Kelet-Magyarország, 1972. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-24 / 226. szám
«. oldal KELET-MAGYARORSZAÖ - VASÁRNAPI MELLÉKLET 1972. szeptember 21. NÉQYSZER EQY Szlovákiai festőművész emlékkiállítása Nyírbátorban Betörő A rabló már hetek óta a Nagyáruházban őgyelgett. Vett is egy-két apróságot, hogy viselkedése ne legyen feltűnő. De közben a terepet figyelte. Végre egy délután, amikor legzajosabb a forgalom — s a detektívek figyelmét a kisstílű zsebkendőtolvajok is lekötik — besurrant az áruház raktárába. Üres ládatornyot húzott maga elé. Amö- gött, a falhoz tapadva várta ki az idejét. Aztán éjféltájban kisétált rej tekéből — s övé volt az egész épület, mind a hat emeletével, az emeleteken legalább hatvan árucikkosztállyal, és az osztályokon a mérhetetlen értékű készlettel. Egyedül volt e rászakadt gazdagságban, mint Adám a bűnbeesés előtt. Már nem érzett semmi félelmet — legfeljebb a bőség zavarát. Úgy döntött, hogy először az ékszerészek utcáját keresi fel, és megtörni a zsebét drágakövekkel. De a raktárt a játékosztály mellett rendezték be. S amikor a rabló előbujt magányából — pillantása egy gyönyörű villanyvonatra esett. Ez lett később a veszte. A rablónak ugyanis példátlanul mostoha gyermekkora volt; iszákos apa, korán elhunyt anya, kilenc testvér. Ö is, akár a többiek, száraz kenyérhéjat rágott gyermekkorában. Ki vett volna hát játékszereket neki? — örült, ha egy Frank-kávés dobozt húzhatott maga után a porban, zsinegre fűzve. A rablónak nem volt gyerekszobája. Villanyvonata sem volt soha, természetesen. Ezért most nem tudott ellenállni a kísértésnek. Mihelyt a gyönyörű játékszert megpillantotta, valami ősi vágytól hajtva, tüstént lerakta a földre: egyszer, csak egyszer legyen még része az elmulasztott gyermekkori élvezetben! Békápcsolta az áramot, — és önfeledten figyelte a körbe-körbe száguldó kocsikat. „Jaj, de szép!... Jaj, de szép...!” Észre sem vette, hogy közben reggel lett. Az áruházba érkező takarítónők találtak rá — amint a padlón kuporogva a villany- vonattal játszik. A takarítónők persze azonnal értesítették a rendőrséget. Az angol A szomszédék kislánya boldogan újságolja, hogy megkérték a kezét. — És ki a vőlegény? — kérdezem. — Hát nem tudja? — Nem én. — Képzelje. Egy angol! Ott áll mellette az édesanyja is. Bohus Ernőné, a Knézics utca tízből. És boldog. És az ő szeme is ezt reklámozza: „Képzelje, egy angol!” Én pedig legszívesebben így szólnék: „Kedveseim! önök, ugyebár, azt hiszik, hogy ezzel a szóval mindent elmondtak: egy angol. Ha az illető történetesen magyar lenne, további felvilágosítással szolgálnának. Közölnék a szépreményű úriember életkorát, foglalkozását, származását, külső és belső előnyeit — mert mindezt fontosnak tartanák. Esetleg elejtenék, hogy az illető kopasz is egy kicsit, sajnos. De egy angolnál: elég az ő angolsága. Jóllehet komoly értesüléseim vannak arról, hogy Angliában több millió angol él. És a több millió angol — föltételezem — nem egyforma: akadnak közöttük nagyon öreg angolok is, továbbá csúnyák, ostobák és kedélybetegek, egyik barátom szerint még félfülű angolok is vannak, ami, ugyebár. nem előny; sőt, némely angolok csatornatisztítással foglalkoznak, mert a csatornákat Angliában is ki kel! tisztítani. Perverz fantáziámmal tehát el tudok képzelni egy hatvanöt éves, kopasz, bárom osztályt végzett és négyszeresen elvált csatorna- tisztítót, hat neveletlen gyermekkel; aki kleptománia miatt ráadásul el is volt ítélve. De remélem, nem ő a boldog vőlegény.”Igen, ezt mondanám, ha az ember mindent elmondana, amit gondol. De az ember jólnevelt, és így szól: — Nahát! Igazán? Egy angol? Gratulálok! És megy tovább. Mélypont Tudod, mi a mélypont? Hajnalban baktatsz hazafelé, valami sötét, külvárosi mellékutcán; üres a járda, fáj a fejed, köd van; nyirkos a kabátod, talán az eső is esik; s már egyfolytában szidod magad, hogy megint elbuktál: mi szükség erre? Miért nem maradtál otthon? De akkor észreveszed, hogy egy nő ballag előtted az utcán. Jóra- való nő nem lehet; azok ilyenkor alusznak, vagy betájolva, mereven sietnek előre... Egyébként az arcát nem látod, csak a hátát meg a lábát, de ennyi is elég, ehhez az alakhoz aligha tartozik valamirevaló fej, amit érdemes megnézni. A háta görbe és alighanem kicsit puklis is. -Igen, ez a nő maga a két lábon járó szerencsétlenség: egy ellen Mona Lisa, a természet öngólja, a teremtés gik- szere. Életkora? Kora nincs. Az abszolút szépség és az abszolút rútság mindig kortalan... Mondom, egy nő megy előtted az utcán. Lassan megy, nem siet, ráért, tudja, hogy rajta már csak a csoda segíthet. S ekkor hirtelen eszedbe jut: mi történnék, ha ez a csoda te lennél? Ha leszólítanád... . Nem mintha akarnál tőle valamit — Egek Ura! —, csak szánalomból, emberi könyörületből, meg azért, hogy megbüntesd magad. Elvégre ő is ember — bármi volt a foglalkozása —, neki is lehet egyszer egy jó napja. Hadd örüljön. Te pedig úgysem érdemelsz kíméletet. Legalább szembenézel a valósággal; itt tartasz, vén tekergő, az ördög kibicsaklott húgánál, ide süllyedtél!... Ezt gondolod, s még tétovázol, még pár perc kegyelmet adsz magadnak, aztán nekilódulsz, és — múltad, jelened, jövőd; egész léted keserves szégyenére — a nő mellé lépsz: „Bocsánat — mondod halkan és tisztelettudóan, az illemkódex idevágó bekezdése szerint. — Bocsánat, nem zavarom...?” Meglepődést vársz. Hálát. Talán kézcsókot is. De a nő rád néz, végigmér tetőtől talpig, fölbecsül, s rádvillantva szörnyű viplafogait, így szól: — Mit képzel?! — Majd némi gondolkozás után: — Strici! Kritikusok figyelmébe Ugyanazt a tárgyat nagyon egyszerűen és nagyon bonyolultan is meg lehet fogalmazni. Ízlés dolga, hogy ki melyiket választja. íme egy példa: „Egy henger alakú, alsó végén hegyes testtel, bal mellső végtagom rögzítése és jobb karom merőleges irányú mozgatása révén, erős, ütemes nyomást gyakoroltam egy mesterséges kövekből, kötőanyaggal létrehozott szerkezetre, s így megtörve a felület ellenállását, lehetővé tettem, hogy a henger alakú test az emberi lakhelyek körülzá- rására szolgáló szerkezetbe behatoljon, s ott tartós, szilárd helyzetet foglaljon el.” Ez a megfogalmazás fárasztó ugyan, de célravezető: a szerző szakértelmét, alaposságát, szellemi munkabírását bizonyítja. De túlzott szerénységem, lustaságom, valamint az idő rövidsége néha a könnyebb megoldásra csábít. Ilyenkor így fogalmazok: „Egy szöget bevertem a falba.” Galsai Pongrác Rangos képzőművészeti tárlat színhelye ismét a nyírbátori Báthori István Múzeum: szeptember 24-én, délelőtt 11 órakor dr. Pogány ö. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója nyitja meg Szabó Gyula csehszlovákiai festőművész emlékkiállítását. A Nemzeti Galéria főigazgatója ismerteti a közönséggel a csehszlovákiai képzőművészet egyik legmarkánsabb alakjának munkásságát, akinek műveivel korábban a Nemzeti Galéria látogatói is találkoztak. Az emlékkiállításon szereplő művekről és Szabó Gyula munkásságáról a rendkívül vonzó katalógusban azt olvashatjuk: a sokoldalú tehetségek közé tartozott, aki nemcsak festett, hanem a szlovákiai magyar irodalom egyik legjelesebb költőjeként tartották számon. Szabó Gyula szövegben, versben mást és másként dolgoz fel, mint festményben, grafikai alkotásban. „Oly tévedhetetlenül váltogatja műformáit, hogy soha nem keveri össze a közlés módjait. Tévedhetetlen biztonsággal választja ki, miről hogyan beszéljen, miként feleljen a társadalmi igényre, merre tájékozódjék a stílustörekvések között, ha kételyeiről, megérzéseiről kell vallania.” Pogány ö. Gábor mondja róla többek között; a legjellemzőbb Szabó Gyula művészetére, hogy rengeteg közlendője Van, az emlékek, élmények, elképzelések szüntelen áradása minduntalan észlelhető alakot ölt munkálkodásában, pihenéstelen szellemi nyugtalansága nem marad határozatlan lelki állapot, de hőfokának arányában egyúttal már a műfaji formálódás folyamatát is megindítja. Az ilyen festőnek, grafikusnak nem megoldhatatlan probléma a művet szerves egységgé ötvözni, az alakítást tartalmassá tenni, az öncélú intellektuális játékokat, stiláris kísérleteket elkerülni. Szabó Gyula 1907. június 8-án született Budapesten, hosszabb-rövidebb megszakításokkal Losoncon élt. A középiskola befejezésével édesapja szoba-, templom- és címfestő műhelyében segédkezik a soktagú család eltartásában. Dolgozik és magánúton továbbtanul. Martinban és Prágában plakáttervezést tanul, s a pályázatokon előkelő díjakat nyer. Dolgozik, tanul, reménytelen helyzete, hontalansága keseríti. Súlyosan megbetegszik, munkái, írásai jelentős részét elkeseredésében elégeti. 1936-ban gyűjt annyi erőt és hitet, hogy újra keményen munkához lát. Ékkor készülnek el az „Ingyen leves”, „Munka nélkül”, „Mosónők”, „Anyámnak konyha, nékem műterem”, „Kártyázok”. Golgota”, „Levágott fejű önarckép” és más kiváló képei. Nehéz körülmények között kiállításra készül, Pozsonyban 1937-ben a Masaryk Akadémia és a Magyar Tudományos és Művészeti Társaság rendezésében megnyílik első kiállítása. Felfigyelnek rá, csekély ösztöndíjat is kap, amelyből párizsi tanulmányútra megy. Párizsban tovább tanul, dolgozik, fest. Életútja, munkássága hányatott volt, de műveivel gazdag hagyaték maradt az utókorra. Művészi hitvallása: „Modern csak az a gondolat, mű lehet, amely az összes értékeket megtartja, minden irányban, és azt gyarapítja”. 1955-től minden fontosabb bel- és külföldi kiállításon, biennálén rész* vesz: Szovjetunió, NDK, NSZK, Lengyelország, Svédország, Dánia, Finnország, Anglia, Sváíc. Olaszország, Irak. Kuba, Kína, Jugoszlávia. Munkái több neves múzeum, gyűjtemény birtokában vannak. Pozsony: Szlovák Nemzeti Galéria. Prága: Nemzeti Galéria. Leningrad: Ermitázs. Stockholm: Királyi Akadémia. Bécs: Albertina. Berlin, Lipcse, ■ München, Hamburg, Kuba múzeumaiban. Nyírbátori emlékkiállítása — melyen a művész özvegye is részt vesz — gazdag áttekintést nyújt Szabó Gyula munkásságáról. A tárlatot N. Pénzes Éva művészettörténész, a Nemzeti Galéria tudományos munkatársa rendezte. A megnyitón közreműködik a Nyírbátori I. sz. Általános Iskola énekkara, Leitner Mária tanár vezényletével. Nyelvi torok \ A névelők használatáról Hétfőn Kodály Székely fonó című egyfelvonásos daljátékának előadásával megkezdődnek az idei budapesti művészeti hetek. A zenei program kiemelkedő esemé. nyének ígérkezik a moszkvai rádió és televízió ének- és zenekarának, a bécsi filharmonikusoknak és a szófiai szimfonikusoknak a vendégszereplése. A kamarazene kedvelőinek különleges élményt ígér az a négy részből álló sorozat, amely neves előadók tolmácsolásában Kodály kamarazenéjét szóÉles csengetésre ébredt. Alomtól bódult nehéz fejjel kaparászott a papucsa után és magában a díjbeszedőt átkozta, akinek mindig ilyen korán jut eszébe vizitelni. Nagyon csinos, húsz év körüli lány állt az ajtóban. Maxikabátja prémekkel díszítve, barna haja kis kontyba csavarintva a fején. Nagy szeme, festékkel még nagyobbra húzva és valamilyen furcsa illatú parfőm lengte körül. — A Halál vagyok! — mondta egyszerűen, aztán finom eleganciával, mellével kicsit a férfi karját érintve besimult az ajtón. A férfi megrázta a fejét, mintha elfogadhatóbbá akarná rendezni a hallásra. — Mit mondott?! — kérdezte a hosszú kabátból nyugodt mozdulatokkal kibontakozó nőtől — Bemucatkoztam — mosolygott rá a nő és leült a heverőre. Kényelmesen befészkelte magát a díszpárnák közé. Piros műbőr forrónadrágot viselt, rojtosat. — Igen — nézett rá merev tekintettel a férfi — de mintha egészen furcsa nevet mondott volna. Azt hiszem, laltatja meg a Zeneakadémián. A baiettprogramok műsorán Kodály, Bartók, Lajtha, Hacsaturján, Sztravinszkij művekre írt táncjátékok szerepeinek az Állami Operaház, a Pécsi Baléit és a kubai nemzeti baleti előadásában. Az október 5—12. íg tartó ünnepi filmhéten egyebek között a „32 nevem volt” című magyar, a „Bohócok” című olasz, a „Fekete tollú fehér madár” című szovjet, a „Joe Hill bandája” és a „Csajkovszkij” című szovjet filmeket vetítik. TÓth-Máthé Miklós: nem jól értettem. Megismételné? —■ A Halál vagyok! — mondta a nő és hosszú ujjaival végigzongorázott a combján. — Megkínálna egy cigarettával!? A férfi odanyújtott egy doboz Fecskét. — Külföldi nincs? — vett ki egyet a nő és változatlanul, kicsit gúnyosan mosolygott a megdermedt férfin. — Tüzet nem ad?! — De ho ... hogyne... parancsoljon! — a férfi kezében kattant a gyújtó. — Ne nézzen úgy! — fenyegette meg a nő. — Mint aki még sosem látta a Halált! Ja, igen, persze — nevetett fel — még valóban nem! — Kérem... — kezdte a férfi — én nem vagyok semmilyen viccnek az elrontója, értem a humort, de most már mondja meg őszintén, Az elmúlt hetekbe.: nagyon sokszor ültünk a televízió előtt, a rádió mellett, nagy izgalommal néztük az olimpiai eseményeket, hallgattuk a közvetítéseket és a szakértői véleményeket. A nagy izgalmak között jó néhány nyelvhelyességi hiba került a riporterek közvetítésébe, a szakemberek nyilatkozataiba. Nem ütköztünk meg ezeken, hiszen aa ember felindult érzelmi állapotban nem igen szokott helyesen és jól fogalmazni. Egy gyakran visszatérő hibát mégis szóvá kell tennünk, már csak azért is, mert a mindennapi beszédben nagyon sokszor elkövetjük. Ez a hiba a névelők helytelen használata. A magyar nyelvnek pedig egyik legérdekesebb jellemzője az a mpd, ahogy a névelőket használja, ahogy ezekkel a halározottsá<rot és a határozatlanságot kifejezi. Nagyon pontos és finom értelmi és stiláris hatásoknak lehet a névelő'használat a forrása. Sajnos, a mindennapi beszédben nem sok gondot fordítanak erre az emberek, nem élmelyik barátom van a tréfa mögött?! — A tréfa mögött?! — kérdezte komolyra vált arccal a nő. — Azt hiszem Ön nincs tisztában a dolgokkal. ..! A halál nem ismer tréfát és én amint már említettem, a Halál vagyok! A külső ne tévessze meg — húzta föl a szemöldökét —, a Halál néha tetszetős formát is ölthet! — Kicsit lejjebb húzva a pulóverét, feszesre tornyozta a mellét. A férfi odapillantott, majd a hosszú combokat nézte és magában arra gondolt; az ilyen halál ölelése valóban nem lehet kellemetlen. — Na jó, úgy látom, maga ragaszkodik a vicchez, bár egy kicsit morbid, nem gondolja?! Azonkívül azt Is közölnöm kell, hogy nincs érzékem a misztikus dolgokhoz. nek a névelő adta lehetőséggel, vagy rosszul használják. Most csak néhány fontosabb szabályra hívom fel az említett közvetítések hibáinak, kijavításával az olvasók figyelmét. A következő mondatok hangzottak el a közvetítésekben az olimpia idején: „Most jutnak tizenhat közé”, „Döntőbe jut valószínűleg NDK és Szovjetunió”, Amikor a Bragina befutott a célba...”, „... egy nehéz ellenfél lesz”. A határozott névelőt, az „a” vagy ..az” szócskát használnunk kell akkor, ha nem főnévi szófajú szó főnévi szerepben áll. Az első mondat tehát helyesen így hangzik: „Most jutnak a tizenhat közé”. Az efféle mondatokban: „Milyen lesz a ma művészete?” Nembánomra jön a bánom”, „Az öt után a hat következik” a ma határozószót, a1 bánom igét, és az öt és a hat számneveket éppen a névelő főnevesíti. Az egyetlen egyszerű vagy összetett szóból álló, jelző nélküli országnevek nem kapnak névelőt, a SzovjetLeült a fotelbe, szemben a nővel. Kis ideig nézték' egymást, aztán a férfi megszólalt. — Tulajdonképpen, miért jött hozzám?! — Magáért — mondta nyugodtan a nő és forrónadrágján eligazgatta a rojtokat. A férfi nagyot nevetett. — Maga színésznő? — A Halál vagyok, mondtam már! — Idefigyeljen halálka, hagyjuk most már a viccet! Tudni szeretném, ki maga, ki küldte és miért?! A nő keresztbe rakta a lábát, az egyik diszpárnát az ölébe vette, mint egy gyereket, paskolta, simogatta, megfricskázta a fülét. — A nagyapja üdvözletét hozom — közölte aztán — annak idején őt is én vittem el! — Na, ne mondja! A unió és a több szóból álló országnevek, illetve a betűszóvá rövidített változatuk mindig névelősek. A „Döntőbe jut valószínűleg az NDK és a Szovjetunió” mondatnak ez a helyes formája. A jelző nélkül használt személynevek az igényesebb nyelvhasználatban általában névelő nélkül szokásosak. Tehát helyesen „Amikor Bragina befutott a célba...” A kevésbé választékos társalgási nyelvben nagyon terjed a személynevek előtt a névelő használata. Igaz, a keresztneveknek családias, illetőleg népies hangulatot kölcsönöz, mégis az igényes köznyelv elkerüli. Az utolsó példánkban felesleges az egy határozatlan névelő használata. A magyar, ellentétben a némettel és más nyelvekkel, a főnévi állítmány elé nem teszi ki a határozatlan névelőtt. „X. nehéz ellenfél lesz”, és nem „... egy nehéz ellenfél lesz”. Aki szépen akarja beszélni nyelvünket, vigyáz a névelők helyes használatára is. Bachát László nagyapám még hál’ istennek él, most töltötte be a nyolcvanötödik évét! — Akkor a dédapja gondol magára szeretettel — helyesbített a nő — nagyon kedves öregúr, a múltkor megcsipkedte az arcomat és ajánlatokat tett. — Na most már elég! — állt fel a férfi és a telefonhoz lépett. — Mindennek van határa! — Hová akar telefonálni? !— A rendőrségre! A nő lassan felemelkedett, majd szorosan a férfi elé állt. — Miért? A férfi nem felelt, tárcsázni kezdett. A nő lassan kivette kezéből a telefon- kagylót, visszahelyezte, majd hosszú karjait a férfi nyaka köré fonta. — Ha megcsókollak — súgta — akkor meghalsz! Te még aránylag fiatal vagy, nem félsz?! — Egzaltált kis lotyó — gondolta a férfi — ilyennel még életemben nem találkoztam ! — Te vagy a legszebb halál — mondta — csak azt nem értem... A nő lecsókolta a mondái Hétfőn megkezdődnek a budapesti művészeti hetek CÉZÁR MEGF ÜRDIK
