Kelet-Magyarország, 1973. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-10 / 134. szám
Vasárnapi melléklet Mire költeném ? Annyi bizonyos, hogy nem vadásztanya fönntartásra, nem reprezentatív vacsorára, vagy éppen horgász- irándulásra. Nem mintha effélére esetenként nem vol- a szükség. Csakhogy semmiképpes sem a kulturális költség- atés terhére! Egyes tsz-ekben, kisebb-nagyobb vidéki gyárakban, izemekben, sajnos, mintha más véleményen volnának, legalábbis erre vallanak a népi ellenőrzés vizsgálatai. \ minduntalan visszatérő refrén: a kulturális kiadások •ímszó alatt elszámolt összegek egy részének, az égvi- ágon semmi köze a kultúrához. A vadásztanya, a horgászás szerencsére szélsőséges példa. Az ünnepi rendezvény, alkalomadtán vacsorával egybekötve, már nem •nnyire egyedülálló. Igaz, ostobaság volna mechaniku-' an kifogásolni: miért volt rájuk szükség? Statisztika ■lapján nem lehet eldönteni, hasznosak voltak-e, vagyam. Hiszen egy színvonalas előadást követő együttlét itűnő alkalom lehet a látottak megvitatására, gondolatébresztő eszmecserére, talán egy kicsit a közösségte- amtésre ÍS. Segíthet kialakítani azokat a csoportokat, ■melyek a helyi kulturális élet gócaivá válhatnak. Alapos azonban a gyanúm, hogy a kulturális költ- égvetés vacsorái között akadnak másfélék is. Mellettük így szokás érvelni 5, „az embereknek kézzel foghatóan erezniük kell, kaptak valamit abból, amiért egyébként ók dolgoztak”. Ugyanezt szokás fölhozni a különböző ingyenes, vagy kedvezményes kirándulások,. országjárások mellett. Ezekben nemhogy kivetnivaló nincs, hanem inkább pártfogásra érdemesek. Föltéve, persze, nogy mindazokkal a lehetőségekkel élnek, amelyekre mód nyílik. Azaz nemcsak egy idegen tájjal, hanem ennek a tájnak a múltjával-jelenével, kulturális emlékeivel, múzeumaival, s más értékeivel is megismerkednek. Lehetőleg nem felületesen, nem kutyafuttában. Az ismerkedés akkor hasznos, ha készülünk rá. Akár egy könyv elolvasásával, akár legalább egy prospektus föllapozásával. De el tudok képzelni diavetítéssel illusztrált előadást, vagy irodalmi műsort is, amely kedvet ébreszt egy-egy megismerésre érdemes vidék szellemi értékei iránt. S ha már a kirándulásoknál tartunk: nem garasosság. monda Íja velem, hogy semmiképpen nem szerveznék ingyenkihindulást. Senkinek sem adnék ingyenjegyet, se színházba, se moziba. Általában semmit sem adnék ingyen. Akkor sem, ha netán bőven futná a részesedési alapból. Azért nem, mert mindenkivel meg kell értetni: a kultúra nem ajándék! Nem lehet „készen kapni ', hanem kinek-kine^ áldoznia is kell érte valamit. Anyagilag éppúgy, mint szellemileg. Itt érdemes szót ejteni arról is, ami szintén gyakran kísért: a kulturális költségvetést a legtöbb helyen valamiféle sajátos ünnepélyesség lengi körül. Mintha kultúrára mindenekelőtt az ünnepnapokon volna szükség. Megkell, persze, ünnepelni április 4-ét, május 1-ét, augusztus 20-át, november 7-ét. Kézenfekvő, hogy legyen, ilyenkor ünnepi műsor, ünnepi vetélkedő, stb. De legalább ennyire magától értetődőnek kellene lennie an- na^ is, hogy az ünneplés nem mehet a hétköznapi munka rovására. A szóban forgó ünnepek szellemével mélységesen ellentétes, ha épp az ő nevükben vonják el a pénzt a köznapi kulturális kiadások elől. Ahol egész évben silány a szellemi élet, ott senkit sem lehet „kárpótolni” semmiféle reprezentatív ünnepi műsorral. Ahol nincs pénz a könyvtár, az ismeretterjesztés és társai számára, ott inkább visszatetsző, mintsem elismerésre érdemes az ünneplősdi. Azon sem árt töprengeni, hogy a különböző kulturális napok, művészeti hetek rendezvényeire áldozott anyagiak kellőképp kamatoznak-e. Ezt tudniillik szintén képtelenség „fönt” eldönteni. A vizsgálatok adatai csupán azt jelzik, hogy a köznapi kulturális kiadásokra általában az anyagiaknak mindössze egyharmada jut. Alighanem fölösleges bizonygatni: a fönnmaradó kétharmad részt olyasmire költik, amire minden bizonnyal kevesebb is elég volna. Azt hiszem, az elosztás ésszerűbb arányainak kialakítására van szükség. Nemcsak az ünnepek és hétköznapok tekintetében. Hasonlóképp kérdéses, hogy például egy szövetkezet, vagy egy vállalat könyvtárra, ismeretterjesztésre, amatőr művészeti csoportjaira anyagi eszközeinek hányád részét áldozza? Egyáltalán költ- sön-e ilyesmire? Vagy induljon ki abból, hogy könyvtár minden helységben van, menjen oda, aki olvasni akar? S a művelődési házak ajtaja is mindenki előtt nyitva áll. A vállalati-szövetkezeti pénzből inkább olyasfélét kell biztosítani az embereknek, amire egyébként nem volna mód. Ennek a gondolatmenetnek az Achilles-sarka: az utóbbi években — a gazdaságirányítás rendszerének megváltoztatása utón — a vállalatok és szövetkezetek sokkal több pénz fölött rendelkeznek, mint azelőtt. Sokkal nagyobb tehát a kulturális felelősségük is. Hiszen az állami költségvetés kulturális része lényegében változatlanul maradt. Több jut ugyan kultúrára, ez a több- 'et azonban a gazdaságosan dolgozó intézményeknél képződik. Tőlük függ, hogy miként gazdálkodnak vele. \zaz szűkebb környezetük kulturális gazdáivá válnak-e, vagy sem. Fölösleges tovább folytatni. Ennyiből is kitetsz.ik. hogy a kultúrára szánt anyagiak hatásos hasznosítása fölöttébb nehéz feladat. Szinte mindenütt másképp kell felelni a kérdésre: mire költsük? Attól függően, hogy a -zel lernt élet melyik területének fejlesztésére érdemes elsősorban áldozni. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy a szóban forgó forintok valóban gazdagabbá teszik-e az embereket... Veszprémi Miklós Konyakos meggy A menyasszonyom, akit imádok, nagyon szereti a konyakos meggyet. T alán még jobban szereti. mint engem. Ezt abból sejtem. hogy valahányszor konyakos meggy nélkül állítottam be hozzá, még mindig megkérdezte, miért nem hoztam a kedvenc édességéből. Viszont, ha valamilyen okból nem tudtam felkeresni a szokott időben és kárpótlásul konyakos meggyet, küldtem neki, még egyszer se kérdezte meg a küldönctől, hogy én hol maradtam. Lehet, hogy helytelen a következtetésem és túl sötéten látok, de hiába, a szerelmes ember hajlamos a dolgok eltúlzására. Az is lehetséges, hogy a konyakos meggy rejtelmes okokból — ki Iái. egy rajongó nő telkébe?! — csupán szerelmünk szimbólumaként szerepel menyasszonyom érzésvilágában. és ezért ragaszkodik hozzá annyira. De most nem erről lesz szó. A menyasszonyomról és a konyakos meggyről akarok beszélni. Egy társaságban beszélte nemrég valaki, hogy a konyakos meggy miatt szakított a menyasszonyával. A hölgy ugyanis annyira kedvelte ezt a drága nyalánkságot, hogy a férfi minden pénzét az édességboltokban hagyta, mígnem aztán rájött, hogy a házasságban egyéb kiadások is előadódhatnak. Az egészben csak az az érdekes, hogy az illető hölgyet Liának hívták, szőke volt és huszonkét éves, qrüberlit viselt az állón és ha rosszkedvű volt, nem volt szabad szólni hozzá. De azért a konyakos meggyet olyankor is elfogadta. Ez pedig azért érdekes, mert az én menyasszonyomat is Liának hívják, szőke és huszonkét éves, grüberlis az álla és ha rosszkedvű, őhozzá se szabad szólni. De azért a konyakos meggyet ö is elfogadja olyankor is. Amikor megkérdeztem az én Liámtól, hogy merő vé- letlenségből nem azonos-ai azzal a bizonyos Liával, mér* gesen azt felelte, hogy nem, mert övele még nem szakul tott senki, de ha, ilyen hüj lyeségeket fogok kérdezgetJ ni, majd ő szakít valakivelj és az a boldogtalan én leJ, szék. Azóta nem kérdezek tőle semmit, csak hordom neki a konyakos meggyet és bolJ dog vagyok, ha elfogadja. Já előjelnek tekintem ezt azt. eljövendő házasságunk tarJ tóssága szempontjából. Ez rt lány állhatatos és ragaszkor dó természet, ez nem híve a változatosságnak. Még egyszer se fordult elő, hogy azt mondta volnál vegyek neki konyakos meggy helyett egy kis savanyúéul korkát. Heves Ferew Nyírbátori képeslap. (Elek Emil felvétele) ^
