsz táncolni? Akkor mondj neki szépeket, biztosan örül majd, s ez is elcsititja háborgó lelkiismeretedet. Ugye nem gondoltad tavaly, hogy jövőre ilyen szép születésnapod lesz? Kevesen „Visszagondolva pályám elejére, amikor még egy kicsi falusi földesszobába rovogattam a verssorokat, magam is ézrem, mennyire átrendeződött, megváltozott azóta nemcsak a saját életem, hanem körülöttem a világ is. Negyvenhét éves vagyak, s noha két évtizedet — az ötvenes évek elejétől 1971 őszéig — az irodalmi sajtó szolgálatában töltöttem* költőként mindig a valóságos és természetes emberi élet s a társadalmi valóság izgatott, inspirált írásra.’» MESSZESÉG Elégia, prózában Négyen beszélgetünk a nyárvégi délutánon a szőlőhegyi présház, vagy, ahogy errefelé mondják, hajlék előbb körbefutó lugas védelmében. Az összevissza tekergő vesszőifi és az arany-zölden átvilágított nagy levelek még a napot is enyhítik egy kicsit a fejünk fölött. Messze ellátni a hegyoldalról a csép- lés porától édeskésszagú völgyek és kertek felé. Csodálatos csönd van. szinte teremtés előtti. Épp ezt a nyugalmas békét dicsérem, s összehasonlításul egyik élményemet mondom el. A Góbi-sivatagban leszállt velünk a repülőgép, valami sátrakból összeütött repülőtéren, benzint fölvenni. Addig is míg a személyzet tette a dolgát — mesélem —. iő messze elballagtam a géptől a homokon, és egy enyhébb lejtésű buckán hanyattvágtarn magamat, s tarkóm alá téve tenyeremet, néztem az irdatlan kék eget, a már-már riasztó csöndben. Mintha megsüketültem volna, annyi neszt se hallottam. Valami bogár pattant el a sárgásszínű gyér fűben, olyan zajt csapva, akárha ló ugrott volna. Annyira nagy volt a csönd, hogy az a kicsi hang is ijesztő volt benne. Itt van majdnem hasonló, mondom. — Hát az jó messze lehet — hördül fői a három öreg közül a fiatalabbik. — Persze, hogy messze — hagyja helyben a másik, s mintha gyanút fogna, odasan- dit a vendéglátó gazdára, aki tisztelgésre kW húzott kardként tartja kezében a vállához döntött üveghébért, hogy tölthessen, ha hiánya van a pohárnak. Még csak néz maga elé rezignáltan, elgondolkozva. Aztán fölemeli a fejét úgy, hogy igazában egyikünkre se néz. — A Kari is ott van eltemetve valamerre — mondja. — Úgy emlegették, akik hazatértek; valami sivatagban. Ott halt meg, de lehet, hogy az másik sivatag, mert több is van belőle. (— A fiát mondja — világosít föl közben a mellettem álló.) — Nagyon mesz- sze van. Hallgattunk. A lassz ómozgású dombvidék nyugalmas erdei még csak kiemelik a csendességet. Nekik hármójuknak minden bokoi£ de fűszál is ismerős itt A nagyon vén pogá- csaalmafák barokkos csavarodással nyújtóznak fölfelé. A hajlékok fakó zsupteteje üt ki a buja zöldből, a szőlők és gyümölcsfák, kaszálók összevisszaságából. — Nem tudok belenyugodni — folytatja —, hogy ott fekszik. Mind idegenek között, teljesen ismeretlen emberekkel. Még rágondolni is! Mégiscsak más még a temetőben is, ha ismerősök közé kerül az ember. Pont a fiam járt így. Borzasztó ez nekem. Ez nagyon fáj, nem tudok belenyugodni. Olyan egyedül, olyan messze. Vigaszt mondani, érzem, lehetetlen most Nem is találnék hirtelen méltó szavakat erra a megfogalmazhatatlan emberi szomorúságra. Nézem a ritkás, de még hosszan le- nyúló bajusszal kettészelt arcot, melyre más-; más színű fény esik, ahogy a szőlőlevelek el-í mozdulnak. Vigaszt arra, amit a tér neki oly megközelíthetetlenül messzire dobott, s a harmadik dimenzióba, fölfelé is csak a szálló sóhaj juthat el. Errefelé se közelíthetem hát meg. Pedig csak magasröptű szavak jutnak eszembe. — Nézd, Ferenc — veszi át a szót mégis a mellettem állő öreg —, ennyi idő után más belenyugodhatnál. Ezen már senki se segít-; hét. Meg úgysincs egészen igazad, ha jól be-; legondolsz a dologba. Egyikünknek sincs már hátra valami sok; na, még pár év talánj Aztán gondold csak el. ötven, hatvan vagy hetven év múlva akiket melléd temetnek; kik lesznek. Már egyik se lesz az ismerősöd.' mind idegen lesz, pedig idevalósiak lesznek; csak későbbiek. Nem mindegy? Szabadon maradt kezemmel átmarkolom a présház ajtófélfáját a fejem magasságában,« úgy dőlök a szikkadt, durvára bárdolt. repedezett akácduchoz. Erre én nem is gondol- ' tam volna, pedig ez a lehetőség — vigasznak is — a legkézenfekvőbb. Az elmúlás könyörtelenségére is. Csak meg kell találni az utat hozzá. Ahogy ez a kicsit, egy életen át ehhez a darabka földhöz ragasztott öreg kapásból megtalálta. Vagyis a negyedik dimenzió felál. fm. ftäiT *_ *. öídal !■#
