Kelet-Magyarország, 1973. július (33. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-20 / 168. szám

WH. J8ÖUS $>; KELET-M AGY ÄRORSZÄf? S. dMal IEGYZETEK: Magad ha... ÍGY SZÜLETNEK AZ IGAZGYÖNGYÖK Meleg találkozások a forró nyárban Ki hitte volna, hogy egy­ezer még propagandát kell csinálni a kézi aratásnak, amit a kombájnok érkezé­se idején annyira védett a magyaros hagyomány. Pedig kell. Meg kell di­csérni például a kisszekeres —nagyszekeresi termelő­szövetkezetet. mert „volt szi_ vük” a hozzájuk tartozó ne- mesborzovai határban kézi kaszásokkal levágatni egy 140 holdas táblát, ami már annyira el volt gazosodva. ledőlve, hogy géppel vagy egyáltalán nem, vagy csak igen nagy veszteséggel lehe­tett volna betakarítani. És az az érdekes ebben, A bőség zavara, szokták mondani. Több búzánk ter­mett még annál is. mint amennyit reméltünk. Egy­más után érkeznek be a je­lentések harmincöt, negy­ven-, sőt ötvenmázsás hek­táronkénti termésekről (ez utóbbi azért csúcseredmény, csak az új kavkáz búza tud­ja). A kombájn, amely egy­ben cséplőgép is, természe­tesen nehezebben halad ben­ne. Örül, ha felül tudja múlni napi egy hektárral az illő kilenc hektár napi tel­jesítményt. Csakhogy hektáronként öt mázsával, napi ötven mázsá­val többet visznek el belőle ürítés után a szállítógépek. Hová? Természetesen első. sorban a gabonafelvásárló vállalat raktáraiba. Józsa Endre, a Szatmár-beregi Termelőszövetkezetek Te­rületi Szövetségének titkára mondta egy minapi tanács­kozáson, hogy a megye északi vidékein nem előszőj aratják a legjobb búzát. Amikor Pátrohán a Zöld Mező Tsz elnökének átnyúj­tották a Kiváló gazdaság miniszteri kitüntetést, s Czi- ne Ferenc a vendégeket az új óvodába invitálta, valaki megjegyezte: „Ez az ember tudta, hol kell megfogni az asszonyokat.” Igazat mon­dott. Ez a szövetkezet jó hírét-eredményét elsősor­ban szorgalmas asszonyai­nak köszönheti. Néhány évvel ezelőtt hangzott el a kérés a zár­számadó közgyűlésen: ha lenne egy korszerű óvoda, a nők jobban részt tudnának venni a közös munkában. Ezt a kívánságot valósította meg a termelőszövetkezet vezetősége. A fedezetét vi­szont az asszonyok teremtet­ték meg jó munkájukkal, összefogva a községi tanács­csal a 30 személyes óvodát hogy ezen a szatmári tájon még volt annyi be nem rozsdásodott kasza és hoz­závaló férfiderék, ami és aki bírta. Levágták, betaka­rították veszteség nélkül. Mi ennek a logikája? Csak egy! Az, hogy a meg­termett igen jó kenyérnek valót a lehető leggazdaságo­sabban be kell takarítani. Ha másként nem lehet, kaszá­val. A régi magyar közmondás azt mondja ilyen helyzetek­re, hogy „magad uram, ha szolgád nincsen.” Ez körül­belül azt jelenti a mai fiata­lok nyelvén, hogy attól még senkinek sem esett le az Ezek a termésátlagok nem kirivóak. Nagyon valószínű, hogy így maradnak aratás végéig. A gabonafelvásárló — amely először másfél mil­lióért, most újabb egymil­lióért, tehát már összesen kettő és félért épít új rak­tárbarakkokat — néha tehe­tetlenül áll a ráömlő ned- vesszem-szállítás előtt. Igaz­gatójuk őszintén elmondot­ta, hogy már két ízben „be kellett zárni” a telepek ka­puit, ha rövid időre is. De miért? Ez csatlakozik az előző témához. A ned­ves terményt szárítani kell és a vállalat szárítóberende­zései, többszöri megerősítés után is, csak a negyedét tud­ják éjjel-nappali munkával feldolgozni annak a hatszáz vagonos beszállításnak, ami nedvesen rájuk zúdul. Ráadásul több repce is termett, azt is raktározni kell. Még folyik a borsó­betakarítás. Abból is több termett. 60 személyesre bővítették és korszerűsítették. Ezt a munkát a termelő- szövetkezet építőbrigádja végezte el, mélyhez a kö­zös gazdaság 365 ezer fo­rinttal járult hozzá. Nem nagy ügy — gondolhatnánk. Valójában nem az. Pátrohán mégis jelentős, mert ezzel édesanyák gondján enyhítet­tek. És azért szükséges idéz­ni, példaként említeni, mert sajnos akadnak tehetősebb üzemek, vállalatok, állami gazdaságok, amelyeknek ve­zetői fogukhoz verik a ga­rast, ha ilyen ügyről van szó, ha ezt kell segíteni, ha a párt nőpolitikái határoza­ta érdekében cselekedni kell. Egyik járási pártbizottság első titkára mondta el a mi­nap: kénytelen volt szemé­lyesen felkeresni az állami aranygyűrű az ujjúról, ha — amennyiben ez hasznos és célszerű — maga is hozzá­nyúlt a fizikai munkához, olyan esetben, amikor a gé­pek nem boldogultak. Ebben a hasonlatban a szolgád a gép. Nagy úr egy­ben. Üzemanyaggal kell etet­ni, nem is olcsó, jó gépészt is nehéz rá nevelni. De az összevissza kuszálódott táb­lákon, ahol milliós értékek várnak betakarításra, de géppel nagyon drága: „ma­gad uram”, vedd elő a ka­szát! Gazdálkodáshoz értő me­zőgazdasági üzem ki is fize­ti a megillető jó bért érte. Raktártér kell! Ez egyér­telmű. És ha a raktározásra kötelezett vállalatok szak­emberei a nyílt országúton éppen két kilométerrel ke­rülnek el egy teljesen üres almatárolót, vagy egy még benépesítetlen állattenyész­tő telepet, vagy egy üresen álló magtárpadlást, figyel­meztessük rá őket: hadd bé­reljék ki! Valahová tenni kell idei gazdagságunk termékét. És még valamit, ami az előző témához csatlakozik: ne féljünk kézzel hozzá­nyúlni! Nem voltak mindig szárítógépeink. Őseink úgy szárították a nedves magot, hogy vékonyan elterítették és lapáttal megforgatták. Nem tudunk mást idézni, mint az előző strófa befeje­zését: amelyik üzem jól gaz­dálkodik a rábízott va­gyonnal, értékekkel, munka­erővel; busásan kifizeti! Gesztelyi Nagy Zoltán gazdaság igazgatóját, s em­lékeztetni ígéretére. hogy korábban felajánlott bizo­nyos összeget az épülő óvodához. Ezt nem telje­sítette, a tanács hiába sür­gette. Miután a járási első titkár szóvá tette, hogy ő viszont nem javasolja, hogy prémiumban részesüljön az igazgató, a gazdaság azon­nal intézkedett. Vajon csu­pán feledékenységről volt szó az állami gazdaság igaz­gatójának az esetében? Nemes példa a pátrohai Zöld Mező Tsz-é. Követésre méltó. S ha egy termelőszö­vetkezet képes erre, nem sajnál áldozni a közösségé­ből a köz javára, akkor a „milliomos” vállalatok még jobban megtehetik ezt. F. K. Hatszor hatszor hároim. Az annyi mint száznyolc. Hasáb- nyi világ. Falán a hőmérő az 50 fok körül jár. Közepén tűzhely. Izzó tégláiból, áttü- zesedett plattjából dől a me­leg. Mindenütt gőz. Izzadnak a falak, az asztalok, a faze­kak, a lábosok. És verejté­keznek az emberek. Csipke étterem konyhája, Vásárosna- mény. Pásztor András a fő­szakács. Hektónyi levesben, mázsányi húsban gondolkodó, vékony ember. Pásztoron, Gavallémén, Kováczkinén fehér köpeny. A hajat sapka és feszes fehér kendő zabo­lázza. Bőrük pórusa kitágul. Súlyokat emelnek, hatalmas edényeket. Ételgőz járja át bőrüket is. Félezer embernek főznek naponta. Percre kell készen leiíniök. A tucatnyi étel kitalálása, megfőzése, íze és minősége örökös izgalmat szül. Itt nem lehet leblokkol­ni az agynak. Nyűtt ereken kéklik át a rohanó vér. Ablakot nem nyitnak, mert huzat sepri a konyhát. Az el­szívó csak alibi. A kiadóab­laknál idegesen topog a pincér. A rendelésre vár. Az egyik asztalnál dohog a ven­dég. Kevesli a sót. A másik elégedetten törli a száját. A konyhában mind nagyobb a meleg. Nyeli a tüzelőt a spór. Kora reggeltől késő es­tig. Kint csak 27 fok körül jár a hőmérséklet. Sokan a Tiszára készülnek. A kony- hásoknak . az étel sem kell. Telítődtek illattal, gőzzel, hő­séggel. És mire kész az ebéd, kezdhetnek a vacsorafőzés­hez. Huszonhét egész hal tized Bakta és Kisvárda között a vonatot a 275 151-es mozdony húzza. Öreg jószág. A 27,6 ki­lométeres úton 12 mázsa sze­net nyel el. Balogh Béla, a masiniszta és Kerekes Mik­lós, a fűtő okos utasításai szerint. Lapátonként kerül a tűztérbe a szén, hogy növe­kedjék a hő és megszülessék a 12 atmoszférás nyomás. A kis fülkében, ahol ketten dol­goznak, 60 fokos a meleg. Ahogy tüzesedik a vasparipa, úgy gyöngyözik mindjobban kettőjük homloka. Szemek a pályán, a műszeren, figyelem előre és oldalra, soha nem lankadón. A be-becsapó szél enyhít, de néha borzongat is a nyári időben. Feketére szí- neződött ing tapad a testre, és még arra is jut erő, hogy a lapáttörte kéz érdes tenyere köszöntést intsen a pálya menti bakternak. Füst, ko­rom és verejték nemes keve­réke vonja be testüket, mire utuk végére érnek. Kukori­catáblák, érett gabona, aká­cosok között vezérlik a masi­nát, melynek ablakán ingujj­ra vetkőzött emberek csak a sebességet, a szépséget, a cél­ba érés vágyát és a biztonsá­got érzik. Huszonhét egész és hat tized kilométernyi utat a nyári hőben, a téli fagyban fogyasztják testüket és köz­ben át-átnéznek a másik pá­lyára, ahol a zajtalan vil­lany és Diesel röpíti a pull- manokat. Balogh és Kerekes sok liter vízzel könnyebben lép jelenteni elöljárója elé a végállomáson. Zizeg a vetölapát Nem kenyérgyár. Nem is sütöde. 'Csak kis pékség. Ki­csi, 20 éve épült. Valamikor asszonyok hordták ide kis szakajtójukkal a saját tész­tát a mesterhez. Ma más itt ,az élet, a tornyospálcai pék­ség termelőüzem. 10 má­zsát, de ha kell húszat is da­gaszt, vet itt az öt pék. Az olajtüzelésűre átépített ke­mencéből dől a forróság. Dojcsák Viktor, Varga And­rás és Petró Antal van mű­szakban. A hajnali hűvösség után még kellemes a kemen­ce melege. Délben már 60—70 fokos hőben vetik a tésztát. Dédelgetik a 2 és 3 kilós ke­nyeret; illatát, mely a kör­nyéket belengi, mélyen be­szippantják. A bőr szárad, karon és mellen olyanná válik, mint a tapló. Mind szeretik hivatá­sukat. A liszt nagy átváltozá­sát, a kemence izzó színét, a behasgatott veknit, a vetőla­pát nyelének soha nem egy­forma suhogását, a gyékény­szakajtó f oszló peremét, a boltból átszűrődő dicséretet, ami a jó kenyérnek szól. Bir- hatatlan a meleg. Egy mély lélegzet a műhelyajtóban, a 30 fokos melegből az egyetlen frissítő. Mert folytatni kell, nincs megállás. Négy falu 9 boltja számit rájuk. És sok ezer ember. A késedelemre nincsen mentség. Szokás, szeretet, akarat Darnai Istvánt mintha Mi­chelangelo faragta volna márványból. Arányos testét nem művi úton alakította. 15 évi öntőmunka tette kockás­sá az izmot, arca vonásait ezernyi liter verejték baráz­dálta, homloka ráncait az 1500 fokos forró vas késztet­te hunyorítás mélyítette. A Vulkán öntője napi 8 órát játszik a tűzhalállal. A folyé­kony vas a tégelybe ömlik, és ebből másodmagával cé­lozza keskeny kis nyílásokba a 80 kilónyi tüzet. Előtte bőr­kötény, kezén kézvédő. így emel műszakonként 80—100 mázsa izzó súlyt. Mozdulata kiszámított. Milliméterre be­mért. A kemence előtt, ahol 80 fokos is van a levegő, szinte automatikus pontos­sággal hátrál pár lépést, hogy a leemelt ablakon át besurranó enyhébb levegőben, ha csak egy pillanatra is, megfürdesse testét. Aztán in­dul a Ids kézi kokillával, hogy öntse sorra, rendre a radiátortesteket. Tizet, szá­zat, ezret. A jékei öntő, kát gyermek apja, a belvedert Apollót idéző férfi minden nehézségről csak ennyit mond; szokni kell, meg sze­retni és ami több: akarat kell hozzá. Nézem elmenő alak­ját, melyen vasporba váj utat az akarat sós verejtéke. Egy szív gazdája A nagy cserkészi Torna­sovszki István ötven körüli, derék ember. Feje búbjára tolja simléderes sapkáját és úgy figyel rám. Ingében mii- liméternyire benne van. Erős, kiegyensúlyozott ember. Nem értem, hogyan bírja a sapkát és az inget. A nyíregyházi hőerőmű kazánja mellett az ember legszívesebben pucér­ra vetkőzne. Nem így Toma- sovszki István. A munkás év­tizedes fegyelme alakította ki benne azt a reflexet, amely a munkahelynek is megadja a kellő tiszteletet. Egy szív gaz­dája. Ettől a kazántól kapja a város a 360 fokos gőzt; amely szétáradva csőereken lakásokat fűt, meleg vizet ad, üzemeket működtet. A kazán modern. A kezelőnek itt nem elsősorban fizikai erejére van szüksége. Első, ami a fő: a fi­gyelem. Meghallani a szokat­lan zörejt, egy pillanat alatt meglátni a hibásan kilengő jelzőmutatót, cselekedni, ha kell. A monoton zaj. amely állandóan gyengíti a hallást, amely eltompítja a látogatót, a forróság itt nem késztethe­ti szén dérré a munkást. Kez­detben félt ettől a mammtit- tól. Nem szerette a hangját. Idegenül nézegette, méreget­te. Ma már barátok. Belenéz az 1200 fokos tűztérbe. Tudja, mit tegyen, ha nincsen gáz, és olajra kell átkapcsolni. Ismeri éjjel és nappal. Kulcs­ember a maga posztján. Ta­lán akkor jobban ismernék, ha nem működne a szív, amelynek minden gondja az övé. ★ Minden olyan természetes nekünk. Utazunk, étkezünk, hónunk alatt hazavisszük a kenyeret, megcsavarjuk a melegvizes csapot, ha jön a tél, leülünk a forró radiátor mellé. De vajon eszünkbe jut-e néha, hogy minden mö­gött valamilyen nagy csoda rejlik. Az ember, aki bőrén igazgyöngyöket termel, amit elpárologtat a nyári forróság, eltöröl az érdes kéz, felszá­rít az enyhe szél. És ezeken az igazgyöngyökön fut hét­köznapjaink sokszor egyfor­ma rendje. Bürget Lajos Raktárak ke A köz javára Elnök a kertben Azt mondják a vállaji ter­melőszövetkezet irodájában! „Az elnök elvtárs szabadsá­gon van.” Könnyű megtalál­ni a házát. Visszafelé mind­járt a kanyar után. Otthon van biztosan. A kis tarkabundás kutya inkább csak „jelez” ugatásá­val. mint harapni akarna. Megszokhatta már az idegen embereket s jól betanulta a maga szerepét. Jön is mindjárt Csűrös Já­nos, az udvar vége felől. Ahonnan kiskert nyúlik. Könnyű nyári hajfogó van János bácsi fején. Műanyag sapkaféle. Furcsán hat a köz­ismert emberen. Talán épp ezért leveszi mindjárt s az előszoba fogasára helyezi. Ahová beinvitált maga előtt. A kapát még a jókora ház túlsó végénél falhoz támasz­totta. — Két nap szabadságot vettem most ki — kezdi nyu­godt hangon. — Egy kis iga­zítani való van még a kert­ben. A gyakori eső megug- rasztotta a gyomot. S a gyü­mölcsfák sorközeit kukoricá­val. burgonyával hasznosí­tom. És szinte csodaképpen hangzik: napszámost egyálta­lán nem lehet kapni a köz­ségben. Dehát... így van rendjén — bólint a saját megállapítására. — Mindenki a közösben dolgozik. Nap­számra, kunyerálásra nincs ember. Nemrég ült közgyűlés előtt. Maga sem tudja hányadszor már több, mint egy évtized óta. De ez különösen emlé­kezetes marad. A vállaji Rá­kóczi Tsz megkapta a „Kivá­ló szövetkezet” kitüntetést. — Fussanak inkább ráter­mett fiatalok — mondja el­gondolkozva. — Én már a nyugdíjaztatásomat várom. Megfárad egyszer az ember... Na igen, az ünnepi gyűlés, az szép volt. Nem éppen az én érdemem. Nagyrészt a tagsá­gé. Aztán az is elmúlt. Egyik napra virrad a másik. Mind hozza-követeli a maga fela­datát. S amiért elnök vagyok, a kertem sem lehet csú­nyább a másokénál. Sőt... Kivettem két napot. De kora reggeltől tízig ma is benn vol­tam az irodában. Hallani, látni a nap kezdetét. Intéz­kedni a sürgős postai külde­ményekkel kapcsolatban. Kis szünetet tart. Aztán váratlanul azt mondja: — Kétféle ember van. Egyik, aki nem tud hasznos munka nélkül élni. Másik: épp anélkül szeretne meg­lenni. Érdemes vitatkozni erről? Mindennemű követ­keztetés világos az előbbi mellett. Kapálás közben nyilván más-más gondolatai lehetnek az embereknek. Az ősi mun­ka csendességében. Milyen egy közösség első emberének? ügy hiszem, az elnök pil­lanatra sem lehet egyedül. Gondolatban sem. Az ilyen verziókban is, hogy úgy mondjam, kapcsolásszerűen együtt jön a tagság, a közös gazdaság dolga-gondja. Most, egyedüllétemben különösen három ilyen verzió foglalkoz­tatott. Közben a kis vendég uno­ka anyját hívja a belső szo­bából. A tipegő gyerek mindinkább nyugtalankodik. Félő, hogy lehúz, vagy le­ránt valami törékeny esz­közt. S amikor a fiatal anya megjelenik és elviszi a szőke fűrtű gyereket. János bácsi megnyugszik és készséggel folytatja a beszélgetést. — Vezetőségünk elhatároz­ta egy hetvenkét férőhelyes borjunevelő építését. Eredeti terve egymillió-kétszázezer forintot mutatott. Végül lesz a költség másfél millió is. Háromszázezer forint nem kevés pénz a közös számára. Ott tartunk, nem lehet ko­moly kivitelezési tervet ké­szíteni. A befejezés végössze­ge nagyon mást mutat. Abba még csak belenyugszunk — habár nem kérdőjel nélkül —, hogy változtak és változnak az árak. De valamiképp így is el kellene érni a tervezés és kivitelezés megnyugtató összhangját. Sok kellemet­lenségtől szabadulnának meg tsz-ek és egyéb üzemek. Alig tart néhány másod- percnyi szünetet. — Járt nálunk nemrég egy Szolnok megyei tsz megbí­zottja. Kombájnokat ajánlott béraratásra. Nekünk ugyan nincs szükségünk rá, de akadt köztünk egy kis be­szélgetés. Mondja, ők maxi­málisan pénzre mennek. Szántóföldön csakis olyan nö­vények termelésével foglal­koznak, melynek minden munkája teljesen gépesíthe­tő. Kézi munkaerőt is ilyen értelemben alkalmaznak. Csupán pillangósok, kenyér- gabona, kukorica és borsó termelését említette. Nem ér­tettem és nem értek egyet ilyen kategorikus elképzelés­sel. Természetesen jó a pénz és legyen. Minél több. De én úgy hiszem, foglalkozni kell a még kevésbé gépesített nö­vények termelésével is. Mint például a burgonya és a ker­tészeti termékek. Az persze más lapra tartozik, hogyan igyekszik egy-egy gazdaság ebben is megtalálni a számí­tását. — És volna még egy har­madik dolog — emlékezte­tem. Mosolyog. — Egyik nagyon is közös gondunk: a burgonya. És, hogy képletesen mondjam, ez a cipő mindjobban szorít. Hihetetlen, amit májusban, június elején a megye szék­helyén, Nyíregyházán ma­gam is tapasztaltam. Szinte nem lehetett látni burgonya- árusítást. Szabolcsban! Vala­mit okvetlen tenni kell. A termelést jobban ösztönözni, megfelelőbb vetőbázist biz­tosítani. Az idei, esetleg vár­ható hasonló helyzet abszurd­nak mondható. Annál hv kább, mert még nem olyan régen megyénk a burgonya bőségének hazája volt. A burgonyát „Szabolcs aranyá­nak” hívtuk. — Az is eszembe jutott, nagyon kellenének szövetke­zetekben használható, olcsó szárítógépek. Gabonát, nap­raforgót nedvesen is átadha­tunk a felvásárló vállalat­nak. Leszárítja magának. Mi legfeljebb kicsit kevesebb pénzt kapunk. De ki bizto­sít afelől, hogy kukoricát szárazon, raktározásra telje­sen kész állapotban takarít­hatunk be. Erre a terményre pedig nekünk van nagy szükségünk. Állattenyésztés­sel, hizlalással foglalkozunk. Darálót, takarmánykeverőt üzemeltetünk. Nedves kuko­ricánkat vállalatnál kell szó- ríttatnunk. Kétszeres fuvar- költség, plusz szárítási díj. Nem kívánt mértékben drá­gítja állattenyésztésünk költ­ségét. A jelenleg vásárolható szárítógép körülbelül egy­millióba kerül. Drága. Ol­csóbb kellene.. . Csűrös János visszaindul a kiskertbe. Kézbe veszi újra a kapát. Jó tsz régi, tapasztalt elnöke. Két nap szabadságén. Így sem tud gondok nélkül lenni. Asztalos Bálint

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents