Kelet-Magyarország, 1973. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-17 / 40. szám

1973. febriler 17. KELET-MAGYARORSZÁG S. oT áfA Pártszervezés-párti rányítás Munka mellett tanulnak Centralizmus és demokratizmus EGY PARTTAGGYCLÉSI HOZZÁSZÓLÁSBAN hang­zottak el a következő szavak: „Az utóbbi időben már ele­get beszéltünk a demokra­tizmusról, most a centraliz­mus erősítésén van a sor”. A Központi Bizottság 1972. no­vemberi határozatának értel­mezésével kapcsolatban fo­galmazódott meg ez a véle­mény, amit — érthetően — nagy vita követett. A legélesebb ellenvéle­ményt az említett hozzászó­lás azzal váltotta ki, hogy megengedhetetlenül elszakí­totta és szembeállította egy­mással a demokratikus cent­ralizmus két oldalát. Helye­sen mutattak rá a vitában, hogy a két oldal feltételezi egymást, egységet alkot, s egyiket sem lehet a másik nélkül, különösen pedig a másik rovására fejleszteni. Eddig sem az volt a problé­ma, hogy nagy teret kapott a demokratizmus fejlesztése, hanem az, ha egyidejűleg egyes helyeken nem fordítot­tak gondot a centralizmus következetes érvényesítésére is. A pártnak eddig is az volt az álláspontja, hogy a párt­demokráciát csak a demok­ratikus centralizmus kereté­ben lehet és szükséges fej­leszteni, s a másik oldalt, a centralizmust sem szabad el­hanyagolni. Ugyanez áll most a centralizmus erősíté­sére is. „Akkor hát mi most az új­szerű ebben?” — vetődött fel a kérdés az említett taggyű­lés vitájában, — A Központi Bizottság határozata ezek szerint semmi újat nem tar- talmazna a centralizmussal kapcsolatban?” Úgy, vélem, helyesen érveltek azok, akik úgy foglaltak állást, hogy e tekintetben is újszerű mozza­nattal találkoztunk a hatá­rozatban. Azzal, hogy a X. kongresszus határozatainak következetesebb végrehajtá­sáért száll síkra és nagyobb határozottságot követel a párt politikájának egységes értelmezésében, kétségtelenül a centralizmus erősítését is hangsúlyozza. A centraliz­mus erősítését jelenti az is, hogy a pártegység összetevői közül nagyobb követelmé­nyeket, támaszt a pártpolitika gyakorlati megvalósítására irányuló cselekvési egységgel szemben. A CENTRALIZMUS ilyen értelmű erősítéséhez, a félre­értések elkerülése végett, két megjegyzés kívánkozik. Elő­ször is: nem arról van sző, mintha ezek az új mozzana­tok a demokratikus centra­lizmus értelmezésének vala- . miféle elvi revideálását je­lentenék. A demokratikus centralizmus fejlesztésére irányuló eddigi törekvéseink egyáltalán nem voltak hibá­sak és ezért nem is szorulnak korrekcióra. A centralizmus erősítése tehát nem ezért szükséges most, mintha ed­dig „túltengett” volna a de­mokratizmus, hanem mert egyes területeken a X. kong­resszus határozatainak vég­rehajtása vontatottan, követ- kezetlenül történt, helyen­ként a gyakorlat nem min­denben felelt meg a párt po­litikai irányvonalának. Súlyosan téved azonban, aki úgy képzeli, hogy most háttérbe szorulhat a demok­ratizmus, és mindenekelőtt a pártdemokrácia fejlesztése. Erről nem lehet szó, ha fele­lősségteljesen akarunk ér­vényt szerezni a kongresszus határozatainak. A Központi Bizottság határozatából kö­vetkezően most a demokra­tizmusnak azokat a lényeges elemeit szükséges erősíteni, amelyek fokozzák a párttag­ság politikai aktivitását, szé­lesítik bevonását a végrehaj­tás ellenőrzésébe. Hiszen munkánk eredményessége most nagyban függ attól, mennyire tudjuk politikai céljaink megvalósítását az egész párttagság, a dolgozók széles tömegeinek ellenőrzé­se alá helyezni. Ez nem je­lent semmiféle bizalmatlan­ságot az intézményi, vállala­ti vezetőkkel szemben, de bármilyen tökéletesen is vé­gezzék munkájukat, nem pó­tolhatják ezrek és tízezrek kritikai észrevételét, min­den lényeges részletre kiter­jedő figyelmét. A politika milliók ügye — abban az értelemben is, hogy csak azok tevékenységében valósulhat meg. Ahogyan nem nélkülözhetők a terme­lésben, úgy a vezetésben sem pótolhatja aktív közreműkö­désüket semmilyen más mód­szer. A DEMOKRATIZMUSNAK számos olyan eleme van, amely a legszervesebben kapcsoló­dik az eredményes végrehaj­táshoz, az egységes cselek­véshez. Ilyen például a jó tá­jékoztatás, amely sokoldalú és tartalmas választ ad az embereket foglalkoztató mi­értekre, ismerteti a végre­hajtási megoldásokkal kap­csolatos elképzeléseket. A Központi Bizottság határoza­ta nyomán az állami, társa­dalmi intézmények, vállala­tok vezető szervei különféle intézkedéseket dolgoznak ki a X. kongresszuson meghatá­rozott politikai célok hatéko­nyabb megvalósítására. Ezek az intézkedések a pártszer­vezetek. a párttagok politikai mozgósító munkájával vál­nak az emberek meggvőző- déses tevékenységének prog­ramjává. Ezzel kapcsolatban nem téveszthetjük szem elől, hogy ami a vezetők számára egy döntéssel kapcsolatban magától értetődő, nem való­színű, hogy minden párttag számara is ugyanilyen nyil­vánvaló. Gondolni kell rá, hogy a sokféle döntési lehe­tőség között megfelelő tájé­koztatás híján aligha igazod­nak el, s enélkül a meghozott intézkedés mellett sem tud­nak síkra szállni. Ami pedig a demokratiz­mus olyan elemére vonat­kozik, mint a párton belüli viták, itt is sajátos módon és bizonyos tekintetben újsze­rűén jelentkeznek a felada­tok. Ma elsősorban az olyan vita vezet célhoz, amely a végrehajtás legelőnyösebb és legkedvezőbb feltételeit tár­ja fel, ami nem elodázza, ha­nem meggyorsítja a cselek­vést, a feladatok megvalósí­tását. Most, «mikor számos konkrét intézkedés kidolgo­zására kerül sor, óriási jelen­tőségű a párttagság vélemé­nyének számbavétele. A kü­lönböző tanácskozások, meg­beszélések annál inkább szol­gálják politikai céljainkat, minél inkább felszínre hoz­zák a párttagok észrevétele­it, gondolatait. Az ilyenfaj­ta viták szintén fontos al­kotóelemei a demokratiz­musnak, s ebben az értelem ­ben nélkülözhetetlen felté­telei a centralizmusnak. A demokratizmus fejlesz­tése útján biztosítható az a légkör, amely növeli a ve­zető posztokon dolgozók fele­lősségét a munka jobb meg­szervezésében. Ez is a két oldal egységét tükrözi. A DEMOKRATIKUS CENT RALlZiMUS elve biztosítja pártunkban az eszmei-politi­kai-cselekvési egységet, amely erejének, ütőképessé­gének legfontosabb feltétele. Ezért továbbra is együttesen szükséges fejlesztenünk, erő­sítenünk a demokratikus centralizmus mindkét olda­lát Rákos Imre A múlt hét egyik estéjén úgy 8 óra körül szólt a tele­fon a lakásomon. Felemeltem a kagylót, de még a fülemhez sem értem vele, már hallom az én fiatal barátomnak, Andrisnak hangját: — Laci bácsi, most az egy­szer, jaj nekem...! — Mi történt? Beszélj ér­telmesen! — vágtam közbe erélyesen, mert megijedtem kétségbeesetten jajgató sza­vaitól. A következő 5 percben megtudtam Andristól, aki újságíró-gyakornok egyik na­pilapunknál, hogy a rovatve­zetője „kitolásból” rábízta, hogy interjút készítsen John Cunfy-jal, a világhírű beat- akrobatával, aki este 19 óra 10 perckor érkezik a Feri­hegyre. — Húsz sort kell írnom — zokogta Andris — és legké­sőbb 11-kor be* kell olvas­nom telefonon. Hát ez még akkor sem megy, ha ponto­san érkezik a gép. Vagy ta­lán te meg tudnád csinálni, vagy akárki? — Nyugi, Andriskám, nyu­gi! — esitítgattana agyece>-_ Szemüveget a bírónak! Ha a fejemet veszi is a futballrajongók egyre gyérülő tá­bora, akkor is kijelentem: vannak a focinál fontosabb dol­gok is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ellensége vol­nék a labdarúgásnak. Sőt, kedvenc csapatom is van! De ha kimegyek a meccsre soha nem kiáltom: szemüveget a bíró­nak ! Mostanság azonban néha odakívánkozik a számra a ki­áltás. De ez nem a zöld gyepen bíráskodó sporttársnak szólna, hanem azoknak a „bíráknak” szánnám keresetlen szavaimat, akik egy sokkal-sokkal nagyobb pályán keverednek a „játé­kosok” közé. Lényegesen nehezebb a dolga a futballbíróknak, mint azoknak, akik közöttünk élve, únos-untalan tetteinket bírál­ják. Hogy azután ehhez van-e joguk és erkölcsi alapjuk — az más kérdés! Aki a többiekkel együtt tisztességgel él és dolgozik, s azt akarja — és tettekkel is alátámasztja —, hogy jobban menjenek a dolgok, annak minden alapja, megvan ahhoz, hogy olykor esetleg elmarasztalóan nyilat­kozzék. Az ilyen embertől az „ejnye-ejnye” is másként hangzik, mert segíteni akar. Az a bíráskodó viszont, aki nem az élet „játékszabályai” szerint illeszkedik a hazájukat és a szocialista közösséget formálók nagy táborába, vajon mi­lyen jogon Ítélkezik? Van-e erkölcsi alapja hozzá, hogy szapulja, becsmérelje eredményeinket? Megvallom, főleg nem az a bosszantó, hogy a semmitte­vő, fegyelmezetlen, az állampolgári kötelességre fittyet há­nyó olykor mennyire igazságtalan: csak a rosszat keresi (sajnos talál ilyet is), abba köt bele, ám a jó kibökheti a szemét. Az a bosszantó, hogy az efféle bíráskodás nem pap­rikáz fel bennünket. Pedig nekik odamondhatjuk ám: szem­üveget a bírónak! A kibic-bírók bíráskodása egyáltalán nem befolyásolja a „mérkőzést”. Ebben az esetben még csak nem is szurkolói vérmérsékletről van szó. Hanem dolgos, kötelességtudó száz- és százezrek önérzetéről. Mondjuk csak meg nyugodtan a bennünket és tetteinket jogosulatlanul bí­ráló bíróknak: jó lesz az a szemüveg, jobban látnak vele. A fura csak az, hogy a szemüveget ők is SZTK-recept- re kapják! A társadalom javait ők is elfogadják. Méghozzá nagyon is természetesen! Felnőttek az iskolapadban SZÁMTANÖR A A HETEDIK OSZTÁLYBAN. Ha egy almafának 4 négy­zetméter helyre van szüksé­ge, akkor hány almafát le­het egy holdon elültetni? A kérdés elhangzott, a diákok pedig nekiláttak, hogy kiszámolják. 2—3 perc sem telt el, ketten — ha bá­tortalanul is — jelentkeztek a megoldással. Aztán, ami­kor már majdnem mindenki befejezte, megbeszélték, ki hogy számolta. A megoldás jó volt, mi volt akkor a bi­zonytalanság oka? Sokallták az eredményt. Azt mondták, ha számolás előtt mentek volna el csemetét venni, sok­kal kevesebbet vettek vol­na. De minek a diáknak a fa­csemete? Vége az órának, egymás után jönnek ki a diákok a Balkányi Állami Gazdaság tanteremmé kinevezett ebéd­lőjéből. Elsőnek a hatodikos Kamui István jön, sietne is tovább, mert kezdődik a munkaidő, etetni kell az ál­latokat és elkésni sem illik: így vállalták négy évvel ez­előtt, amikor megszervezték a szocialista brigádot. Most 44 éves. — 1942-ben végeztem az ötödik osztályt. A Katona­tagban laktunk, a szüleim kórházba kerültek, nekem meg dolgozni kellett, hogy öt fiatalabb testvéremnek legyen mit enni. Hogy miért tanulok? Először is. mert nagyon szeretek olvasni. Ne vegye nagy szavaknak:- ra­jongok a könyvekért. De az az igazság, hogy nem min­dent értek. Aztán a „borjá- szatban” nekünk elég sokat kell számolni, súlygyarapo- dást, takarmányadagokat és a £ .sem árt, ha kiszámoljuk, rrijért mennyi pénz jár. Az­tán a brigád is úgy vállalta, hogy tanulunk. Bíztatás is van,, otthon a három gyerek drukkol értem, a hatodikos lányommal meg sokszor együtt tanulunk. Molnár lAszló hetedikes, ö 45-ben végezte el a hato­dik osztályt. A két ismétlő el­maradt, mpst pótolja. '„Gya­logmunkás”, így hívják a nö­vénytermesztőket és szél­csendben is fél órát bicikli­zik, míg a Koczog-tanyáról beér a* iskolába. — Mindig mondták a gye­rekek, hogy a hat elemivel sehova nem tudok elmenni dolgozni. Nem mintha el akarnék innen menni, de ha sikerül, még szakmunkás­bizonyítványt is szerezhetek utána. Az pedig már nem mindegy fizetésben sem. Van is mire költeni, mert a hat gyerekből még a legidő­sebb is csak 17 éves, a kicsi meg 4. Csak néztem, ami­kor a nyáron a traktorosok 5—6 ezer forintot kerestek., nekem meg 1700 a havi át­lagom. Traktorvezetésből sem lehet vizsgázni a nyolc osz­tály nélkül. Kovács Sándor állatte­nyésztő a feleségével iratko­zott be a hetedikbe. Neki a többiek, a brigádtagok miatt is vállalni kellett a tanulást, felesége azonban nem dolgo­zik sehol, illetve otthon a háztartást vezeti: négy gye­rekre kell naponta mosni, főzni, takarítani. — Én sem akarok elma­radni — mondja az asszony —, még akkor sem, ha úgy látszik, hogy nincs rá szük­ségem. Ott voltak a gyere­kek, még hatodikos korukig csak tudtam valamiben se­gíteni, de utána már sem­mit. Illetve valamit mégis. Mikor a kislányom a verset tanulta, hangosan mondta és én is vele tanultam. Néha hamarabb tudtam, mint. 6. Nagyon tetszik nekik, hogy tanulok. Azt mondta a kis­lány — ő most nyolcadikos —, hogy ő jön majd el a szülői értekezletre, nehogy szégyent hozzunk a fejére. — Próbálkoztunk már egy­szer, hogy tanulunk — mondja Kovács Sándor —, de akkor a munkabeosztás miatt nem sikerült. Ugyan­úgy az álla! tenyésztésben dolgoztam, mint most, de akkor este — épp amikor a legtöbb munka van — kellett vblna bejárni az iskolába. Most itt van a tanítás és ko­ra délután. A tanulók közöl a legidő­sebb Veress István, éppen 50 éves. Már a legfiatalabb gyer­meke — a hat közül — is harmadikos gimnazista, ő segít, ha szükség van rá a számtanpéldák megoldásá­ban. — Voltam én már néhány tanfolyamon: normásiskolán, meg Szombathelyen állat­egészségügyi szakiskolán. Megtanultam mindent, amire szükség volt, de csak ott lát­tam igazán, mennyire köny- nyebben megy a többieknek, akiknek megvan a nyolc osztályuk. Kétszer annyi energiámba került, mint ne­kik. Korban nyugodtan a fia lehetne következő beszélget tőpartnerünk, a 25 éve* Zsoldos János. Neki mái nem lehetett kifogása,' hogjj az ő idejében csak hat ele* mi volt, az sem, hogy a ta4 nyáról nem tudott bejárni. — Hetedikes voltain, ami* kor súlyos betegséggel kór4 házba kerültem. Annyit muJ lasztottam, hogy azt mán nem lehetett behozni. Miko» meggyógyultam, akkor meg édesapám lett beteg. Dolgoz^ ni kellett. Most én vagyok a családfenntartó, ;? húsüzem­ben dolgozok, de r • ■rétnél« szakmát tanulni. + Tt is kell. De ha nem ezért kelle­ne, már az megérné, hogy látom: otthon örülnek neki. Az utóbbi időben egyre többször esik szó rádióban^ televízióban, de a legkülön­bözőbb értekezleteken is a felnőttoktatás szerepéről* fontosságáról. Egyre több helyen szerveznek, vagy pró­bálkoznak az oktatás meg­szervezésével. A mi me4 gyénkben különösen fontos ez, hiszen a lakosság 27 szá­zalékának nincs meg az. álta­lános iskolai végzettsége^ ennyi embernek hiányzik aa az alap, amelyik bármilyen szakképzés megszerzésébe* szükséges, hiányzik, hogy korszerűsödő mezőgazdasá­gunk és gyorsan fejlődő ipa4 runk megfelelő szakembere­ket képezzen. Különösen nagy jelentősé­gű az oktatás megszervezése a nagy káliói járásban, ahol a legtöbb tanya van, ahol an­nak idején a legtöbb tanyai gyereket korán munkába ál­lították. A balkányi tanyavi­lágban, ahol a 28 tanyából csak negyedrészében volt le­hetőség a tanulásra. Ezért ia öröm, hogy ebben az évben 97 felnőtt ember vett tan­könyvet a kezébe. Balogh József Sólyom László: Űjra itthon két, s mivel gyűlölöm a köz­helyeket, így folytattam: — A nehézségek azért vannak, hogy leküzdjük őket. A fel­adat nem is olyan nehéz, mint gondolod. A cikket lé­nyegében megírhatod előre, csak néhány olyan ténynek hagyj helyet, amelyeket a reptéren észlelsz. Javaslom például, hogy add ezt cím­nek: Újra itthon. No, no! Az túlzás, hogy remek, de hatá­sos. Aztán kezdhetnéd — mondjuk — ezzel a képpel... Helyes, ha akarod diktálom. Tehát.- khm... „A végtelen magasságban száll az óriási gépmadár. Köröskörül a nagy sötétség, de hiszen, ha világos lenne, az utasok ak­kor sem látnának semmit, de semmit. Egy valaki azonban ebben a nagy semmiben is kttivaza* éni, bao— bog*-» Idézőjel! „Lenn az Alföld tengersík vidékin ott vagyok honn, ott az én világom..." Néhány perc alatt ledik­táltam a cikket, amely nem szentimentálisán, de halk lí­rával elmondta, hogy mit érez a Kunságról elszárma­zott hazánkfia, amikor „újra itthon” van. Andris boldogan hálálkodott, mert most már valóban csak azt kellett „ki­töltenie” a megfelelő helyen, hogy mi volt a vendég első szava, hogy sapka, vagy ka­lap volt-e a fején és egy tőmondatot, amit a lap ol­vasóinak üzen. Bevallom, büszke voltam és jó érzéssel tértem nyugo­vóra. Már épp alvásra csu­kódtak le szempilláim, ami­kor csörgött a telefon. — Baj van, Laci bácsi, •eer be# • kagylóba ^ndris. — Ez a* átok Kunfaj nem magyar. — Azt tudom, hogy nem magyar, de magyar volt, és ha ő nem, az apja. — Még a nagyapja sem! 1 — De talán.» •— A dédapja perui,' a dédmamája eszkimó, aztán van az ősei között japán, örmény, szingaléz, meg min­den, de magyar... magyar az nincs egy szál serp — A felesége? -JS.J* — Nincs felesége, csak egy1, átkozott kutyája. Úgy bele­mart a bokámba, hogy mé-j hetek oltatni magam. t — Milyen kutya? — Milyen? Hát olyan b»4 zontos vad, meg fekete és kutya. — Puli? — Az, puli, hogy a fene.J — Ne szidd, ne szidd, ha­nem áldd azt a kutyát. Meg vagyunk mentve! Marad a cím és marad a cikk szó sze­rint, ahogy megírtuk, csak a végére biggyeszd oda, hogy társaságában őrömmel fedeztük föl a világhírű beat«j akrobatát, John C.nnfp-t. ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents