Kelet-Magyarország, 1973. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-21 / 17. szám

1973. Január 21.

KELET-MAGYARORSZÄG - VASÁRNAPI MELLÉKLET

I efdaS

Túlterheltek-e

a pedagógusok ?

A PART KÖZPONTI BIZOTTSÁGA júniusi határozata nyomán az oktatás, a nevelés és maga a pedagógus is az érdeklődés homlokterébe került. Azóta igen sok ilyen tárgyú cikk és tanulmány látott napvilágot, sok beszélgetésnek, vitának lehettünk részvevői. Legutóbb a Valóság foglalkozott a témával, közölte Várhegyi György figyelemre méltó tanulmányát, valamint ..Nagyító” címen több újságból, folyóiratból ide vonatkozó részleteket emelt ki. Gondolataik inspirálják ezeket a sorokat is.

Várhegyi tanulmánya az MTA Szociológiai Kutató Intézetének, valamint a Fővárosi Pedagógiai Intézetnek 1970-ben 1380 pedagógusra kiterjedő vizsgálataira, ill. a vizsgálatok alapján készített részletes statisztikai adatokra épül. Egyik legalapvetőbb megállapítása, hogy a pedagógusok 47,6 órát dolgoznak hetente. Ez akkor is sok, ha csupán a nálunk érvényben lévő 40—44 órás munkahéttel és a kéthetenkénti szabad szombatos rendszerrel vetjük egybe, s nem vesszük figyelembe a pedagógusmunka sajátosságait. Mint ahogy a több száz néző előtt koncentráló színésztől, az emberi életet kezében tartó sebésztől nem lehet a napi 8 óra munkaidőt számonkérni, nem lehet azt a pedagógustól sem, akitől a „tanítási órán nagy és intenzív erőfeszítést igényel az állandó koncentrálás, a gyors figyelemváltoztatás és reagálás, a sok beszéd és mozgás, a tanulók figyelmének és fegyelmének biztosítása” — ahogy Várhegyi megfogalmazza.

Miből tevődik össze ez a 47,6 óra? A közölt statisztika adatai szerint a pedagógus tanítással tölt 23,8 órát. Ide tartozik a tanítási óra, a dolgozók iskolája, a napközi, a tanulószoba, a szakkör és az önképzőkör, valamint a korrepetálás. A tanórán kívüli pedagógiai tevékenységek (nevelőmunka, ifjúsági szervezetek segítése, folyosóügyelet, kulturális programok, szabadidő-tevékenységek, szülőkkel való kapcsolat, értekezletek) átlag heti

5.4 órát jelentenek. Az adminisztráció és a járulékos feladatok 2,3 órát, a továbbképzés 1,4. az eddig be nem sorolt iskolai munka 0,5, az iskolában nem munkával töltött idő 2,2 órát tesz ki a pedagógus munkahetében.

HOSSZÚ ÉVEK ÓTA KÜZDÜNK egy új tipusu iskoláért, ahol a tanítási óra, az oktatás csak egyik területe a pedagógus tevékenységének, talán ennél is fontosabb nevelő munkája. Várhegyi statisztikája sajnos azt is bizonyítja, hogy a valóságban még igen messze állunk ettől a modelltől. A ma iskolája még egyértelműen hagyományos jellegű, ahol a pedagógus munkája elsősorban az oktatásra szorítkozik.

A problémák megoldását nehéz elképzelni az anyagiak érintése nélkül. A kötelező órák számának csökkentése — ami évek óta napirenden van — anyagi kérdés. A túlórák eltörlésének — alapfizetésük emelése nélkül — a pedagógusok nem örülnének osztatlanul, de szó sem lehet róla addig, amíg pedagógushiánnyal küzdünk, amíg diplomás pedagógusok részben anyagi okok miatt más munkakörben helyezkednek el, s helyüket képesítés nélküliek is csak hiányosan töltik be. Ez a helyzet csak akkor fog normalizálódni, ha a pedagógus-alapbér felzárkózik — ha nem is a többi diplomás fizetésének szintjére, de a mögé. A Kritika 1972 8. számából tudjuk, hogy 1969-bén egy tanár átlagfizetése 2200 Ft volt, egy agronómusé 3420.

Tény azonban az is, hogy a pedagógustúlterhelés és bérezés kérdése nem csupán anyagi jellegű probléma, annál bonyolultabb. A legtöbb munkát nehéz tökéletesen ellenőrizni, a pedagógus munkáját azonban a szubjektivitás teljes kizárása mellett csaknem lehetetlen, ill. jelenlegi módszereink nagyon tökéletlenek. Van pedagógus, aki tehetsége és szorgalma legjavát adja, sőt egészségét is veszélyezteti, hogy az oktatás-nevelés ügyét előre vigye, s van, aki azért választja ezt a pályát, mert itt a munkaidő égy része kötetlen, s a kötött része sem ellenőrizhető. Várhegyi statisztikája mégis kimutatja, hogy a tanítónők és a napközisek hetente 28—30 órát fordítanak háztartási munkára, amit tnás foglalkozási csoporthoz tartozók nemigen engedhetnek meg maguknak.

NEM VAGYUNK HÍVEI a jó pedagógus- munka ellenőrzésekkel történő molesztálásá- nak, de a disztingválás céljából mégis keresni kellene a megbízható ellenőrzés módszereit. (Valószínűleg az objektív felmérő dolgozatok rendszeréé itt a jövő!). Mert ha a társadalom tárgyilagosan meg tud győződni *rról, hogy egy pedagógus igazán eredményesen dolgozik, tehát: az oktatás neki nem unott rutinmunka, hanem lelkesedéssel végzett, a legmodernebb tudományos, ideológiai és módszertani alapelveken álló magas szintű szellemi tevékenység, a nevelés nemcsak jelentésében szerepel, hanem munkájának központi helyet elfoglaló, alapvető eleme, amely a tanulóknak, családi körülményeiknek, egyéni problémáiknak, érdeklődési körüknek ismeretén alapul, önművelése a tantárgyához kapcsolódó szakirodalmon túlmenőleg az általános műveltséghez tartozó legfontosabb tudományágak és művészetek ismeretére irányul, akkor nem szabad tőle sajnálni azt, amit az agronómusnak, jogásznak, mérnöknek, orvosnak ad, mert éppen ő képezi a jövő agronómusát és jogászát, s a társadalomnak nem lehet fontosabb ügye, mint a jövő diplomás és nem diplomás nemzedékének er- kölcsi-politikai-tudományos felkészítése. Ezt a rendkívül felelősségteljes munkát a megfelelő szinten csak akkor tudja ellátni a pedagógus, ha nincs túlterhelve.

A pedagógusmunka megbízható, egzakt ellenőrzésrendszerének kiépítése és a szorgalom, képesség, eredményesség alapján meghatározott objektív bérrendszer megoldhatná a problémákat.

Vécsey Antal

A Himnusz jubileumán

Kölcsey Ferenc 48 életévéből megyénkben „öltött 23 évet, rövid férfikorának teljes egészét. 1815 elején megosztozott testvéreivel az örökségen, s Ádám öccsével az álmosdi családi házat otthagyva, Csekén telepedett meg.

150 évvel ezelőtt itt keletkezett 1823. január 22-én a Himnusz című verse.

1.

Megírásának indítékai között két tényező látszik a legfontosabbnak. Az egyik annak a környezetnek az állandó hatása, amelyet így mutat be a költő 1815 októberében: „Csudálnád, ha látnod lehetne elválásunk óta mint változtam el. Keserű vagyok, és csaknem mizantróp. Isten tudja, mi lesz még ebből! A körny, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr. mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a márama- rosi hóbércek határozzák. Nem poétái hely-e édes barátom? Csak az a baj, hogy nekem emberek kellenek, nem lélektani szépség... terhemre van ez a magány, ez az elhagyat- tatás.”

Ez az életérzés mindvégig jellemző marad Kölcseyre csekei tartózkodása idején. Keserűségének kimondott oka az, hogy távol került a magyar szellemi élet debreceni pontjától. Úgy érzi, egyszerre magányos lett; egy ismeretlen világ zárja magába és lélektelenül öleli körül. Azt érzi, hogy mindenki elhagyta: nincsenek szülei, nincsen családja, senkit nem választhat barátjának.

Magánya és elhagyattatása keserűvé teszi, tépelődik a saját és az őt körülvevő emberek sorsán.

A másik ok a költő ifjúkori munkásságának lezárásából leszűrt tapasztalat, amelynek jellemzésére ismét a költőt idézzük: „Én erősen férfiúi makaccsággal feltettem magamban, hogy mindennemű körülmények közt, polgári és litterátori bajokban nyugodt lélekkel fogom a pályát futni, melyre fellépendő leszek. Szeretem, hogy eddig fel nem léptem egészen, s tartós megmaradással; mert az ifjúnak forrnia kellett. Az ifjúság, édes Palim, elszállott, s a férfiú ezer dolgokat fog tehetni és kiállhatni, amikre az ifjú nem bírt elég erővel. S hidd el, édes barátom, hogy ha valakinek, nekünk erőre szükségünk lészen. Én részemről állhatatosan neki szenteltem magamat saját érzésem, s gondolatom mindenkori egyenes kimondásának. S ezen egyenesség bizonyosan sokakban (kik az ilyenhez nem szoktak) meg fog ütközni. De a való mindenek felett van!”

A Csekén töltött első nyolc év alatt érik férfivá Kölcsey. Jókora erővel hatnak rá környezetének eseményei: az európai országokban a hatalom a feudális osztályok kezében van. a feudalizmus ellenes és a nemzeti erőket kíméletlenül visszaszorítják. A húszas évektől sorra kitörő olasz, spanyol és portugál nép forradalmát a Szentszövetség hatalmai azonnal vérbe fojtják. A feudalizmus válsághoz vezető folyamata azonban nem tartóztatható fel már sem Európában, sem itthon. Kölcsey megyéjének nemessége ugyan még óvja feudális kiváltságait és kitart a kormány mellett, de a földesúri terjeszkedés szítja az elégedetlenséget a kisnemesség és a jobbágyság soraiban. A csekei parasztság is megpróbál földet hódítani erdők irtásával és ártéri vizek lecsapolásával, ez azonban nem állíthatja meg a zselléresedés folyamatát. Kölcsey naponként tapasztalja, hogyan tör felszínre a társadalmat átfogó jobbágy—feudális úr közötti ellentét mellett a zsellér— gazdag paraszt ellentmondás is.

Mindezek elkeserítik és tépelődóvé teszik ugyan, de nem tudja véglegesen lehúzni a tunya nemesi környezet; megerősödik akaratereje, tennivágyása és kialakul költői programja is: egyenes szókimondás az élet való fényeinek feltárásában.

m

33 éves Kölcsey, amikor a Himnuszt Írja. Túl van a jogi tanulmányokon, minden szabad órájában olvas, jegyzetel, tanul. Van történelmi műveltsége, egyre bővül társadalomismerete. Tudatosan készül „egy magyar történetet elkészíteni” egyfajta eposz „egyszerű”, naiv tónjában. Korábbi verseiben sorra veszi a magyarság sorsdöntő pillanatait, de a Himnuszban próbál átfogó összegzést adni elképzeléseiről.

A történelmi képsor csodálatos értékét növeli a fogantatás társadalmi hangulatának és a társadalomban szerzett költői élménynek hű feldolgozása eredeti, egyéni versszerkesztésben.

Kölcsey versének címe: Himnusz. Egyben ez a műfaja is. A Himnusz valamikor közösségi, vallásos ünnepekhez kapcsolódott. Kölcsey az alcímben kizárja a vallást és a történelemre irányítja a figyelmet, mégis a vers címe, első szakaszának hangütése és az utolsó strófa záróhangja egybefüggő ívet mutat: Istenhez való fordulást tartalmaz. * I

{Imre György rajza)

Az első szakaszban a költő olyan általánosságban fordul Istenhez, mint ahogyan új évenként köszönti a korabeli ember egymást: Adjon Isten bort, búzát, békességet! A továbbiakban is általánosságban kéri az Istent, szinte a népi kívánságok hangján, hogy óvja a magyart, ha ellenség leselkedik rá. Menynyivel kétségbeesettebb és határozottabb az utolsó versszak! Mintha az első felelne! Máris szánja meg Isten a magyart, most rögtön segítsen. Szó sincs az első szakasz általánosságáról, a nyugodt új esztendei köszöntésről. A magyar nép vészek között hánykódik, tenger kínnal szenvedi jelen életét, tehát azonnali segítség szükséges.

A Himnuszban a költői személyiség háttérbe vonul, s a magyar nép sorsa kiált az égre.

1 4. |

A Himnusz szövege előszór 1829-ben került a nyilvánosság elé az Auróra című zsebkönyvben. Rövid idő alatt közismertté vált, mert a pesti irodalmi Casinót 1832-ben a Himnusz felolvasásával nyitották meg. A közönség „bizonyos ünnepiséget” érzett a verset hallgatva. Nyilván ugyanezt érezhette meg Erkel Ferenc is, amikor egy pályázatra megzenésítette Kölcsey alkotását 1844-ben. Ug.v tartja a hagyomány, hogy megyénkben Kölcsey síremlékének avatásán énekelték el először a Himnuszt 1856-ban. A sárospataki diákok énekkara adta elő, s valóságos kis „lázadás” tört ki, amelyet zsandárok vertek le.

Kölcsey—Erkel alkotása 129 éve a magyar nép nemzeti himnusza.

Csorba Sándor

Nyelvi sarok

A SZÓLÁSOK

■ Néhány nappal ezelőtt a televízió „Az | iolsó öt perc” című olasz filmet mutatta be. |A főhős feleségébe szerelmes férfi a férj [előtt az asszonyt mentegetve ezt mondta: A látszat nem történt meg. A szöveg fordítója nem gondolt arra, hogy nagyon jó és megszokott szólásunk van arra, ha a külsőségek ,megtévesztik az embert: a látszat csal. Az

I afféle állandó szókapcsolatoknak, az úgynevezett szólásoknak az a sajátsága, hogy színesebbé, érdekesebbé teszik a beszédet. Az .élőbeszédben valamilyen esemény színes, változatos előadásában és a párbeszédben van leginkább helyük.

A szólásokat valaha szó szerint kellett érteni. Tudnunk kell azonban azt, hogy a nyelv igen sokat megőrzött a társadalom régi életéből, szokásaiból, de gondolnunk kell arra is, hogy szavaink, szókapcsolataink valahányszor egyik nyelvi rétegből a másik nyelvi rétegbé kerülnek át,, jelentésváltozáson mennek át. Az egy gyékényen árul szólást valaha szó szerint kellett érteni: a jó barátságban élő kereskedők a régi vásáron egy gyékényre rakták ki áruikat. A kereskedelem nyelvéből ez a kifejezés átkerült a köznyelvbe, s ma ott azt jelenti: egy a szándékuk, ezért jól összeférnek, barátkoznak. A lóvá tesz a boszorkányhitre utal. Ismert babona volt az régen, hogy a boszorkányok képesek embert lóvá változtatni. A köznyelvben becsap a jelentése. A harapófogóval kell kihúzni belőle szólásunk a régi bírósági vallatások, kínzások emlékét őrzi. Ma akkor használjuk e szólást, ha nagyon nehezen lehet szólásra bírni valakit. A múlt század második felének politikai nyelvéből való a nem enged a negyvennyolcból szólás. Ma az elveihez makacsul ragaszkodó emberrel kapcsolatban emlegetjük ezt. Igen sok szólás őrzi a régi konyha és a különböző foglalkozási ágak emlékét. Minden lében kanál az egyik ember, a másiknak nincs sütnivalója, van, aki hosszú lére ereszti mondanivalóját, az okos ember pedig meg is tudja adni savát, borsát beszédének, aki pedig valamilyen kínos helyzetből nem tud kiszabadulni, benne marad

a pácban. Az egy bordában szőtték a régi takácsmesterségre, a hült helyét leli a vadászó életmódra, a cserbenhagy a tímárok nyelvére utal. Aki akadékoskodik, a kákán is csomót keres, aki időben nem végzi el feladatát, annak körmére ég a dolog, mint valaha a másoló szerzetes körmére égett a gyertya. Megmossák a fejét annak, akit megszidnak, a szigorú fegyelemre szoktatott gyereket pedig ráncba szedték.

E szólások jelentés tekintetében a szavakhoz hasonlítanak. A legtöbbet egy szóval is ki lehet fejezni. Mégsem egyértéküek teljesen a szavakkal. Ezek ugyanis az úgynevezett nyelvi kép közbeiktatásával fejezik ki a mondanivalót. A jelentésüket megértjük még akkor is, ha ez a kép már előttünk többé- kevésbé elhomályosult.

Jellemző ez a szólások egy másik csoportjára is, a szóláshasonlatokra. Ezek cselekvést vagy tulajdonságot hasonlítanak a mint kötőszó segítségével valamihez. Ritka, mint a fehér holló, ártatlan, mint a ma született bárány, szegény, mint a templom egere, ordít, mint a fába szorult féreg szóláshasonlatokban az említettekről alig-alig lehet, vagy van emlékképünk, mégis a hasonlítottat nagyon erősen megvilágítják, nyorfiósítják. A szóláshasonlatokkal pedig éppen ez a célja a nyelvnek.

Szólások, szóláshasonlatok ma is születnek, de mint minden új dolog, ezek is magukon hordozzák a szokatlanság bélyegét, még erősebben annak a rétegnyelvnek a bélyegét, amelyben keletkeztek. Ezért még kissé zsargon ízűek. Gondoljunk csak ezekre: elhúzta a csíkot, olajra lépett, egy brosúrával el van maradva, stb.

A szólások alkotóelemei más szavakkal nem cserélhetők fel, legfeljebb csak alkalmilag egészülnek ki más szavakkal, vagy vesznek fel különféle ragokat, hogy beilleszthetők legyenek a beszéd menetébe. Ezért is hatott az emlitett film mondata furcsán és szokatlanul, hiszen a megszokott szólás egy szavát a fordító mással cserélte fel.

Ba*hät Lá$sdé