Kelet-Magyarország, 1972. július (32. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-16 / 166. szám

8. oldal ' RET HT MArtVAROT?«!7ÄS - VASÁRNAPI MELLÉKLET 1972. JiSlítis tÄ Győrffy László: Házassági évforduló Tizenhat évvel ezelőtt let­tem' a feleséged. Ma csak azt mondhatom, köszönöm. Köszönöm, hogy szerettél, hogy dolgoztál értem, hisz mindig azt mondtad, értem dolgozol, (ma már tudom, nem értem dolgoztál); kö­szönöm, hogy őszinte voitál, hogy semmit, vagy majd­nem semmit nem tagadtál előttem. Köszönöm, hogy megvallottad (bár nehezen), amikor ott a folyóparton, a barátod nyaralójában ösz- szevesztünk és te elkóborol­tál, egész délután nem lát­talak, este pedig enyhén il- luminált állapotban az ágyamhoz lopództál, megval­lottad, hogy nőkkel kószál­tál a füllesztő délutáni hő­ségben, végig a folyóparti halászkunyhók mellett és a nők közül az egyik hajlan­dó is lett volna veled lefe­küdni. Megvallottad, hogy a testem már nem ingerel, már csak tisztaságot és jó­zan szeretetet adok neked, de megvallottad azt is, hogy neked erre és csakis erre van szükséged, hisz negyven felé már az ember nem át- dorbézolt éjszakákra, de ki­egyensúlyozott, józan, tiszta munkára vágyódik. És tő­lem ezt kapod, vagy ahogy te gondolod, csakis ezt. Hogy úgy gondoltad, a testem már nem azt a testet jelenti szá- számodra, melyet tiszteltél, becézgettél és szerettél, amelytől nemcsak a folyó­parti veszekedésünk alkal­mával, de máskor is elfor­dultál már. (Hisz erről is tudok, bár te ezt már nem vallottad meg!) Gondolom, talán egy harmincöt éves asz- szonytestnek is vannak szépségei, arról persze osto­baság beszélni és főleg ket­tőnknek. Túl aljasnak kel­lett volna tartani magadat, hogv míg én a gyerekeddel a Mátrában voltam, te a ba­rátnőim közül kiválasztottál valakit, mint egy szarvasbi- , ka a tehéncsordából és.. . De hagyjuk! Nem tudom, ki volt az, nem is érdekel, csu­pán tudom, hogy jó ideig játszottam magamban a szé­gyen és a harag félelmetes társasjátékát, mikor néha összejöttünk egy pohár bor­ra, beszélgetésre ismerőse­inkkel. Bár apróságról van szó, de még leírni is kellemetlen, te nem rám gondoltál elő­ször az ilyen alkalmakkor, hanem magadra, aztán a gyerekre, a kollégáiddal ren­dezett bankettra, és csak végül rám. Ez a végül esett rosszul. Csak a gyereket lett volna jogod elém helyezni. De most nem is erről akar­tam írni neked, csodálko­zom, miért fecsegek ennyi ostobaságot összevissza, mi­kor annyi fontos mondani­valóm lenne. Ne haragudj, kicsit nehezen kezdem el, de a történtek után ez érthető. Ha egy hétnél tovább bírod ital nélkül én soha nem írom meg ezt a levelet, de így, azt hiszem nincs más választásom. Ha a gyerek halála után eltelt két év múlva sem tudsz a rögesz­médtől szabadulni, akkor re­ménytelen önmagamat áltat­ni azzal, hogy egyszer majd belátod tévedésedet. A gye­rek halálához semmi közöm. Megfázott, tüdőgyulladást kapott, az orvos nem vette észre (ha valaki, hát ő a gyilkos, bár mentségére szol­gáljon, hogy egyszerű falusi körzeti orvos volt) és hogy ez akkor történt, amikor is­mét velem nyaralt, erről iga­zán nem tehetek. Viszont nem tudom elhallgatni, hogy pár héttel ezelőtt, ami­kor néhány napos hallgatá­sod után a köszönésen kí­vül ismét szóba álltái ve­lem és hogy a gyerekre te­relődött a szó — úgy kö­zölted velem, hogy te nem csaltál meg akkor nyáron, bár alkalmad is lett volna rá, de nem tetted, mert a józan, segítő szeretetemre gondoltál és a gyerekre (ebben a sorrendben); úgy közölted ezt velem, mintha korbáccsal vágtál volna az arcomba. Tudom, nevetséges, női fogalmazás, de csak ennyi telik tőlem. Aljas vagy. A gyerek halála után (mikor azt hiszed, ennek a halálnak én voltam az oko­zója!) arra vagy büszke, hogy nem csaltál meg ak­kor nyáron. No, de most már ez is csak apróság. Két élje nem beszélsz velem, né­ha kitörsz, üvöltözöl. Két éve- hazajössz az irodából, köszönsz, szótlanul eszel, le­vetkőzöl, kiveszed a táskád-^ ból azt a két-három boros­üveget és kezdetben az új­ságokban lapozgatva, később ' lemezt vagy a rádiót hall­gatva kiiszod szép sorjában mindegyiket. Aztán vagy os­toba félszavakat morogsz fe­lém, • amiből, ha nem vála­szolok rá elég óvatosan, üvöltözés lesz, vagy újra fel­öltözöl és elmész hazulról. Sétálni vagy tovább inni. Éjszaka hazakullogsz, és reg­gel álmosan, kótyagosan, fej­fájósan dcügozni akarsz, per­sze nem tudsz. Két éve élünk így. Tudom, hogy rövidesen elküldenek a tervezőirodá­ból is, beszéltem a főnököd­del (most ne légy ideges, ezt a te engedélyed nélkül kel­lett megtennem), ő mondta, nem akartak bántani, azért helyeztek eleinte figyelmez­tetésül egyik osztályról a másikra. Természetesen ered­mény nélkül. Pedig végre tisztességes helyen dolgoz­hattál. Nos, én csak egyet mondhatok: két évig figyel­meztetésül én is mindent el­tűrtem, elviseltem és bár őrült rögeszméd nemcsak sértett és fájt, de hazug is volt, azonban szerettelek, melletted kellett maradnom. Harmincöt éves korában egy asszony még nem olyan öreg, hogy ne szülhessen gyere­ket. A mi fiúnk halála a te förtelmes vádaskodásod nél­kül is, de azzal együtt meg egyszerűen elviselhetetlen­né tette ezt a két évet és a következőket is. Kértelek erőszakkal és mindenféle „női fogással” segítsünk ma­gunkon. Gondolhatod, mi­lyen erőfeszítésembe került a szorgalmas, megértő, gon­doskodó, de az ágyban von­zó és kívánatos feleség pó­zában tetszelegni. Milyen erőfeszítésembe került való­sággal elcsábítani téged, re­mélve azt, hátha ismét ösz- szeköt bennünket valami. Te erre is csak azt vágtad az arcomba: azért teszem, mert lelkiismeretfurdalásom van. „Pótolni akarod, amit elveszejtettél, mi?” Az ittas­ságod soha nem volt szá­momra mentség, ha így be­széltél. Ilyen körülmények között- próbáltam idézni az első örömöket és gyönyörű­séget, amit tőled kaptam, ilyen körülmények között próbáltalak szeretni ebben a két évben, de most már nem megy. Nekem is van mun­kám, de ha így folytatom, rö­videsen nem lesz. És tudom, téged korábban alig, most már egyáltalán nem érdekel­nek az évfordulók, dátumok, de ezen a napon, ezen a ti­zenhatodik házassági évfor­dulónkon add a szavad, hogy minden megváltozik kettőnk között, különben el­hagylak. Azaz visszaköltözöm vidékre és különélünk. Ne haragudj, nem megy to­vább, bár ennek semmi kö­ze a gondoskodó szeretetem- hez. Azt tizenhat évi együtt­élés után nem lehet máról holnapra megszakítani, mint az idegeket őrlő estéket és éjszakákat. Tudom, majd hozzá kell edződnöm ahhoz, ' hogy nincs kiről gondoskod­nom. Ha elválunk, ezt még hosszú ideig nehéz lesz elvi­selni és megszokni.­U. i. A vacsorád nem a jégszekrényben van, hanem a sütőben. Tíz óra felé jövök haza és ma én is meginnék veled egy üveg bort. Boda István két verse: Valami furcsa... Ház az országúton Valami furcsa, mennybeli réten, ahonnan visszasír a gyerekkor suhogva vágtam a rendet, a sarjú zöldellt, s benne a fészek a drága. Fürjek — mondta — a bátyám s már is a marka formált óvhelyet, őrzeni bölcsőt, lélek-ringásut, s míg az ujjai rácsán átcsurgott az a fény, az az édeni tiszta, messze a sás alán csiporászva az anyja hívta az öt-hat pelyhes utódot. Csöndben, ahogy csak felnőtt tudja a dolgát arrébb vitte a giz-gazból odatákolt főbérletét és a lakókat. Fényes nyári meleg volt. És a madár még nem tudta, amit én is csak utólag sejtettem meg, hogy ősi a törvény: \ madárnak a madár, s az embernek is ember a farkasa! Szállt a virágszag s haldokló füvek illata sajgott bennük is meg a mennybeli réten ... Díszkíséret nélkül bandukolva, feketegyöngyök kristály gyalogútjain... Menedék készül. Végvár, egyetlen strázsa. Vén baka gyalogol, bármikor hazatérhet, emlék és illat várja. Felhők a habos égen. Jegenyék talpig zöldben. Férfiak szívig gondban. Asszonyok feketében. Kredenc, feszület sorban. Elvásott ingek a szélben. Száradó verejték-álom árnyékra dől a fasorban. S bandukolva a tépett remények dac-sugarában, a lélek csakazértis itt lel már menedéket! — Szeretlek! — mondtam neki. —' Elavult — válaszolta. Keress új szavakat. — De hát mivel helyette­síthetném ezt a két szót „sze­retlek téged”? Hisz ennél szebb és világosabb kifeje­zés nem létezik! — Ostoba — vétette oda flegmán. — A szerelemnek új szavakat kell szülnie. — De ha én egyszer nem tud,ok újabbakat? — Akkor te nem is sze­retsz mai módra! Primitív, önismétlő lexikon vagy a kö­vetkező szókészlettel: „Drá­gám”, „Egyetlenem”, „Sze­relmem", „imádlak”, „Meg­őrülök érted”, „Csak te és senki más”, „Te vagy a leg­jobb a földkerekén”, „Nélkü­Bl. Poljakov: SZAVAK led nem bírok élni”, „Csak rád gondolok, rólad álmo­dom, imádlak, esküszöm örökre a tiéd vagyok, stb...” Szóval ezt tudod te! — De könyörgöm, mit te­gyek, ha érzelmem kifejezé­sére nem találok megfele­lőbb szavakat? Csak azt mondom, amit érzek, ami ki­kívánkozik belőlem. Hidd el: nagyon szeretlek, esküszöm, csak téged szeretlek. — Aha, még „esküszöl” is — biggyesztett kajánul. — Pfuj! De utálom az ilyen ócska szöveget. Menj a fe­nébe! Elmentem. Mert mi mást tehettem volna, ha egyszer hatökör létemre nem tudok más szavakat? Elmentem. Jó ideig felé se néztem. Egy hó­nap múlva levél jött tőle. Azt írta: „Drágám! Egyetle­nem! Megőrülök érted. Hová tűntél? Nem találom a he­lyemet. Te vagy a legjobb ezen a világon. Esküszöm, rajtad kívül senki sem k V! Nem tudok nélküled élni, látni szeretnélek, rólad ál­modom. Csókollak és örök­re a tied: Tán ja”. Rohantam hozzá és... de a többit felesleges elmagya­ráznom. t Fordította: Baraté Rozália Kertész Ákost MELEG VAN* — Dög meleg van. — Az. — Főzzek egy kávét? — Főzzél... És hivasd fel Pomerát. Meg Székelyt. Némethné átment a tele­fonért. Csinos asszony volt. Kissé mereven mozgott, be­húzta a hasát. Harmincöt éves múlt, vigyázott a tartá­sára. — Fegyelmi lesz? — kérdezte. Bálint az udvart nézte. A szemközti épület sarkánál feltűnt egy. nő. Az új nő a könyvelésből. A könyvelés nem tartozott Bálint hatás­körébe. — Még nem tudom — mondta. — Nem értem az egészet. Mintha Pomerának, elment volna az esze. A nő keresztül jött az ud­varon. Valószínű, a büfébe megy. Fehér köpenyt vi­selt, s látszott, hogy nem hord alatta melltartót. Bá­lint nézte egy darabig, az­tán így szólt: — Lemegyek, eszem egy szendvicset. A büfében hárman vol­tak. Bálint megállt a fehér köpenyes nő mögött. Jó ala­kú kis nő volt. Kedvére va­ló. A büfés észrevette. — Mi tetszik, Bálint kartárs? — szólt át rögtön a fejek fölött. — Ez a szép fiatalasszony — fogta meg Bálint a nő vállát — előbb jött. Tart­sunk sorrendet! A nő megnézte a férfit és elmosolyodott. Míg vásárolt, beszélgettek, Bálint azért megkapta közben a maga szendvicsét, a többiek a me­leget szidták, Bálint kijelen­tette, hogy van ennek jó ol­dala is. — Ilyenkor a legszebbek a nők — mondta. — Látni le­het, hogy szépek. — Hajaj! — sóhajtott a büfés. Kis görbe ember volt. Alázatos. — Na nem mind! Csak amelyik tényleg szép! A nő észrevette, hogy Bá­lint a mellét nézi. Elnevette magát. — Éhes disznó makkal ál­modik — mondta csúfondá- rosan. Mindenki megkövült. A férfi röhögött, rengett a tes­te. Karmos kis cica, gondol­ta. Kis vagány. — Merre megy? — A titkárságra. A titkárság itt volt az épü­letben. Bálint ilyen szeren­csére nem is számított, azt hitte, a nő visszamegy. — Tudja hol van? ✓ — Megtalálom. — Megmutatom. — Hát mutassa — neve­tett a nő. — Hogy tetszik nálunk? — kérdezte Bálint a lépcsőn. — Tetszik. Szép nagy üzem. — Magának milyen vég­zettsége van? — Közgazdasági techni­kum. — Nem való magának a könyvelés — mondta Bálint atyaian, s átfogta a nő vál­lát. — Jöjjön át hozzám, ne­kem ilyen munkatársak kel­lenek. Ez érdekes, változatos munka, ide fellépés kell, határozottság, itt tárgyalni, intézkedni, irányítani kell... Nos? Ilyen fiatalasszony ne temesse el magát! — Csak meg ne bánja! — nevetett a nő. Bálint megállt a lépcsőn, szembefordult vele. Tetszett neki, hogy ilyen pimasz. — Attól maga ne féljen! — Megkérem magát vala­mire — mondta később a folyosón. — Vigyen át a könyvelésbe valamit. Megte­szi? — Meg én! — Itt vagyunk. Erre — tes­sékelte be az irodába. Némethné a kávéfőzővel vacakolt. Felnézett. — Az új kartársnő — mu­tatta be Bálint a fiatalasz- szonyt. — Átküldték a köny­velésből a K/5-ös anyagért. Össze van állítva? — Igen. — Iszik egy kávét? —for­dult a 'nőhöz. — Mért ne? Köszönöm. — Bemutatkozott az asszony­nak. — Szűcsné vagyok. Szép itt nálatok. Kellemes — mondta, míg körülnézett. — Muris ez a ventillátor. Némethné mosolya nem árulkodott. Tíz éve dolgozott Bálinttal, ismerte. Fegyel­mezett asszony volt. Minél idősebb, annáí fegyelmezet­tebb. A nő az ablakhoz lépett. — Klassz! — mondta. — Innen végiglátni az udvaron. Arról jöttem, ni! Némethné a szekrényből kivette a harmadik poharat. Bálint innen látta meg a nőt — gondolta. A pohár al­ján beszáradt cukor sötét­lett, az asszony a mosdóhoz ment, hogy kimossa. Akkor kopogtak. Székely művezető jött, maga előtt terelve Po­merát. Bálint a pokolba kí­vánta mindkettőjüket. — Üljenek le. Jónapot — mondta. Nem ült le egyik sem. Székely az ablakfának támaszkodott. — Csókolom — köszönt Szűcsnének fáradtan. Ezek már ismerik egymást, gondolta Bálint. Persze, a Székely nem konkurrencia. Megállt Pomera előtt. — Mondja, Pomera szak­társ... mi van magával?! Tudja maga, mit csinált?! Pomera nem. felelt. Mere­ven nézte a sapkáját, melyet a kezében tartott. Sűrű szür­ke haja kócosán lógott a homlokába, mert az volt a szokása, hogy a sapkát időn­ként le-fel tolta a fején. Szép szál öregember volt, intelligens kezekkel. Bálint egyszer olvasott erről vala­mit. Hogy vannak intelli­gens és buta kezek. Az öreg­nek kifejezetten intelligens keze volt. szép formájú, nagy ügyes keze. — Magyarázza meg! Pornera fel se nézett. Bá­lint járkálni kezdett a szo­bában. Elöntötte a víz. Leült az íróasztala mellé. — Idős ember létére, a saját két ke­ze munkáját tönkreteszi! Mi történt magával? Pomera konokul nézte a sapkát. Mozdulatlan volt. Bálint percről percre inge­rültebb lett. Mintha egy bá­bával beszélne. — Megnémult? — vesztet­te el a türelmét. — Kérdez­tem valamit! Ebben a pillanatban éles csattanás hallatszott, Né­methné kezében, aki a kávét töltötte, szétrobbant a po­hár. Szabályos duplás pohár volt, törhetetlen üveg, millió darabra freccsent szét. Né­methné ruhája, haja, Bálint fehér inge, mindkét íróasz­tal tele lett üvegszilánkkal, kávécseppekkel. Pomera meg se moccant, még csak a tekintetét sem emelte fel. A fiatalasszony és a művezető odaszaladt, Bálint felugrott, értelmetle­nül bámulta a jelenetet. — Mi történt? — Széttörött... — felelt Némethné sápadtan. A fiatal- asszony egy ronggyal töröl- gette a karját. — Leforráztad? Fáj? — Kicsit, de nem fáj. — Egy csepp olajat, vagy zsírt kell rátenni — javasol­ta Székely. — Szerzek. Le­szaladok. — Ne fáradjon — mosoly­gott Némethné még mindig fehéren. — Ott a táskámban a napolaj. — A fiatalasszony már hozta is. — A seprű... — Hol van? — Az előtérben. Ott a la­pát is. — Mi az istent csináltál? — fakadt ki Bálint. Némethné lassan fordult a férfi felé. — Hét éve hasz­nálok ilyen poharat. — Mert forrón töltötted bele! — Mindig forrón töltöm. A presszóban is forrón töltik. Bényi László: BALATON

Next

/
Thumbnails
Contents