Kelet-Magyarország, 1973. július (33. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

v • * * - " it i ofáá 1 juttatások és az életszínvonal R£GI FELISMERÉS, hogy a társadalmi futtatásoknak nemcsak szociális jelentőségűk és hatásuk van, hanem közvetlenül befolyásol. ják a gazdasági fejlődés ütemét. Nyivánva- ló, hogy azokban az országokban, ahol a la­kosság egészségügyi, kulturális — ideértve q szakképzést is — színvonala magas, ott lé­nyegesen gyorsabb ütemű fejlődésre képesek, mint azokban az országokban, ahol ez a színvonal az átlaghoz képest alacsonyabb. Másrészt: a társadalmi juttatások rend­szere, az életszínvonalat alapvetően befolyá­soló jövedelempolitika szemszögéből sem te­kinthető másodlagosnak. A szocialista jöve­delempolitika ugyanis nem merülhet ki a munka szerinti elosztás elvének alkalmazá­sában. Szociálpolitikai meggondolásokat is érvényesíteni kell és ezt szolgálják különös­képpen a pénzbeli társadalmi juttatások (például a családi pótlék, a táppénz, a gyer­mekgondozási segély, a nyugdíj), de az úgy­nevezett közvetett, nem pénzben nyújtott juttatások is. A szociálpolitika tehát alapvető része az egész jövedelempolitikának, s ha az egész rendszer jól illeszkedik a társadalmi-gazda­sági életbe, akkor a szociálpolitika számot­tevően gyorsíthatja az ország fejlődését. (Pél. dául: a gazdaságilag aktív személyek általá­nos életnívója attól is függ, hogy az állam milyen mértékben járul' hozzá a gyermekek és az idős korúak eltartásához. Az életszín­vonal pedig közvetlenül is befolyásolja az emberek munkaképességét, produktivitását.) A statisztikai adatok elemzése — de a kézenfekvő, mindenki által ismert tények is — egyértelműen bizonyítják, hogy hazánk­ban a társadalmi juttatások aránya nemzet­közi viszonylatban is magas, sőt: vannak juttatások (például a gyermekgondozási se­gély) amelyek a legfejlettebb ipari államok­ban is ismeretlenek. Az embernek már-már az az érzése, hogy államunk, anyagi lehető­ségeit meghaladó mértékben vállalja a tár­sadalmi juttatásokat, ugyanakkor a lakosság­nak újra és újra magyarázni, bizonyítani kell, hogy ezeket — közkeletű és közhelysze­rű kifejezéssel élve — a „borítékon kívüli” összegeket épp úgy figyelembe kell venni az életszínvonal megítélésénél, mint a havonta kifizetett béreket, éppúgy részei az életszín­vonal növekedésének, mint például az idő­ről időre végrehajtott béremelések. A szakemberek jól tudják: ez a jelenség — tudniillik, hogy az emberek nem méltá­nyolják kellőképpen a társadalmi juttatá­sokra fordított hatalmas összegeket — nem­csak és nem elsősorban esetleges szűk látó­körűséggel magyarázható, hanem a társadal­mi juttatások rendszerének néhány lényeges problémájával, a rendszeren belül található aránytalanságokkal, bizonyos ellentmondá­sokkal is.­AZ ÖSSZES JUTTATÁSNAK 46 száza­léka a pénzben fizetett, közvetlen juttatás. A nagyobb részt képviselő nem pénzbeli juttatásokat valóságos értéküknél kisebb megbecsülésben részesíti a közvélemény. Pe­dig ezek közé tartozik az oktatásügy, az egészségügyi ellátás, hogy csak a l^na- gvobb összegeket felemésztő közvetett jutta­tásokat említsem. Csak a társadalombiztosí­tási kiadások összege már 1970-ben. több mint 30 milliárd forint volt, s ebből mind­össze 5,5 milliárd forint terheli a biztosí­tottakat. Minderről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, s talán érthető is, hiszen a társadalmi juttatások gyakorlatában vannak olyan torzulások, Amelyek némi magyaráza­tot adnak arra is, hogy miért részesítjük előnyben a pénzben fizetett juttatásokat. Egy-két évvel korábbi felmérés szerint üzemétkeztetésben részesül a gyárak és in­tézmények dolgozóinak 25 százaléka, ked­vezményes üdültetésben csak 5 százalék. A bölcsődés korú gyermekeknek alig 10 száza­lékát, az óvodás korúaknak is csak a felét lehet gyermekintézményekben elhelyezni. (Persze itt számításba kell venni, hogy je­lenleg 200 ezer körül van azoknak a szá­ma, akik a gyermekgondozási segélyt ve­szik igénybe.) Az ARÁNYTALANSÁGOK egyúttal je­lentős jövedelemaránytalanságokat is okoz­nak. Több nagy vállalatnál végzett repre­zentatív vizsgálat bizonyítja, hogy dolgozóik 60 százalékának juttatásai nem haladták meg munkabérük 10 százalékát sem, a dol­gozók 10 százalékánál pedig a juttatások ér­téke a bérek 70 százalékánál is magasabb volt. Mindez egyértelműen utal arra, hogy a társadalmi juttatások rendszerét felül kelle­ne vizsgálni, de mindenekelőtt ki kellene dolgozni e juttatásokra vonatkozó új szo- ciál- és gazdaságpolitikai célrendszert. A témához tartozik — s erről részlete­sen szó van az Országos Műszaki -Fejlesz­tési Bizottság egyik tanulmányában is — hogy nálunk bizonyos szolgáltatásokhoz ki­zárólag társadalmi juttatás formájában lehet hozzájutni és nincs mód azok megvásárlá­sára. S miután a szanatóriumi ellátást, a napközit, a gyógyüdülőt részben, vagy telje­sen költségvetési forrásokból finanszírozzák, az e célokra fordítható összegek nem növel­hetők tetszés szerint, az intézmények igény- bevétele szigorú feltételekhez kötött. E rendszernek a fenntartása — pontosabban az átlagosnál nagyobb jövedelmű rétegek ilyen jellegű többletfogyasztásának mesterséges korlátozása — hosszabb távon tekintve, tár­sadalmilag és gazdaságilag sem tűnik indo­koltnak. Arról nem is beszélve, hogv a „fo­gyasztó” választási lehetőségeinek kiterjesz­tése politikailag és gazdaságilag is csak ked­vező lehet. Azt alighanem mondanom sem kell. hogy a fizetett szolgáltatásokra való részleges áttérés nem szoríthatja háttérbe az eddigi in.evenes, vagy kedvezményes szol- gáltatásokat. A TÁRSADALMI JUTTATÁSOK rend­szerének alapjai több mint két évtizeddel ezelőtt alakultak ki. de közben megváltozott a gazdasági környezet, megváltoztak a jöve­delmi viszonyok és arányok is. Felismert tény, hogy egyes juttatási formák ma már elavullak, másokra a jelenleginél is több pénzt kellene költeni. Az arányok, a szer­kezet módosítására lenne szükség ahhoz, hogy a juttatások változatlanul megfeleli* nek a bevezetőben említett — és gazdaság, társadalmi életünk szempontjából rendkívül fontos — követelményeknek. Vértes Csaba A tizennegyedik kereszt Az Idős ember nagyot só­hajtva ül le az utcai kis- padra. Támasztó botját ma­ga mellé teszi. Megszokott mozdulattal nyúl csomónyi bajuszához. Simogatja egy darabig. Közben végignéz az utcán. A padra terebélyes orgo­nafa borít árnyékot. Fürtö­kön hosszas hüvelyekben ér. leli a magot. Szép lehetett másfél, két hónapja a sok virággal. De az idős ember a pá­don sem tud egyenesen ül­ni. Féloldalra / dől. Akkor elevenebb valamicskét, élén- kebb a tekintete, amikor a kanyarban dübörögve tűnik fel egy piros színű gép. Az öreg mintha erre várt volna. — Ide haladt ez is — szó­lal meg bólogatva. Itt az aratás, nem tud róla a falu. Elvégzik tucatnyian. Gépe­sek. Napok óta hordják a kész szemet. Csak úgy be­leeresztve a nagytérű ko­csikba. A fiam, a menyem nyugodtan szüretelik a töb­biekkel a közösben a nyári almát. Az ‘uno­kák, melyik merre. Mint­ha aratás se lenne. Pedig. . . ez volt valamikor a föld emberének keserve. Ha van pokol, olyasmiben élt ak­kor a falu... — Kaszával arattak. Igénybe vette a család min­den épkézláb tagját — mondja az idegen. Sóhajt az öreg. — Igaza van. Csak még az... sokan nem is maguk­nak arattak. így voltunk több mint a falu fele. És mindig kegyetlenebbek let­tek a birtokosok. Már any- nyira vetemedtek, tizenne- gyedébe adták az aratniva- lót. Csak a tizennegyedik kereszt — a verejtékezőké. Mennyit kellett vállalni, hogy meglegyen a részből a család kenyérnekvalója? De legtöbbször el kéllett adni abból is, vagy mindet a so­hasem fogyó adósságért. Pó­tolt valamit a napszám, amit még az aratás adott. Mert a levágás után akkor még bőven akadt tennivaló. Hordás, asztagolás, cséplés, zsákolás, szalma-!, törekkaz- iazás. Ennek lettem én is az áldozata. Nyomorék ember több, mint harminc éve. Pontosan harmincötödik esz­tendeje. — Hogyan történt? — Hordáshoz mentem napszámba, az uradalomba. Két nap kévét hánytam a szekérre a béreseknek. Utá­na osztott az intéző asztag- ra. Akkor rendelték oda a harmados kapásokat is fo­gataikkal. Mert úgy volt a harmadosra az egyezség, hogy ezer ölenként egynapi kereszthordást kellett telje­síteni. Ingyen, az uraság ré­szére. Aki nem vállalta, nem kapott harmadost. Per­sze, hogy a ráutalt mind vállalta. Aki csak fogattal bírt. De- ezeknek kévehá- nyóról is kellett gondoskod­ni. Ki erőteljes fiával, lá­nyával vagy éppen a felesé­gével állt ki. Több ember kellett az asztagok rakásá­hoz. Engem mindjárt az asztag szélére, a kévesze­déshez soroltak. Villával szedni el az asztagra hányt kévéket. Aztán adni, dobni hátra. — Leesett? — Ez történt. Déli hőség tájban. A szemem csípte az izzadság, alig láttam vala­mit. Az intéző pedig egvre piszkálta, noszogatta a ko­csisokat: gyorsabban • hány­ják a kévét. Ne • várjon egyik fogat a másikra. Ir­galmatlan szomjúság fogott el. Pedig alig volt valami früstököm. Kis száraz gabo­nakenyér hagymával. zöld­uborkával. . . Szóval, jött a kéve. mint valami csillag- hullás. Kicsit kijebb léntem. hogy jobban tudjak viliáz­ni. Valósággal szédelegtem a kimerültségtől, i Akkor ... egyszer csak ropsz. Kisza­ladt velem a kéve. amin álltam. Már jó magas volt az asztag. A tetőzésnél tar­tottunk. És én ... lezuhan­tam. Rá a szekérre, aminek már csak az aljában volt néhány kéve. A szolsarúd és az oldal közé estem. Eltört három bordám. Persze, nem tudtam én azt akkor. El­ájultam. — Mi történt azután? Az ígéretektől az eredményekig Munkások és műszakiak vitája Kisvárdán Egy asszony megállítja az igazgatót az ebédlő bejára­tánál: — Miért nem hívtak meg bennünket is a műszaki ér­tekezletre, minket is érdekel — reklamál. — Tessék bejönni — in­vitálja az igazgató —, itt a meghívó kiragasztva az aj­tóra, hogy mindenkit vá­runk. Személy szerint vi­szont a műszakiakon kívül csak a szocialista brigádok­nak, törzsgárdatagóknak küldtünk meghívót. Ez a kis közjáték előzte meg a Kisvárdai Bútor- és Faipari Vállalatnál a 1). fél­éves kibővített műszaki konferencia kezdetét csü­törtökön délután. Az ebéd­lőben vagy hetvenen gyűl­tek össze, hogy meghallgas­sák Danes Ferenc igazgató tájékoztatóját az idei mun­káról, a következő hónapok feladatairól. Csak ígérték a prémiumot... — Már van másfél millió nyereségünk. Hát olyan bol­dog vagyok, hogy még so­ha .. . — örül az eredmé­nyek hallatán hozzászólásá­ban Deák Tamás asztalos szakmunkás. — Aztán ebből fog ne­künk megmaradni nyereség? — érdeklődik tovább. — öt nap — mutatja az ujjain is az igazgató. — Hát az kevés. Mindegy, mi hajtjuk, csak legyen fent is, aki hajtja a dolgokat. Szokatlan ez az értekezlet Kisvárdán. A vállalat az utóbbi években mindig el­kápráztatott mindenkit a gyönyörű tervekkel, de a teljesítés... A múlt évben például először 40 milliós termelési tervet állapítottak meg. Aztán előbb módosí­tották 36 millióra, majd 33- ra. Végül összekapartak 31 milliós teljesítést. Az így képződött nyereség még ar­ra sem volt elég. hogv a beruházások utáni tartozást kifizessék, nem hogy a dol­gozóknak adjanak. — Aztán a prémium — folytatja Deák Tamás. — A — Sírva-ordítva rohant a hírre a faluból a felesé­gem — nyugodjon szegény- békében. Meg jöttek anyjuk­kal a gyermekek. Négyen. Mind járós volt már. Az­tán ... az intéző amiatt or dítozott — ezt is később tudtam meg —, miért vol­tam olyan ügyetlen. Én va­gyok a hibás. Magam okoz­tam a bajt. Nem tehet az uraság semrriiről. Csak azt tette meg, egyik béres sze­kéren hazahozatott. Arra a napra pedig már nem is kaptam teljes napszámot. Se tovább, egyebet semmit... Pénzünk nem volt kórházra. Itthon feküdtem, csak ösz- szeforr tán a törés! De nem jól sikerült. Két bordámnak kiállva maradt a csonkja. Azóta iS úgy van. A sírba nem vitt el az eset, Pedig, nem is említem, mi. kínt szenvedtem át... Lábra kan­tám valamiképp. Járhat­tam. El is dolgozgattam. Álló munkán. De hailásra képtelen maradtam. A két hegyes csonk tán ki is szúr- ta volna az o'.dalnmat. Elél­tem eddig. Megéltem. ami most van .. . — Mindenképpen nagy a változás. Az öregember lassan bó­logat. Miptha pihenne a hosszas beszéd után. Vagv gondolkozna még valamin. A zajra élénkü' ami most az utca ellenkező vége felöl tör elő. De most mégse itt jön, a nyilván terhétől sza­badított géD. Fentebb egy mellékutcába fordul. Bár az nem kövezett, de hamarabb érni ott a határba. — Az igen. A változás mindenben nagy. így jobb! Asztalos Bálint prémiumot már nem egy igazgató megígérte nekünk. Mi hoztuk a tervet, de pré­miumot nem kaptunk. A vezetők ígérgetése sok­szor elkedvetlenítette a munkásokat. S a nem meg­felelő gazdálkodás már-már a csőd szélére taszította a vállalatot. Ezért mondták: — Az igyekezet a vezetők részéről még jobban kell. mint a munkásoknál. Ki hosy látja? — Elégedett vagyok a tmk-val — hangzik. — Én nem vagyok — rep- likáz rögtön az igazgató. — Minőségi cserére van szük­ség, hogy minden jól men­jen. Aztán a tmk-vezető hoz­zászólása következik: — Tizenegy éve vagyok itt, még sohasem dicsértek meg, de ezután sem fognak — ahogy látom. Pedig egy tsz gépműhelye is óriásit fejlődött hozzánk képest, így nem lehet dolgozni, azt kell nézni, hogy meglegye­nek a feltételek. Kis vita kerekedik, már rég tűi van az ertsKeziet a hivatalos „értekezleti stílu­son”. Örök téma marad, hogy a műhely, ha rossz a gép, akkor a tmk-t hibáz­tatja, a karbantartók meg azért panaszkodnak joggal, hogv a nevükben szeren l/i tervszerű, megelőző munka hiányzik éppen, mindig a gyors, sokszor már elkésett beavatkozásokra van szük­ség. Közben egy másik, soka­kat érintő kérdést is felvei az igazgató. Célszerűnek tartják a meglévő két gén- ház egyesítését, s itt a két- műszakos termelés beveze­tését. Vélemény nem na­gyon akad, talán a mű­„. . .Tudomásunkra jutott, hogy szocialista brigádok vállalják iskolák . . . patro- nálását. A taggyűlés meg­bízott, hogy kérelmünket el­juttassam ..Az idézet ab­ból a levélből való, ame­lyet Lakatos Lajos, a Ti bor­szállási Általános Iskola igazgatója, községi párttitkár írt Sándor Józsefnek, a me­gyei tanács ipari osztálya vezetőjéhez. Akzal a szán­dékkal, hogy a kérést — anteiy a község iskoláinak rendbehozásához nyújtan­dó segítség reményében író­dott — továbbít.ia a tanácsi ipari vállalatok vezetőihez a szocialista brigádokhoz. A levélből kiderül, hogy a község négy tanterméből há­rom szükségtanterem. A lét­szám növekvő és három év múlva már párhuzamos osz­tályokat is kell majd indí­tani. Az épületek, a beren­dezések elavultak, de nincs elegendő ahyagi fedezet a rendbehozásukra. Mindezek­ről meg is győződhettek az érdekeltek és az érintett vállalatok igazgatói azon a megbeszélésen, amelyet jú­nius végén tartottak Ti bor- szálláson. Itt öntötték for­mába azokat a tennivalókat, s egyben vállalásokat is. amelyeket p szocialista bri­gádok bevonásával a segít­ségnyújtás első tételeként határoztak meg, s amelye­ket még ez évben, a tanítás megkezdéséig, augusztus 1B- ra fejeznek be. A munkát négy vállalat — a Szatmár Bútorgyár, a Tiszalöki Fa­ipari Vállalat, a VAGÉP és a Beregi Vegyesipari Válla­lat — szocialista brigádjai végzik el. A vállalás során nem aD- ró javításokra, hanem már egy régen időszerű rekonst­rukcióra kerül sor. A Tisza­löki Faipari Vállalat szo­cialista brigádjai például az helyben, a termelési tanács­kozáson szólnak hozzá t ö i >'- ben. Mert ha gazdasági ol­dalról meg is értik, a két műszakra való átállás még­sem lesz könnyű. Gondok közöli A vállalatnak a követke­ző hónapokban az eddiginél még jobban kell dolgozni. Igaz, a tervkészítésnél most a tavalyihoz képest éppen ellentétesen jártak el, mert nem csökkenteni kellett, ha­nem a 31 milliós tervezett helyett 36 milliót mertek vállalni (úgy, hogy az év első két hónapjában alig a felét termelték a tervezett­nek). Ebben a fél évben 22 milliót keli hozni. — Megragadta a figyelme­met, hogy az igazgató eieg sokat lej ír az üzembe, so­kat meglát — mondta a leg­első hozzászóló. Arra vonatkozott ez, hogy a maximális takarékosságra hívott fel mindenkit. Pél­dákkal igazolta, ki mit te­het. — Mert régebben azt mondták; azért tudtunk anyagot megtakarítani, mert nem jó az anyagnorma — próbálnak rávilágítani a korábbi szemlélet kialaku­lására. Most ezen változtatni kell. Mint ahogy sok más minde­nen is. hiszen ugyanannak a munkásgárdának kell a vál­lalatnál a jó eredményeket elérni ahhoz, hogy a ko­rábbi évek okozta pénzügyi nehézségekből kikerüljenek. Hogy tavasz óta változott a vezetés, az még nem elég, csak együtt, közös akarat­tal változhat a gyár. ala­kulhat ki a gazdaságos ter­iskola régi épületében lévő tanterem teljes padlózatát kicserélik, a politechnikai műhelyét pedig megjavítják. Ugyanitt kicserélik a két tanterem belső födémbontá­sát. Miután a két elavult ablakot is kicserélik, elvég­zik a falak festését is. Ugyancsak a vállalat végzi el az iskola napközi ottho­na foglalkoztató termében a padlóburkolat kicserélését. A Szatmár Bútorgyár — profiljának megfelelően — elsősorban a berendezések korszerűsítésében vállalt munkát. A Nyíregyházi Vas­szerkezeti és Gépipari Vál­lalat — a politechnikai mű­hely berendezéseinek kiegé­szítésére — két satupadot készít el és szállít az iskolá­nak. Nem teljesen egyoldalú ez a segítség, amelyet a négy tanácsi vállalat — a szo­cialista brigádok áldozatvál­lalására apellálva — ad az iskolának. A nagyközségi ta­nács vezetői és az iskola igazgatója vállalta, hogy a vállalatok szakmunkás-után­pótlásának biztosítására a tovább nem tanuló, illetve ipari szakmát választó fia­talokat a patronáló üzemek­be irányítják. Ugyanakkor a továbbtanulókat is azokba a szakközépiskolákba kül­dik. amelyeknek a szakosí­tása megegyezik a patroná­ló vállalatok profiljaival. A továbbiakban arról is gon­doskodnak. hogy a nagy­községben állandó lakhely- lye] rendelkező. tanulmá­nyaikat befejező középisko­lát végzetteket — ráter­mettségük és érdeklődési körük figyelembevételével — olyan egyetemekre, főis­kolákra irányítják, hogy az ott tanultakat majd az ipa­ri üzemekben hasznosíthat­ják. Tóth Árpád melés. Lányi Bolond IskolakorszeríLsítés Tibors/áiláson a szocialista brigádok segítségével

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents