Kelet-Magyarország, 1972. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-13 / 216. szám

Napjaink

Idejében

A milánóiak utódai

URH ÉS 05

1906 : a milánói győztesek.

Szenvedélyesen, éles hangon bírálta vezetője magatartását egy értekezleten az egyik felszólaló. Ügy éreztem, igaza van, amikor a mostanában sok helyütt fellelhető hibákra hívta fel a figyelmet, s értékes gondolatokat ébresztett: ideje ezekre felfigyelni, elkezdeni ezek irtását, mert ellenkező esetben gyom módjára szaporodnak.

Megkerestem a munkahelyén ezt az embert. Egy héttel azután, hogy elmondta a felszólalását, arra kért: ne írjak erről, nem olyan érdekes eset, mindennap találkozhatunk hasonlóval más vállalatnál is. S különben sem szeretne magának kellemetlenséget szerezni.

De hát akkor miért mondta el? — kérdeztem, mire a válasza az volt, hogy elmondta, mert nem tudta már elhallgatni, ami évek óta benne volt. Elmondta, aludt rá néhányat és közben megbánta. Mert végül is nem olyan rossz az ő munkahelyi vezetője. Ember, mint mindenki más. Hibái is vannak, de kinek nincsenek? És különben is: miért akaszkodjon össze azzal a nagyhatalmú vezetővel össze éppen ő? Miért nem jutott eszébe senkinek, hogy az évek során megvizsgálja az ottani állapotokat? Igaz, egyszer volt egy ellenőrzés, fel is tártak kisebb hibákat, de azután ezt nem követte semmi. Így hát most sincs értelme ennek az egésznek...

Van-e értelme, talaja, eredménye nálunk a bírálatnak? Megfelelő-e vajon közéleti légkörünk arra, hogy megmondjuk egymásnak a hibákat anélkül, hogy ezt bárki is személyes sértésnek venné, hogy ebből bárki is — vezető is és beosztott is — csak tanulhatna? Nyugodtan meg lehet kérdezni azt is, hogy jó-e ma a közélet táptalaja ahhoz, hogy őszinték legyünk égymáshoz egymás előtt is, snem csak a másik háta mögött merjük megmondani az igazságot?

Sok minden divatba jött mostanában. Nem a haj-, vagy a ruhadivatra gondolok ezúttal, hanem arra a divatra, amely bizony nem kevés gondot, lejtörést okoz vállalatoknak, pártszervezeteknek, gazdasági vezetőknek, beosztottaknak, s nyilvánvalóan az irányító párt- szervezeteknek is. Az például, hogy manapság nem divat bírálni. Helyesebben már csak akkor divat, amikor valaki olyan hibát követ el, amely legalábbis «ott, azon a helyen jóvátehetetlen. Ezt az embert azután — különösen ha már nincs ott a vezető beosztásában — már lehet kritizálni. Már lehet mondani róla akármit, mert egyrészt nem tudja, mit mondanak róla, s ha meg is tudja, már nincs lehetősége védekezni.

Így lenne mindenütt? Ez lenne napjaink tükre? Nyilvánvalóan minden általánosítás csalóka és hamis. Általánosítani ez esetben sem lehet, de van abban valami figyelmeztető, hogy nem figyelmeztetjük egymást a hibákra idejekorán. Van abban egy igen nagy adag veszély, hqgy hallunk valamit egyik-másik emberről, s a fülünk botját sem mozdítjuk emiatt. Csak akkor beszélünk már egymás dolgairól, ha az kikerülhetetlen, ha már késő...

Embereket helyeznek különböző beosztásokba. Közöttük olyanokat is, és olyan beosztásokba is, akikről már eleve tudjak, hogy nem felel, mert nem felelhet ott meg. Mert bár ez így nem igaz, tehát hamis, hogy cipész maradjon a kaptafánál, de nem kívánhatjuk el például egy agronómustól ,hogy gépipari üzemben is jól lásson el műszaki vezetői munkakört. S ha mégis oda helyezik az illetőt, ahová nincs felkészültsége, amihez nincs tapasztalata? Akkor — s erre is látunk példát — folyamatosan kezdik elkövetni a hibákat. A körülötte levők összesúgnak: nem vezet jóra ez a hozzá nem értés. Azután gyűlik a baj, gyűlnek az indulatok — s összejön a sok kisebb hiba egy naggyá.

Amit kijavítani már késő.

Nem azt akarom mondani, hogy ak egyes ember nem felelős magáért, a cselekedetéért. Még csak azt sem, hogy manapság olyan sok embert helyeznek felelős munkakörbe szakmai hozzáértés nélkül. Az egész eszmefuttatásnak az az értelme, hogy meggondoljuk, hogy jobban odafigyeljünk arra: kit, miért és hová ajánlunk, javaslunk. Hogy például egy embert, aki valahol már bebizonyította: teljesen alkalmatlan vezetőnek, ne javasoljunk egy másik hasonló vállalathoz vezetőnek. Vagy az! hogy menet közben vigyázzunk egymásra. Hogy szóljunk, amikor a gépkocsink az országút egyik oldaláról a másikra szaladgál, s ne várjuk meg, amíg nekiütközik a kilométerkőnek.

Ezért is kell vállalnunk a bírálat felelősségét. Amely talán nem mindig^ könnyű, s főképpen nem azonnal jelentkező hálás feladat. De távlatokban megéri, mert gyümölcsözik. Önmagunk nyugalmában, a jobb légkörben, közérzetben.

Nem utolsósorban az eredményesebb munkában.

R, J.

Arra jó néhány írásos és ásatás során feltárt bizonyíték szolgál, hogy hazánk jelenlegi területén már a római korban is voltak önkéntes tűzoltóságok. Pontosan nem tudni, hogy Nyíregyházán mikor alakult meg az első önkéntes tűzoltóegylet, az viszont már hozzátartozik a város történetéhez, hogy nem sokkal a századforduló után, 1906-ban Milánóban világraszóló sikert értek el a nyíregyházi önkéntes tűzoltók.

Az előzményekről csak annyit: az első egységes gyakorlati szabályok megjelenését követően (1890) gyakran rendeztek versenyeket az önkéntes tűzoltók között. Hazánk tűzoltói először 1900-ban vettek részt nemzetközi versenyen Párizsban — az ott tartott nemzetközi tűzoltó kongresszus alkalmából — szép sikerrel. A második nemzetközi szereplésre 1906- ban az olaszországi Milánóban került sor, ahol Magyarországot a nyíregyházi önkéntes tűzoitótestület képviselte — teljes sikerrel. Első helyezést értek el, s a bíráló bizottság „I. osztályú aranyéremmel” tüntette ki a nyíregyházi csapatot.

Így írt a sikerről a „Nyírvidék” korabeli, 1906. június 10-i száma:

„ .. városunknak nevezetes tűzoltó csapata képviselte Magyarország egész tűzoltóságát, a dicsőség tehát, amit szereztek, országos jelentőségű s ekként Nyíregyháza városára kétszeresen fényes. A közönség át is érezte ezt, s a versenytérről hazatérő tűzoltóinkat olyan lelkes fogadtatásban réeszítette, aminőben része még városunkban egy testületnek sem volt...”

Csaknem hetven esztendő telt el azóta, miközben Nyíregyháza a szó igazi értelmében várossá fejlődött. Mi a helyzet napjainkban, méltóak-e a régi dicsőséghez a milánói győztesek utódai?

Nemcsak az urbanizáció, hanem a századunkban felgyorsult technikai forradalom is — mondhatjuk — kedvező hatással volt a városi „tűzoltótestület” fejlődésére. Miközben szaporodtak a tűzvédelmi szempontból kritikusnak tekinthető veszélyforrások, tűzoltóságunk is nagy utat tett meg a kezdetleges kézi hajtású fecskendőktől a legmodernebb berendezésekig. Különösen jelentős változás következett be a felszabadulást követően, az állami — hivatásos — tűzoltóság létrehozásával. Államunk jelentős anyagi áldozatokat hozott és hoz azért, hogy az anyagi javak — köztük a társadalmi tulajdon — tűzvédelmi tekintetben is biztonságban legyenek. A nyíregyházi tűzoltóság — melynek működési területe messze túlnő a városon, a járáson, sőt gyakran a megyén is — rendelkezik mindazokkal a modern eszközökkel, amelyek a kármentéshez elengedhetetlenül szükségesek. A milánói siker kovácsainak utódai már-már hosszabb ideje URH-összeköttetéssel, állandó készenléttel őrködnek a város, a járás és a megye gyarapodó javai fölött, s ha megszólal a „05”. ma már nem az órákért, hanem a percekért, a másodpercekért folyik a küzdelem, mielőbb lokalizálni a tüzet, menteni a menthetőt. S ezt nem csupán vízzel, hanem — különösen az iparosítás nyomán — egyre gyakrabban porral és habbal.

Sokan úgy képzelik, a tűzoltónak csupán a tömlők összeszereléséhez kell értenie. Ma már ez a legkevesebb. Az építőipar robbanás- szerű fejlődése csakúgy, mint az ipartelepítés arra szorítja tűzoltóinkat is, hogy állandóan képezzék magukat, sajátítsák el a korszerű szerkezetek, s az ipari technológiák ismereteit. Csak így tudnak gyorsan és hatékonyan megbirkózni a veszéllyel. Különösen a vegyipari üzemek termelésének ismeretére van szükség, de az elektromosság széles körű terjedése, általánossá válása is szükségessé teszi, hogy a tűzoltók egy percre se essenek ki a tanulásból.

Tehát mit csinál a tűzoltó, ha éppen nem kell tüzet oltani? A válasz:

— Egészen a nyugdíjig tanul, méghozzá „nyári szünet” nélkül. Csak ilyen módon tudja a riasztásnál, hogy mi a teendője.

Azért a,köztudatban mégis csak a tüzet oltó bátor tűzoltót övezi a társadalom megbecsülése. A tűzoltót, aki vállalja a veszélyt, ha begyullad egy propán-bután gázpalack s nem tudni, mikor robban: neki mindent meg kell tennie a veszély elhárításáért. A tűzoltót, aki öreget vagy csecsemőt ment a lángok közül, s aki füsttengerben „fogja meg” a tüzet a magas bérház sötét padlásterében.

Viszonylag „.csendesek” a nyíregyházi tűzoltók mai hétköznapjai. Nincsenek várfagyasztó sztorijaik, csak becsületes helytállásaik. Tavaly például Nyíregyházán 54 tűzesethez vonultak ki — a közvetlen kár 200 ezer forintnyi volt, de a megmentett érték ennek a sokszorosa. Mindent egybevetve 1971-ben a megyében 282 tűzesetnél, 39 műszaki mentésnél voltak jelen, — ha a tűztől megóvott értéket próbáljuk kiszámítani, akár milliárdokra is rúgna.

Nemcsak a tűzeseteknél végeznek megfeszített munkát, sokat fáradoznak azon is, hogy a lakosságot felvilágosítsák a megelőzés tudnivalóiról. Szoros kapcsolatot tartanak fenn a hivatásosak a gyárakban, üzemekben működő létesítményi önkéntes tűzoltótestületekkel is.

A tűzoltóknak az a jó, ha keveset hallatnak magukról. Ez a jó mindannyiunknak is, mert épségben maradnak javaink, amit nehé2 munkával értünk el.

S ha mégis felröppen a „tűzmadár”, jó tudnunk, hogy a „05”-nél jól képzett, áldozatkész emberek állnak készenlétben menteni életet és értéket.

1972.,' korszerű technikával.

Szellemi ■. haszon

Czeged: szabadtéri játé'kok. Debrecen: vt^ rágkarnevál. Gyula: vár.iáíékok. Nyírbátor : zenei napok.

„És Nyíregyháza?”

Elég sokan vannak városunkban, akik mind gyakrabban kérdezik ezt másoktól és önmaguktól. Mi tagadás, alök így kérdeznek, azok egy kicsit irigyek is az előbb csupán a példálózás kedvéért felhozott városokra. Ám ez az „irigység” egyfajta megbocsájtható jele a városszeretetnek, a lokálpatriotizmusnak. Bármennyire is fiatal város még Nyíregyháza — még csak most közeleg megyeszékhellyé nyilvánításának ICO. évfordulója —, s bármennyire sokan vannak is, akik csak n - hány éve vallják magukénak (s nem csupán lakóhelyüknek) Nyíregyházát, — egyre több azoknak a száma, akik szeretnék felsorakoztatni ezv. a települési is az ország nagyobb városaihoz, patinás településeihez. Mondjuk ki elöljáróban, hogy nem valamiféle olcsó önmutogatásról van itt szó, hanem arról, hogy az évek hosszú során, temérdek fáradtsággal, küzdelemmel igazi várossá váló Nyíregyházát ismerjék meg jobban hazánkban: ismerjék meg lakóit, azok szorgalmát és tehetségét.

Mondhatjuk, hogy Nyíregyházán nincs semmi? Aki ezt állítja, nem tárgyilagos. Különösen az utóbbi években lehettünk tanúi néhány olyan rendezvénynek, anjely joggal mondhatjuk, túlnő a város határain és hanem is vív ki magának nemzetközi rangot, mégis oda figyel azokra az ország. Minden évben jelentős tömeget mozgat meg és v'ándékozza meg a város lakóit ériékes programokkal a Nyíregyházi Művészeti Hetek. Ennek során például már többször volt városunkban filmősbemutató, ankét a művészekkel, írók vendégeskedtek nálunk, találkoztak a közönséggel. Ugyancsak jelentős tömegeket vonz és már rangot vívott ki magának a Nyíregyházi Pedagógiai Napok rendezvénysorozata. S ha még mindehhez hozzávesszük, hogy a Nyírségi Ősz. valamint a Műszaki Napok több eseményének is Nyíregyháza ad helyet, akkor máris kitűnik: nem is olyan eseményszegény ez a város.

— De nincs igazán országos rendezvényünk — kontráznak erre sokan. Aztán garmadával '„szórják” a tippeket, hogy milyen események váltanák ki a még nagyobb érdeklődést, állítanák az országos érdeklődés fókuszába Nyíregyházát, ha csupán egy pár napra is. Vannak ezek között reális és túlzó elképze lések. Akadnak, akik el tudnák képzelni, hogy Nyíregyháza legyen például egy országos népi zenekar fesztivál színhelye. Mások mindén évben megrendeznék itt az országos „Jonatan- vásárt”. Aztán a túlzók rendezzék meg Nyíregyházán az ország hobbystáinak találkozóját. (S aki a humorát is beviszi a javaslatok közé. ezt javasolja: „Budán csak egyszer voit kutyavásár, Nyíregyházán miért ne lehetne minden évben?”)

Cúly ózhatjuk a rengeteg javaslatot, ^ amelyből mosi csupán nénány példát ragadtunk ki, de a lényeg ugyanaz marad: egyre több a türelmetlen városlakó, aki szeretne minél több idegent idecsalogatni, mert — mint azt sokan mondják, s nem is tévednek — ez több irányban jótékony hatással lenne a városra is. Vannak aztán, alök azt is hiányolják, hogy Nyíregyháza még nem „lépett” porondra a fővárosban, nem mutatkozott még be, mint több vidéki település. Ez is igaz, ez is reális igény.

A mérsékeltebbek viszont így érvelnek, miért van szükség arra, hogy jelentős pénzbefektetéssel, „minden áron” mutogassuk magunkat országnak-világnak. Egyesek ezt már csaknem hivalkodásnak tekintenék, s azt mondják: szépüljön, gazdagodjon csak ez a város csendben, észrevétlenül.

Ha visszaidézzük nagy várospolitikusunk, a nemrég elhunyt Erdei Ferenc 1936-ban tett megállapítását a város ismertető jegyeiről, akkor abban azt is felfedezhetjük, hogy egy-egy ilyen település nem csupán lakó- és munkahelye a benne élőknek, hanem közösségé formálója is. Már most aligha vonható kétségbe, hogy ennek az utóbbi funkciójának Nyíregyháza is sokkal inkább meg tudna felelni, ha a ma még sokszor szétaprózódó erejét egyebek között egy ilyen országos jelentőségű rendezvényre is összpontosítania kellene. Csakhogy jön az ellenkérdés: „Nincs nekünk elég bajunk? Vegyünk még egy ilyet is a nyakunkba” ? Hát, bajunk az van elég, s ezek nem is olyan gyorsasággal ritkulnak, szűnnek meg, mint ahogyan azt szeretnénk. De ez nem ad felmentést az alól, hogy kilépjünk saját közigazgatási határunkból, hogy ablakot nyissunk az országnak városunkra, hogy itt is több idegen forogjon, s vigye el hírünket a szélrózsa minden irányába. Nyíregyházának is van mai- mivel dicsekednie, ezt egyre sűrűbben elmondják helyettünk a városon áthaladók, vagy az ideérkezők.

A/findezeken túl helytelen volna bármely ’■*' országos hírű rendezvény értékét forintokban és a vendéglőkben elfogyasztott éte- lek-italok árában mérni. Az ilyen események haszna mindenekelőtt szellemi haszon. Éppen ezért nagyon is jól meg kell fontolni minden próbálkozást, s korántsem arra kell törekednünk, hogy valamiféle unicum-rendez- rendezvényt, vagy valamilyen olcsó különlegességet ragasszunk a város nevéhez. Erre semmi szükség nincs. Sokkal inkább érdemes azon elgondolkodni, hogy miként lehetne letisztítani, kristályosítani például a Nyírségi Ősz rendezvényeit, úgy, hogy Nyíregyházára ne csupán a Tölgyes-beli ökörsütés miatt siessenek az idegenek, hanem azért, mert itt maradandóbb élményben lesz részük.

Angyal Sándor