Kelet-Magyarország, 1973. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-04 / 29. szám

Vasárnapi melléklet

Emberi kötelesség

40. esztendeje szolgál. Kimondani sok, elérni szép idő. Főnökök jöttek, főnökök mentek, ő maradt. Egy poszton. Egyik főnökkel sem volt baja, nézeteltérése. Minddel megértette magát. Tisztelték a kis öreget szolgálatáért, tudásáért, szorgalmáért, pontosságáért. Bár az is igaz, hogy közvetlenül — szolgálati beosztása miatt — nem tartozott hozzájuk. Talán ezért is. Ez azonban eddig eszébe sem jutott. Jól esett neki, ha a főnökök meglátogatták a munkahelyén. Ezt egyik sem mulasztotta el. Tudták, hogy beteges, minden pillanatban kiírathatná magát a gyomrával, de előbbre tartotta a szolgálatot, a kötelességet. így aztán sokszor kérdezték meg tőle, hogy szolgál az egészsége. De ö nem panaszkodott soha.

Inkább fiairól, unokáiról beszélt. Meg a kis kertről, amelyet szabad idejében művel. Az utóbbi hónapokban azonban leromlott az egészségi állapota, de szolgált. Egyre többet foglalkoztatta a pihenés, a nyugdíjazás Valahol, valakinek szóba is hozta. Érdeklődött, hogy járna jobban. Őszintén szólva furcsállotta is, hogy 40 esztendei szolgálat után ő adja be a papírt. Nem, ezt semmiképpen nem akarta.

Eljutott az öreg szándéka a főnökhöz is. Egyik reggel berreg a telefon. Vele akart beszélni a főnök. Hangja szokatlan volt. „Mikor szándékozol elmenni? Tudod, hogy az időd már lejárt?! Nekem gondoskodnom kell a helyedre utánpótlásról” — magyarázta a telefonba. Egyszerre szíven ütötték ezek a szavak.

Él, dolgozik, szolgál, intézkedik, még el sem ment, de már „temetik”, úgy kezelik, mintha nem is 40 esztendő hűség állna mögötte. Megdöbbentették a gondolatok. Át-átvillant agyán, vajon érdemes volt-e ennyi időt egyetlen szóbeli és írásos fegyelmi nélkül, tisztességesen eltölteni? Ez a hangnem zavarta, bosszantotta. Lehet-e 40 esztendei szolgálat után csupán telefonra korlátozni, zsugorítani egy munkásélet befejezését? Szabad-e, helyes-e azt mondani oly hűséggel szolgáló, nyugdíj előtt álló embernek, hogy „az időd már lejárt”?

Csak addig kell az ember, míg dolgozik? És aztán? Egy munkásember életében csak egyszer érkezik el a nyugdíjazás ideje. Nagyon sok szép , és nemes páldája van üzemeinkben a törzsgárda megbecsülésének, a 20, vagy negyedszázados munkásság ünneplésének. Az apró ajándékoknak, az aranygyűrűnek, a tiszteletbeli szocialista brigádtagnak kijáró megbecsülésnek oly sok jele mutatja: ők, hűségükkel, munkájukkal rászolgállak erre. Nem hivatalból kijáró tisztelet és megbecsülés ez. Diktálja a szocialista humanizmus, az emberiesség, az ember, a munkás iránt érzett megbecsülés.

Évente sok-sok ember jut el munkásságának befejezéséhez. Ezzel „hivatalosan” is vége szakad egy munkáséletnek. Kellemes is, fájó is. Csak az érzi-tudja, aki közeledik a nyugdíjazásához. Készülnek rá az emberek. Ezzel az áktussal vége szakad'égy megszokott életrendnek, életritmusnak, új életet kell kezdeni. A kis öregnek is 40 esztendei beidegzett életritmusán kell majd változtatni. És még azt sem tudja, hogyan.

Vajon, hogyan, mennyire segítik a nyugdíj előtt álló, távozni készülő munkásokat? Tudják-e, ha elmennek nyugdíjba mennyit kapnak, mi jár nekik, hogyan járnak jobban? Tesznek-e valamit annak érdekében, hogy oly sok hosszú évet hűségesen szolgáló embereket kellemesen, kellő tisztelettel, s úgy búcsúztassanak el, hogy nyugodt szívvel mondják: megérdemelték, amit értük tettünk?

Sajnos, sokszor még a hivatalból járó kötelezettségeket is elfelejtik. A nyugalomba menők nagy többsége nem paragrafusokat, törvényeket ismerő ember. Ki és kik ismertetik ezekkel a munkásokkal a nyugdíjazásról szóló törvényeket, rendelkezéseket? Ez pedig kötelesség lenne. Tudatni velük, segíteni őket a szükséges iratok megszerzésében, ügyük intézésében, hogy nyugodtan és megelégedve töltsék el hátralévő éveiket.

Negyven esztendőn át mindig pontos volt a kis öreg. Most szombaton, miután felesége elkészítette az elemózsiástáskát, már ilyen lelkiállapotban indult újra szolgálatba. Csak vasárnap délelőtt látták újra. Életrendjéhez tartozik, hogy szolgálat után vasárnap templomba megy. Hogyan lesz ezután? Elmarad a teplomjárás? Elmarad a szocialista brigádértekezleteken való részvétel? Nem kell már ezután beosztani, ki

melyik ünnepen szolgáljon. Anna, a brigád fiatalasz- szonya mindig mentesült a karácsony viliai

szolgálat alól. Két csöppsége van. Az öreg maradt helyette. Húsvétkor Lacit mentesítették. De május elseje az „övé” volt. Tudták, hogy ezt nem hagyja, munkásünnep, s ezt így szokta meg. Sóstó, kirándulás, a családdal sörözés.

Hogyan lesz ezután? Mert addig, amíg az ember dolgozik, s hosszú évek során megszokta az arcokat, az embereket, környezetét, szinte semmi sem ismeretlen. Nem érhetik különösebb meglepetések. Csak az ismeretlentől tart. Pedig erre a nyugdíjazás utáni évekre is gondolni kell, jobban felkészülni. És főikésyitéri. ebben hatékonyabban, emberibben segíteni az embereket.

Egy legutóbbi tanácskozáson az egyik megyei vezető tette szóvá: nem fogadják megfelelően üzemeink, vállalataink az új munkásnemzedéket. Nem készülnek fel rá megfelelően. Egészítsük ezt most ki azzal, baj van az idős munkásnemzedék búcsúztatásával is. Mint mindenben, ebben is helytelen lenne általánosítani. Vannak kivételek. Tény azonban, hogy több figyelmet, türelmet, emberséget követel mindkét aktus. Egyik a munkásélet kezdete, a másik a vége. E között egy élet- híd, munkásévtizedek hídja ível át. Ezt kell mérlegelni, erre kell gondolni. Becsülni azokat, akik jönnek és akik csaknem egy emberöltőn át — 40 esztendeig — szolgáltak becsülettel, hűséggel, kitartva tiszta időben és borús ég alatt egyaránt Az utóbbiak ezért érdemelnek különös tiszteletet. Még akkor is, ha az idejük lejárt.

Ma az ő idejük járt le Holnap másoké. Ez a kör bezárul. Csak az a lényeg, hogy a töltése milyen. Tartal- mas-e, vagy nem. Egy munkásélet mindenképpen nemes, tartalmas. És ezt értékelni, tisztelni emberi kötelesség.

Farkas Kálmán

Nyíregyháza egyik legszebb épülete a 150 éves sóstói Svájci-lak. Falai között több alkalommal megszállt Krúdy Gyula író, valamint a nagy hírű színésznő, Blaha Lujza. (Elek Emil felvétele)

Galambos Szilveszterz

Küldetésben

Óvatosan magamhoz szorítottam a szakszervezet által vásárolt dinnyebefőttet, egy köteg 1934-es évfolyamú Tolnai Világlapját és egy csokor rózsaszínű szegfűt (kis gyári hibával). A szolid eleganciával berendezet kórteremben az ablak melletti ágyon feküdt Kondorossy kollégánk az adminisztrációból. Bágyadt kézlegyintéssel üdvözölt, én viszont harsányan felordítottam:

— Szevasz, öreg fiú! Ez igen! Mi majd megőrülünk a vállalatnál, annyi a munka így hó végén. 6 meg szépen elbújik a kórházban... Hát szabad ezt? Haszontalan szimuláns. Itt sütteti a hasát a nappal, az állam pénzén! Hát illik ez? Vedd tudomásul, hogy az egész osztály irigyel. Szerencsés flötás!

— Ne bolondozz —nyögte kissé sápadtan —, a prof szerint meg kell csinálni a műtétet.

— És ha meg kell csinálni? Na bumm és akkor mi van? Tudod, mi lesz az egész? Katonadolog, gyerekjáték, iptapacs, egy-kettő-három. A professzor azt mondja: te

vagy a fogó, aztán kész.

Ekkor fehér bóbitás ápolónő lépett az ágyhoz: — Most szépen a hóna alá tesszük a hőmérőt. — így ni — mondta kedvesen mosolyogva, aztán elsietett.

— Micsoda nő, öregem — kacsintottam Kondorossyra —, átkozottul jól megy a dolgod. Ne félj, láttam, hogy nézett rád az a tündér.

— Hogy nézett rám? —■ nyögte kétségbeesetten Kon-, dorossy.

— Engem nem tudsz félrevezetni. Mindig nagy szoknyavadász voltál. Ilyen ápolónő mellett boldogság az élet. Udvarolj csak, fiatal vagy, legényember vagy — hitettem barátiaa.

— Jut is nekem eszembe ilyesmi. Értsd meg, lehet, hogy még a héten sor kerül az operációra — suttogta elmerengve.

— Becsületszavamra irigyellek. Mi el kell, hogy készítsük a bonyolult exportkimutatást, ő meg itt lazsál a kórházban. Az egész ügy gyerekjáték. Lánc-lánc-eszter- lánc, eszterlánci cérna... A dinnyebefőttet még ne edd egyszerre. Tudom, milyen mohó vagy.

— És ha esetleg valami komplikáció merül fel?

— Komplikáció? Hogy oda ne rohanjak. Tudod, az országban naponta hány ilyen karcolást végeznek az orvosok? A prof álmában, behunyt szemmel csinálja az ilyesmit. Ott sem kell lennie,

interurbán telefonon meg« csinálja. Úgy elvégzi, hogy közben Steinbecket olvas és hallgatja a Szabó családot, hogy mi történt az Icukával. Hiába, a sors kegyeltje vagy. Mi hóvégi hajrázunk, ő meg puha paplan, fehér ágy.., Már egészen kigömbölyödött) a képed. Remek színben vágyj Kondorossy — mondtam elismerően és búcsúzóul kedé4 lyesen hátba vágtam. Mielőtt elhagytam volna a kórtermet; tagbaszakadt ápoló lépett Kondorossy ágyához:

— A kedves beteget most

áthelyezzük a műtőbe — harsogta bíztatóan. ,

— Látod — mondtam irigyen —, nagy kópé vágy, mindig tudtad, hogyan kell helyezkedni !...

Aztán pánikszerűen kióda« lógtam az utcára, szilárdan elhatározva, hogy megmondom a vállalatnál Radóczki- nak, ezentúl mást küldjenek: szakszervezeti beteglátogatásra. Például a Gábor Mik» lost, ö még nálam is jobb színész. ;