Kelet-Magyarország, 1973. március (33. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-04 / 53. szám

±_ ______ ■ RÉGI ÉS ÜJ. (KRUTILLA JÓZSEF TUSRAJZA) Ismerősök Nem vagyok ritka vendég szűkebb hazámban, a lápon és annak környékén, ameddig ismeretségem terjed, mert majdnem minden 2—3 hó­napban megjelenek és ameny- nyire az időmből telik, né- zek-látok-hallok. Mégis van meglepetésben részem min­denkor. Azon a téli reggelen is a volt utcámon mentem végig, ahol a porban játszottunk társaimmal, majd legénvked- tünk és ahonnan férfiként távoztam aztán egy másik utcába. Távolságban nem messze, mert az út túlsó olda­lán, a volt uradalmi tanya helyén, alig telekhosszúság- nyira kezdődik annak torko­lata, de gondolkodásban, élet- felfogásban annál távolabb. A régiben a gazdák és a hozzájuk hasonlítani akarók laktak többségben, mi pedig úgy verődtünk össze, az ég­tájak irányából. Mint volt cselédek, gazdaszármazékok, iparosok, kereskedők, dohá­nyosok és néhány funkciót viselő. Egy vadonatúj ház előtt korombeli ember ácsorgóit. Előtte sure, amelynek korca kezdődő pocakján tartotta »adrágját, arcán félhetes bo­rosta, fején kozákosan gyűrt báránybőr kucsma, keze éppen úgy a zsebben, mint legény korunkban, amikor a patika előtt úgy mustrálgat-, tűk a lányokat. — Szép új házad van —• folytattam a kölcsönös és sablonos hogy vagy, mint vagy után, hogy megelőzzem a meglepetésszerzésben. Ugyanis ki tudja, nem azóta romboltatta le egykori gazda­házát, hogy itt jártam, hogy még szebbet h ázasson a he­lyére? Hisz ez is a divatok egyike mostanában és minél több lépcsővel. — Nem az enyém ez, te — nézett rám furcsán! ■ — Hanem? — A szomszédasszonyo­mé. Látod milyen házat riccsentett ide. mióta özvegy és a pulyái elszéledtek? Ugv bizony, pedig csak a növény- termesztésben dolgozik és nem valami extra helyen... Vizslató szemmel bámul­tam az új építményt. A falát, mely csupa tégla, rolótokos ablakait, jól cserepezett tete­jét, formáját, mely annyiban tér el a többitől, hogy a ve­randa helyett tornác fut előt­te és akaratlanul idézgettem magamban a múltat. Hány olyan ház akadt csak az ut­cánkban, mely úgy került lebontásra az elmúlt évti­zedben, hogy sosem volt a felső szobáján utcára néző ablak! Úgy öregedtek meg la­kói, hogy pitvarába és alsó részébe annak idején bele­bújtak. Azzal a reménnyel természetesen, hogy elébb a föld, aztán a többi, és most addmeguramisten. de mind­járt... — Vársz talán valakit? — váltottam át mégis a tűnő­désből a kérdezésbe, mert egyik szemével mindig az. utca végét leste. — Persze, a vontatót. — És ha nem jön? — Akkor hányják fel ők maguk a ganét! — Hmm. — Nem hiimm. hanem űgv van, mert az a világ is el­múlt már, hogy reggelenként órákig toporogtuk a tanyaud­varon és még 9 órakor sem tudtuk, ki merre! Most a brigádvezető megkapja a gé­peket, körbeszalad. hogy ki ér rá, mert a háztájiban is van mit tenni és küldi a jár­művet. Nem megyen máskép­pen... Közben a szemközti ud­varról egy asszony köszönt át. Termetre alacsony, de még mindég fürge mozgású sze­mély. Senki nem mondaná róla első látásra, hogy sok gyereket szült és nevelt fel. Kezében szakajtókosár volt, melyből eleséget szórt a csir kehadnak. Szó szerint kell ér­teni a hadat, mert ezelőtt 20 esztendővel a fél községnek nem volt annyi baromfija, mint most egy utcának:. Vá­sárolják napos korában, aztán előnevelve a tsz-től — ezek már a hagyományos takar­mányon megvannak —■, s amikor felnövekednek, eszik és eszik. — Hát a család? — kérdez­tem, hogy kérdezzek valamit, — Ki erre, ki arra, szerte az országban. — Unoka? — Nyolc. — Nyolcnak csak nyolc? — Annyi, hallod. — Nem Kevés az — óvatos­kodtam, hisz nemrégen ol­vastam, az Éljünk-e magunk­nak című könyvet és hatása alatt nem volt nehéz ráha­rapni a témára. — Megsokallták azok ma­gukat, hallod — válaszolta nevetve és abban a tiszta csengésben sem elismerés nem volt, hogy ezek teszik jól, ezeknek van eszük, sem önszántatás, hogy bár én is így tettem volna! Sőt, a to­vábbi szavaiból inkább az ér­ződött. amikor sorra vette, kinél van fiú, kinél leány, hogy a nyolcszor nyolcat is ugyanolyan örömmel emle­getné. Alig negyedóra múlva pe­dig az állomásnál volt szom­szédasszonyommal futottunk össze. Mi voltunk azok a bi­zonyos hármasok az utcánk­ban, akiknél a két nagyobb után akkor jött a kisebb, amikor senki nem gondolta. — Hová, hová? — kérdez­tem tőle óvatosan. — Hagyjál békében — mondta, és szokása szerint nagyot legyintett. Majd az­után suttogta, hogy bizony ők most olyan helyre utaz­nak, ahová pisz’ a hozzám hasonló férfinépnek belépni. Egy nőorvoshoz na, és ezzel az asszonnyal ni, bökte meg ujjával szépen fejlett me­nyecske lányát. Akinek nem­csak szemüvege villant, hogy emlegették, hanem a szeme is. Parányi szeméremmel, de egyben büszkén. — Csak nem — és úgy mu­tattam ujjommal a kaparin­tasz mint amikor még kez­dődött ez a szabadság és egy­mást ugrattuk vele. — Hagyjál békében — vil­lant vészesen az asszony sze­me. — Nana... nana... — Az ellenkezője végett, te! — sziszegte a fogai közül. — Hogyhogy az ellenkezője végett? — estem ámulatba. — Úgy, kérlek — és lavina­ként lódult ajkán a szó —, hogy hiába magyarázkodok neki! Ha a lelkem kiteszem is, gyereket akar! Hiába érve­lek. hogy még most mentél férjhez te, még lehet annyi, mint a rostán a lyuk, még meg is unhatod, hisz tudod, hogy mondták a régi öregek: elébb van az, mint egy fe­jőstehén; hogy szedjétek ösz- sze anyagilag még jobban magatokat, nézd meg a hoz­zád hasonlók, ha félig bele- döglenek is, elkapartatják az elsőket! Azt hiszed, hallgat rám? Csak hajtja a magáét, mint a pereces, hogy ha a nagyobbaknak van, neki is kell, hogy ő nem nézi pulya nélkül az életet semminek és hozzá legalább annyit akar, mint ők voltak. Hát csak hallottál már ilyet — tárta szét csodálkozva kezét a többszörös nagymamajelölt. — Nem hallottam — ráz­tam meg a fejemet. — De olyat igen — foly­tattam gondolatban és egy­ben szomorúan —, hogy mi­ként vélekedett ebben a kér­désben egy másik nagypapa. Amikor végig mutogatta szo­báit, ahol a legrégibb bútor­tól a legmodernebbig, a rongypokróctól a perzsasző­nyegig, a citerától a Bősen- dorfen-zongoráig mindennel találkozhattam, egy kérdéssel lepett meg. — Azt mondd meg nekem,' ha már így összetalálkoztunk, hogy mit érek mindezekkel, ha csak egyetlen unokám van és az is csak lány...! Szeme könnyes volt, hangja elcsuklott és várta, nagyon várta, mit felelek rá. Nem ok . nélkül, mert neki is csakj egyetlen egy szaladgált, vi-j rágágyakkal berakott udva-1 rán. Szállási Lászlá \

Next

/
Thumbnails
Contents