Kelet-Magyarország, 1972. július (32. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 160. szám
1972. július 9. KELET-MACYARÖRSZÄG = VASÁRNAPI MELLEKLET 9. f*m Kulturális jegyzetek Házhoz vitt mozik Aporliget, ahol utolsónak gyűlt ki a fény Utolsónak is kellett lenni a nagy, országos faluvillamosításban. S ez volt Aporliget, a nyírbátori járás egyik igen fiatal, alig 35 éves községe. 1963. augusztus 20-án dr. Lévárdi Ferenc nehézipari miniszter ünnepélyes, sőt történelmi pillanat szereplőjeként „kattintottá” fel a villanykapcsolót Apor- ligeten. A nevezetes villanyoszlopon emléktábla őrzi a dátumot, amely népünk legújabb kori történetének — szó szerint — fényes mozzanata... Aporliget sokáig várt a villanyra, de nem volt türelmetlen. A század negyedik évtizede az ő vidékük sorsában is a rendeződést, a hovatartozást tartogatta. Egy kicsit a „senki földje” volt a vadregényes környezettel megáldott, több apró tanyára osztódó település. Több gazdája volt a környéknek, gróf Károlyi Sándor számított a legnagyobbnak, aki 1937- ben igyekezett megszabadulni a gyenge, alig termő földektől. A birtok egy részét évi 80 pengős törlesztéssel eladogatta a cselédeinek. Hogy a „földhöz juttatott” zsellérek igavonó állat és saját fogatok, szerszámok nélkül boldogulnak-e, vagy sem, az már nem tartozott a grófra... Aporligetet nemcsak a földéhség, nyomorúság nyomta, hanem a közigazgatási gazdátlanság is. A falu fele, — a volt Bátorliget a nyírbátori járáshoz, azaz Szabolcs megyéhez tartozott. A másik oldala, — régi nevén Pórháza, amely önmagában is jelzi régi lakóinak elesettségét — Szatmár megye térképén volt egy pici pont. Itt húzódott a két megye határa, s ez nem nagyon siettette a szétszórt település „felnövését” a többi községek sorába. 1949-ben tette m;g az első lépést a tanyavilágból a községgé fejlődés útján. A korábban Aporházának nevezett, mintegy 35 éves múltra visszatekintő önálló település egyesült a bátorligeti utcákkal, tanyákkal, a két név „összeházasításából” megszületett: Aporliget. Ha az erre járó a helyi nevezetességeket keresi, általában három dolgot említenek: az országban itt gyúlt ki utolsóként a villany. Ez a község dicsekedhet a bátorligeti ősláppal, a jégkorszakból fennmaradt növény- és állatritkaságokkal, a messze földön híres természetvédelmi arborétummal. S még egy harmadik híressége is van a falunak: Fedics Mihály és az ő emlékére berendezett, szépen látogatott szoba. , Talán egy kicsit sok is az egyediből, a látnivalóból a félig nyírségi, félig szatmári faluban, ahol az emberek éppúgy élik mindennapi életüket; — dolgoznak a helyi tsz-ben, eljárnak a környező iparvidékekre, erdőmunkások, ingázók, háziasszonyok, nyugdíjasok... — mint bárhol másutt. Nehéz szabadulni a legizgatóbb kérdéstől; hogyan érintette a falut, hogy „Zeus” jótékony villáma — a villanydróton — meglehetősen késve ért Aporligetre. De ma már nem is ez érdekes, hanem az, miként gyorsította a falu fejlődését, a művelődést. „Kibőjtölték” a villanyt — mondják a helyiek. A türelem az ő esetükben — a szólásmondásra gondolva — nem rózsát, hanem sok kilométeres ingyen kapott villanydrótot „termett”. A legtávolabbi, a négy-öt kilométerre fekvő több tanya, sőt néhány magányos ház is villanyt kapott. Ritkaság, más, sokkal korábban villamosított községekben is, hogy szinte minden családi házban ég a villany. Az utolsó falunak járó gondosság, alaposság és nagyvonalúság az alig másfél ezer lakosú község komplett villamosítását hozta. Igaz, eleinte néhány idős ember nem engedte bevezetni a „házba” a vezetéket. Sokáig őrizgették a petróleumlámpát, de ma már legfeljebb az istállóban van rá szükség. Az öregek is megbarátkoztak a villannyal. Rádió szinte minden családnak van, a televíziók száma pedig százötven körüli, és ez az 536 családhoz viszonyítva jó arány. S amit a villamosításra szántak volna községfejlesztésből, — ha saját, nem állami erőből kellett volna behozni a villanyt a községbe — ötven gyermek befogadására alkalmas óvoda épült. A villany óta népessé vált a művelődési otthon, a szélesvásznú mozin kívül klubszoba, zeneterem várja a művelődni vágyókat. Zeneterem, — itt álljunk meg egy pillanatra. Falun, a megye szélén zeneterem, zongorává], kottákkal... Először ötven gyermek iratkozott be a zenei oktatásra, de közben jócskán „le is morzsolódtak”. Jelenleg húsz falusi gyerek ismerkedik a zenével. A községi tanács vásárolt a művelődési otthonnak egy használt zongorát, zenepedagógust fogadtak. Eleinte Nyíregyházáról, legutóbb már a közelebbi Nyírbátori bői jár ki zeneoktató. Nagy Emilné, „Klári néni”. Szabó Ferenc a községi tanácselnök a szülő büszkeségével mutatja gyermeke bizonyítványát, amely az I. évfolyam sikeres zenei befejezéséről szól. Tagadhatatlan, hogy a villanyfény jótékonyan segíti az olvasást is. Más így, mint a petróleumlámpa mellett. A művelődési otthonban kapott helyet a 2700 kötetes könyvtár, amely a kötetek számát illetően megfelel az átlagos elvárásoknak, a lakosság létszámának. A 270 állandó olvasó sem lenne rossz arány, azonban — a helyi vélemények szerint — az olvasók életkora a végleteket tükrözi. A nagyon fiatalok és az idősek olvasnak. A középkorúak, — a derékhad — kevésbé... A falu művelődésétől, hagyományőrző munkájától nem választható el az 1968 októberében megnyílt Fedics Mihály- emlékszoba. A nagy szabolcsi mesemondó meséit ma már a világ tizenegy nyelvére fordították le. Ortutay Gyula még egyetemi hallgató korában ismerkedett meg a bátorligeti Fedics Mihállyal, akitől 30 népmesét és egy sereg babonás történetet jegyzett le. Fedics Mihály 1938-ban, 87 éves korában halt meg, mielőtt a teljes mesekincsét átadhatta volna az utókornak. A nagy mesemondó emlékét kegyelettel őrzi a nyírbátori Bátho- ri István Múzeum — amelyhez az aporligeti emlékszoba is tartozik, őrzi a magyar néprajztudomány is. Ott találjuk az emlékszobában „Fedics Mihály mesél” címmel Ortutay Gyula könyvét, az idős emberről készült korabeli fényképeket és egyéb emlékeket. Itt láthatja — az emlékszobában a látogató — a község Európa-hírű arborétumának néhány képét, sőt művészi megjelenítését is, Dési-Huber István tollrajzail, képeit. Egyáltalán nem könnyű a valóságban megnézni a világhírű természetvédelmi területet, ahol a jégkorszak utáni''növény- és állatvilágát őrizte meg a természet. A százholdas arborétumban csaknem 4700 állatfajt sikerült kimutatni, közülük 197 olyan faj, illetve változat, mely Magyarország egyetlen más pontján sem ismeretes. Harmincnégy olyan állatfaj él itt, amelyet eddig a tudomány sem ismert. Külön érdekessége a kertnek a jégkorszakbeli maradványfaj, az úgynevezett elevenszülő gyík. Bátorliget a természetkedvelök kirándulóhelye, ahol a jelen és a múlt élő világa a legnagyobb gazdagságban találkozik. Ezt a csodálatos világot azonban csak írásos engedéllyel lehet látogatni, pesti vagy nyíregyházi erdészeti pecséttel ellátott írásra nyílik meg a kapu. A tanács vezetői méltatlan- kodnak is, hány és hány távoli vidékről érkező hazai és külföldi vendég távozik kiábrándultán, mert nem engedik be őket... A nyírbátori zenei napokon különösen sok vendég átruccan megnézni a ősláp növény- és állatvilágát. De — ha nem gondoskodtak engedélyről — élmények nélkül távoznak. Ezen — megítélésünk szerint — lehetne, sőt kell is köny- nyíteni. A megye — egyetlen az ország egyik legértékesebb természetvédelmi területe ne legyen hét lakat alatt őrzött titok. Legyen hozzáférhető az érdeklődők számára, hisz a cél — világszerte — hogy az ember pillantson be abba a világba is, ami évmilliók távolából ad hírt, nyújt élményeket a ma embereinek... Aporliget rég szegény település volt. Ma már nyugodtan mondhatjuk gazdag falunak. Nem csak az anyagi előbbre jutásban: legutóbb a tsz-ben 17—18 ezer forintot tett ki egy- egy tag évi keresete. A szellemi, idegenforgalmi, természeti kincsekben is gazdag. De még jobban szeretnék megismertetni, kamatoztatni az aporligeti kincseket... Itt az ország egyik szélén, ahol még akad egy nevezetesség. Két éve a település elnyerte a „Határőr község” címet. A határsértők elfogásában a lakosság igen lelkiismeretesen részt vesz. Jó barátság fűzi össze a községet a határőrökkel, akik gyakori vendégei a művelődési háznak. Sőt a bábszakkörben együtt szórakoztatják a falu apraját, nagyját... Egy dolog viszont még foglalkoztat bennünket — mondta búcsúzáskor a tanácselnök. Szeretnék megváltoztatni a község nevét: Bátorligetre. Ugyanis, csak magyarázkodnak, amikor hazai vagy külföldi turisták érkeznek, a bátorligeti arborétumot keresik, s nem tudják jó helyen járnak-e. A község határán lévő táblán ez áll: Aporliget. De hát ehhez a névkeresztelőhöz még meg kell szerezniük a falu hozzájárulását... Páll Géza Egyre több „mozgolódásról” hallunk mostanában a mozik táján. Keresik, kutatják a módját, hogyan hódíthatják visz- sza közönségüket. Ez persze nem csak rajtuk; a hazai és a külföldi filmgyártáson a filmtermésen is múlik. De a mozik nem várnak csodákra, igyekeznek kényelmesebbé. jobban elérhetővé tenni a vetítéseket. Újabban a megyében „házhoz viszik”, azaz a munkahelyeket is fel keresik egy vándormozival. Előzőleg természetesen kipuhatolják, milyen filmet látna szívesen a közönség. Eddig 22 előadást tartottak tsz-ben. vállalatoknál, üzemekben, ktsz-ekben, intézményeknél, szociális otthonban. Az egy előadásra jutó nézőszám elérte a 150-et is, de általában 113 körül mozgott. Egyébként negyven „Szabálytalan színházi kritika” címmel fejti ki véleményét levelében az egyik olvasónk, „Tóbiás" aláírással, feltehetően a névtelenségbe burkolózva. „Szabálytalan ez a színházi kritika — idézünk a levélből — mert most az egyszer rólunk lesz szó: a nagy érdemű közönségről. Arról, hogy a közelmúltban a debreceni Csokonai Színház színvonalas Aida és Traviata előadásán szinte sértően kongott az ürességtől mindkét színházunk nézőtere. Az Aidára elővételben mintegy négyszáz jegy elkelt, az idő kitűnő volt. a széksorok túlnyomó része mégis üresen tátongott.” Olvasónk még arról ír, hogy a tanácsi szervek és a színház lelkes igazgatójának fáradozásával, nem utolsósorban igen jelentős anyagi támogatással megszólalt Nyíregyházán Verdi két világhírű ooerája. és a közönség sehol Hol van az „igényes” közön ség, hol van a diákság, a pedagógusok? Csupa kérdés amire nincs válasz — vonja le a következtetést. Erde mes-e ezek után az illetékeseknek támogatni az ilyen rendezvényeket? — kérdezi az elkeseredett művészetpártoló olvasó. Felháborodásában osztozni — úgy hisszük — kevés. Nem az első — és sajnos várhatóan — nem az utolsó eset. fiú kért fel. Udvarlóm nincs, de a szórakozásról nem mondok le. Ebben még a bevonulása előtt megállapodtunk. Ez csak érthető, nem? Egyedül is tudok vigyázni magamra Jól néznék ki. ha nekem ehhez segítség kellene! — Mi lesz ott ma este? — kérdezte az asszony. Közönyt tettető hangja, ahogy felfutott a kérdőjel magasságáig, árulón megrezzent. — Egy kis műsor, semmi más. Szavalat, ének, meg tréfás versek, jelenetek. Azután jön a vacsora, utána zene és tánc. — Zene, tánc... — ismételte az asszony sóváran. — Meg előadás... — Ha majd színészek jönnek a városba és jó darabot játszanak, elviszlek — szólt hátra válla fölött vigasztalón a lány. — Mikor lesz az! — Talán a tavasszal. De októberben biztosan. — Sokat lehet nevetni majd a mai műsoron... — Az asszonv hangja inkább tűnődő volt nem kérdő, mint ak képzeletben ott ül a k'ub- ban. szemközt a dobogóval szórakozásra szomjasan és megpróbálja lejátszani a vidám szavalatokat, tréfás je leneteket. — Neked nem hiányzik Andris? — kérdezte hirtelen A lány megfordult. Köny- nyedén, mégis ünnepélyesea hogy az operaelőadásokon Nyíregyházán még messze vagyunk a telt háztól. Bár ilyen példákról is tudunk. Tény azonban, hogy a komoly zene megkedveltetése nemcsak városunkban, hanem másutt is igen lassan előrehaladó folyamat. A zenei ízlésformálás, a zenei élet kiterebélyesí- tése igen távolra mutató ősz szefüggést jelez. Az általános iskolai zenei neveléstől a felnőttek körében végzendő rendszeres zenei ismeretterjesztésig széles skálán lehet és szükséges közelebb hozni a komoly zenét az emberek ezreihez. De a két operaelőadás mér sékelt sikere mást is mutat, egy jó adag sznobságot, azok részéről, akik megveszik a jegyet, hogy baráti körükben dicsekedjenek, de nem mennek el az előadásra. Lehet egy kis bökkenő az előadások közönségének szervezésével is. Nem biztos, hogy mindig azok kapják a kulturális alapokból és ilyen célra rendelkezésre álló pénzekből vásárolt jegyeket, akik valóban szeretik is a komoly zenét. Az ilyen jegyajándékozás csak kudarcot szülhet. Előbb meg kellene szerettetni a zenét és aztán ingyen jegyet ajándékozni, azoknak, akik el Is mennek az előadásokra... (PG) Vállával, fejével magasra tartotta szépségét, mint valami drága, törékeny urnát. — Ha jóba lettünk volna a bevonulás előtt, úgy egészen, akkor nagyon hiányozna. De így... kibírom, hogy nincs itt — válaszolt tárgyila gosan. A mosoly ereje, ami a pórusaiból, hajszálai közül tört elő, nem csökkent. Vigyázva emelte fel az ágyról az élénkszínű kötött ruhát, akár valami műtárgyat. Kétoldalt óvatosan a mai kába szedte, ahogyan a harisnya szárát szokás, és belebújt. Anyja a megszokottság mozdulatával lehúzta, s a szeretet gondosságával igazgatta simára a hátán, derekán, csípőjén. Szakavatott babráiás- sal simogatta el a láthatatlan kis ráncokat. — Hát igazán nem lettél az övé? — kérdezte, míg Anikó feje benne volt a ruhában. Megint lesütötte a szemét Nem a szégyenkezés késztette erre. hanem valami önma gát illető zavar. — Már sokszor megmondtam anyukának, hogy nem Pedig ő nagyon akarta. Nem mondom, ha itthon marad., nem várok az esküvőig. De így? Ne nevessen rajtam, ha ott messze beleszeret egy másik lányba. Pesti laktanyában van, ha jól viselkedik kimenőt kap, ismerkedni meg könnyű, ezt tudjuk. Én se akartam annyira lekötni magamat. Mert akkor, ha már minden megtörtént, a fiú az úr. Ezt ismerjük jól. Az is lehet, hogy én csapódok közben máshoz. Akkor meg minek követelőzzön rajtam az első. Anikó odament az ágyhoz harisnyás lábát beledugta a lakk szandálba. Derekára kapcsolta az aranylánc övét, és visszatért a tükör elé. Az iménti ünnepélyes, óvatos forgással nézte meg magát elöl, hátul, oldalt, azután megint kezébe fogta a kefét hogy a selyemsima haj félresodródott szálait elrendezze. Az asszony figyelmesen követte minden mozdulatát. A zavar nem tűnt el a szeméből. A keféről azután valahová a távolba siklott a tekintete. — Milyen marha is voltam én — mondta tele önváddal és keserű haraggal. Hat éve halott, részeges ura jutott az eszébe. Meg az egész élete. — Még nem vagyok egészen öreg. Karácsony után leszek negyvenhárom — mondta hangosan. De azt is tudta, hiába van még néhány éve, éppen úgy leláncolja a tehetetlenség mint eddig. — Persze, hogy nem nagyon öreg még, anyuka — hagyta rá a lány, mint egy makacs gyerekre a pillanatnyi hóbortját. Hangja puha volt és sajnálkozó; — Az arca is szép, meg sima és a hajában alig van ősz szál. Nem is tudom, miért nem szórakozik, jön-megy egy kicsit. — Szórakozni... Hogy? Kivel? — Az asszony legyintett. A szomszédokra gondolt, akikhez olykor átszaladt. Ilyenkor a gondokról-bajok- ról esett szó, a háztartásról, meg a gyerekekről és unokákról. Vagy utcabeli pletykákat, meg recepteket cseréltek. De ez sem az egyhangúságot, sem a szomjúságot nem szüntette meg. Nem volt olyan szál, amin elindulhatott volna. Hogy a társaság, a társas együttlét mit jelent, azóta sejtette csak, amióta Anikó nagylány lett. Olykor elképzelte, mit szólnának a szomszédok, ha ő nőket, férfiakat, vagy éppen egyetlen férfit látna vendégül. Hogy leselkednének, szimatolnának körülötte, hogy néznének rá. Ebbe beleborzongott. Érezte, hogy ezt éppen olyan nehezen viselné el, mint most azt, hogy semmi nem történik vele. — Én csak üljek itthon és kössek reggeltől estig babaholmit a szövetkezetnek, akár egy gép. Hogy milyen bolond is voltam én világéletemben — szakadt ki belőle. A két panasz nerfi illett össze. De őszerinte szorosan egybekapcsolódott, mert a jelen a múltból következett, szigorúan és kérlelhetetlenül. Abból, hogy szülei huszonegy éves korában hozzáadták az első kérőhöz, mert attól féltek, hogy a nyakukra vénül. És hogy soha nem volt boldog — de ez is csak mostanában vált ijesztő bizonyossággá. Nem egyszerre, hanem egy belső, folytonos, de nesztelen mozgás következtében. Mintha valami redőny húzódott volna egyre magasabbra, hogy fokozatosan felfedje azt a képet, a tényeknek és mulasztásoknak azt a kemény vonalú ábráját, amit eddig, mintha vak lett volna, nem vett észre. A lány csak félfüllel hallgatott oda, most az aranyos övét kapcsolta szorosabbra és a karcsúságában gyönyörködött. Az izgalom, a szép ruha öröme, s az a boldog feszültség és várakozás, amiben élt. mint fényes, rés nélküli védőpáncél dobta vissza a panaszt, amit teljes mélységében meg sem értett. Könnyedén és a más világban élő felnőtt vigasztaló kedvességével simogatta meg anyja karját: — Ugyan anyuka, miket beszél... Az asszonyban a bizalmas érintésre új, szégyenlős reménység gyulladt. — Mégis, ha elvinnél... Talán lesz ott más anya is... Elbeszélgethetnénk... Meg az előadás... A lány már felhúzta kis csizmáit, a lakk szandált egy nylonzsákba tette és belebújt szőrmés kabátjába. A tükör előtt gombolta be, onnan szólt vissza: — Lássa be anyuka, ez lehetetlen. Nem tehetem magam nevetségessé. Az asszony megértette, hogy ha ellenkező értelemben is, de a lánya éppen annyira fél a megszólástól, mint ő. — No jól van, nem széki- rozlak tovább — mondta más hangon, szinte vidáman, legyűrve előbbi érzékenységét. — Menjél csak, szórakozz és akkor gyere haza, amikor akarsz. Egy szót se szólok, ha soká elmaradsz. Eligazította a szőrmegallért, s a kabát vállát-hátát végigseperte a tenyerével. A lány volt az egyetlen, aki ebben az órában elment az ablak előtt. Az asszony a függöny mögül nézte, amint a jobban világított belváros felé sietett. Szinte repült, mintha annak a bátorságnak a motorja vinné, amit az anyja egyre inkább becsült és irigyelt benne. Azután az utca megint üres és mozdulatlan lett. Egyik-másik ablak mögött sárga, homályos fényt vetve a hóra, felgyulladt egy huszonötös, vagy negyvenes villanykörte. Ettől az utca még sötétebbé és üresebbé vált. alatt van a hasonló keskeny- filmes moziknál az egy előadásra jutó nézők száma. Fantáziát — és a vállalat gazdaságos munkája szem. pontjából is hasznos forrást — látnak a házhoz vitt vetítésekben a megyei moziüzemi vállalatnál. Kísérleteznek persze mással is. Minden járásban ki szeretnének alakítani egy tsz kulturális központot. Ez eddig elsőként Tyúkodon valósult meg. Szerződést kötnek a tsz-szel állandó mozibérlet vásárlására, ismeretterjesztő vagy szakmai filmsorozat bemutatására. A szocialista brigádok és a nyugdíjasok részére külön előadásokat tartanak. Ezt — és ebben van a legnagyobb haszna — a többi művelődési intézménnyel, a könyvtárral, a művelődési otthonnal, az iskolával együttesen bonyolítják le, közösen igyekeznek kidolgozni a programokat. Színházi kritika
