Kelet-Magyarország, 1973. február (33. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-25 / 47. szám
Vasárnapi melléklet „Magányos anya...” Tisztelt asszonyom! Megkaptam névtelen levelét, amelyben sorra szedi saját tapasztalatait, s elmondja véleményét a lapunk e hasábjain január 28-án megjelent „Medi- tcició című írással kapcsolatban, ön leírja: egyetért az említett cikk lényegével — t. i. azzal; akadnak még egyesek, akik miközben agyonsiránkozzák magukat, amiatt, hogy mind több a kiadás, ennek, el- lenére ők szépen gyarapodnak, bútort, kocsit, telket vesznek, s még a takarékban is irigylésre méltóan tartalékolnak. Soraiból kiderül, ön is jól ismeri az effajta önsajnáltatókat, akik valójában divatot űznek a panaszkodásból, jóllehet sejtelmük sincs arról, mit jelent nehezebben, kedvezőtlen körülmények között élni ma. Idézi is az említett írás egyik passzusát: sokan vannak még nálunk olyanok, „akik csak szerény álmokat szőhetnek”, akiknek jól meg kell gondolniuk minden forint elköltését, mert nagy a csa- Iád, sok kell élelemből is, ruhából is. Aztán levelét így folytatja: „...én még olyan nagyón szerény álmokat sem tudok szőni, mert bizony két nagy iskolás gyermek mellett a fizetési napon az elosztás után van úgy, hogy 700—800 forintom marad az egész havi életre...” Valamivel lejjebb: „Ha bemegyek a boltba a gyerekeknek a köpenyük alá egy kis pulóvert nézni, száz forintért nincs, de az eladó az orrom elé dugja a 400—500 forintot» pulóver- költeményt. Igen, szívesen megvenném, mert én is szeretem a szépet, a jót, no de kérem, ahhoz nem ami3U jövedelem kell havonta, mint amennyi egy, a gyermekeit egyedül nevelő anyának van.” Lényegében ennyi az egész konkrétum, amit önmagáról közöl: „Egy magányos anya, két gyermekkel”. Igaza van abban, hogy ilyen ismeretlenül is ismerősnek véli magát, mert valóban nem ön és a családja az egyedüli ebben az országban, megyében, akik aligha lesik szívrepesve Petress István rádióműsorában a „gk. sorszámokat”, vagy nemigen „tülekednek” egymás hegyin-hátán a hétvégi telkekért. Kiderült a szóban lévő írásból is: azok vannak többségben, akik gyalogosan járnak, s tömött buszon kapaszkodnak ki a munkahelyükre, vagy nyáron a sóstói strandra. Aztán: az emberek többsége nem az első osztályú éttermekben költi el a vasárnapi ebédjét, hanem már pénteken gondoskodik a jobb ebédnekvalóról és sorba is áll a rövidkarajért. Vannak családok, ahol még a kedvezményes áru cukrászdái sütemény Is drágának tűnik, ezért egyszerűbbet és olcsóbbat készítenek otthon. Ez mind így igaz, s talán még inkább helytálló azokban az esetekben, amikor a család gondja-terhe egy ember — például az anya — vállára nehezedik. Aki önhibáján kívül került ilyen nehéz helyzetbe (erre ön is céloz levelében) bizonyára nehezebben veszi észre az élet naposabb jelenségeit, mert. a mindennapi küzdelem más irányba köti le figyelmét. Mégis megkockáztatom; aki .olyan tájékozott életünk jelenségeiben, mint ön. bizonyára észreveszi, tiogy a kevésbé tehetősek is másképpen, egy kicsit köny- nyetíben élnek évről évre. Amikor a legmagasabb fórumokon megállapítják, mennyivel nőtt a lakosság jövedelme, sohasem titkolják, hallgatják el. hogy a „nagy átlagon” belül igen változatos a kép, s jócskán vannak még városon és falun olyan családok, melyeknél az átlagon jóval aluli az egy főre jutó jövedelem. Azt Is hallhatjuk, olvashatjuk, hogy kormányszinten milyen nagy fontosságú döntések születnek az ilyen családok körülményeinek javítására. (Erőhöz mérten a családi pótlék növelése; messzemenő kedvezmény például lakáshoz juttatásuknál stb.) Persze, a lehetőségek végesek, nem változhatnak meg gyökeresen egyik napról a másikra. Bármennyire is sajnálatos például az iszákos férj hibájából nehéz körülmények közé került család helyzete, az így keletkezett anyagi és más hiányt teljesen aligha tudja pótolni akár a munkahely, akár a szélesebb értelemben vett közösség. ön részletesen leírja egyik sérelmét (segélyt kért a szakszervezettől az iskolai év kezdetén, s 300 forinttal akarták „kiszúrni a szemét”, amit nyomban visszautasított) s ebből a helyzetből jut el arra a következtetésre, hogy nálunk általában vajmi keveset törődnek a gyermekeiket egyedül nevelő anyákkal. Nem hiszem, hogy ezt a véleményét általában osztanák a hasonló sorsú asszonyok. Hosszú lenne most felsorolni azokat a példákat; amelyek bizonyítják: a legtöbb üzemben nem így, hanem emberségesen törődnek a kedvezőtlen, nehezebb anyagi viszonyok között élő nagycsaládokkal. Túl azon, hogy sok helyütt éppen az iskolai év kezdetekor „külön kérelem nélkül” is juttatnak tanszersegélyt vagy karácsonyra is meglepik kisebb-nagyobb összegekkel az egyedül élő asszonyokat, már számos helyen tapasztalni, hogy a bérezésnél is tekintetbe veszik szociális gondjaikat. Máskor éppen az ilyen családok gyermekeinek _ továbbtanulását könnyítik meg társadalmi ösztöndíjjal, vagy részesítik előnyben kollégiumi elhelyezésnél, szakmunkásfelvételnél. Közelebb jutnánk helyzete megítéléséhez, ha bővebben írt volna családjáról. Közli: igen sokba kerül a két gyermek taníttatása (egyik másodikos főiskolás, (!), a másik gimnazista). Ez aligha lehet vitás és mindenképpen elgondolkodtató, hogy meg nem jelölt munkahelyén a szakszervezeti titkárnak halvány fogalma sem volt arról, milyen súlyos gondokkal küzd ön. Mert igaz. könnyen lehet még találni olyan munkahelyet, ahol a termelési feladatok^ megoldása közben megfeledkeznek azoknak a felsőbb szintű határozatoknak a gyors végrehajtásáról, amelyek éppen a nagycsaládosok érdekében születtek. Aztán még valami: aligha feltételeznénk, hogy az ön vállalatánál ne akadna egyetlen vezető sem, alti — ha feltárja előtte gondjait — szó nélkül elmenne mellette. A munkások — a dolgozó nők — százai. ezrei nyitnak be bizalommal az üzemi pártszervezet ajtaján, vagy éppen az „igazgatóiban” keresik a meghallgatást, a segítséget. Persze, ehhez néha le is kell nyomni azt a kilincset... Talán vállalatának vezetői is végigolvassák nyilvános beszélgetésünket, s nem várják meg a kopogtatást sem. Énnek reményében üdvözli: Angyal Sándor Igaz, Nyíregyháza belvárosában már nem járnak fiákerek, mint Krúdy Gyula idejében, de három öreg konflis még mindig van, közülük a legrégebbi Zatureczki Pál, aki még mindig járja konflijával Nyíregyháza utcáit. (Elek Emil felvétele) Fixíroztak Olyan fenségesen Jó volt a vacsora, hogy bűn lett volna rá vizet inni, hitvesi engedéllyel leugrottam hát a sarki kocsmába, egy pohár sörre. Leültem az egyetlen üres asztalhoz, aztán minden cél nélkül, csak megszokásból körülsétáltattam tekintetemet. Sétálgató tekintetem megakadt a szemközti asztalnál. Annál az asztalnál pontosan fél tucat húsz év körüli, vá- logatottan csinos nőszemély üldögélt. Mi az, hogy üldögélt! ök hatan keményen mulatoztak. Kortyolgatták a jófajta konyakot, szódával, s kipirult pofikájukon láttam, hogy bizony icipicit már be is csiccsentettek. Nyilván ünnepeltek valamit. Születésnapot, névnapot, leánybúcsút, avagy az is lehet, hogy éppen szívbéli fájdalmakat altattak el így. Ezen tűnődtem, s arra kaptam fel a fejemet, hogy a hat lány csivitelése hirtelen megszakadt. S azt kellett látnom, hogy mind a hat tekintet rám mered, ök hatan fixíroztak engem, az egy szál, védtelen férfit. Mit tehettem volna kínomban? Szemérmesen lehúnytam a szememet. Erre harsányan összeborultak. Mintha parázson ültem volna, felpattantam, szaladtam a mosdóba, megnézni, hátha félrecsúszott a nyakkendőm, hátha komikusán szemembe lóg a hajam, hátha tintás az orrom hegye. De nem. Rendben volt az arcom is, az öltözékem is. Visszaültem a sörömhöz, ők pedig továbbra is kegyetlenül fixíroztak. Kínomban, keservemben emlékezetemben kotorásztam; rtiit is tesznek a magányosan üldögélő nők, ha fixi- rozzák őket a férfiak? Még éretlen ifjúkoromból tudom, hogy a nők olyankor elfoglaltságot keresnek. Előveszik a hivatalban félbehagyottt kötést, horgolást, avagy szatyrukból előkerül valami folyóirat vagy regény, esetleg napilap, láttam olyan hölgyet is, aki végső elkeseredésében — illik, nem illik — a körömreszelőnél talált menedéket. így kellene hát nekem is védekeznem. De jaj, mivel se kötni, se horgolni nem szoktam, pamutok, cérnák, kötő- és horgolótűk nem leledzenek a zsebemben, ily módon nem terelhettem el a hölgyek figyelmét magamról' Könyv természetesen nem volt nálam, sőt napilap sem lapult a zsebemben. És ők mind szemérmetlenebbül fixíroztak engem, az egy szál védtelen férfit. Később kuncogva félhangos megjegyzéseket tettek, számra, fülemre, orrom hegyére. Ezt már nem lehetett tűrni. Felhajtottam a sörömet, fizettem, s menekültem. De menekülés közben még egyszer végighordoztam tekintetemet a kocsmán. És elkeserített a közöny. Mert azt kellett látnom, hogy a kocsmában bőségesen voltak hölgyek. Volt kövér is, sovány is, csúnya is, csinos is. De annyi nőszemély között nem akadt egy lovagias hölgy, aki értem, az egy szál magányos férfiért felemelte volna a szavát. Sőt; az öklét... Simon Lajgg
