Kelet-Magyarország, 1973. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-13 / 110. szám
Tízezrek ereje „Ha a juh eszi meg a hodályt, abból még nincs ;emmi baj. Da ha a hodály eszi meg az állatot, az bo- .ond dolog.” Ezt egy konzervatívnak nem mondható gazda mondta, miközben megmutatta a tsz juhistállóját. Atom bombabiztos bunkernek inkább hinné az ember. Vastag falak, masszív konstrukció. Olyan építmény, ahol i juh valóban megkergülhel. Innen indul útjára, hogy legeljen. Szemmel láthatóan felesleges, hiszen köztudott, hogy a birka nem tartozik az igényes állatok közé, lein igényli a csempés-higiénikus körülményeket. Ezt a leggondosabb juhász Is tudta, világélelében. Nos, amit átni, az valóban luxus. De ilyennek terveztették. Ilyennek épült Lehet, hogy szép, lehet hogy az építőnek jó üzlet volt. Csak éppen a juhok méltatlankodnak. A tagok, a szövetkezeti gazdák egy része mosolyog, a na- lyobbik fele pedig bosszankodik. Mert ez a hodály megeszi az állatot és a hasznot. Egy látszólag más téma. A traktoros, akivel beszéljetek, arra kerekíti a szót. hogy dicséri a szovjet MT2 raktort. Tíz év alatt tanulta meg, hogy pontosan kiválassza a megfelelőt. Aztán hirtelen fordulattal így folytatja: „Okos dolog, hogy mi beszüntetjük a traktorgyártást., Egy magyar gép ha másfél évig ment. akkor jó. !gv aztán kiderült, hogy mindig a drága az olcsó. Az MTZ addig bír dolgozni, amíg egyben van. A mi középkötött talajainkon ugyan kinek kell olyah jármű, ami légy kerékmeghajtású. Főleg, ha hamar elromlik.” A harmadik példa nyíregyházi. Egy fiatal vasas szakmunkás mondta: „Nálunk a gyárban hetven munkás hiányzik. A vállalt rendelést mégis teljesíteni kell. Megoldjuk. Hogy ez menjen, ahhoz milliméterre kiszámítjuk, mennyit járkáljunk, hány mozdulatot végezzünk, hogy ne menjen kárba egyetlen perc se. Különben sokszorosan ráfizetünk.” A témák látszólag messze esnek egymá-stól. A sza- mosháti paraszt, az észak-szabolcsi gépkezelő, a városi munkás problémája más és más. Mármint ami a konkrét esetet illeti. A közös vonás azonban több ízben is megtalálható. Az első és a legfontosabb: a véleményeket termelő emberek, munkások, a hétköznapi feladatok megoldói fogalmazták meg. Mondhatnék ezt úgv is: a köz iránti felelősség szélesedő tendenciája olvasható ki megnyilvánulásaikból. A termelő ember felelőssége, aki nem egyszerűen végrehajtó, hanem a tulajdonos, a gazda optikáján át vizsgálódó ember. A pont, ami körül mindhárom eset forog, a gazdaságos, az ésszerű termelés, szervezés.* Az előbbi felelősség ténye így külön rangot is kap, hisz’ nem egyszerűen egy-egy ember egyéni gondja fogalmazódik meg a mondatokban — az is! —, hanem egy szélesebb termelői, gazdálkodói szemlélet nyer kifejezést. Ez mostanában ugyancsak szükséges tényező. Az élet egyre gyakrabban bizonyítja, hogy csak ez az, ami a gazdasági vezetők elképzeléseit segíti. Mert a gyakorlat sokszor az: a gazdaság irányítói megterveznek valamit. Megszülik a koncepcjój,, a jó, a helyes irányvonalat. A végrehajtás során azonban nem mindig találkoznak azzal, hogy a munkás, a szövetkezeti paraszt operatívan is beleszól a tervekbe. Pedig a munkahelyi vélemény és magatartás dönti el végső soron, hogy egy-egy koncepció reális-e, vagy sem. A munkások, a kollektívák véleményalkotását nem szeretném abszolutizálni. Ök is tévedhetnek. De egy bizonyos, a párbeszéd gazdasági vezető és munkás között előre tisztázhatja a frontokat, sok későbbi baj, nehézség elejét veheti. Az egyik fiatal építőipari vállalatunk műszaki igazgatója ezt a közelmúltban így fogalmazta: „Ha látszólag nincs is ok, akkor is teremtek alkalmat arra, hogy az építésvezetőkkel, a brigád vezetőkkel találkozzam. Egyszerűen nem mernék ma munkát vállalni és szervezni, ha nem lenne élő, baráti a kapcsolatunk." Feltehetné bárki a kérdést: most, amikor a tervezés, a szervezés tudományos szintre emelkedik, amikor szinte csalhatatlan komputerek lökik ki az adatokat, amikor statisztikák, trendek, világpiaci viszonyok alkotják a korszerű vezetés döntéseinek paramétereit, vajon miért kell ennyire hivatkozni arra a „józan észre”, amely talán laikusabb, képzetlenebb? Vajon miért utalt a Központi Bizottság is olyan nyomatékkai a közös bölcsesség nélkülözhetetlenségére? Indokolt-e most, hogy átfogó vállalati, szövetkezeti döntések, beruházások, országos problémák esetén tudakolódjunh szántóföldön, üzemben, gépszínben, állványokon? Tetszetős ellenérve lehet ez egy technokratának. De végül is a döntő az: a munka sikere végül is az emberen múlik. A munkáson, a legeltető juhászon, a falazó kőművesen, a gyári lakatoson. A másik, amit a technokratával szembe szegezhetünk: társadalmunk demokratizmusa. De ebbe a sorba kívánkozik a következő érv is: a társadalmi, csoport- és egyéni érdekek szinkronizálása jelenti tulajdonképpen politikánk lényegét, sőt, magát a politizálást is. így hát a vélemény, a kritika, a figyelmeztető szó, a helyeslés, a közösség és a tapasztalt munkás hozzáállása a legfontosabb paraméterré válik. Érezhető, hogy a párt novemberi határozata óta a köz iránti érdeklődés, a munka iránti felelősség, az építés ütemének gyorsítására irányuló lépések megsokasodtak. A termelő munkát végzők aktivitása nőtt. Vagyis megsokszorozódott az az erő, amely a tudományos alaposságú tervezést gyorsabban váltja valósággá. Ma gazdasági vezető számára aligha kínálkozik ennél jobb, kézenfekvőbb tartalék. Élni ezzel, felderíteni, bátoríta- -ii, felhasználni ma egyet jelent azzal, hogy termelőerővé változtatjuk ezrek és tízezrek eszét és szándékát. Valahol itt rejlik szocialista gazdálkodásunk igazi ereje, sőt, lényege. Bnrget Lajos „Mindent tudok rólad...” Tagadhatatlan, hogy nem volt túlságosan jó vicc. Volt benne valami gyermeteg, s az is kétségtelen, hogy nem sok szellem sugárzott belőle. Dehát ki hitte volna, hogy a mondat, abban a pillanatban, amikor elhangzott, nem merül végleg feledésbe? S ki hitte volna, hogy az illetőnek valóban lehet takargatni valója. Az történt ugyanis, hogy egy vállalatnál az egyik osztályvezető csak úgy. pillanatnyi ötletétől sugallva halkan odamondta a folyosón vele szembe jövő másik osztály- vezetőnek a nem túlságosan tréfás mondatot: „Mindent tudok rólad!” S aztán továbbsietett. Maga sem tudta másnap okát adni, hogy miért tette. Csák egy magyarázat jutott eszébe: egy tárgyalás közben megivott két konyakot, előtte nem_ evett, talán az ártott meg. 'Mindegy, van ilyesmi, ő már másnapra el is felejtette, s csak akkor döbbent meg, amikor a másik osztályvezető már a munkaidő kezdetekor bekopogott hozzá, s kínosan mosolyogva előadta a mondóké ját: „Kérlek, én egész éjjel nem aludtam... De remélem. azért megértesz engem, ugye? Tudod, a gyerekek miatt... Én sem ártottam neked soha... Legyünk ezentúl még jobb barátok. Remélem, köztünk marad ez az ügy!” Hát persze, hogy köztük maradt. Annái is inkább, mert az ügy — nem ügy. A „tréfás” kolléga annyit tud a megrémítettről, hogy nem túlságosan rokonszenves ember, de a vállalatnál mégis köztiszteletben áll. Ha nem is szeretik, de becsülik, mert sikeres ember. Nem lehet mindenki rokonszenves, aki egyébként jól dolgozik, s megérdemli, hogy osztályvezetőségig vigye. Tudom, minden embernek vannak magánügyei. Bár magánügyeket meglesni. s azokkal foglalkozni valóban felesleges, s undorító dolog. Itt azonban a megrémült ember alighanem attól rettegett, hogy valamiféle nem kívánatos dolgai kerülnek napfényre. Dehát milyen dolgok lehetnek ezek? Súlyos bűnök. bűncselekmények aligha. A vállalatnál wü>ros az ellenőrzés, ami a hatóságokra tartozik, már nem maradhatott volna rejtve. Az osztályvezető élete a saját kis egzisztenciája körül forog. Megteremtette magának, ezt védelmezi. S alighanem -f a saját megítélése szerint legalábbis —: nem mindig használt és használ tisztességes eszközöket hozzá. Attól reszketett tehát, hogy ezek a dolgai jutnak napfényre. S kiderül, hogy szavai nem fedik igazi szándékait, s valahogyan álarcban éli egész életét. Nem tudom, hogy szánni, vagy gyűlölni kell-e az ilyen embert. A gyűlöletre aligha szolgált rá jobban, mint a rokonszenvre, amely — mint már említettem — amúgy sem jut neki osztályrészül. Talán jobb szánakozni rajta. Van egy ember, aki tisztességgel és nyugodtan élhetne, és minden bizonnyal csaknem ugyanoda jutna, < mint ameddig valójában eljutott, de ő nem bízik Bem sajátmagában, eem környezetében. Olyan eszközökhöz nyúl, amelyről ha mások nem is veszik észre, hogy azok tisztességtelenek, maga is elítélő véleménnyel van, 9 aztán egész életét megmérgezi a félelem, hogy egyszer lerántják róla az álarcot. S valaki elmondja, hogy ónéra olyan ember, aminek mutálja magát, hanem egészen más, hitványabb, gyengébb, amit meg is lehetne bocsátani. de azt amivel álcázza magát, már kevésbé. S így zárja magát az illető egy szabad társadalomban valósággal a rácsok mögé, így válik saját rettegésének foglyává. Lehetetlen nem emlékezni rá, hogy régebben és nem is olyan régen valóban voltak idők, amikor szinte mindenkinek volt félnivalója. Köny- nyű volt befeketíteni embereket, s akkor egy ilyen „mindent tudok rólad” tényleg fenyegetésként hathatott, hiszen apró-cseprő ügyek felnagyításával könnyen bajba lehetett hozni valakit. Dehát ezek az idők szerencsére már elmúltak. Inkább arról lehet szó, hogy vannak, akiknek önmaguk előtt rossz a lelkiismeretük. S attól tartanak, hogy előbb- utóbb átlátnak rajtuk, és 1«*, lepleződnek. Bizony, lehet őket sajnálni. És csak ezért érdemes leleplezni őket, hogy a tiszta 1 ciki ismeretnek nagyobb be- csülete legyen az életben. Pintér István | Nyíregyházi képeslap. Az Érpatak partján. (Hammel József felvétele)
