Kelet-Magyarország, 1974. április (34. évfolyam, 78-99. szám)

1974-04-21 / 92. szám

Ri LW-WÄ A <3 = ^ASAßNAPfMELLÉKT-f* 7. oldat mx Ir>rWs W: Patrióták Két héten belül három városunk életébe tekinthetett be az események krónikása Idő­rendi sorrendben: először Mátészalka élete szerepelt a párt megyei végrehajtó bizottsága előtt, azután Kisvárdáról tanácskozott a Ha­zafias Népfront megyei elnöksége, majd pén­teken este Nyírbátor szerepelt a képernyőn és egyúttal az ország nyilvánossága előtt. Felfedezhettünk valami közös vonást e három — tulajdonképpen a várossá válás gyermekkorát élő — településünk életében, ünnepeiben és hétköznapjaiban. A ragaszko­dást a lakóhelyhez, az építés, a fejlesztés di­namizmusának változását. Azt, hogy megyénk mind a három városa sokat tesz azért, hogy megmutassa: nem égből várják a mannát, hanem keményen megdolgoznak minden újért, minden változásért. E helyen nincs arra mód. hogy felsoroljuk e fenti állítás eddigi eredményeit és a merész, de egyetlen esetben sem megvalósíthatatlan elképzeléseket. Annyi azonban ide kívánko­zik hogy mind a három városunk hasonló cipőben jár. Készül az új ipar fogadására, az ellátás nem egyszer szorító gondjaival küsz­ködik. Igénybe veszi a gyorsabb előrehala­dáshoz a lakosság segítségét, nagy értékű tár­sadalmi hozzájárulását. Mátészalka az elmúlt esztendőben nyer­te el a megyei tanács egymilliós jutalmát, mert nagy eredményeket tudott felmutatni a társadalmi aktivitásban. Kisvárda vette át az Idén a stafétabotot hasonlóan nagyszerű mun­kája révén. Nyírbátor — a legfiatalabb sza­bolcsi város — ugyancsak sokat tesz a tele­pülésért, azért, hogy az állam által adott mil­liókat helyileg is gyarapítsa. Fiatal városainkról elmondhatjuk, hogy kétszeresen is ifjak. A városi rang elnyerése rmiatt is, meg azért is, mert a lakosság élet­korában is fiatal: Kisvárdán például az ott lakók negyvenhat százaléka a harminc éven aluli. Sarlós István, a Hazafias Népfront főtit­kára mondta el múlt heti nyíregyházi látoga­tásán, hogv nehezebb egy régi településnek várossá válnia, mint a kukoricaföldön új várost teremteni. Azzal indokolta ezt. hogy míg például Leninvárosban kész lakásokba és közintézményekbe költöznek be az emberek, addig a régi településen az ott lakóknak min­den változáshoz hozzá kell járulniuk. E szem­pontból azonban mégis csak a régi lakóhelyek a szerencsésebbek, hiszen ott — kész létesít­mények híján — minden új, minden változás az emberekhez kötődik. Ezeken a helyeken kialakul egy egészséges lokálpatriotizmus. A lakosság tudja mit, miért kell tennie, és azt is látja például Kisvárdán, hogy a Várszínpad vagy a lovasnálva az ő saját keze munká­jának a gyümölcse. Igv tehát a régiből alakuló kis város gyorsabban képes-előre haladni, mert bátran tud kezdeményezni. Mátészalkán is. Kisvárdán is és Nyírbá­torban is rendkívül nagv erőfeszítéseket tesz­nek a kultúra töménvebb jelenlétéért, az em­berek együttérzéséért. Ennek a törekvésnek a iegvei. hogy mind a három településünkre elmondható: nvilt várospolitikát folytatnak hiszen a lakosságot csak így tudják segítségül hívni Nas?v értéke ennek, hogv kialakul egv egvségés vár-osnnlitikai szemlélet. Mind a há­rom teípnoiósiiTikön van valami, ami saiáto- san az övék. amit a másik irigyelhet is. de megfelelő tapasztalatokat is szerezhet onnan. Mátészalka kénviselőle gratulált a minap a kisvárda laknak, hiszen mint mondta, közö­sek a sikerek és a gondok is. TTstv fpiezte ki (mffv a testvérvárosnak gratulál, mert sors- közösségben élrak és mert sorsközösségben élni az nagvon íó dolog. Vatakl azt mondta azért kell feil°s7tem a kisvárost, hogv az oda é''kező vendég jő1 érezze henne magát. Egv résztvevő azonnal kiiav’tnt+a • azért is. Tie a legfontosabb, hngv p? ott éiők és a városok von•'■'sko„-7o*éKer jakók érdekei legvenek az elsők. Akkor az jdo,*en ;s otthonosan mozog, jó érzéssel távo­zik Irigvlem fiatal városainkat. Nem a nagv léptekkel megtett útért — hiszen ennek a tempónak a háromszorosa is elkelne, s ez csak anyagiakon múlik — hanem azért, mert lakó­ik f j ía*olr\€;o V esc fvij^pV n f , A televízióban a nvírhátori népfrontéi nők így zárta a péntek esti vetélkedőt: ..Akárki lesz a győztes, mi nyírbátoriak mindenképpen nyertesnek érezzük magunkat. Bemutathat­tuk az országnak városunkat” Mondhatta vol­na ezeket a szavakat Kisvárda és Mátészal­ka képviselőié is. Mert ió érzés tudni, hogy amink van azt mások láthatják. Még akkor is. ha a tulajdonunkban nem csupán remek dolgok, hanem gondok is vannak. VÁLTOZÓ VILÁGUNK Korszerűbb betegellátást! Hazánk az eímúlt negyedszázad alatt vi­lágviszonylatban is nagy eredményeket, szép sikereket ért el egészségügyének fejlesztése terén. Ma az ország lakossága csaknem teljes mértékben biztosított, vagyis ingyenes egész­ségügyi ellátásban részesül. Azóta sok egész­ségügyi létesítmény épült, kórházi ágyaink megsokszorozódtak, az egészségügyben dol­gozó orvosok, egyéb dolgozók száma is rend­kívüli mértékben megnőtt. 1972-ben hazánk­ban az Eü. Statisztikai Évkönyv szerint 1 or­vosra 506 lakos jutott, s a világon ebben az időben a Szovjetunió. Csehszlovákia és Iz­rael büszkélkedhetett jobb ellátottsággal. A tőkés fejlett országok egész sora ezen a téren jóval mögöttünk állt. de még a többi szo­cialista ország sem mondhatott annyi orvost magukénak. Ez a tény magában rendkívül jelentős, s azt jelenti, hogy hazánkban a legfelsőbb szakmai képzettségű egészségügyi dolgozók (orvosok terén) igen jó helyzetben vagyunk. Bizonyára a világon több helyen irigy­kedve gondolnak arra, hogy Magyarországon milyen jó lehet és könnyű az orvosok és fő­ként a betegek helyzete, mert ellátási prob­lémáik nem lehetnek. Itthon azonban senki nem érez, nem tapasztal és nem i6 gondol ilyesmit, sőt napról-napra a rendkívüli or­voshiányról, súlyos ellátási gondokról be­szélünk, különösen megyénkt>en. ahol az or­szágos adottságok nincsenek meg. részben a rossz orvos lélekszámarány miatt is. Mert míg ebben az időszakban 10 ezer lakosra 25,2 orvosállás jutott, megyénkben ez mind­össze csak 15 volt. Bizonyára mindenki érzi a paradoxont, minden relációban, különö­sen akkor, ha beteg és valóban szükség len­ne színvonalas ellátásra, vagy kórházi ápo­lásra. Sok esetben éppen a beteg marad otthon, mert egyszerűen képtelen megküzdeni azok­kal a viszonyokkal — éppen betegségéből következő gyengesége miatt — amelyek az orvosi rendelőkben a vizsgálatért folyó „küz­delemben” reá várnak. Kormányzatunk rendkívüli áldozatot vál­lalt magára akkor, amikor jelenlegi egész­ségügyi helyzetünk elveit, rendelkezéseit megalkotta. Olyan óriási anyagi áldozatokat jelentenek ezek a személyi feltételek mellett, amilyeneket talán egyik szocialista ország sem vállalt magára, a kapitalista országok­ról nem is beszélve. Táppénzes, rendsgerünjc, szociális jellegű juttatásaink, különböző se­gélyek, nyugdíjrendszerünk, s ami a legtöbb: a rendkívül bőséges és ingyenes gyógyszer- ellátás olyan méretűek, melyek talán a vi­lágon sehol sem találhatók meg. Az egészség- ügyi személyzetet rendkívüli mértékben meg­terheli az, hogy az igen fejlettnek mondott egészségügyi törvényeinket, feltételeink és körülményeink között távolról sem lehet ma­radéktalanul megtartani. Ma minden „társadalmi megnyilvánulás­hoz” el kell jutni az állampolgárnak az or­vosi rendelőbe, ha dolgozni akar. vagy éppen ha nem akar. ha beteg és táppénzen van rendszeresen, ha iskolaköteles, vagy iskolába jár. vagy iskolából felmentést óhajt, ha üdülni szeretne, ha közlekedni akar. ha gyer­meke van vagy nincs és szeretne, illetve nem szeretne, stb. Ma az orvosi rendelők forgalmának legalább 50%-át nem betegek jelentik, tehát nem a gyógyulás érdekében veszik igénybe, s ez azt jelenti, hogy az or­vostól és a betegektől az egészségesek ve­szik el a lehetőséget; azt, hogy az oi-vos hi­vatásának megfelelően végezhesse munkáját, a beteg pedig a kívánt ellátásban részesüljön. Megítélésem szerint ezek az előbb már jelzett okok mellett a túlméretezett szerve­zési és társadalmi igényből származnak, s ezeken tanácsos feltétlenül változtatni, mert az ilyen igényeket — mint a tapasztalat is évről-évre bizonyítja — még a világviszony­latban is kiemelkedő orvos-ellátottsággal sem lehet, az igényeknek megfelelően ki­elégíteni. Biztosan tudom, hogyha lehetősé­geink kétszeresek lennének, ezeket a felada­tokat akkor sem tudnánk zökkenőmentesen teljesíteni. A fejlődő iparosodással, kulturá­lis és szociális állapotunk fejlődésével nap­ról-napra, nagymértékben nőnek azok az ép­pen a munkát állandóan szaporító különféle alkalmassági vizsgálatok, melyeknek a hatá­rát körvonalazni, vagy előre megítélni szin­te lehetetlenség. Rendkívül megnövelték az egészségügyi ellátás problémáit a család- és nővédelmi, gyermekvédelmi feladatok is, nemcsak azért, mert ezeket is orvosoknak kell elvégezni, hanem azért is. mert ezek ellátásában, e munkák elvégzésében az egészségügyi sze­mélyzet is részt vesz és ezek túlnyomó része szintén nő, s a munkából való kiesésük pó­tolhatatlan. Ezek az eddig felsorolt munkák és je­lenségek napról-napra szorítják ki a bete­get a rendelőből. Főleg a vidéki körzeti or­vosi rendelőkben jelentkeznek ezek a prob­lémák leginkább, azokban a rendelőkben, ahol tulajdonképpen az egészségügyi ellátás alapját és lényegét végzik. A vidéki körzeti orvos, de általában a körzeti orvos az a sze­mély, aki ismeri körzete szinte minden lakó­ját, kicsinyét és öregjét, ismeri a betegeket és az egészségeseket egyaránt, s talán min­den, ezekkel kapcsolatos családi, munkahe­lyi. anyagi problémákat, gondokat, stb. Ezek pótolhatatlan ismeretek és ha ezek jó szak­mai tudással, lelkiismerettel és a szakorvosi rendelők speciális szakmai segítségével pá­rosulnak, biztosíthatnák az optimális beteg­ellátást, olyan ellátást, amelyet a betegek nagyon szeretnének. A körzeti orvos a beteget mint egész embert ismeri, minden fentebb leírt körül­ményeivel. természetes tehát az. hogy ő tud­ja megítélni a betegséget is legjobban, s nem az a szakrendelői orvos, aki néhány percet tud cstpán égy ismeretlen emberrel foglalkozni és csak a szakmájának megfele­lő „területet”' vizsgálni. Az • összefüggések is könnyen elsikkadhatnak. A szak-alapellátás tehát sokmindenben nem felel meg annak a követelménynek, amelyet attól elvártak, s nem tudná még kellő orvosi létszám mellett sem nyújtani azt, amit egy körzeti orvos, ez­zel a speciális szakorvosi segítséggel nyújtani képes. Az emberek, s főleg a betegek egyéb­ként is nagyon igénylik ebben a rohanó vi­lágban — mely radioaktív esővel, a techni­ka fejlődésével járó zaklatottsággal, rákkal fenyegeti azt az embert — az orvost, aki nemcsak a betegséget, hanem a testi mellett a lélek baját is ismerheti és gyógyíthatja. Ezek a kívánságok azonban a fentebb leírt dolgok miatt a gyakorlatban rendszerint nem valósulhatnak meg. A városban, s főleg Nyíregyházán ez a kérdés sokkal komplikáltabb. A körzeti or­vosnak ez a feladata és tevékenysége rend­kívüli mértékben lecsökkent, mert orvosi te­vékenységének túlnyomó részét a szakorvosi rendelők orvosai látták el. Nyíregyházán az volt a gyakorlat eddig, hogy a szakrende­lések általában alapellátást is végeztek, aho­va a beutaló nem volt szükséges, s aki igénybe akarta venni, csak sorszámot kellett szereznie. Mindenki akkor és annyiszor vet­te tehát igénybe, amikor és ahányszor an­nak szükségét érezte és tartotta. Az ember eleve — főleg a beteg — érzéseiben nem tud tájékozódni, még sokszor akkor sem, ha az illető orvos. A fentebb leírt gyakorlat, mint lehetőség, ezért eleve kudarcra volt ítélve, mert a beteg olyan orvosi rendelőbe került, ahova kora reggel sorszámot tudott szerezni. A gyógyítás, illetve a vizsgálat te­hát nem a szükségletnek megfelelőén, ha­nem a beteg és portás, valamint a szerencse adta lehetőségek és irányítások alapján történt. Gyakori dolog volt az —• hogy akinek ideje és türelme volt az ereje mellett sor­számért sorbanállni a nyíregyházi szakorvosi rendelőkben — bármilyen szakvizsgálatra bármilyen gyakorisággal bejuthatott, a be­tegek jórésze viszont nem. Sokszor a me­gye távoli, néha 80—100 km-es távolságá­ból vizsgálatra beutaltak ilyen okok miatt nem kerülhettek ellátásra és kénytelenek voltak minden ellátás nélkül hazautazni. Egészségügyi intézményeink ellátási le­hetőségei az országban az utolsók. Ezen belül is Nyíregyháza és környékének, a me­gye mintegy felének, a megyei átlagnál is rosszabb. A napi 3—4 ezer ember vizsgálata rendkívül nehéz körülmények között törté­nik. Belátható időn belül kórházi ellátás te­rületén nem. szakorvosi ellátás terén pedig kb. 4—5 év múlva azonban lényeges javu­lással számolhatunk. A rendelőintézet bőví­tésével. a szakorvosok számának növekedé­sével — minden emberi számítás szerint — lényegesen jobb szakorvosi ellátást tudunk akkor majd biztosítani. A város és a megye lehetőségei azonban erősen körülhatároltak. Sokmindent meg kellene még építeni, hogy mindenben az országos átlag szinten lehes­sünk. Az egészségügyi beruházások igen sokba kerülnék, egy kórházi ágy létesítése megközelíti az 1 millió forintot, egv szakor­vos tanulási ideje kb. a 10 évet. Nem lehet tehát egyik napról a másikra mindazt elér­nünk, amit szeretnénk. Ha a „takarót egy­másról lerángatjuk”, végül mindenki meg­fázik. összébb kell húzódnunk, lehetősé­geinkkel okos beosztással gazdálkodnunk, s akkor a kicsi takarónak a melege is kielé­gítő lehet. Be kell látni a megyénkben, s főleg a nyíregyházi kórház-rendelőintézet ellátási területén lakóknak, hogy mélyen az országos átlagon aluli lehetőségekkel nem lehet annyi beteget megvizsgálni, kórházi ágyhoz juttat­ni. amennyit szeretnénk, s amilyet az or­szágnak sok helyén ma is biztosítani tudnak. Azzal, az évek folyamán kialakult és bebi- zonyítottan rossz gyakorlattal, mely főleg Nyíregyháza városra volt jellemző, feltétlen szakítanunk kell, mint ahogy azt már több helyen régen megtették, mert az eljuttat bennünket a teljes képtelenség állapotába, a felelőtlen zűrzavarhoz. A beteg embernek biztonság kell, az a tudat, hogy beutalóval a zsebében a szakorvosi rendelőbe bármi­kor bizalommal léphet be. mert bizonyosan a lehetőségekhez képest a legjobban meg­vizsgálják, segítséget adnak a körzeti keze­lőorvosának betegsége meggyógyításához. A megoldás természetesen nem egyszerű, e helyzetben sokmindennel meg kell alkud­nunk. Biztos vagyok abban, hogy minden nehézség legyőzhető. Meg kell teremteni azt a szervezeti-vezetési formát. amelyben a hozzáértő meghallgatása kötelező, amiben az erőket összpontosítani lehet. Olyan betegirá- nyítási-beutalási rendszer kidolgozásán fára­dozunk, amely a lakosság bizonyos rétegének kényelmetlenséget, sőt kellemetlenséget is jelent, de biztonságot, annak, akinek vizs­gálata szükséges, tehát mindenképpen az ar­ra rászorulónak, a betegnek az érdekét szol­gálja. lakosságunknak bele kell nyugodnia abba. hogy bizonyos vizsgálatokhoz nem juthatnak hozzá egykönnyen. Részben azért, mert azoknak a megteremtése rendkívüli fel­tételeket. nehézségeket jelent, ilyen a labo­ratórium. EKG, EEG. stb. vizsgálat A rönt­genvizsgálat is hasonló, de az a fenti nehéz­ségek mellett az egészségre, a népességre veszélyes, károsító hatású is lehet. Az RTG- sugárzásnak a káros hatása csak később, esetleg más emberöltőben jelentkezhet. Ezért minden RTG-vizsgálat külön megfontolást képez. Az orvosnak, sok esetben a röntgenszak­orvosnak kell eldöntenie annak szükségsze­rűségét. Ilyen vizsgálatot beteg eleve ne kérjen, nemcsak azért, mert az ilyen lehe­tőségek is rendkívül korlátozottak, hanem azért is. meri beláthatatlan egészségügyi ká­rosodásnak teheti ki magát. Mindenkénpen csak közös akarattal. a bizalom és a kölcsö­nös segítség megteremtésével tehetünk egy­másnak jót, egészségügyi lehetőségeinket így tudjuk legjobban, a leghasznosabban fel­használni. Ha ezekben közös nevezőre ju­tunk beteg és orvos, társadalmi és állami szervek és egészségügy, bizonyos, hogy az előrehaladás nem marad el. Kopka János A röntgenre várakozók a megyei rendelőintézet gyermekosztályán. (Hammel József felvételét Dr. Gaál István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents