Kelet-Magyarország, 1973. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-14 / 11. szám
8. oldal K1CL!T MAGYARORSZÁG — VASÁRNA*5? Mvrr «űrt p«f 1973. január 14. Művelődés — idegenforgalom Karácsony múlt két nappal. Alattomos szögben fúj be a szél Berti kabátja alá. Máté, újdonsült barátja. Szenvedő, Krisztus arcú ember. Az öregasszonyok papnak néznék, ha fekete ruhát húzna. A neve is olyan evangélista Máté Tamás. Abbénak csúfolják általába? ./lennek munkát keresni. Kassai utca. Ez az. Ezt mondta István. A 17- es szám. Az a rohadt, lóhúsvörös színű épület, fekete vaskapukkal Kintről csak a kémények füstölését látni a kőfalon innen. A kapu fölé baromi nagy beűkkel fölírva: VÁGÓHÍD. Körüljárják az idegenlégiós-kaszárnyához hasonló telepet. Jó azt tudni, hol a ki-, meg a bemenet? Mi, hova nyílik? Elől a Kassai utca. Balra gödrök, földkupacok, meg egy hatalmas árok. Hátul, a téglafalon túl temető kezdődik. Jobboldalt nem lehet kilátni a kerítéstől. Az irodában levett sapkájukat úgy szorongatják, mint fonnyadt virágcsokrot. Előadják, mi járatban vannak. Méregetik őket, de látszólag jóindulatúak a tisztviselők. Dolgozott itt egy nyírteleki ember. Meg voltak Vele elégedve. Felveszik mindkettőjüket. Kapnak két gumikötényt, gumicsizmát. Mátén röhögni kell. Olyan, mint egy diplomás utcaseprő. De jobb lesz csendben maradni. A raktáros így is rossz szemmel nézi a két fura alakot. Hallgatja az idegen tájszólást. Biztosan nem ismerte a nyírteleki öreget, akit annyira dicsértek az irodában. Jön a fejes. Cipeli őket a hússzínű udvar hátsó részébe. Másznak föl az emeletre. A lépcsők csúszósak. Ronda WC-szag terjeng. Hátborzongató zaj hallatszik bentről. Az istenit. Mi lehet az? Ordítás. Bömbölés. Hörgés. Lánccsörgés. Gépzakatolás. Berti és Máté másznak fölfelé. Vasajtó. Tenyérnyi réseken gőz szivárog. Az olyan büdös. Á főnök megy tovább. Hátra sem pillant rájuk, kettőjükre. Kapaszkodnak utána lötyögős csizmáikban. Bent, vagy ezer disznó sivalkodik, röfög, lökdösődik. Tiporják egymást egy akkora karámban, mint valami színház, vagy hangversenyterem. Körben vasvályúk. Mellette emberek. Topisak. Csupa csont-bőr alakok. Szőrösek, akár a disznók. A dagadt megy tovább. Hál’ istennek — gondolja Berti. Abbé is azt gondolhatja, mert nagyon szedi a lábát a főnök után. Zúg, remeg, hullámzik minden. A sarokban, plafonra szerelt síneken körbe-körbe disznók csüngenek. Gurulnak ide-oda. Mindnek véres a tokája. A főnök félszemmel nézi Bertiék arcát. Figyeli a hatást. Vigyorog. Aranyfogat villogtat. Röfög, őrjöng, sikong a rengeteg malac. Epeszín piszkot hagynak maguk után, annyira összeszorulnak a kavargásban. Növényi rémülettel görbülnek Máté ujjai a vaskorlátra. Arcán a disznók rettegése látszik. Gyomor módjára kavarog az agya . .. légszomj. Oxígéncsapjai nem működnek. A sarokban jönnek fel a rángatózó állatok. Hátsó lábuk felkötve egy csigára. Mikor felérnek — paff, bele a kést. Két ember szúrja őket megállás nélkül, mint az automata. Csurog róluk a vér. Szemükbe, szájukba is jut a forró, vörös lucsokból. Patkányok surrannak cikcakkban a kiömlöttbelű állatok között. Éhes szájüregeik visonganak. Uj látószögben a pokol. Vagy inkább az élet? Jön a disznó. Szorul a kemencébe. Nyílik az ajtó. Óriási láng; penge a fény az agyvelőbe. Gömbörög a disznó. Csukódik, nyílik az ajtó. Ki a disznó, megpörkölve, mint a babkávé. Elér a kis pódiumon álló mészárosok elé Azok bárddal a kezükben ▼árják. Neki a bökővei. Egy-kettő-három- négy-öt csapás. Nyílik ketté a hústömeg. Fordulnak ki a belsőrészek nyállal, váladékkal megkeverve. Berti arcát összegyűri a rémület. Szerencse, hogy már két napja semmit nem evett. A kövér hasú vetkőzted őket szemével. Izmokat fürkész. Abbénak int. Odavezeti a mészárosokhoz. Nyílnak mindenfelé az ajtók. Csapódnak a huzatban. A főnök kiabál valamit. Nem lehet érteni az arénától. Az egyik hentes Máté kezébe nyomja bárdiát. Hand- zsárszerű kést vesz fel ő is. Az első disznón bemutatja; így Elvág valamit. Az egész belsőrész leesik. Véres Niagara. Szerteszét hullanak a belek a lucskos betonra. Csak néhány zsineg tartja össze a szívet, májat. Máté várja a következő disznót. Magában fohászkodik : bárcsak ne jönne! De jön. Abbé vicsorít. Belevágja kését. A felsőrész meg sem moccan. A hentes mutogat. Mennek az állat mellett. Abbé újra nekiereszti dikicsét a véres tömegnek. Lehullik. A hentes elismerései veregeti vállát. Gyötrik egymást a disznók. Törik a rácsot. Berti testén karók, izzóvégű vesszők vágnak végig. Homlokára a veríték himlője ül ki. A rettegés összeszorítja szívét. Öt tovább viszi a dagadt. A visító, büdös disznók karámja mellett állnak. A főnök bemutatja Bertit: — Uj ember. Agyonváglak titeket, ha nagyon kitoltok vele — mondja és elmegy. Azok meg nekilátnak, folytatják, ölik a vadállatokat. V-alakúra szűkülő folyosón kell terelni a disznókat. Nem férnek el. Egymás hátára másznak. Ordítanak rettenetesen. Berti dolga az, hogy félkézzel felrántsa a csapóajtót és az elektromos frászkarikáyal odébbtuszkoljon egyet-egyet. Először azt sem tudja, mit csináljon. Félkézzel rángatja a húszkilós vasaitót. Tereli a disznókat az elektromos villával. Ha ki akarnak ugrani, bele az ára mot a piszkos pofájukba! Harapnak. Sikítanak. Odapiszkolnak. — Itt döglök meg! — mondja magában Berti Fáradtan jár benne a vér. Hajlong. Csikorgatja a fogát .. .munka közben jön meg a halálvágy. Halna meg boldogan. Lenni teher, nem lenni n y u g a 1 om . Szíve eszeveszetten veri bordáit. Csontjai jajveszékelnek. Mind a tíz körme letört az első műszak alatt... Másnap észrevette; van néhány görcsös karó a vályúk mellett. Felfogott egyet és csépelte a csordát. Megfogta erre a karját egy alacsony, félszemű ember. Vas a szorítása. Arca csupa lyuk, himlöhely. Mellén a szőr közt vérnyomok. — Nem szabad verni az állatokat! Tilos! — Hát a bunkók? — Verjed őket, de ne mindig. Az más — mondja. Az árammal pofonvágott malacot kifordítják a vályúból. Láncot hurkolnak a hátsó lábára. Felküldik csigán az emeletre. Egyet- kettőt ráng még az áramtól az állat. Csurog a nyála. Máskülönben szépen leng fölfelé. Mintha a malacok mennyországába menne. Furcsa teremtés az ember. Hamar belejön minden munkába. Két nap múlva már nézeget maga körül Berti. Rángatja az ajtót. Rángatózik, mint egy epilepsziás. Az egyik disznó egyszercsak valósággal kirepül a karámból, annyira nyomják hátulról a többiek. Neki Berti kezének. Beleharap. Tompán csattan a fájdalom kilúgozott agyában. Menni kell — góndolja. Támolyagva elindul. Lába hibbant mintákat rajzol a mocskos vérbe. Keresztültántorog gyors termein az iszonyatnak. Láb .. . lábak. Csönd. Ragacsos, sűrű csönd. Csöndelőtti csönd. Skarlátcseppek a betonszínű kövön Szeme pillájának ereszén piros pókok. Elnyúlik a piszokban. — Hagyjatok! Fel ne emeljetek — kiáltja. A szavaknak nincs színe. Időtlen idő a pár perc, amíg ájultan fekszik. Felnéz a tövises fénybe. Hunyorog. Látja saját, elnyűtt testének tükrét. Arcán alázat, megaláztatás ... Piszok erősek a disznók. A kisebbek még csak-csak. Fülön fogja őket az ember és odavágja, mint a taknyot, hogy visítani is elfelejtenek. De a nagy kanok két-három mázsásak. Mint a rinocéroszok, rohannak a világnak, mint őrült tankok. Lelécelni nem tudnak, mert be van kerítve az a rész, ahol Berti dolgozik. Csökös kötözi az elkábított disznók lábára a láncot. Néha alig van ideje felkapni a bunkót, hogy leüsse a rárontó vadat. Ilyenkor csatárláncba állnak az emberek. Csökös elé hajtják a szökevényt. <3 egy ütéssel végez vele. , Mióta Berti kezeli a vasajtót, ötször any- nyi disznó lép olajra, mint előtte. Pedig néha akkorát csap az orrukra, rögtön megindul sűrű vérük. Csökös dühöng. Úgy néz Ber- tire. mint az anyja gyilkosára. Csökös alacsony srác. Olyan széles a válla, mint két másiknak. Fülei gyűröttek. Hasonlít a kőbányában dolgozó rabokra. Szemei kicsik, véresek, mint a disznóké. Szereti kínozni az állatokat. Hasba rúgja őket ólomnehéz csizmájával, övében kés van. Állandóan élesíti, hegyesíti. Odamegy a köszörűhöz. Vizet önt a vályatba. Megforgatja a követ. Rányomja a szikrázó pengét. Kipróbálja éles-e? Levágja valamelyik disznó fülét Ajánlatos vele jóban lenni. Jó haver. Mindennap hoz egy üveg' pálinkát. Másnak is ad belőle. Azt mondja egyik nap Bertinek: — Máma rossz passzban vagyok. Ha ki engedsz egye t, elvágom a torkod! övében ott a kés... Egy-két óráig nine baj. Fáj mindkét karja Bertinek. Hajtja nugát az emberi teljesítőképesség h%táráig. / némaság iszonyú hatalma az övé. Egym ■ után rohannak a disznók visítva a vasajtó nak. Nem fogom a sorsot hizlalni, ki szol go' ni — gondolja. Az ember társa a törvény, i törvény forog. Megfoghatatlan. Az err ber társa a törvény. Röpdösnek a legyek. Kis légcsavarjaiké a legrosszabb helyekre is eljutnak. Berti sz mébe, arcába szállnak. Szája körül mind; hemzseg vagy tíz. Egy óriási kan, kihaszná’ va percnyi figyelmetlenségét, kiugrik. Majd nem a Csökös nyakába. A rettenetes arc égj villanásnyira Bertire mered. Ez annyit jelent; az anyád hétszentségét! Berti visszanéz. Beáll a sarokba. Meg se mozdul. Majd idejön Csökös, ha akar valamit — gondolja. — Még tíz másodperc és leszúr. Tébolyult bátorság hatalmasodik el rajta. Arcizma sem rezdül. Csökös felemeli a bunkót. Azzal csap le. Az se jobb. Nem biz a betyár... — gondolja Berti. Felborítja a köszörűt. Letörik egyik lába. Megvan tíz kiló az is. Farkasszemet néznek. Csökös ledobja a bunkót. — A disznót üsd kispofám, ha olyan nagy vagány vagy! — kiáltja. A disznó az más. Disznót még sosem ütött le Berti. Fölemeli a bunkót. Hullaszínű az arca. Az egyedüllét ekcémája viszketni kezd testén. Jó bunkó. Vékony nyelű. A feje meg mint két féltégla. Berti áll a sarokban. Az emberek nekizavarják <a vadkant.. Tartja feje fölött a bunkót. Az állat nem akar jönni. Verik mindnyájan. Mégjobban megvadul. Rohanni kezd. Villámlik az orrlyuka. Bődületes nagy állat. Berti szorítja a dorongot. Megfeszíti minden izmát, öt méter... kettő... most! A bunkó szinte beleéli a kan fejébe. A ázkódás feljut Berti agyáig. Tompa ütést :rez. A disznó fúj egyet. Orrán szivárog a vér. Mereven áll, aztán remegni kezd mind i négy lába. Hirtelen összerogyik. Kiszáll be tőle a pára. Hárman húzzák a futószalagig. Csökös ráköti lábára a láncot. Küldi felfelé a böl- léreknek .. j. . TARTALMAS ELGONDOLÁSOKAT MAGÁBAN FOGLALÓ programtervet nézegettünk a napokban. A Felső-Tisza-vidéki Intéző Bizottság nyírségi területi bizottságának 1973-tól 1985-ig szóló elképzeléseit tartalmazta a tervezet A lokálpatriotizmustól fűtött és merészen ívelő programterv tetszett, mert — igaz a nyírségi, pontosabban a nyírbátori és környékbeli kulturális értékeink erőteljesebb ápolását szorgalmazza — egyben megyei tennivalókra is ráirányítja a figyelmet. Megfogalmaztatja azt a kérdést: vajon jól sáfárkodunk-e megyénkben kulturális értékeinkkel, megismertetjük-e a megyében élő és dolgozó emberekkel, másodszor a közelebbi megyék, az ország népével, sőt a három országgal határos Szabolcs-Szatmár szomszédaival, szovjet, csehszlovák, román barátainkkal. A Felső-Tisza-vidéki Intéző Bizottság megalakulása az első komolyabb lépés azon az úton, hogy jobban birtokba vegyük természeti és kulturális értékeinket, megteremtsük az idegenforgalom vendéglátási, közlekedési, információs és egyéb alapjait. Ezúttal a nyírségi területi bizottság elképzeléseiről szólunk, mert úgy találjuk, leginkább ezen a vidéken vannak gazdag lehetőségek a kulturális kincsek megismertetésére. Természetesen nem kívánjuk figyelmen kívül hagyni a szatmári, beregi táj néprajzi, népművészeti, irodalmi hagyományait vagy éppen a megyeszékhely Sóstójának növekvő művelődési szerepét. Gondolunk az épülő és fokozatosan kaput nyitó szabadtéri néprajzi gyűjteményre. MARADJUNK NYÍRBÁTORNÁL: adottságai és a már kialakult idegenforgalmi kapcsolatai alapján megyénk idegenforgalmának egyik központjává válhat a következő években. Nyírbátor az ország egyik legrégibb települése, gazdag történelmi múlttal, mely kapcsolódik az Európa-hírű Báthori családhoz. Itt áll építészeti örökségként az Európa-hírű későgótikus és reneszánsz köntöst viselő, eredetileg Báthori családi mauzóleumnak szánt remekmű, a református templom, hazánk, sőt Európa e nemben egyedülálló, legnagyobb szabású késögótikus alkotása. Ugyancsak jelentős építészeti örökség az 1640-ből, a Bethlen-korból származó fa harangtorony, amely Magyarország ilyen jellegű építkezésének szintén egyedülálló és legnagyobb építménye. Folytathatjuk a magyar középkori építészet egyik legjelesebl hagyatékával, a nyírbátori volt ferences, illetve minorita templommal, melynek gótikus elemei, kiváltképp a köcsipkés ablakai, szép emlékei a XV. századi építészetnek, de a XVIIII. századi belső kiképzésében hazánkban kiváló barokk, illetve népi barokk alkotások. A volt ferences, illetve minorita kolostor — mely 1961-től a Báthori István MúMerre vezet gyengélkedés után a magyar film útja? Ezzel a — talán pontosan meg sem fogalmazott, vagy ki nem mondott — kérdéssel ült be a Fiimtudományi Intézet vetítőtermébe a filmkiubvezetök azon csoportja, akik elsőként láthatták Zolnay Pál most elkészült filmjét, a Fotográfiát. A vetítést követő beszélgetés a rendezővel lehetőséget adott arra. amire a mozinézőnek ritkán van alkalma, megismerni egy film forrásvidékét, az alkotói műhely kulisszatitkaiból néhányat. Zolnay Pál az 1970-es szatmári árvizet kö- etöen többször járt megyénkben, itt készített lokumentumfilmet a televízió számára. E Tiunka közben született Fotográfia című filmének élménye, alapötlete. Nagyarban forgatok ahol egy összeomlott ház előtt egy asszony ínyképet mutatott. Ez legalább megmaradt tem adnám egy tehénért — mondta. Esküvői kép volt, a fiatalasszony fátyollal, virággal, a 'ári kezén fehér kesztyű. A beszélgetés során kiderült, hogy nem volt neki akkoriban se fátyla, se virága, a férjének kesztyűje, a kép se az esküvő után készült, hanem az árvizet megelőzően. Akkor járt ott a faluban két fényképész, az ő munkájuk ez az esküvői kép, több régiből összeállítva. A rendező az asszisztensét küldte végig a megmaradt fél utcán, s kiderült, hogy csak ezekben a házakban több, mint 10 ezer forintnyi pénzt keresett a két vándorfényképész. A megrendelők nem drágálták, örömmel fizettek a nagyapáink ízlésvilágát tükröző fotókért. Zolnayt, aki először felháborodott az ese' miatt, foglalkoztatni kezdte a téma, hiszen s képek örömet okoztak, mindenki a maga jószántából rendelte őket. Mi történne, ha elindítana két fényképészt, akik lencsevégre kapják az embereket, s mindezt a filmfelvevőgép előtt? De olyan embereket kellett választania, akiket érdemes a nyilvánosság elé állítani, mert arcukkal, sorsukkal példáznak valamit. E választás során nyerte meg a rendező a első csatát. Négy ember képe bontakozik ki élesebb kontúrokkal előttünk a filmen: a férfi, akinek a ló a mindene, kedvtelése, játszótársa, s felesége gyűlöletének forrása; a cigány- nyá lett fiú, akit apja a maga életformájára akart kényszeríteni; a csinos fiatalasszony, akitől a féltékeny férj válni akar; végül a gyermekgyilkos anya. Mint Zolnay Pál elmondta, nehezére esett a választás, a négy szál közül melyiket bontsa ki a maga gazdagságában és teljességében, míg végül az utolsó mellett döntött. Itt nyerte meg . a második csatát. A történet szereplői, a rendkívüli természetességgel mozgó és beszélő emberek, s még néhány fér>”ké*> segítségével zeumnak adott hajlékot — az egész Alföld legrégebbi és legszebb boltozatú alkotása a magyar provinciális barokk építészetnek. Sokan megcsodálták már a múzeumban kiállított reneszánsz hataspadsort, az úgynevezett nyírbátori stallumot, melyhez hasonló Olaszországban, illetve Firenzén kívül Európában sehol sem található. Említhetjük a múzeum gazdag anyagát, állandó kiállításait, a néhány éve már országosan is jegyzett, kiváló zenekarok és művészek által íátogatott zenei napokat, a közeli Bátorliget világhírű arborétumát, mint kiváló lehetőségeket a széles idegenforgalomnak. Tegyük még hozzá a meleg vizű strandfürdő építését, modern parkok, terek létesítését, a várossá váló Nyírbátor fokozatos rendezését. Nem alaptalan a több éves program, a további fejlesztés, amely többek között a két jelentős műemléket összekötő sétány megépítését is tartalmazza, egyáltalán a műemlékek környékének rendezését, teraszos, függőkertes, bástyás, árkádos kiképzését — a református templomnál — pihenőkkel ellátott kőlépcsős járdák létesítését. IDŐZHETNÉNK MÉG NYÍRBÁTORNÁL, de jó néhány kilométerrel távolabb, Kisvár- dára „ugrunk” gondolatban, ahol a nyáron várszínpad építését, szabadtéri színházi és mgs művészeti programok lebonyolítását tervezik. Egy pillantást kell vetni a megye nem rég elkészült idegenforgalmi térképére és máris egy sor község tűnik elő. Vaja, Vása- rosnamény, Szatmárcseke, Tiszacsécse, Fehérgyarmat, Vámosatya. Csaroda és a többiek, ahol mindenütt van értékes látnivaló, kulturális kincs. Igaz, meglehetősen szétszórva találhatók megyénk műemlékei, építészeti és irodalmi emlékei, de gondosan szervezett kirándulóutakkal, műemléki sétákkal elérhetők a távolabbról érkezőknek is. mint az eddigi tapasztalatok is igazolják. Kétségtelen azonban, hogy a kirándulások általában akkor sikeresebbek, ha előzőleg egy diafilmes ismertető vagy más műfajú „ízelítő” is megelőzi, az érdeklődők úgy indulnak útnak, hogy nagyjából tudják, mit fognak látni, s főleg mit érdemes egy-egy községben, városban megtekinteni. Művelődés és idegenforgalom megyénkben ezekben az években kezd közelebbi ba- átságot kötni egymással. Vannak szocialista brigádok, üzemi kollektívák, amelyek már hagyományosan élnek a megyejárás adta ismeretgyarapító, élményeket nyújtó lehetőségével. De még bőven vannak tennivalók, hogy elsőként a megyében élők közelebbről megismerkedjenek értékeinkkel, s az ország távolabbi vidékeiről érkezők se álljanak meg Debrecennél, hanem jöjjenek el Szabolcs- Szatmárba. s itt nem fognak csalódni, megéri a fáradságot. P G. megrendítő erejű, döbbenetes hatású dráma erővonalait sikerül kibontakoztatnia. Külön rejtély a filmnéző számára a nem színészek, az úgynevezett natúrszereplők rendkívül elhitető erejű jelenléte. A hogyan kérdésre Zolnay Pál elmondta, mitől óvakodik. Szerinte a rendezőnek nem szabad előre meghatározni magában, mit kíván, mit vár el az ilyen szereplőjétől. Hagyni kell játszani, hagyni, hogy magát, a maga életét játssza el, mert ha nem ezt teszi a rendező, meghamisítja a valóságot, egy elő- e gyártott elképzelést bizonyíttat. Ezek után teljes joggal merülhet fel a kérdés: mindez elég lehet egy jó dokumentumfilmhez, de hogyan válik ez játékfilmmé? Ez volt a rendező harmadik, sikerrel megvívott csatája. A két fiatalember közül, akiket útnak in- iít, tulajdonképpen csak az egyik fényképész Zala Márk alakítja), a másik retusőr (megformáló ja Iglódi István), akinek az a feladata, hogy a felvételek kontúrjait kihúzza, halványítsa, vagy tüntesse el. Személyükben két magatartásforma testesül meg. A fényképészt a valóság a maga teljességében és mélységében izgatja, ennek igyekszik a gyökeréig hatolni, a retusőr mindazt igyekszik ebből a teljességből eltűntetni, eltakarni, ami kellemetlen, fájó, nem szívesen látott, s ezzel mintegy a felületen marad. E két magatartásforma különbözőségének igazi tettenérése és leleményes képi megjelenítése az a pillanat, amikor a fényképész a kérdések elől a szobába menc’- ’3 tyermekgyilkos anya után megy. s ha kee- - ’ennek is tűnik, végül szólásra bírja. A néző magát a beszélgetést nem látja, csak hallja, a vásznon a retusőr arca jelenik meg, aki szem- ’ élője a beszélgetésnek. De csak kívülről. Az iblak üvege elválasztja a beszélgetőktől. A film e látszatra két idegen réteget, a iokumentárist és a játékfilmit sajátos eszközeivel ötvözi a zene. Nagy László, Széesi Margit és Vedres Sándor verseire írt saját szerzeményeit énekli és kíséri magát gitáron Sebő Ferenc. Mintha az elmúlt századok valamelyikéből idecsöppent regős lenne, ott bolyong a fényképész és a retusőr előtt, vagy a nyomukban, de nem válik egy pillanatra sem a törté- •lések aktív szereplőjévé. Zolnay Pál e filmjében más utat választott, mint az előzőekben, a Próféta voltál szívem, vagy az Arc képsoraiban. A miértre adott válaszában említette a mozi válságának világjelenségét, s ebből az alaphelyzetből kiindulva fogalmazott így: „önvédelemből keres az ember, nem kizárólag művészi ambícióból”. Filmje píztató kezdet 1973-ra Hamar Petet „...Az igazat mondd, ne csak a valódit...” Zolnay Pál Fotográfia című filmjéről Varga Rudolf: Nagyapám meséiből
