Kelet-Magyarország, 1973. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-25 / 47. szám

W73. február 25. KELFT-MÁOYARORSZAG - VASÁRNAP? MELLÉKLET 9 oldal Kis közösségek — nagy lehetőségekkel ÄZ URBANIZÁCIÓVAL, mint fénnyel az árnyék, együtt jár az elmagányosodás veszé­lye. A lakóhely (falu, kisváros) természetes közösségéből kiszakadó embernek a nagyvá­rosban valamiképpen újra gyökeret kell ver­nie. Ez korántsem problémátlan helyzet, s amint azt az eltévelyedések (alkoholizmus, ön- t'' Okosság, stb.) statisztikái mutatják, nem is mindig, minden esetben sikerül fölébe ke­rekedni. A társadalom, mint élő organizmus, sze­rencsére kitermeli magában a bajok ellensze­reit, Részben önkéntelenül és öntudatlanul, szinte belső késztetésnek engedve, részben pe­dig irányítóinak figyelme folytán. Tény, hogy a magánytól menekülő kis közösségbe igyekszik. Ezek a kis csoportok szinte kivétel nélkül a művelődés eszközei is, e' adósok, műsorok indítják a beszélgetése­ket, vitákat. Létezésük ezért fontos a műve­lődéspolitika számára, működésük ezért érde­mel támogatást. Lassanként a népművelés új színtereivé válnak; s bár kezdeteikben városi eredetűek, ma már a vidékre is szétáradnak, h’szen ott is kísért az elzárkózás, begubózás, s ezzel a magány veszedelme. Különös ellenmozgások tanúi vagyunk a változó életben, s néha magunk is meglepve méregetjük az időt, honnan is számítjuk a változásokat? TALÁN NEM TÉVEDÜNK túlzottan, ha a tv megjelenésére gondolunk. Felbukkant egy gép és bevitte az otthonokba a kor „po­puláris művészetét”, a filmet, a mozgó képet. Következésképp — a gép terjedésének ará­nyában — fogyatkoztak a látogatók a film­színházakban, a művelődési házakban, üre­sedtek a hodálynagy termek: a passzív befo­gadás kényelmesebb otthon, karosszékben, pa­pucsban, pongyolában. De hát az ember nemcsak passzív befoga­dásra áhítozik. Ellenkezőleg: inkább önkife­jezésre, megnyilvánulásra, gondolatok cseré­jére. áramára. így indult meg a kis csapatok csöndes áramlása oda, ahol csoportosulni lehet, könyv­tárakba, Hazafias Népfront-klubokba, egye­sületekbe A hatvani járási könyvtár olvasóklubjá­nak összejöveteleire eleinte meghívók tobo­rozták az embereket. De olyan sokan jöttek (s annyian sértődtek meg, ha nem kaptak meghívót), hogy most már belépőjeggyel dol­goznak — a könyvtári tagoknak nem kell váltaniuk — és rétegenként csoportosítják az érdeklődőket. A pedagógusok estéire a műve­lődési autó hozza be a falvakban élőket; az ismerkedés, barátkozás kitűnő alkalmai ezek. ahol tágabh horizont formálódik és nagvvo- na'úbb gondolkodás egyébként. elszigetelten élő emberek fejében. A paksi könyvtárban asszonyok klubja működik, a régi fosztóka, a fonó hagyomá­nyát köti össze a művelődéssel. Az asszonyok, lányok kézimunkáznak (különleges, szép nép- művészeti minták cserélnek itt gazdát), mi­közben előadásokat, szavalok versmondását figyelik. Az ő körük annyira összekovácso- lódott öt év alatt, hogy kirándulásokra is együtt járnak és mivel ilyenkor kicsinek bi­zonyul az autóbusz, az autótulajdonos klub­tagok viszik a „túljelentkezőket” a karaván­ban. (Budapestet, a halasi csipkeházat, a Pe­tőfi-emlékekről nevezetes alföldi helységeket járták már be így együtt). Ebben a körben minden társadalmi réteg megtalálható: orvos­nők, pedagógusok. Tsz-tagok és háziasszonyok hímeznek és művelődnek együtt. HASONLÓAN OSZTÁLY- ÉS RÉTEG­FALAK AT BONTÓ tömörülés a helyismere­ti kör, mely a Hazafias Nénfront-bizottságok keretében sokfelé működik Vés miközben hi­hetetlenül nagy tárgyi és eszmei értékeket ment meg a pusztulástól, a tagok szabad ide­jét is kellemessé teszi. Tárgyakat és emléke­zéseket gyűjtenek ezek az amatőr helytörté­netírók, sajátos ízekkel és színekkel töltve meg krónikáikat. Ugyancsak a Hazafias Népfront keretein belül gyülekeznek egy-egy nagy hírű és múl­tú iskola öregdiákjai, akik közül sok cseppet sem öreg, csak így nevezi magát, miközben felüdülést lel a futó napokban hajdani társai között és gyermekeinek továbbadja e körben régi iskolája haladó hagyományait. A fiatalok is főként olvasó-, versmondó színjátszó körökben csoportosulnak. A KISZ is ott tud jól működni, ahol az ilyen kis csoportokat élteti, s az egyéni szenvedélyek útján tölti meg tartalommal az összejövete­leket. Vannak helyek, ahol külön klubokba tö­mörülnek a nyugdíjasok — bár hasznosabb­nak látszik, ha a tömörítés alapját nem az életkor, hanem az érdeklődés adja meg, hi­szen azonos érdeklődésű emberek között nem akadály a kor, hanem az ismeretek cseréjé­nek serkentője: az idősebbek többet olvastak, tapasztaltak, a fiatalok dinamikusabbak, ki­egészítik egymást — másutt a magányosok is klubot hoznak létre, s néhol, az ilyen nagyon is heterogén tömörülések is jó együttest al­kotnak. ISMERÜNK MÜPÁRTOLÓ, művészetba­rát klubokat, zenerajongókat, bélyeggyűjtő­ket, állatvédőket — és még sokféle csopor- tot, egy-egy ember gyakran többnek is tag­ja és sokszor a családi-baráti kapcsolatok színképébe is belejátszik a klubban szerzett ismeretség. Az ember közösségi lény, nem élhet kol­lektíva nélkül. De a kor körülményei hol így, hol úgy csoportosítják az egyéneket. E moz­gásformákra elsősorban a művelődés mun­kásainak kell figyelniük, mert kollektíva nél­kül nincs kultúra és gondolat nélkül nincs közösség. Egy Franciaországban végzett fel­mérésről olvastam pár éve: kiderült, hogy azok az emberek olvasnak legtöbbet, akiknek van kivel megbeszélniük az olvasottakat. A házasok többet olvasnak, mint a egyedülál­lók, a baráti körrel rendelkezők sokkal töb­bet, mint a magányban élők. És bár az olva­sáshoz kellenek a zavartalan, magányos órák, de ez más, mint az elhagyatottság: a gondo­lat meghal, ha nincs cserealkalma. A CSERE PEDIG KIS KÖZÖSSÉGBEN VIRÁGZIK, hiszen tömegben nem kap teret. Jól emlékszem Veres Péter egy előadására, amelyet még diákkoromban hallottam, amely a szóban forgó probléma tekintetében föltét- len igaz: „Jól vigyázzatok gyerekek, kis kol­lektívákat hozzatok létre, mert ahol nyolcvan embernél több van, ott tömeg keletkezik, nem közösség... „ Bozóky Éva Ro/' W.ener: Ha megtenné a szívességet... Dorothea Plier, a tizenhétéves laboránsnö még soha életében — na, ne pont arra gon­doljanak! De mivel már megpendítették a témát: úgy látszott, Dorothea még valóban sohasem csókolt meg férfit, és léha gyanúsí­tásnak tartotta volna, ha szürkéskék szemé­ben bárki egyebet fedez fel. mint a látás esz­közét. Természettől piros szájának sem volt más rendeltetése, mint hogy kis tömlő segít­ségével kémlőcsőbe juttassa a beteg vérét. Ami pedig szép. formás kezét illeti, annak hivatása kimerült bizonyos folyadékok heví­tésében, a mikroszkóp beállításában és táblá­zatok kitöltésében. Dorotheának a kórházban, ahová enyhe lefolyású tüdőgyulladással kerültem, az volt a híre, hogy a legszebb, de a szerelem iránt legérzéketlenebb női lény. Ez annál sajnála­tosabb volt, mert bájossága egészen más dol­gokra tette volna érdemessé, s mert ha a szo­kásos vérvételnél megkarcolta a fülcimpá­mat, úgy éreztem, hogy a szívemig hat. Viselkedése valószínűleg sohasem válto­zott volna meg, ha nem következik el már­cius 21-e a tavasz kezdetének napja. Langyos szellő fujdogált, rejtett ösztönök mozdultak és én mint lábadozó, a kis telefonközpontban ültem, hogy Willi barátomnak gratuláljak a szüle' ésnapjára. „Nem tenne egy szívességet?” — kérdez­ik a beszélgetés után Ascher úr, a kórház telefonosa­„Szívesen”, válaszoltam, „miről lenne szó?” Ascher úr elővett egy kisebb dobozt. „Az előbb hozták. Ruha Plier kisasszony számára. Fent lakik a nővérotthon nyolcas számú szo­bájában. Én nehezen szabadulok most innen. Ha megtenné...?” Két perccel később a nyolcas számú szo­ba előtt álltam. Mély lélegzetet vettem, az­után kopogtam. Dorothea nyitott ajtót. „Jó estét! Mit óhajt?” „Bocsánat”, mondtam és meghajoltam- Megkértek, hogy adjam át önnek ezt a lobozt.” „Ó, ez igazán kedves”, felelte Dorothea. „Kérem, jöjjön be.” Ez több volt, mint' amit reméltem. Kis szívdobogással beléptem a szobájába, letet­tem a dobozt az asztalra és máris indultam volna az ajtó felé. Ebben a pillanatban hangok szűrődtek be a folyosóról. „Kérem ne menjen most”, suttogta Do­rothea! „Ez a főnővér. Még azt gondolná, hogy férfilátogatóm volt, ami kínos lenne szá­momra.” Beláttam, hogy igaza van és leültem a felkínált székre. Elmúlt egy negyedóra. Ek­kor hallottuk, ahogy a főnővér elköszönt: „Jó éjszakát!” Amikor felálltam, a folyosón újabb be­szélgetés kezdődött­„Dorothea kisasszony”, szólaltam meg egy idő múlva, „most igazán mennem kell. Biztosan keresnek már a kórteremben.” „Hova gondol”, felelte izgatottan. „Már egy fél órája is elmúlt, hogy bejött a szo­bámba. Senki sem fogja elhinni, hogy csak egy dobozt adott át.” Beláttam, hogy Dorotheának igaza van. Közben a folyosón a kórház igazgatója is beleszólt a vitába és kevés remény volt rá. hogy egyhamar abbahagyják. Dorothea is mind idegesebb lett. Színházba akar menni, mondta, és még át sem öltözött. „Tudja mit?” suttogtam, „öltözzön át nyugodtan, én majd hátat fordítok.” És míg a folyosón a főnővér és az igaz­gató egyre jobban belemelegedett a beszélge­A sóstói művésztelepről A múlt szeptemberben már harmadszor gyűlt össze a sóstói tölgyek alatt a művész- telep négy égtájról jött tíz művésze. Azóta az eleinte homályos elképzelések a gyakor­latban alakot öltöttek, tapasztalatok szűrőd tek le, így bizonyos összegezésre megvan lehetőség. Az elgondolás Mikor 1970 szeptemberében a megyei Ta­nács vb döntése értelmében létrejött a sóstói művésztelep, jelentős kulturális esemény szü­letett. Némi hagyomány fűződött a helyhez, a háború előtt a Rudnay-növendékeknek volt itt nyári művésztelepük, a mostani azonban lényegesen különbözik az elődjétől. A részt­vevők tekintélyes anyagi juttatást kapnak, másrészt pedig külföldi — népi demokratikus — művészek részvételével nemzetközi jelle­get öltött. A határozatot nagyon sok szimpatikus szándék jellemzi. Elsősorban áldozat a kul­túra egy. igen vonzó megnyilvánulásának. A ráfordított összeg el ..-pül ugyan más, jelen­téktelenebb rendezvényekhez viszonyítva, de jelentőségéből ez a körülmény semmit sem von le. Különben is a kiadás megtérül, mert a művészek legalább egy művüket itt hagy­ják a tanács rendelkezésére- Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy a jövő távlatában az idők folyamán milyen óriási dokumentális és művészi érték halmozódik fel. Nem közömbösek a művészi szempontok sem. Négy-öt országból jött művész kapcso­lata erjesztőleg befolyásolhatja a magyar és helyi művészeket. Nem utánzásról van szó. de a tapasztalatok s vélemények cseréje által a mi művészeink szemlélete is gazdagabb, tu­datosabb és érettebb lehet. A múvésztelep- nek egy társadalmi, mondhatjuk kultúrpoliti­kai kihatásával is számolni lehet, nevezetesen a megye és a város közönségét némileg fel­rázza, s a képzőművészeti kultúra felé for­dítja. Amivel előre számolni lehetett volna Az elgondolások csaknem mindig nagyon szépek, értékük viszont mindig csak annyi, amennyi belőlük megvalósul. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy csak kritizálni lehet a művésztelepet, a megszervezését, mert na­gyon sok jó ötlet meg is valósult. A figyel­met inkább arra akarjuk fordítani, hogy ho­gyan lehetne még sikeresebbé tenni a mű- ködösét. Bizonyos kételyek már az első perctől felvetődtek, melyeket a későbbiek folyamán az idő múlása se oszlatott el teljesen. Legelső ilyen kérdés volt, vajon erre van nekünk a helyi képzőművészeti élet fejlesztésére a leg­nagyobb szükségünk? Nem volt a *ni nemzet­közi művésztelepünk megalkotásában egy kis nagyzolás, amivel különbek akartunk lenni az ország többi részénél? Mindez ugyanak- kor, mikor más fontosabb problémák is szo­rongatnak, s mikor a kedvező feltételek is hiányoznak. Ezek közül kettőt hadd említ­sünk meg: a nyelvtudást és a társadalmi bá­zist ugyanis ezek változatlanul akut problé­mák maradtak, tudvalevőleg éppen Szabolcs az a megye, ahol az általános nyelvtudás or­szágosan a legszolidabb. Említsünk néhány tésbe, a hátam mögött csobogott a mosdoviz, Dorothea ruhát váltott, beruzsozta a szájat, megfésülködött — és minden jól ment volna, ha nem áll előttem a tükör. Először kikerültem a tekintetemmel, ké­sőbb lopva belepillantottam, azután már nem is néztem másfelé­Végül Dorothea elkészült. Az orajara pil­lantott. „A színházat lekéstem”, jegyezte meg és először nézett figyelmesen ram ezen az estén. „Ma van a tavasz kezdete”, állapí­totta meg. „Ne főzzünk magunknak egy kávét?” Nem értettem ugyan, hogy mi köze a tavasznak a kávéjához — de amikor később a heverőn daráltam a kávét és ő olyan szo­rosan ült mellém, hogy a könyökömmel ál- landóan súroltam a derekát, nem kételked- tem benne, hogy ez a március 21-ét nem fo­gom egyhamar elfelejteni. „Először vagyok kettesben egy férfival”, súgta a fülembe Dorothea. Erre kicsúszott a kezemből a kávédaráló és amikor fél órával később felvettük, Do­rothea legyintett: „Hagyd csak, inkább ho­zok egy pohár likőrt!” így történt. Dorothea, a megközelíthetet­len kapitulált a tavasz ébredésének hatása alatt. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mi­kor néhány nap múlva a telefonközpont előtt elhaladva hallottam, hogy Ascher úr így szól egy fiatalemberhez: „Az előbb hozták, ruha Plier kisasszony számára. Fent lakik a nő­vérotthon nyolcas számú szobájában. Én ne­hezen szabadulok most innen. Ha meg­tenné •..?” „Sose mérgelődjön”, jegyezte meg egy ar­ra sétáló őszes halántékú úr, aki észrevette, hogy a telefonfülke előtt hallgatózom. „Egy­szer már én is fel vittem a ruhát!” Az esetről mindenkinek meg lehet a vé­leménye. De a magam részéről azóta sokkal óvatosabb vagyok azoknak a nőknek a meg­ítélésében, akik a nyilvánosság előtt olyan tartózkodóan viselkednek, mint Dorothea Plier. Boldog Balázs fordítása megtörtént esetet- A második évben történt, hogy V. Ferenc megemlíti, holnap jön a Kép­zőművészeti Főiskola rektora. Kiderült ké- sőbb, hogy a zsűri, a lektorátus jött. Másik es-et. Gerencsér Judit és Jerzy Gurda csak az utolsó napon tudták meg egymásról, hogy mindketten alkalmazott g afikával foglalkoz­nak. Végól pedig az utolsó alkalommal a Lét német művesz többször hiányzott, például a kiállítás rendezésekor tartott, a megyei nép­művelés vezetőivel való megbeszélésről. Más­nap kiderült, hogy előtte senki sem tudta nekik megmondani, hogy másnap megbeszé­lés lesz. így maradtak ki a helyi rádió mű­vésztelepi műsorából is. Menet közben Egyéni alkat szerint ki mennyit dolgozott. Volt ki már másnap nekikezdett, más viszont még a második héten is csak a környezettel barátkozott és volt, ki az indulása előtti dél­előtt beszaladt a városba, s vagy húsz váz­lattal jött vissza. Egyesek rögtön olajban dol­goztak, mások viszont csak vázlatokat készí- tettek- Voltak, kik Sóstón a szobájukból ki­nézve találtak témát, és voltak, kik elvonat- káztak Bújra, a Tisza-partra. Egy sajnálatos esett mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni. A második évben Boborikin kénytelen volt akvarellfoen dolgozni, amit nem szokott. Egész ittléte alatt csak úgy kente a vízfesté­ket a papírra, jó sűrűn, mint az olajat, az egy hónap egy kínlódás volt számára. Nyír­egyházán ugyanis a művésztelep harmadik évében nem lehetett vásznat, és olajfestéket vásárolni. (Idén tanácsi kocsival mentek Deb- recenbe bevásárolni). Mi ismerjük helyi ke­reskedelmi hálózat mkat, bár nem feltétlenül dicsekszünk vele. De legfeljebb el visszük más városba elkölteni azt a pénzt, ami itthon is foroghatna, de hogy egy apróság miatt mi minden kockán forog, nem nehéz kitalálni A művészeket semmi időbeli kötöttség nem terhelte, teljesen szabadok voltak. A külföldiek minden évben néhány napot el­töltőitek egy állami gazdaság, vagy szövet­kezet vendégeként. Ez nagyon jó gondolat volt, végeredményben a magunk háza táját akarjuk a vásznakon viszontlátni. Voltak ki- rándulni a megyében — Csaroda, Tákos ál­talános tetszést aratott — akárcsak Tokaj, Sárospatak (a megyén kívül)- Tokaj vidéke azonban többeket elcsábított, mások Patakra is szerettek volna menni festeni. (Persze ez nem olyan nagy baj, nekünk azért kívánato­sabb, ha megyehatáron belül dolgoznak). A témaprobléma sincs kielégítően meg­oldva. Ritka az olyan művész, mint Nagy Sándor Zoltán, aki csak az erdőt bújta. Sóstó alig volt téma valakinek. Kultúrkörnyezet, nincs karaktere. Nyíregyháza várossal vi­szonylag többen foglalkoztak, minden bi­zonnyal még többen is lettek volna, ha kapnak például egy városi idegenvezetőt. Ez talán úgy illendőségből is járt volna. A ki­rándulásokon mindenki szeretett volna skic­ceim, de erre sohasem volt idő. A művésztelepnek, minden döccenője el­lenére, örömmel kell megállapítani, vonzása van. Legjobban azon a körülményen lehet lemérni, hogy a külföldi művészek többsége hazájukban tekintélyes, befolyásos személyi­ség. Olykor olyan távolságokról jöttek, mint Mongólia, vagy Irkutszk- És nagyon örvende­tes az is, hogy több tehetséges magyar fiatal is szeret ide jönni. Közülük négyen-öten má­sodszor, sőt harmadszor is eljöttek. Ugyan­akkor azonban érzékenynek kell lennünk bi­zonyos jelzésekre. Véletlen volt, hogv az egyik lengyel művész jóval hamarább haza­ment? És hogy ez már magyarokkal is elő­fordult? javaslatok A társadalmi szervek nagyobb fokú be­kapcsolódása, érdeklődése kívánatos. A tár­sadalmi, tömegszervezeteken kívül ide sorol­nánk az olyan fontosabb üzemeknek az ér­deklődését is, amelyek kulturális alapokkal rendelkezríek. Létkérdés olyan tolmács, vagy tolmácsok, akik mindenkivel tudnak beszélni, bizonyos telephez kötött időszakban. A művé­szek részvételével kapcsolatban ki lehetne terjeszteni a meghívást más országokra is. A megyéből elkerült művészek közül is éven­ként legalább egyet vendégül kellene lát­nunk, mint ahogy legutóbb Batári László volt telepünk lakója. Helyi művészek, ha elfogadják a telep­tagságot, akkor tartózkodjanak és dolgozza­nak kint. A külföldi művészek is kötelezzék ma­gukat a telep végéig való itt-tartózkodásra. Velük kapcsolatban az eddigi gyakorlattal szemben a tanácsnak a jogát a képkiválasz­tásra, eleve ki kell kötni. Ez a gyakorlat ér­vényesül például Balatonbogláron a Somogy Megyei Tanács részéről is, amely pedig csak lakást ad- Gondolkozni lehetne azon is, hogy nem kellene-e bevezetni a lengyelországi gyakorlatot, hol a művészek olaj festéket és vásznat is kapnak, esetleg a juttatások ter­hére. Nagyon hasznos lenne a művésztelep tartamára az eddigi művészié’ pl művekből kiállítást rendezni. A művészek eddig sosem látták az előző évek alkotásait. \ művész­telep programjába egy városnézés feltétlenül hasznos lenne beiktatni, további munkaki­rándulásokat, ahol össze lenne kötve a ki­rándulás a munkalehetőséggel. Végezetül pedig nem lenne érdektelen sok szempontból intézményesítem egy mond­juk „Barzó Endre-érmet”, melyet nindei ív­ben a legjobban dolgozó művész kapna bi­zonyos szempontok tekintetbevételével. Koroknay Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents