Kelet-Magyarország, 1973. december (33. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-31 / 305. szám

lé sitiiéf- WÖIS» MELLÉKLET

1973. december Sf

Galambos Lajos:

Mit ugat el a kutya?

Hódi Laci mindjárt, ahogy felszaladt a testvéréhez, Gáborhoz, azzal állt elő:

— Mondtad nekem, egyezer, hogy van eg} Ismerősöd, aki mellett jól lehet keresni.

— Arra az építésvezetőre gondolsz, aki

társasházakat épít? • , , ■ .

— Pontosan.

Gábor már technikus volt annál az építővállalatnál, ahol az öccse szakmunkás.

— Csak nem akarod itthagyni a vállalatunkat?

— Ott akarom hagyni — mondta László — Jön a második gyerek, szeretnék a lakásomhoz felhúzni még egy szobát. De sürgősen

Gábor bort vett elő. töltött.

— A törzsgárdához tartozol — mondta

ez becsének. — Megvan havonta kétezernyolcszázad. Megbecsülünk. Tavaly kitüntetést kaptál. Nem múlik év, hogy a nyereség- részesedésnél szép pénz ne ütné a markodat. Mit akarsz? Négy-'ötszáz forint bizonytalan többletet havonta? Avagy megbántottunk valamivel?

Ugyan.

— Nyughass akkor, ne ugrálj.

— De lényegében én már elintéztem, hogy kilépek — mondta Hódi Laci. — önkényesen. — És az asztalra dobta munkakönyvét.

Gábor csak nézte:

— Mit szóltak a munkaügyin?

— Levágták ugyanazt a dumát, amit te most.

Poharakat emeltek.

— Barom — mondta az öccsének Gábor.

— Szólsz annak az építésvezetőnek?-** Ha már ilyen ökör vagy — nyelte Indulatát a borral Hódi Gábor —, szólhatok - éppen.

Hatlakásos családi házat kellett építeniük a hegyoldalban. Terv szerint féloldalas volt a ház. vagyis a földszint az egyik oldalon az első emeletnél kezdődött, s csak a másik oldalról. a lejtőről nézve tűnt kétemeletesnek az épület. Ilyenformán a hegyoldalt precízen be kellett vágni, s be kellett oo'a építeni egy nyolc méter magas betonfalat, hogy a hegy a majdani épületet meg ne nyomja. Amikor Hódi Laci odakerült, a segédmunkások a földmunkát és az alapozást már elvégezték.

— Na, ember — mondta neki Schütz Zsiga építésvezető —, ahogy a papírjaidat látom, nélkülem is boldogulsz majd. Adok neked huszas órabért, de,erről senkinek egy kukkot se. Papíron tizennégy lesz. világos? Nekem úgyis annyi a dolgom, adminisztráció, anyagbeszerzés, satöbb, minek is mondani? Gazdálkodj. Parancsolj az embereknek. Estére fél méter falat akartok látni*.

Örült Hódi Laci, hogyne örült volna? Napi kétszáz forint; ebbe már beleiéi',.a reggeli féldeci. meg az esti korsó sör! Fejedelmi állapot lesz ez, s mire itt a gyerek, .meglesz a lakáshoz az újabb szoba. így kell ezt csinálni. Az okos emberek mind így csinálják; holmi állami vállalat, ahol ehhez a keresethez képest éhenkórász az ember, kit érdekel ?

Schütz Zsiga a szomszédos állami építkezéstől bérelt sutyiban. külön pénzért, napi néhány órára betonkeverőt. Hódi Lacit eleinte az építésvezető módszerei nem igen érdekelték. Csak amikor jobban odafigyelt a keverőbői kijövő masszára, akkor' tűnt fel neki, hogy talán nem megfelelő betonkeverékkel dolgoznak. Ehhez a hegyoldalhoz kettőötvenes minőségű beton egyáltalán nem lesz jó; ha a hegy csak egy picit is megnyomja a falat, vajon mi lesz akkor? Este föl is vetette Schütznek:

— Nem tetszik nekem a támfal betonjának minősége.

— Vajon mi nem tetszik rajta, ertiber?— Nem a megfelelő cementtel, nem a hozzávaló sóderrel dolgozunk,

— Ne nevettess.

— Igen lazának találom a hegyoldalt, könnyen mozdulónak. .

— Na és? — mondta Schütz. — Nem a mi dolgunk. A tervezők dolga.

— Ök milyen betonminőséget adtak?

— Semmilyet, ember. Rámbízták.

Valami félelem, valami gyanú költözött

Hódi Laciba. Tisztességes, becsületes munkás volt, a szakmájához a közösségben kiválóan értő; ezt a felületességet mindeddig az ő brigádja ott, a testvére vállalatánál, nem ismerte, De hét végén ezerötszázhatvan forintot számolt a markába Schütz Zsiga, s ettől korábbi érzéseit a kutyák szájába dobta. Egy hétre ezerötszázhatvan!

Dolgozott, mint a fürdött bivaly, és dolgoztatta az embereket. Szedett-vedett népség volt ez, oda se bagóztak semmire, egy-két napig tűrték csak Hódi Laci fegyelmezését, aztán továbbálltak. Helyükbe másokat állított Schütz Zsiga, hasonlókat. Már délben a közeli kocsmából alig lehetett kirángatni őket. Este aztán? Rókabőröket terítettek az útra, mint a lakodalmas kutyáit.

— Nem lehetne itt állandó gárdát szervezni? — kérdezte egyszer Schütztől, aki általában csak reggel, meg este jelent meg az építkezésen. — Egy tisztességes brigádot.

— Ember — mondta Schütz Zsiga —, ilyen népségből brigádot? Hol élsz te? Nem állami szektor ez, nem patika, nem szanatórium. Hajtás egy kis dohány után. Ismerni kell az életet.

Igyhát Hódi Laci alig-alig ismerhette meg a szüntelen változó munkatársait. Némelyek a korábbi hetiből vissza-visszatértek. rendszerint italos állapotban, s csak annyi munkáért könyörögtek, hogy legalább egynapi betévő falatjuk-italjuk legyen. Egyébként estére általában Schütz Zsiga is részeg lett, Nagy., veres haja az égnek ágaskodott, apró vérerekkel teli arca égett, szeme kicsire zsugorodott, és panaszkodott ilyenkor:

— Hiába! Az egész napi hajsza. Mqtnká- sok után, anyag után, pénz után. Mindenütt kenni kell a kereket.

— Miből? — kérdezte Hódi Laci.

— A számláim nekem tiszták, ember! Egy hét alatt hetvenezer úgy elmegy, mint a pinty. Na, persze, most még a kezdetén vagyunk, hát ilyenkor megy is. A végére, ember, minden ki lesz kalkulálva, elfogadva, elfogadtatva, ide kell bízni.

Az ötödik héten a betonfallal már hét méter magasságban jártak. Kijött a tervező- mérnök is, megnézte, azt mondta:

— jó.

Ennyit mondott. Aztán beült a kocsijába és elment.

Reggel a falon Hódi Laci hajszálvékony

repedéseket vett észre. Szétbontott egy cigarettát. és annak papírját az egyik repedésre ragasztotta a nyálával. DéLre a cigaretta- papír szétszakadt.

Ekkor Hódi Laci félelme visszatért. Hogyan viselem el, ha valami baj lesz. hogyan nézek majd a saját szemembe?

Este szólt Schütz Zsigának:

— Nézze meg a cigarettapapírt, főnök.

— Csak nem tojtál be, ember.

— Meg kell nézni, főnök.

— Na jó, ha nagyon akarod, megnézem.

Átöltözött és leszállt a falhoz. László

nem ment vele. Schütz személyi papírjai az építkezésre vonatkozó dokumentációkkal együtt ott voltak a felvonulási kalyiba asztalán. Hódj Laci önkénytelenül nézett azokra. És láthatta, hogy Schütz Zsigának csupán kőművesi segédlevele van. Semmi más. Engem, gondolta, kétévenként legalább, tovább*, képzésre küldött az én vállalatom, hogy lépést tarthassak a szüntelen új, meg új technikával. Néhány év még, és technikus lehettem volna én is. akár a bátyám. És most ide keveredtem. Hogy több pénzt keressek. Sok pénzt.

Schütz után nézett. S látta, hogy Schütz Zsiga egy vakolókanál cementtel láthatatlanná teszi a még amúgy sem nagyon látható repedéseket.

— Mit csinál a főnök? — kiáltott rá.

— Nem károgunk — szólt vissza Schütz. — Eléje húzunk egy betonnal kötött, vékony téglafalat. Az úristen 6e veszi észre. S akkor megáll ez.

— És ha majd ráhúzzuk az emeletet?

.— Nem károgunk, ember. Megmondtam.

Még két hétig dolgozott az építkezésen Hédi Laci, s akkor a fal mindkét rétege leomlott. Megkezdődött a vizsgálat. Ö, mint a vert kutya, úgy $ompolygott el onnan. Teremtő isten, mit tettem én, gondolta, Hová keveredtem? Lumpen csavargók közé, gátlástalan pénzhajhászok közé. én, a tiszta ember! Ámbár tiszta vagyok-e, ha ide juthattam? Nem akkor lennék-e tiszta, ha ott feküdnék a leomlott fal alatt? Hisz tudtam, láttam, éreztem, hogy nem lesz jó. És még akkor is maradtam. A pénzért.

Fölment a hegytetőre és lenézett a folyóra. Oly közelinek tűnt a folyó, mintha innen mindjárt beleugorhatpa. A híd játékszernek tűnt- Rajta a fény, alatta egy el- sikló hajó. Mi lenne, ha valóban ugranék egyet? De bármily közelinek tűnt a víz. józanul föl kellett mérnie, hogy innen nem lehet beleugrani. S miért is? E hirtelen rászakadt, nagyon nagy magányból vajon nincs kiút? Még akkor is, ha a dolgok nem egyszerűek. Mert egy hirtelen, felelőtlen lépésnek is annyi ága-boga-következménye van, hogy az ember szinte beleőrül. Azt a szobát a meglévő lakáshoz tán nem húzhattam volna föl e magány nélkül? Pénz! Uramisten.

Rohant a bátyjához. Hódi Gábothoz.

— És ha visszatérnék? — kérdezte űzötten.

— A te dölgod — mondta Gábor. De azért bort vett elő.-r— Visszavesztek?

— Kevés a munkás, bizonyosan vissza vesznek.

— A törzsgáro’ába?

— Emlékezz csak a kutyánkra, öcsém — koccintott Gábor. — Kimentünk szántani a drága falunk határába. Gyerekek voltunk. A kutyánk velünk jött. A tág mezőn felhajtott egy nyulat. Már talán csak két centimét«1 választotta el őt a nyűitől. És ak' % mit tel a mi kutyánk?

— Ugatott örömében, hogy már övé r. zsákmány.

— Az övé lett?

— Míg ugatott, megugrott a nyúl.

• S aztán?

át- Zsákmány nélkül, sírva jött vissza hozzánk.

Csend volt.

— No lám — ivott egy kortyot Gábor —, liogy miktől estél el a kilépéseddel, bele sem gondolok. Prémium, szabadság, s mit tudom még. Ámbár, amilyen jámborak vagyunk. lehet, hogy megbocsájtanak és úgy veszik az egészet, mintha meg sem történt volna.

Hódi Laci egyhajtásra itta ki a borát:

— Beszélnél velük?

— Én?

— Ha nagyon kérlek.

— Annyira szégyenled a dolgot?

—* Annyira.

— Hát akkor pláne nem beszélek senkivel. Gyere csak szépen vissza és égjen a te pofádon a bőr.

Hódi Laci kérés nélkül töltött magáinak:

— Igazad van, hátyó — mondta. — Égnie kell még a pofámnak egy darabig. Hadd égjen.

„Szimfónia ”

y^~i')arátaim! Leveletek, késve ért utol, / ) mert szeptember közepe óta szinte megállás nélkül úton vagyok, forgatjuk a Hószakadás című filmet. Legutóbb a görög—bolgár határ kötelében készítettünk felvételeket, a Pirin hegység gleccsereiben — messze a növényhatár fölött, kívül az időn ahol már nem jár a posta, csak nagy fekete madarak lengedeznek.

Január végéig tart még ez a lázas ritmusú munka, amelyet helyesebb volna teremtő önkívületnek, vagy bevallatlan önpusztításnak nevezni, annyira belefeszülnek az ember idegei.

Nem mentegetőzésként írom ezeket, .dekát így élek mostanában, még a Nincs idő bemutatójára se tudtam elszakadni a forgatástól, pedig az otthoni bemutatóra Apám is nagyon várt, hívtak Kasza Jancsiék, Hársfalvi Péterék és különben is: haza mindig szívesen megyek. Látjátok, tizenöt éve elkerültem otthonról, de a hazamenni szól nem tudnám Pesthez illeszteni sehogyan sem Úgy látszik hazamenni csak oda lehet, ahol az anyanyelvét tanulta az ember.

Azt kéritek leveletekben, írjam meg. mit jelent nekem a szülőföld. Mikor elolvastam a levelet, nagyot sóhajtottam és sokáig Üldögéltem az íróasztal mellett. Arra gondoltam, nyugodt hetek kellenének még a legegyszerűbb válasz megfogalmazásához is mert a szülőföldhöz legalább olyan mélységesen és bonyolultan kötődik az ember, mint a szerelemhez, vagy mint az alkotó kenységhez. Hogyan tudnám én ezt a különös kötődést egyetlen rövid levélben -akárcsak megközelíteni is?

Köteteket léhetir-kellen«

Elsőnek Anyámról és Apámról, mert a szülőföldemet ők jelképezik nekem. Írni kellene az árvaságukról, nincstelenségükröl és mérhetetlen emberi gazdagságukról. Arról, hogy messze, kinn éltünk a Császárszállás felé vezető út mentén a tanyavilágban, egyetlen szobában az egész család. Semmink se volt, se föld, se ház és mégis, amikor a háború után fölkerekedtünk szerencsét próbálni, két stráfszekér könyvvel költözködtünk a városba. így történt, hogy nemcsak akácfák és kútágasoli, hanem könyvek közé is születtem,

Azt hiszem Anyám a kenyéren és a ("Jr petróleumon kivül mindenét köny- vekre költötte. És esténként, amikor elvégezte a napi munkát, megfürdetett minket a teknőben, közelebb húzta a petróleumlámpát és minden áldott nap késő éjszakáig olvasott nekünk is, magának is. A háború környékén kegyetlen idők jártak. Anyám a gondolat és szépség éhével üzent hadat szegénységnek, háborúnak, minden időknek. Iskolái alig voltak, de a magyar Írókat olyan közelről ismerte, mintha testvérei lettek volna valamennyien. Emlékszem, egyszer Csoóri Sándor kételkedő költő barátommal hazalátogattunk és Anyuka moslékkotyvasztás közben a görög tragédiákról beszélt, s igencsak fennakadt a lélegzetünk, amikor azt mondta: ..tudjátok, azért szeretem a görög drárhákat. mert az éhséget én 'v j-önyebben viseltem mindig mint az igazságtalanságot, így hát az életemben többet sírtam, mint ettem.”

A szülő-haza meghatározó erejéről tanúskodik majd a Hószakadás is, melyet Fu- kazawa Shlcsiró japán író Zarándokének című regénye alapján kezdtem fölépíteni magamban, de az évek során a történet hozzáidomult Apám sorsához. Ugyanazon a magnetofonszalagon őrzöm a Fukazawával va\ó beszélgetéseimet, mint Apám elbeszéléseit. Mindkettőjüket az emberségről, az emberi állhatatosságról faggatom és nagyon jól megérnek egymás mellett a világ egyik legnagyobb élő írójának és a világ egyik legtisztább emberének a gondolatai.

Külön könyvet kellene írni a honvágy titokzatos torokszorításairól, mert azok is a szülőföld vonzásának a jelei. Tavasszal meghívtak Amerikába előadásokat tartani a magyar filmről, művészetről, irodalomról és láttam zokogni egy keményarcú férfit csak azért, mert én is olyan szabolcsiasan ejtettem az ó-betűt, mint ahogyan ő hallotta gyerekkorában.

Álldogáltam a robajló Niagara vízesés mellett és mi sem volt természetesebb, minthogy magamban a Bujtos nádsuhogását

hallottam.

Omlékszem, éppen most öt éve. en- (’j gém is makacsul fojtogatott a hon- '— vágy. A párizsi diáknegyedben laktam akkor és egy reggel arra ébredtem, hogy a városban lovasbandériumok felvonulásával és nagy csinnadrattával ünneplik Trianon évfordulóját. Hirtelen, mint a legélesebb fogfájás belém nyilallt, hogy annak idején az antant-lovak letapostak és felzabálták Nagyanyám kukoricáját, amelyet jelesbe kapált valahol az Orosi-dűlők környékén. Egész éjjel forgolódtam, mert nem akart szűnni a nyilallásom. Reggel zúgó fejjel ösz- szecsomágoltam és elhatároztam, otthagyok csapat-papot, ösztöndíjat, nyelvtanulást, mindent. A repülőtéren még vásároltam nagyanyámnak egy bundáscipöt, tekintettel a nagylábujja bütykeire, három számnál nagyobbat a szokásosnál. Hazafelé jövet a Nyugatiban találkoztam Váci Mihállyal, őt is vitte haza a karácsonyi honvágy. A szülőföld ügyeiről, gondjairól beszélgettünk egész úton. Ujfehértótól már fejünket a vonatablakhoz támasztva nézegettük gyermekkorunk elsuhanó jegenyéit, kútágasait, réteket, házhomlokokat.

Karácsony este azután Nagyanyám kivitte a bundáscipöt a konyhába és a kis fejszével kivágott egy szeletet belőle, hogy a nagylábujja bütyke levegős kényelemben maradjon. Hiába magyaráztam neki, azért vettem három számmal nagyobbat, hogy ne kelljen kivágni. Nem tudta elképzelni, s ezért nem is akarta elhinni, hogy az unokája a párizsi repülőtéren az ő nagylábujja bütykeire gondol. Pedighát. hacsak kicsivel hosszabban néz a szemembe, elhihette volna...

Barátaim, abbahagyom a levélirást. vni messzire vinne, ha folytatnám és már későre jár.

Minden jót kívánok az otthoni barátoknak újesztendőre!

Kosa Ferenc

fH-xrendezo ,

Bérse:/. András rajza