Kelet-Magyarország, 1973. május (33. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-09 / 106. szám

WM mfjus 9.

I. Oá*

Az elismerés kötelez

Hodászi almafák alatt

Jegyzetek az ország „legalmásabbís falujából

f SZŰKSZAVÚ, A LEGTÖBBSZÖR CSUPÁN protokolláris, rövid tudósításokból értesülhettünk a közelmúlt napokban arról, hogy mely Szabolcs-Szatmár megyei vállalatok, üzemek, szövetkezetek érdemelték ki a „kiváló” vagy az élüzem címet, nyerték el a legjobbaknak járó vándorzászlót. A záhonyi vasutasoktól a nyíregyházi vasmunkásokig, a szövetkezeti kereskedelemben dolgozóktól a szövetkezeti ipar tagjaiig több ezer ember ünnepelhette a jól végzett munkát s vehette át érte a megérdemelt jutalmat.

Anélkül, hogy újólag felsorolnánk azokat a konkrét termelési „mutatókat”, amelyek nyomán ezek az üzemek a iók között is a legjobbak k ’/é küzdötték fel magukat, ess^k most szó arról: talán

ni ?g nem volt arra példa, hogy ennyi szabolcsi kollektíva ért volna el országos sikert. Még a mennyiségnél is jelentősebb, hogy éppen itt Szabol cs-Szatmárban születtek oH-an eredmények, amelyek országos mércével is tiszte- •leb-e méltónak találtattak.

Ki tudná megszámlálni, hányszor hangzott már el a legkülönbözőbb fórumokon, hogy az ország e vidékének felemelkedéséhez például milyen égetően szükséges az iparosítás: hogy tízezrek — a munkaerő derékhada — ne srá.»kilométerekre az otthontól találjon munkaalkalmat, hanem itt helyben! Aztán — főleg az utóbbi esztendőkben — mind gyakrabban érkeznek információk arról: milyen új gyárat, korszerű üzemet * kúpot i Szabolcs, vagy miként bővítették, modernizálták' a meglévőket. Arról viszont már kevésbé hallani, hogy az itteni befektetés korántsgn: holmi „társadalmi segély”.

' hanem a legkisebb beruházásoktól is mérhető társadalmi 1 hasznot vár államunk. Ott pedig, ahol százak és ezrek még jóformán csak ízlelgetik, tanulgatják a feszesebb gyári munkarendet, a szalagtermelés fegyelmét, ott sokkal, de sokkal nehezebb versenyképes minőséget, hatékony, nyereséges gazdálkodást produkálni. Nyírbátorban, az Aurórában említették nem is olyan régen: az embereknek nemhogy a szakmai fogásokat, de még a modem üzemi ebédlőben az étkezés kulturáltabb módját is fokozatosan kellett megtanulniuk. Kisvárdán mondta el az egyik bútorgyári művezető, hogy amíg „berázódik” egy gvár, ggy üzem, igen nagy a fluktuáció, sok a a be- és kilépő dolgozó: ebbe pedig bele lehet őszülni fiatalon is. Mert mire otthonosan mozognának az emberek a gének között, kilépnek. vagy mert nem érzik jól magukat a zártabb világban, vagy másutt többet ígértek nekik.

ILYEN KÖRÉLMÉNYEK KÖZÖTT IS helyt kell azonban állniuk új üzemeinknek: fel kell venniük a versenyt a piacon jelentkező konk.ur- renciával. úgy gazdálkodni a rájuk bízott eszközökkel, hogy már az első pillanat+ól kezdve megálljának a saját lábukon.

S most, a munka ünnepét megelőzően ismét meggyőződhettünk róla, hogy jó néhány üzemünkben nemcsak megfelelnek ezeknek a követelményeknek, hanem egész tevékenységük kiemelkedő, példa a követésre. Az is köztudott, hogy a piac reális igényeit jövedelmezően kielégíteni napjainkban mind bonyolultabb feladat. Magas fokú üzem- és munkaszervezés, jó tervezés és következetes végrehajtás szükséges ahhoz, hogy ne csak pillat- nyi. látszateredmények szülessenek egy-egy üzemben, hanem hosszabb távon is képes legyen kiegyensú'> >- zottan termelni, gazdálkodni a gyár. A mostani legjobbak érdemét növeli, hogy éppen akkor tudtak felmutatni szép sikereket, amikor sok helyütt még csupán próbálkozásait ismerni fel a jobb munka- szervezésnek s néhol bizony még azt sem.

Senki sem állítja mindezek ellenére sem. hogy a most kitüntetett vállalatoknál. üzemeknél csupa jó dologgal találja szembe magátj az érdeklődő. Szinte valamennyi ünnepségen — korántsem ünneprontásként — hallani lehetett kritikus szavakat is: éppen a kitüntetettek fedték fel, hol szorít még a cipő, hol vannak kihasználatlan tartalékok.

EBBEN MAR BENNE VOLT

annak a felismerése is. hogy az ünnepi órákat kemény munkával teli hétköznapok követik s a társadalom elismerése egyúttal azt is jelenti: ezek a munkahelyek egy kicsit jobban a figyelem középpontjába kerültek. Ahogy az egyik nyíregyházi üáem vezetője találóan megjegyezte: „A labdarúgó-bajnokságban is mindig az éllovasok vannak a legnehezebb helyzetben: őket mindenki

szeretné legyőzni.” Nem egészen pontos a hasonlat, azért nem is túlságosan esik mesz- sze a termeléstől, a komolyabb „játéktól”. Mert, ha a sportban a leggyengébb .is az éllovas skalpját szeretné, akkor színvonalasabb a küzdelem, nagyobb örömét leli benne a szurkolótábor. Ha a legjobb vállalat eredményeit szeretné egyik másik túlszárnyalni. ezt csak azáltal teheti, ha maga is javítja a munka minőségét, gazdaságosságát. Csakhogy itt másfajta „szurkolótábor ül a lelátón”: a vásárlók százezrei, milliói, akik csak úgy lelik örömükgt a termelés „bajnokságában”, ha az elfogadható áron vásárolt cipőnek például nem válik le két hét után a talpa; ha a meghibásodott háztartási gép javítására nem kell hetekig várni, vagy ha nem ke- letlen-sületlen kenyeret kap a boltban!

IDE IS ILLIK A KÖZISMERT MONDÁS: az eredményeket sokszor könnyebb érni, mint megtartani. Kitüntetett üzemeink pedig nem csupán tartani szeretnék azt, amit elértek, hanem tudják, még többet, még jobbat várnak tőlük a jövőben. Ezért nemcsak érdemes dolgozniuk, hanem hírükhöz, mostani el-‘ ismerésükhöz illő kötelességük is.

Angyal Sándor

Tiszabeestől Ujfehértóig, Kállósemjéntől Záhonyig virágzanak az utca menti, ház előtti orgonabokrok. Előhívta virágukat a hirtelen jött nyári meleg.

De mi ez ahhoz a tízmilliárdnyi almafavirághoz képest. amely szintén május elsejére bontotta ki fehér szirmait végig egész megyénkön. Mintha el akarna repülni a táj kis fehér bogárszárnyakon.

Nem olyan egyszerű, nem is olyan romantikus napok ezek a tavaszi kánikulai napok a mezőgazdasági üzemek főkertészeinek, mint az ember gondolná. A mátészalkai Egyesült Erő Termelő- szövetkezet kertészeti brigádját szamócakapálás és palán tagyomlálág közben értük. De minden asszony és lány az aknaiak felé nézett: lesz-e a virágból gyümölcs? A tunyogmatolcsi Szabadság Hajnala Termelőszövetkezet szakemberei azt mondják, kedden már meg tudják becsülni : mennyi gyümölcs

lesz ebből a tömérdek virágból.

Hodászon, a Béke Termelőszövetkezetben már az elmúlt hét utolsó napjain meg merték mondani: sok

lesz! Rekordtermés. De bajok lesznek a permetezéssel.

Ez meg hogy lehet? Erről kell beszélni.

Minden udvar

virágban

A hodászi utcán a szó legszorosabb értelmében alma- favirág szirmokkal beborítva sétálunk végig Lakatos Bertalannal, a helybeli központú ÁFÉSZ elnökével. Minden udvar fehér almafa- virágok hulló szirmaival terhes. Egy kertész boldogan hoz egy kis faágat, megvastagodott virágszárral: „Kötött!” Tehát gyümölcs lesz a legtöbb virágból. Akivel csak találkozunk, kérdés nélkül is az almatermesztésről beszél, így vagy úgy. Magyarázatul idézzük a felvásárlási vezető adatait: „Nemcsak hazánkban, de talán Európában sincsen még egy ilyen almás falu. A

nagyközség székhelyéről és a két társfaluból, Nyírkátá- ról és Kántorjánosiból csak a háztáji gazdaságokból — a kiskertekből — jóval több, mint félezer vagon (tíz vonat- szerelvény) kiváló minőségű almára kötöttünk termelési szerződést. És ez meg is fog teremni. És ebből 342 vagon Hodászon. De ezenkívül a hodászi Béke Termelőszövetkezetnek van 450 vagon almára szerződése a közös almáskertjének termésére, ezenkívül — az említett mennyiségeken kívül — körülbelül 150 vagon almára

saját tagjai háztáji termésének értékesítésére. Ha a jó hodászi alma termelést egy vagononként egy holdra számítjuk és hozzátesszük, hogy körülbelül ezer vagonra szerződött az állami gazdaság ig a nagyközségben lévő gyümölcsösére, akkor eihi- hető, hogy itt jóval több, mint kétezer holdon termesztenek így vagy úgy almát. és 1968-ban a megye egész almatermésének közel tíz százalékát egyedül Ho- dász adta.

Ki fog permetezni?

Mindezt annyi aggodalommal mondják, hogy a kérdés kikívánkozik: mi hát a baj? Mondják: a baj az, hogy

egy szigorú rendelet értelmében június harmincadikéin megszűnik az üzemi engedélye minden tizenöt lóerőnél nagyobb, egyéni tulajdonban lévő erőgépnek. Márpedig ezt a roppant gyümölcsöskertet nem kis részben most, is egyéni tulajdonban lévő gépek segítettek permetezni. Csak úgy sebtében tizenhét darab K—25-ös magántulajdonban lévő Ze- tort emlegetnek fel tulajdonosaik neve szerint a nagyközségben — és ebből tizenhárom csak Hodászon segített a házikertek növény- védelmében. Ezenkívül vannak HTZ traktorok és 28 lóerős univerzális traktorok személyi tulajdonban.

A fogyasztási szövetkezet részközgyűlésein szóvá is tették a tagok, hogy vásároljon a fogyasztási szövetkezet gépeket. De nem tud, nincs rá fejlesztési alapja.

Kapóra kapcsolódik be a beszélgetésünkbe ülés Lajos, a helybeli Béke Termelőszövetkezet elnöke, a főkönyvelővel Szováti Gusztávval. Elmondják, hogy a termelőszövetkezet tagjainak háztáji kertjeiben kilencven százalékban megoldották a permetezést. De a nagyközség többi lakosának a kiskertjében ők sem tudják idejében elvégezni a munkát. Ehhez annyi gépet kellene vásárolni. amennyire nekik sincs pénzük. Magyarázatul hozzáfűzik, hogy a község lakói közül csak ezerhétszáz lélek tartozik a termelőszövetkezethez. Kétszáz hold háztáji kert. Az egész lakosság három és fél ezer. ötszáz hold háztáji kert. Az állami gazdaság alkalmazottai, eljáró dolgozók, nyugdíjasok teszik ki a külömbözetet. Velük, az ő növényvédelmükkel lesz baj. (Háromszáz vagon almáról van szó!)

Javaslatok a megoldásra

Újabb helybeli vezetők csatlakoznak a tanácskozásunkhoz. Közöttük Varadi

Lajos nagyközségi tanácselnök. Elmondja: az ismert rendeletek lehetőséget adnak arra, hogy az egyéni tulajdonban lévő -gélnek tulajdonosai és használói egyszerű társulásra lépjenek, afféle szakszövetkezetei alakítsanak és a gépek továbbra is működhessenek. Csakhogy ezek az „egyéni gépek” Hodászon — három kivételével — ócskavasnak való roncsok, gazdáik úgy rakosgatták őket össze hulladékból, az ő kezük alatt még egy-két évig eltötyög, de nincs az a művészete magaslatán álló javítóműhely, amely ezekből igazi gépet tud csinálni. Egy társulás tulajdonában a kötelező közúti vizsgához átlagosan mindegyikre húszezer forintot kellene költeni. hogy fékjük, lámpájuk, autógumijuk elfogadható legyen. A nagyközségi tanács márciusban és áprilisban minden gépfculajdonossal elbeszélgetett. Vállalnák is, hogy belépnek egy géphasználó társulásba. De a húszezer forintos költségeket nem vállalják. (Annak ellenére, hogy tudják: ennél több kár éri őket egyénenként, ha permetezés nélkül rossz minőségű lesz az almájuk.)

Mi hát a megoldás? Miközben a nagyközség mindhárom elnöke — a nagyközségi tanácselnök, a tér- melöszövetkezet elnöke es az ÁFÉSZ elnöke — kijelenti, hogy felelősnek érzi magát azért, hogy most a rendelkezésre álló két hónap alatt megtalálja a megoldást —, a hodászi élelmesség sem pihen. Kilenccel szaporodott azoknak a háztáji kert- tulajdonosoknak a száma, akik lófogatú permetezőgépet szerkesztettek és máris azzal dolgoznak, a szomszédságban is. (Még jó. hogy Hodászon vannak lovak, csak ez igen drága megoldás.) Négy-öt háztáji kerttulajdonos úgy segített magán, hogy 250 köbcentis motorkerékpárokra szerelte a permetező tartályt és „egy pisztollyal” eléggé kielégítően ellátja a maga és a barátai almáskertjének növényvédelmét. Az egyik legélelmesebb ötlet Batizi Jánosé, aki csöveket fektetett le a kertben, csapokkal. Egy hollan- der csavarral viszi a locsolótömlőt, villanymotor adja a nyomást és permetez. Az ő példáját Í6 többen követték már.

Segítség Naményból, Gyarmatról

Közben a tanácselnök megkeresi a növényvédelmi állomást — nem tudna e besegíteni? Beutazik Vásá- rosnaményba, ott már működik egy szakcsoport. Az ő segítségüket is kéri. Aztán ugyanezt Fehérgyarmatról. (Az Állami Gazdaság tud a legkevesebbet segíteni, óriás gépei nem tudnak járni a háztáji fák között.)

Azzal búcsúztunk el, hogy június végéig — a rendelet által előírt határidőig — biztosan találnak valami általánosabb megoldást is. De permetezni kell! És, ha Hodászon jelenleg ez a legnagyobb probléma, jó néhány szabolcsi községben is lesznek hasonló gondok június harmincadikén.

Ezért beszéltünk róluk nyilvánosan.

Gesztelyi Nagy Zoltán

Az úton

V

asárnap volt, úgy estefelé. Ott álltak a feleségével, aki elkísérte a falu szélső házáig. Amikor a kocsit észrevette, kiállt az út közepére és háromszor felemelte a jobb kezét, majd fel is tartotta. Megálltunk, ő lehajolt, a kocsi ablakához és nem tola- kodóan. de határozottan azt mondta: „Ha Szálkára mennek az 1 elvtársak, vigyenek be engem is.” Összenéztünk, aztán kinyitottam a hátsó ajtót.

Már a következő falut is elhagytuk, alkalmi utasunk csomagját rendezgette a hátsó ülésen, ahol egyedül ült, majd amikor végzett vele. minden kérdezés nélkül beszélni kezdett.

— Elnézést kérek a tolakodásért — mondta —, de

az a helyzet, hogy nekem mindenképpen el kell hogy érjem ezt a vonatot. ami úgy fél óra múlva indul Nyíregvháza felé.

— És miért ez a vonat olyan fontos, a következőnek már nincs jó csatlakozása? — Van annak.

— Értem. Csak azzal már elkésne a munkahelyéről.

— Nem késnék én. Holnap tíz órára kell munkába állni Pesten, addig csak odaérnék.

— Akkor hát?

Nem válaszol azonnal. Előveszi az óráját, megnézi, gondolkodik, mérlegeli, hogy van-e idő. elmondja. ne mondís aztán csak rászánja magát.

— Hát a dolog úgy áll, hegy nekem mindenképpen

ezzel a szerelvénnyel kell utazni. . Ugyanis erről a szatmári részről én vagyok a vonatbizalmi. Szálkáig mindenki úgy jön be. ahogy tud. itt azonban találkozunk és innen Pestig három kocsiért én vagyok a felelős.

— Tehát bizalmi a „fekete” vonaton? — Nem sértődik meg. inkább mosolyogva válaszol.

— Úgy is lehet mondani. De tudja, nem is olyan fekete már az, ahogy azt egyesek feltételezik. Én kérem, öt éve vagyok bizalmi, de évről évre nevesebb azoknak a száma, akikkel baj van, akiket büntetni kell.

— De hát tulajdonképpen mi a feladata egy vonatbizalminak? — érdeklődünk tovább Vakarcs István, nagvecsedi lakostól, akinek közben a nevét, címét is megtudtuk.

— Azt hiszem a mi feladatunk kissé eltér a másfajta bizalmiak teendőitől. És. hogy azt mondjam, nem is olvan hálás. Hogy mi a feladatom? Hát. a rendet. a fegyelmet fenntartani. Biztosítani a munkából jövő vagy menő emberek nyugalmas utazását. Ha például egy részeg, izgága ember kerül a kocsiba, akár a mienk közül vagy legyen az idegen, felszólítjuk, hogy viselkedjen rendesen, ne kötekedjen, ne hangoskodjon,

mert különben kénytelenek leszünk leszállítani. És ha nem hallgat a jó szóra, akkor magára vessen. Ugyanis a következő állomáson — még ha a vonat nem is áll meg — meghúzzuk a vészféket, és akár tetszik, akár nem, kirakjuk. Ez pedig sokba kerül.

— Volt-e már ilyen eset?

— Hát bizony az első időkben jócskán akadt. Egyszerűen nem akartak rólunk tudomást venni. Nem hitték el, hogy hatalmunkban áll leszállítani és később büntetni. Aztán, ahogy mondani szokás, az ember mindig a saját kárán tanul, itt is ez történt. Egy párat megbüntettünk, aztán a többiek okultak belőle. Úgy, hogy mostanában egyre kevesebb probléma van.

— Gondolom, jó párszor került kellemetlen helyzetbe az elmúlt öt év alatt.

— Volt bizony, hajaj, de még mennyire. Ha jól emlékszem, valamilyen nagyobb ünnepre utaztunk hazafelé. Hogy történt, hogy nem, a komám valahogy többet ivott a kelleténél. Ez éppen nem lett volna baj, csak hogy ilyenkor spiccesen izgága, kötekedő természetű. Mondom neki, berúgtál komám, ülj le magadnak, ne zavard az utasokat. De 6 csak erősködött. Én meg csak rimánkodtam neki,

megbánod komám, megbánod. Aztán egy katonába is belekötött. A többiek persze figyelték, hogy most mit fogok csinálni. Mégiscsak a komámról volt szó. Ezután még egyszer figyelmeztettem, ha nem hagyja abba, leszállítom. Azt mondta, kicsi vagyok én ahhoz. Éppen beértünk egy kis állomásba, meghúztam a vészféket, a vonat megállt, szóltam a szolgálatnak, és a komám ottmaradt. Ezenkívül még 600 forintjába is került. Hát, azóta is sokat segít, ha valakivel valamilyen problémám van.

Lassan Szálkához közeledtünk, az eső apró, sűrű csep- pekben verte a )<ocsi szélvédő ablakát. Utasunk. aki már összeszedte a Ids csomagját az átjáróból odamutatott a vonatra, amely már benn állt az állomáson.

— Tulajdonképpen miért csinálja. egyáltalán van-e valami plusz érte?

A fejével int. hogy érti a kérdést, visszaereszti a csomagot az ülésre, és kissé gondolkodva válaszol.

— Nos, azt hiszem ezt leginkább azok az emberek értik meg, akiknek már volt valamilyen incidensük utazás közben a botránycsiná- lókkal. Én közel húsz éve járok el és mondhatom, mindezeken keresztülestem. Hát ezért csinálom, becsületből. Meg egy kicsit azért is, hogy egyszer végleg eltűnjön a „fekete” vonat.

Falcaik Ferenc