Kelet-Magyarország, 1972. augusztus (32. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-09 / 186. szám

f. S' ELET MÄÖYARÖ'R«!'? í <*! SWS. áügSszfcs 1. KOMMENTÁR Négyszögű háromszög Tanaka Kakuei, Japán új miniszterelnöke, újságírók­kal beszélgetve maga jelen­tette be a hét elején, hogy személyesen Kínába utazik, mégpedig már szeptem­berben. Érdekes fordulata ez az ázsiai politikának, mert nyil­vánvaló, hogy a Tanaka-út előjátéka lesz a diplomáciai kapcsolatok felvételének a Kínai Népköztársaság és Ja­pán között. S ha meggondol­juk, hogy Japán és Kína kö­zött a diplomáciai kapcsola­tok több, mint 40 éve meg­szakadtak („hivatalosan” még ma is háborúban állnak ( egymással), akkor érzékeljük a fordulat jelentőségét. Csakhogy mindazok az or­szágok, amelyek eddig felvet­ték a diplomáciai kapcsolato­kat Pekinggel, egyben meg­szüntették diplomáciai kap­csolataikat Tajpejjel, vagyis Tajvannal. Ezt Tanaka is tudja, hétfői sajtóértekezle­tén említette is, bár hozzátet­te: Tokió virágzó kereskedel­mi kapcsolatokat tart fenn Tajvannal és ezeket az üz­leti kötelékeket a jövőben sem szeretné elveszíteni. Annál többet szeretne nyerni — mármint ugyancsak gazdaságilag, mégpedig a Kínai Népköztársasággal való kapcsolatainak normali­zálása révén. Köztudomású, hogy a japán ipar és külke­reskedelem expanzív termé­szetű (van is mit kínálnia), s hogy a „nagv szövetséges”, az USA, az utóbbi időben igyek szik mind több nehézséget gördíteni az Egyesült Álla­mokba áramló japán áruk elé. A New York Times hétfői számában külön cikket is kö­zöl a japán—amerikai kap­csolatok megromlásának okai­ról. Különösen a legutóbbi kereskedelmi tárgyalások ku­darcát emeli ki és megálla­pítja: „A két ország közötti kölcsönös meg nem értés majdnem akkora, mint a Csendes-óceán.” Nyílván ez is oka annak, hogy hétfői sajtómegbeszélé­sén Tanaka pekingi útja mel­lett még egy utat jelentett be, hangsúllyal: a Nixonnal au­gusztus 31-re tervezett tár­gyalását. Az eddigi USA—Japán— Tajvan háromszöget tehát a piacokra, áruinak elhelye­zésére éhes Japán úgy lát­szik, négyszöggé akarja bőví­teni, a Kínai Népköztársa­sággal való jó viszony helyre- állításával. Kérdés, sikerül-e majd Tokiónak egyszerre annyi vasat a tűzben tarta­ni, amennyit szeretne. Mert igaz, hogy Japán „nagy szö­vetségese”, az Egyesült Álla­mok, nem helytelenítheti To­kió közeledését Pekinghez, hiszen legutóbb maga is ezt tette. Viszont — nem utolsó­sorban — azért tette. hogy gazdaságilag behatoljon a kínai piacra és alighanem nem venné szívesen, ha ott túl erős japán konkurrenciá- val kellene megküzdenie, A Köiel^Kelet hírei Moszkva: Jehia Abdel Ka­der, Egyiptom moszkvai nagykövete kedden hazare­pült, hogy kormányával ta­nácskozzék. A moszkvai nagykövetség közlése szerint Kader egy hetet tölt Kairó­ban. ★ Damaszkusz: Sakur tábor­nok, a szíriai fegyveres erők vezérkari főnöke a Dzseis As-Saab című folyóirat ha­sábjain hangoztatta, hogy a megszállt területek felszaba­dítása a szíriai haderő min­den katonájának és tisztjé­nek legfőbb gondja. ★ Beirut: A palesztin felsza- badítási szervezet vezetőihez közel álló beiruti A1 Anvar szerint új, radikális, marxis­ta programot hirdető palesz­tin gerillaszervezet alakult. Ez — a lap legalábbis így tudja — bírálja a jelenlegi főparancsnokságot és azt vallja, hogy az eddigi szer­vezetek zsákutcába kerültek. LONDON Szträjkörök és rendőrök összecsapása Az angliai országos dokk­munkássztrájk tizenkettedik napján a kivezényelt rendőr­ség sztrájkőröket támadott meg a kelet-angliai partvi­déken, Scunthorpe város egyik magánkézben lévő ra­kod óállomásán. Az összetűzések először hétfőn robbantak ki, ekkor a rendőrség 17 dokkmunkást letartóztatott. A helyi mun­kások kedden is felállították sztrájkőrségüket, s a környe­ző városok kikötői dolgozói is segítségükre siettek. A negyvenegynéhány sztrájktörőt 400 rendőr vé­delmezte. Záporoztak a tég­lák, záptojások a kikötőből elinduló teherautókra. Hat rendőr megsebesült, hat munkást letartóztattak. Az angol kormány kedden újabb minisztertanácsi ülésen tárgyalt arról, hogy mikor vet be katonákat a dokk­munkássztrájk letörésére. Felvételét kérte az ENSZ-be a Bengáli Népi Köztársaság A Bengáli Népi Köztársaság kedden hivatalosan kérte fel­vételét az ENSZ-be, közölte Daccában Abdusz Szamad Azad külügyminiszter. A fel­vételi kérelmet táviratban küldték meg Kurt Waldheim­nek, az ENSZ főtitkárának, miután a minisztertanács meghozta döntését, amelyet a jelenleg Londonban tartózko­dó Mudzsibur Rahman sejk, a Bengáli Népi Köztársaság mi­niszterelnöke jóváhagyótt. Fasiszta merénylet Nápolyban Ismét fasiszta merénylet színhelye volt hétfőn Nápoly, ahol pokolgép robbant Meli- to kerület egyik kommunista párti körzetében. A dél­olaszországi nagyvárosban két nap leforgása alatt im- rr\í* a harmadik bomba rob­bant fel; mindhármat az Olasz Kommunista Párt és más haladó szervezetek he­lyiségeiben rejtették el. A robbanás súlyos károkat okozott és pánikhangulatot idézett elő az álmukból fel­vert lakosok között. A városi tanács rendeletére nagysza­bású tömegtüntetést tartot­tak tiltakozásul a szélsőjobb- oldali elemek terrorakciója miatt. Bresciában hétfőn ismeret­len merénylők, gyújtóbombát hajítottak a Questura épüle­tére. Pakisztán szabadon bocsátja az indiai foglyokat A pakisztáni kormány úgy döntött, hogy szabadon enge­di azt a 685(1 indiai állam­polgárt, akik az 1971 decem­beri indiai—pakisztáni hábo­rú idején estek pakisztáni fogságba — jelentette be kedden a pakisztáni külügy­minisztérium szóvivője. Nyilatkozatában a szóvivő hangsúlyozta, hogy1 kormá­nya az intézkedést „egyolda­lúnak tekirttfi '* és- • semmiféle viszontakciót nem vár el az mdiai kormánytól.” A pa­kisztáni kormány döntése összhangban áll a Szimlában aláírt pakisztáni—indiai megállapodással — tette hoz­zá végezetül a szóvivő. A genfi leszerelés keddi ülése Wlodimierz Natorf, a Len­gyel Népköztársaság képvise­lője, a genfi leszerelési bi­zottság keddi ülésén felszóla­lásában külön kiemelte a le­szerelési világkonferencia megtartásának fontosságát. Külön kiemelte a szovjet— amerikai SALT-megállapo- dást, valamint az európai biz­tonsági és együttműködési értekezlet előkészületeinek je­lenlegi állapotát. Natorf sze­rint a leszerelési világkonfe­renciát 1974-re lehetne össze­hívni, méghozzá Genfbe, s utána három-négy évenként kellene tartani hasonló fóru­mokat;. A lengyel delegátus hangoztatta: a világkonferen­cia sikerének egyik feltétele, hogy az egyetemleges legyen. Joseph Godber brit küldőt! megismételte a vegyifegyve­rek eltiltásával kapcsolatos angol álláspontot és kijelen­tette, hogy ennek a problémá­nak a megoldására a jelenlegi szakaszban nem lát realitást. Garcia Robles mexikói kül­dött a leszerelési bizottság át­szervezésének kérdésével fog­lalkozott. Galgócxi Erzsébet PÓKHÁLÓ 20. Az öreg abban a pillanat­ban az irodában van — ta­lán hallgatózott az ajtó előtt. Géza pénzt nyom a marká­ba. — Hozzon egy üveg pálin­kát! De siessen! Visszaül az íróasztalához, bámul maga elé. Selyem Zsiga lép az irodá­ba. Udvarias, szerény. — A területi szövetség nem helyesli az elbocsátásomat. Itt a levelük. Géza nem nyúl a levélért. Töprengve nézi Zsigát. Végül elszánja magát. — Intézd el, hogy állítsák le ezt a vizsgálatot. — Hogy tudnám én ezt el­intézni? — kérdezi Zsiga ri­adtan. — Gondolom. Csegei elv­társon keresztül. Zsiga nem ért semmit. így aztán nem is hisz abban, hogy el tudja intézni. — Ez a feltétel? — kérdezi csalódottan.' — Ez — feleli Géza komo­ran. Zsiga csalódottan zsebre gyűri a levelet. Csorvás irodájában Müllert kérik a telefonhoz. Pista bácsi most ad be két üveg harma­tos sört. A kupakok már meg vannak rajtuk lazítva. Csorvás átveszi a sört, Mül­ler pedig fontossága tudatá­ban veszi fel a telefont. N. GK.áQR EV: Szalaszpilszkiji haláltábor T7 kilométer az út Riga— Daugavpilszig. Az úttól balra egy hatalmas vasbeton geren­da hívja fel magára a figyel­met. Latin betűkkel van be­levésve: „Szalaszpilsz” és a dá­tum: „1942—1944”. Ez mutat­ja az utat az emlékműhöz. Autóbuszunk balra fordul. Az ablakon túl esőmosott élénkzöld kövér fűszőnyeg ékítve nyírfák fehér törzsei­től. Az aszfalt csillogó beton­ja kettészeli ezt a békében pompázó természeti világot... — Barátaim, mi most a „Halál útján” megyünk, mondja idegenvezetőnk, Jakov Jakovlevics Ozo- liny. Az út hosszúsága mind­össze egy fél kilométer, ám teljes hosszában emberi cson­tokra építették. Alatta ártat­lanok ezrei — ez út építői — nyugosszák örök álmukat. Ozoliny külsőre semmiben sem különbözik gz őt körül­vevő emberektől. Középter­metű, ősz, fekete filckalap­ban, zöld esőkabátban. Tekin­tete nyílt, szürkés szemeiben nyugalom és értelem honol... Különös a sorsa ennek a háta mögött már hetven évet tudó embernek. Idegenveze­tőnk — a szalaszpilszkiji koncentrációs tábor fogja volt. Elbeszélése a haláltá- borról, a felállított emlékmű­sorozat történetéről az ő hit­leri kínzókamrákban töltött életének is krónikája. Megszállva szovjet Lettor­szágot a fasiszták hozzáláttak fajüldöző politikájuk megva­lósításához. Hirdetve a „fel­sőbbrendű faj élettér elméle­tét, megkezdték Lettország to­tális pusztítását, a polgári la­kosság irtását. Ennek a poli­tikának a méreteiről és gya-* korlati eredményeiről min­dennél hitelesebben beszélnek a számok. A megszállás évei alatt Lett­országban a fasiszta egységek börtöneiben, koncentrációs és fogolytáboraiban megsemmi­sítettek több, mint 600 ezer embert, és Németországba hajtottak kényszermunkára 280 ezer embert. A fasiszta megszállás előtt Rigában mintegy 80 ezer zsidó élt. A város felszabadításakor szá­muk összesen mintegy 140 fő­re tehető. Lettország egész te­rületét egy hatalmas táborhá­lózat fogta át. Köztük legna­gyobb volt a szalaszpilszkiji koncentrációs tábor.- A fasiszta hordák Rigába érkezésével, — mondja Jakov Jakovlevics Ozoliny — esze­veszett embervadászat kezdő­dött. A fasiszták elsősorban a kommunistákra vadásztak, meg családtagjaikra, a szovjet intézmények alkalmazottaira. De válogatás nélkül csaptak le a polgári lakosságra is. Ab­ban az időben én nem voltam párttag, a kerületi fogyasztá­si szövetkezet káderosztályán dolgoztam. Ez volt az összes bűnöm. A fasiszták engem is a szalaszpilszkiji koncentrációs táborba deportáltak. Itt a háború előtt — foly­tatja Ozoliny — lőtér volt, ahol a katonák furnérlemez bábukra célozgatva tanultak lő­ni. A fasiszta megszállás ide­jén céltáblául itt élő emberek szolgáltak. A harminchektá­ros öreg, hangafűvel benőtt lőtér területét árammal telí­tett kétszeres drótkerítés vet­te körül. Bizonyos távolságok­ra egymástól őrtornyok emel­kedtek tüzelni kész géppus­kákkal. A központi őrtorony körül 3-szorosan húzódtak a ra­bok barakkjai. Minden egyes barakképületet kétszáz, két­százötven főre terveztek, de 300-tól 800 főig is nyomorog­tak benne a beterelt foglyok. Az emberek négy-, ötemele­tes priccseken, szinte egymás hegyén, hátán feküdtek, sok­szor levegőt is alig kapva. A koncentrációs tábor pa­rancsnoksága közvetlen tő- szomszédságában állt a bitó­fa. A „Felsőbbrendű faj” a saját szórakoztatására itt ren­dezte az akasztásokat. Ezeken az őrült színjátékokon az em­beri mivoltukból kivetkezett fenevadak tükörfényesre tisz­tított csizmákban, a kísére­tükben lévő hölgyek pedig kalapban és fehér kesztyűben jelentek meg. A csecsemőket az anyjuk szeme láttára furkós- bottal ütötték agyon, hogy ne vesztegessék a patront. Az agyonvert csecsemőket dobál­ták egy gödörbe. A foglyokat utolsó erejükig dolgoztatták a tőzegtelepeken és a kőtörőkben. A legcseké­lyebb félrelépésért sötét zár­kába dugtak mindenkit, vagy 25 bot ütést mértek rá. De nem volt itt ritka a száz bot- ütéses büntetés sem. Ezt a kegyetlen testi fenyí­téket csak igen kevesen tudták elviselni. Éppen ezért a száz botütést részletekben hajtották végre. Amikor a szerencsétlen ember sebei be­hegedtek, akkor kapta meg a második, harmadik, esetleg negyedik „adagot”. A láger egyik sarkában volt a hihetet­lenül sok magáncellás börtön. A cellák olyan kicsik voltak, hogy kinyújtózni bennük sem állva, sem fekve nem lehetett. Ide rendszerint a kivégzendő­ket zárták, azokat, akiket másnap agyonlőttek, vagy fel­akasztottak. A kínzás legelterjedtebb formájú ú „körhinta” vagy az „élő futószalag” volt. Hogy miféle ördögi találmánya volt ez a magukból kivetkezett fe­nevadaknak? A végtelenségig elkínzott foglyok párosával hatalmas kört alkotva sarog- lyával a kezükben járták a kínok útját. A kör egyik pontjánál társaik megrakták földdel a saroglyát. ök, a kör legtávolabbik pontján leön- tötték róla. Amikor aztán a homokhegy már megmászha- tatlanul nagy volt, akkor visszahordatták velük a föl­det a hatalmas gödrökbe. És ez így folyt vég nélkül... — Különösen nehéz volt a gyermekek helyzete — foly­tatja elbeszélését Jakov Ja­kovlevics. — Az éhségtől, a hidegtől, a betegségektől tö­megesen hulltak el. Olyan sok volt a halott, hogy a táborla­kókból speciális gyermekhulla eltakarító csoportot szerveztek. Ök szállították a hullákat a lágeren kívüli tömegsírokba. A gyerekek közti halálozást nagyban növelte az állandó vérvétel. A gyerekek, vérét szállították a hitleristák kór^W házaiba. A legyengülteket petf dig pokoli kínzások között el­pusztították.... A „Halál útja” végén egy hatalmas masszív betonfal állja útunkat. Rajta felírás: „E mögött a kapu mögött nyög a föld.” Ezen a helyen állt valaha a koncent­rációs tábor kapuja. Akkor itt volt az élet és a halál határa. Belépünk az ünnepi szer­tartások terére. A ha­talmas teret teljes egészében betonlapok borítják. Két ol­dalról pedig „fiatal” fenyők övezik. A fenyöcsemetéket 1942-ben a foglyokkal ültet- tették. Valamennyin ott van kezük melege. Attól is nőnek ezek a fák, — az agyonkín- zottak, a kivégzettek élő em­lékei. A betonlapok, amelyek­kel a teret befedték állandóan szűkülve beletorkollnak egy körútba, a Szenvedések útjá­ba. Itt egymást követve tűn­nek szemünkbe az emlék- szoborcsoport tagjai: a „Meg­törhetetlen”, az „Anya”, a „Megalázott”; majd a köz­ponti szoborcsoport színboli- zálva a „Szolidaritást” az „Esküt”, a „Front igazát...” Ezek az elnevezések a figu­rák — élő képmásaik — jel­leméről beszélnek. A Szenvedések útjának kül­ső oldalán egyszerű betonge­rendákkal övezetten vadró­zsák díszlenek. Ezek a volt barakkok épületeinek a helyét jelzik. A központi emlékműcso­port középpontjában fekete labradorkővel fedetten kikép­zés a csokrok és a koszorúk számára. A kő éppen olyan fekete, mint a szalaszpilszkiji vérrel átitatott föld. Úgy dísz­ük a labradorkő, mintha a föld húsából hasították volna. Az emlékezés virágai itt min­dig frissek... Örökkévalóságot hirdetőn hangzik fel a metronóm rit­mikus ütése. A kegyelet csen­des pillanataiban hallgatagon hajtjuk le fejünket, tisztelet­tel adózva azok emlékének, akik itt nyugosszák örök ál­mukat ezek alatt a szürke kö­vek alatt. Ezután a központi szoborcsoport betonfalának közepében képzett lépcsősoron felemelkedünk a kilátóba. In­nen még egyszer végigtekin­tünk ezen a fájón-felejthetet- len emlékszoborcsoporton, az emberi álhatatosság ezen örök példaképein. Már rég elhagytuk a Sza- laszpilszkij haláltábort, az emléks2;oborcsoportot. A fü­leinkben azonban még sokáig ott zúgott a metronóm hang­ja. Zúgjon is és emlékeztessen bennünket. És figyelmeztes­sen... — Emberek! Legyetek ébe­rek! — Julius Fusik ezen is­mert soraival fejezte be elbe­szélését idegenvezetőnk, Ja­kov Jakovlevics Ozoliny, a szalaszpilszkiji koncentrációs tábor egykori lakója. Ö egyi­ke azon keveseknek, akinek sikerült megmenekülni a fa­siszta emberirtó fenevadak mancsai közül. Fordította; Sigér Imrét — Igen, én vagyok, Csegei elvtárs... Nem, még nem ta­láltunk semmit. Eddig még minden rendben van... — Hirtelen csalódottá válik az arca. — Gondolja, Csegei elv­társ...? Hagyjuk abba? De hát még nem végeztünk!... Hát­ha ez az utasítás... — Visz- szateszi a kagylót, bután néz maga elé. — Mi van? — bámul rá riadtan Csorvás, mert ért mindent. Müller odamegy az íróasz­talhoz, félrelöki az iratokat, s az egyik sarokból, amely tele van üres sörösüveggel, elő­veszi hatalmas diplomatatás­káját, s pakolni kezdi a hol­miját. — Úgy látszik, a Ntklai' mögött is áll valaki... — Csó­válja a fejét. — Az isten se ismeri ki itt magát! Csorvás — kezében a két sörösüveg — meg van ijedve. Nem vetette-e el nagyon a súlykot Niklal ellen? Sápad­tan nyújtja az egyik üveget: — Ezt most már Igyuk meg.. Az ellenőrök a téesz legkü­lönoözőbb területein abba­hagyják a munkát. Beszáll­nak az autókba. Az autóka­raván elindul a város felé. A parasztok éppoly értet­lenül bámulják, mint amikor megjelentek. Géza a kertjükben lévő lu­gasban érett fürtöket válogat egy kis kosárba, amit Kati tart boldogan a kezében. Köz­ben magyarázza, hogy melyik szőlőnek mi a neve s milyen a zamata. A két gyerek olyan ritkán van együtt az apjával, hogy mint a szivacs, issza minden szavát. Selyem Zsiga jelenik meg a lugas bejáratánál, arcán in­kább zavart, mint megköny*-- nyebbült mosoly. — Elintéztem, Géza. Géza a tele kosárral elkül­di a gyerekeket. — Menjetek anyukához — s fürkészve né­zi Zsigát. — Hogyan sikerült? Zsiga tanácstalanul meg­vonja a vállát. — őszintén szólva, magam sem tudom. Szóltam Csegei elvtársnak, s ő megígérte, hogy beszél az elvtársakkal. Géza hosszan nézi az agro- nómust. — Nem vagy te őszinte hoz­zám, Zsiga. — Mondtam, hogy én sem értem — Zsiga megbántódva magyarázkodik. — Régi ba­rátság fűzi Csegeihez. Húsz évvel ezelőtt együtt kezdtük a mozgalmi munkát s ez so­kat jelent. De... — tanácsta­lanul megvonja a vállát —■ ennyit nem. — Jó — mondja Géza rosszkedvűen. — Holnap haj­nalban felveszed a munkát. Kimész a halastóhoz. — Mi ez? — mosolyog Zsiga zavartan — próbára akarsz tenni? — Ugyan. Nem vagyunk gyerekek. (Folytatjuk®

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents