Kelet-Magyarország, 1972. június (32. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-04 / 130. szám

8. oldal KFT FT WAGYARÖRSZÄÖ = VASÁRNAPI MELLÉKLET* 1972. június * Móricz Zsigmond utolsó riportja Elgurul az aranyalma kevés, de jónak ígérkező programmal Nemsokára harminc éve lesz annak, hogy a Korányi­klinikán meghalt Móricz Zsigmond. Félelmetes „zene­bona” előzte meg halálát: Budapest éppen a halállal vi­askodó nagy író utolsó órái­ban élte meg az első légitá­madást. Az égen tűzcsovák és zúgó repülőgépek. Hirte­len bombák robbantak a vá­rosban. Mikorra a légitáma­dás megszűnt, Móricz Zsig­mond élettelenül feküdt a kórházi ágyon. Halálának közeli évfordu­lója előtt egy pillanatra fel­villantjuk az országot fá­radhatatlanul járó író arcát, utolsó riportjára emlékezve. Ennek az utolsó riportnak keltezése 1942. június 21. A cikk arról szólt, hogy 1942 nyarán a Fejér megyei ká- polnásnyéki látogatásakor hogyan kereste a Vörös- marty-emlékéket. Az író e látogatását három fénykép- felvételben is megörökítette Kresz Wlána, az ismert nevű néprajzkutató, Kresz Géza hegedűművész leánya. Kresz Géza angol születésű felesé­gével. Drewett Norah zongo­raművésszel akkoriban Ká. polnásnyéken lakott. Az egyik fényképen Móricz Zsigmond a mai kápolnás- nyéki Vörösmarty Emlékmú­zeum céljára szolgáló, a költő egykori, de a század- forduló idejében átépített Negyvenöt évvel ezelőtt, 1927-ben tértem vissza Pá­rizsból, ahol a húszas évek közepén az Odeon színház­nál dolgoztam és részt vet­tem néhány utcai, szabadtéri előadás megrendezésében is, — meséli Hont Ferenc Kos- suth-díias ,rfpcJezßt... színház- tudósV Már a francia főváros­ból küldött égy cikkemben felvetettem a magyar sza­badtéri játékok gondolatát, idehaza pedig felkerestem Szeged város akkori polgár- mesterét, Somogyi Szilvesz­tert és élénken ecseteltem, mit jelentene a tiszai metro­polis fellendülése és az ide­genforgalom számára szín­pad létesítése a Dóm téren. A polgármester azonnal csenge­tett és a terembe lépő libé- riás hajdújának csak ennyit mondott: „János kérem, ma­radjon benn, amíg ez az úr itt van, mert ez az úr — bo­lond!” Évekig tarló cikkezés és szervezkedés következett, ez­után végül is 1933-ban sike­rült felállítani a szegedi sza­badtéri színpadot, bemutatni szülőházának emléktáblája előtt áll. Másik két fényké-r pen harmadmaigával ül a ház előtti kertben a község akkori legöregebb embere, Kremitzer bácsi és a ház ak­kori gazdája, Kresz Géza he­gedűművész társaságában. Móricz Zsigmond Vörös- marty-emlékeket keresett. Az egyik szoba sarka emléksa­roknak volt kiképezve, Vö- rösmarty-arcképek, a szülő­ház régi képe, a költő össze­gyűjtött művei, emlékalbu­mok voltak ott láthatók. Mó­ricz Zsigmond. — mint Kresz Mária később megírta egyik kis visszaemlékezésében az író kápolnásnyéki látogatá­sának történetét, — megille- tődve, nagy érdeklődéssel vette kezébe ezeket az em­léktárgyakat. miközben szor­galmasan készített jegyzete­ket. Másnap korán reggel ki­ült a kertbe és a magával hozott kis Continental író­gépén megírta cikkét, amely­ből — utolsó riportja lett. A fiatal Kresz Mária, aki Mó­ricz Zsigmondot kísérte ká­polnásnyéki látogatásán, így emlékezett vissza erre a ta­lálkozásra: „Hiába éltem Nyéken gyerekkorom óta, hi" ába tanultam néprajzot ér földrajzot, ez a rövid séta, Móricz Zsigmond szavai nyi­tották ki szememet e „külö­nös falu” iránt.” Az író néhánv feladatot- is Madách „Az ember tragédiá- ja”-t, 1090 szervezett munkás segítségével. A statisztériát a katonaság adta, viszont meg­tiltották nekik, hogy a fran­cia forradalom jelenetében közreműködjenek. Ebben a színben a niunkások vonul­tak fel hEjrörr). csoportban, 300 ember kétméteres kék, 300 ember kétméteres fehér, 300 pedig ugyanakkora piros zászlóval, hogy együttesen a francia trikolort adják. A bemutatón annyi történt, hogy két „ismeretlen” feltar­tóztatta a színpadra igyekvő kék és fehér zászlós statisz­tákat. Így egy ideig kizárólag vörös zászlók lengtek a Dóm téren. A bemutató megtartását különben nem csupán a vihar veszélyeztette, — amely elsö­pörte a díszleteket, — de a honvédstatiszták egy cso­portja is. — A honvédstatisztákat 40-es csoportokra osztottuk ugyan­is és minden csoport mellett őrmester állott. A házi főpró­bán minden csoport tette a magáét, az előírás szerint, az adott Kresz Máriának, akit arra kért: ne csak néprajzi kutatássál foglalkozzék, ha már itt él Vörösmarty szülő­falujában, hanem irodalmi emlékeket ip gyűjtsön, fény­képezze le a'szegényházat, az öreg Vörösmarty hajlékát. (Sajnos ez a ház, amelyben Vörösmarty utolsó hónapjai­ban élt Kápolnásnyéken, az elmúlt háború végén telje­sen romos lett és az ötvenes években aztán végképpen le is rombolták.) Azt is taná­csolta Kresz Máriának, men­jen ki a velencei szőlőhegyre és fényképezze le a Vörös­marty család présházát. Kresz Mária a kért fényké­peket el is készítette és el­küldte Móricz Zsigmondnak, aki köszönőlevelet írt neki és könyvet küldött ezzel a dedikációval: „Panna leá. nyom, alias Kresz Mária szeresse Árvácskát.” A nagy realista író utolsó megjelent riportja kápol­násnyéki látogatásáról és annak okáról a „Kelet Né­péiben jelent meg — három nappal az író halála előtt. Halála évfordulójára számos megemlékezéssel készülnek. Ezek között legjelentősebb a „Móricz Zsigmond utolsó nyara”, melyben az író utol­só hónapjait: debreceni, Szolnok és Szaibolcs-Szatmár megyei tartózkodását, terve­zett művek témáit örökítet­ték meg. egyik csoport kivételével, amelynek tagjai feszes vi- gyázzban álldogáltak és nem vettek részt a játékban. Le­fújtam a próbát, magamhoz rendeltem a „renitens” cso­port őrmesterét és indulato­san felelősségre vontam. — Főrendező úr., „alázata^, san jelentem — mondotta az őrmester -4- a 40 embert, őr­szolgálatra rendelték, de hoz­tam helyettük másokat. — A tragédia komédiájá­hoz tartozik a történet — a galambokkal. A Dóm téren 100 fehér ga­lambot neveltek. A toronyőr esetenként bezárta őket a toronyban felszerelt kalit­kákba. A francia forradalom jelenetéig nem történt sem­mi, de amikor elkezdődött a puskaropogás, a galambok felébredlek. Kalickáikból — amelyeket a toronyőr a nagy premierlázban becsukni el­felejtett — kirepültek és így 100 fehér galamb repdesett a forradalmi tömegek felett. — Érdemtelenül kaptam életem legnagyobb dicséretét, még a külföldi sajtóban is, „a század rendezői ötletéért”. „Nyíregyházi nyár Régi óhaja a megyeszék­helyen élő és a tartalmas művelődési programokat sze­rető közönségnek, hogy az évenként hagyományossá vá­ló kulturális rendezvényso­rozatok gazdagabb, színe­sebb, esetleg országosan fi­gyelmet keltő műsorokkal lep­jék meg a szabolcsiakat. Te­gyük hozzá, nemcsak a kö­zönség óihaja ez, hanem a megyei és a városi művelő­dési intézmények dolgozód­nak is ez a törekvése. Mind több jel mutat arra, hogy sikerül megközelíteni a kitűzött célokat, rangos ren­dezvényekkel „eléje” menni a közönségnek. Említhetjük a minőségileg minden évben fejlődő nyíregyházi művésze­ti heteket, a nyíregyházi pe­dagógiai napokat, vagy a megyeszékhelyen túlmutató Nyírségi Ősz rendezvényeit is. Első a közönség Igaz sok még az esetleges­ség, az ötletszerűség a ren­dezvényeknél. Olykor az egyébként is sorra kerülő, át­lagműsorok, évfordulókhoz kapcsolódó események alkot­ják a programok zömét. Akadnak alibirendezvények is, amikor úgy tűnik, nem a közönség részvétele, nem maga a művészeti esemény a lényeges, hanem a statisztika látszik a fontosabbnak, sem­mint a mögötte lévő tarta­lom. Zökkenőiben, szervezet­lenségben nipcs hiány, az egyenetlen fejlődés mégis minden év hoz újat, előbb­re lépést is. Ha ezt nem is­mernénk el, behunyt szem­mel járnánk. De ha nem említenénk a még mindig — és jó ideje — visszatérő visz. szásságokat, akkor viszont nem lennénk hűek a való­sághoz. Címünkben egy elgurult aranyalmáról írunk. Az „Aranyalrpa” lett volna a fődíja a fiatal művészek or­szágos talólikpzóján legjobb­nak ítélt alkotásnak és szer­zőjének. A FIMOT, azaz a fiatal művészek országos találkozóját ugyanis Nyír­egyházán szerették volna megrendezni, kezdeményez­ni. A tervezett országos szin­tű és rangú művészeti prog­rammal sikerült volna meg­valósítani legalább egyet a régebbi óhajból, hogy Nyír­egyházán Is legyen már egy- egy kiemelkedő kulturális eseménysor, amire odafigyel nemcsak a helyi közönség, hanem -egy kicsit az ország közvéleménye is. Eddig ugyanis nem járt sikerrel az ilyen törekvés. Több Nyíregyházánál kisebb vidéki város honosított meg országosan jegyzett kulturá­lis rendezvényeket, amelye­ket érdeklődés kíséri, rangot vívott ki magénak. Példának az egyik legfrissebbet említ­jük, a zalaegerszegi pantomim fesztivált. De maradjunk az aranyalmánál. Valami mó­don elgurult, bár sokan akar­ták, kezdeményezték, szor­galmazták, mégis — amíg a disputa tartott, s az anyagi és a szervezeti feltételek dolgában folyt az egyezkedés — Salgótarján lekörözte Nyíregyházát. Az idén má­sodízben rendezik meg ná­luk a fiatal művészek orszá­gos találkozóját. A gazda felelőssége Sajnáljuk, hogy lemarad­tunk, mert azóta sem sikerült pótolni... Tudjuk nem is könnyű; nemcsali nagy szer­vezés és sok újszerű ötlet, hanem pénzügyi fedezet is szükséges egy-egy valamire­való országos színvonalú kulturális rendezvényihez minden komolyabb rendez­vény pénzigényes is. Kez­dünk azonban kételkedni ab­ban, hogy csak az anyagia­kon múlik mindez. Inkább a megyeszékhely megyei és városi jellegű kulturális in­tézményeinek .összhangjával, a gazda szerepének, felelős­ségének vállalásával lehet a baj. összefügg ez természe­tesen azzal is, hogy Nyíregy­házán eddig nem volt önál­ló művelődési központ, amely hivatásából eredően gazdaként állt volna a ki­sebb és nagyobb művészeti rendezvények mögött. Az idén már van ilyen művelő­dési központ, de még csak fél gőzzel végzi munkáját. Létszáma nem teljes, épüle­te még nincs. Remélhetőleg belátható időn belül megol­dódnak ezek a gondok is. Mivel vigasztalhatjuk ma­gunkat? Elsősorban azzal, hogy a vállalkozó kedv nem apad; június 1-től július 31- ig ismét megrendezik a ta­valy először sorra került, „Nyíregyházi nyár” elneve­zésű kulturális rendezvény- sorozatot. Ez a nyári uborka- szezon programszegénységét igyekszik megtölteni, amikor a színházak nem játszanak, általában a természet, a ki­rándulás, a szabadtéri szóra­kozás vonzza a közönséget. Itt is felbukkant korábban egy ötlet; jó lenne Nyíregy­házára meghívni a környező országok magyar szin társul a. tait, a kolozsvári, az újvidé­ki, a komáromi magyar színházakat. S ezt minden évben megrendezni. Érdekes bepillantást nyújtana e nemzetközi színházi szemle a romániai, a jugoszláviai és a csehszlovákiai magyar szín­játszás programjába, él­ményeket kínálna a szabolcsi közönségnek. Ez azonban meglehetősen’ nagy utánajá­rást, szervezést kívánt volna, s ezt az idén nem tudják megvalósítani. Tervezték, hogy Nyíregyházán rendezik meg — a nyár folyamán — a magyar musicelek feszti­válját, melyen a Fővárosi Operettszínház, a József At­tila Színház és a pécsi Nem­zeti Színház társulatai iéo- tek volna fel magyar musi- celekkel. Sajnos ez is kútba esett... Külföldi vendégek Nem lebecsülendő azon­ban a „Nyíregyházi nyár” kevés, de jónak ígérkező műsora, amely ugyan nem tartalmaz nagyobb produk­ciókat, addig nyújtózkodik, ameddig a takaró ér. így: a szabadtéri színpadon ope­raestek, könnyűzenei' hang­versenyek, szimfonikus mű. sorok, vígjátékok, íilmbemu. tatck váltogatják egymást. Itt kerül sor egy újszerű fémmozaik, térmozaik kiállí­tásra. amely Huszár István festőművész szobor- és tér­plasztikai munkáiból ad íze­lítőt. Hangversenyt ad váro­sunkban egy cseh tanárkép- zős énekkar. Valószínű sor kerül egy nagyszabású fúvós találkozóra is. ahol külföldi együttes részvételére is szá­mítanak. A Képcsarnok Benczúr-termében két tár­latot nyitnak, egy fővárosi művész mutatkozik be és itt láthatja a, közönség június 16-tól július 4-ig a 81 éves Z. Szalai Pál nyíregyházi festőművész legjobb alkotá­sait. Rendszeresen lesznek a Kossuth téren térzenék. Július első napjaiban Nyír. egyháza lesz a színhelye a VII. országos virágkötészeti versenynek és bemutatónak. Japán virágkötő művész rész. vételére is számítanak. Saj­nos a Sóstó, ahol egy-egy vasárnap 15—20 ezer ember is megfordul — a megye minden tájáról — egyelőre kimaradt a programból. Szerény a „Nyíregyházi nyár 1972” programja, de meg kell becsülnünk. mert egyelőre ennyivel van ennyi. Talán ősszel, a Nyírségi Ősz programja többet kínál majd. Kevesebbet, de jobbat... Páll Géza Tímár Máté: AZ ELSŐ KAKASSZÓ... Váci Mihály emlékének Hétfőn is túlhajtotta ma­gát. pedig a vasárnaptól sem a pihenés munkára késztető egyenlegét jussolta, mellyel lezárhatta volna az előző he­tet, hogy friss erővel gyür- kőzzön az újjal. Nem, nem ezt hozta, hanem az életvitel tartozik-követel mérlegének kibillent egyensúlyát. ahol a rendtévő akarat tartozott, és a megrövidített tett kö­vetelt. S az egészben az volt a legfurcsább, hogy mindezt tudta. De hát a szépvölgyi kertbe is ki kellett mennie, ha már adózik utána, felírja a dicsekvés táblájára, hogy a saját almáját eszi, olyan bort itat vendégeivel — még­ha olykor a termelői bormé­résből is pótolja, — aminek maga kapálta a tövét, met­szette, kötözte, kaccsolta permetezte a venyigéjét, mo­solyával siettette a bogyók színesedését, s ha olyan ró­zsákkal udvarolja az asszo­nyokat, amelyekről joggal el­mondhatja: a szívem illato­zik bennük, kedvesem! És ha már kiment, nem állha­tott meg a mogyoróbokrok enyhhelyén karba tett kéz­zel, mert a kerítések szegle­teiben mérgeszöld csalán. dzsungelek sarjadtak kint­járta óta, a bab apró, idétlen sziklevelei elvesztek a folyó­füvek. tarackpamacsok, buja parajok között, a földiepret benőtte a kanálfű, és az a vetetten földdarabka is, amit nagyképűen pázsitnak nevez, úgy felburjánzott az is, mintha csúfolta volna a gazdát: Csaik szájad van, hó- rihorgas, nem kaszád! Ka­pált hát egész vasárnap, ka­szált. kalapált, vaskos zöld szagú rendeket vágott, s köz­ben körmondatban biztatta magát: Rád fér kiskomám, akkora hasat eresztettél, mint a földreform előtti ka­nonokok, a reggeli tornától pedig foghagymás az orrod, amióta a medicinroller ki­törte a hidtartó szemfogad! Hajtotta hát magát, mint aki sarokházra gürcöl, csak akkor tette nyugdíjba a szerszámot, amikor a látó­hegyi fenyvesből elő-felé lo­pakodtak már az alkonyi «ár­nyak. s még akkor sem ha­zafelé szegezte nagyra nőtt orrának iránytűjét, hanem Ilonához. És ezt sem ingyen. A 65-ös buszon a lábára lép­tek, a 6-oson ő nyomta ki valakinek a tyúkszemét, a metrón az ölébe tántorodott egy másfél mázsás anyis, s így vigasztalta: Vegye meg­tiszteltetésnek, apuskám, úgy hogy mire a Fehér úti végállomásnál kiszállott a világszínvonalú gőzfürdő­ből, már inkább pihegett. mintsem lélegzett. De még mindig uralkodott önmaga fölött. Rágyújtott, gyalog sé­tált Ilonáékig — a Hahát el­sőjében laknak —, hogy az újabb karambolokat elkerül­je és közben így fogadko- zott: Megnézem a Forsyte Saga soros, százegyedik foly­tatását, és hazamegyek. Pe­dig tudhatta volna, ez sem ilyen egyszerű, mert ha az ötvenes agglegény tizenne- hány esztendeje jár valaho­vá, akkor is családtagnak számít, ha nincsen papiroda róla. öcsi, az első gimnazista — akit szinte beszélni is ő ta­nított —. azzal nyúzta, mi­ként juthatna el Angliába csereüdülésre. Ilona Andris végett idegeskedett. Még szombaton kirándult az autó­szerelő-tanuló nagyfiú, és vasárnap délben haza kellett volna érkeznie. Mi lehet ve­le? Elütötte a villamos? S közben a képernyőn diadal­masan visszavonult az üzleti élettől Soames Forsyte, meg­szülte Kit fiát Fleur, óssze- veszett-kibékült féltékeny urával a szép modell, s míg mindezeket szemlélte, a két halántékába úgy mélyült a fájás, szokatlanul és várat­lanul, mint valami láthatat­lan nagy madár kétszer öt körme. De azért még Haran­gozó Teri és Korda György műsorába is belelesett, mi­előtt búcsút vett volna, ott­hon az ágyban elolvasta a Hétfői Híreket, s mégsem tudott elaludni Sevenaletta nélkül. Nevesin csen bizonytalan­ság ömlött el a belsejében, nem fájt semmije, csak érezte, nem hajlandók el- ernyedni az izmai, van gyomra, tüdeje, agya, ideg- rendszere, s mindezekkel együtt túlterhelt hajó a teste, mely mégsem merül mélyre az álom tengerébe, hanem helyben imbolyog inkább. Komisz kutya állapot volt. Kettő előtt tíz perccel még szemébe foszforeszikáltak az óramutatók, fülébe kísérteti- eskedték borzalmas nászda­lukat a sortatarozásra váró Szomszédos ház állványzatán szerelmeskedő macskák, hogy azután hétkor úgy riadjon fel a kába léttelenségből a telefon konok berregésére, mint akinek zsarátló mester- gerenda zuhan a paplanára. Nem is udvariaskodott, majdnemhogy káromikodós hangsúlyt nyert a memb­ránba morgott: Halló, kibe­szél? Pedig a főnöke volt. Herzkovies, aki már. egy esztendeje kimentette a sza­badúszó művészélet hínárjá­ból, a létbizonytalanságból, egy vállalati lapocska a GÁTÉP HÍRADÓ szerkesz­tésének ürügyén. Csakhogy Herzikovicsnaik — egymás kö­zött Szivkovácsra magyaro­sították a bérelszámoló leá­nyok —, a morgása sem vet­te el a kedvét. Üde volt az, mint a májusi harmat, ép­pen nem főkönyvelői. „Ne. gyedóra múlva ott vagyak érted — mondta, és közben a hangja is mosolygott —, főz­zél addig egy kávét. mert messze van Kalocsa.” „Miért éppen Kalocsa? — értetlen­kedett. — Nem akarok én az érseknél gyónni!” „Onnan tervezzük a júniusi riportot, nem emlékszel?” „De igen!” „Hát akkor szervusz.” A távbeszélő-készülék apró le- csendítéssel űzte a felidézett ördögöt, miközben ő fordítva felhúzta a papucsát, s olyan vánszorgóan, mintha nem kezdené, zárná a hetet, a teendőihez látott. Rágyújtott, feltette a kávét, beágyazta szamárfészkét, felöltözött és meg is reggelizett volna, ha a kiskanállal összekutyult aludttejen kívül morzsácska is hajlandó lett volna lemen­ni a torkán. S hogy ez a balog .napkezdés még inkább visszakézből induljon, mint a zsidóbiblia, felöltözve ju­tott eszébe, hogy még nem is mosakodott. És ez segitett is rajta. Mert amikor a csap alá dugta bozontos üstökét, és a hús víz végigcsordult a nyakán, úgy megfrissebbe- dett tőle, hogy mire a Sziv- kovács hosszú alakja beár­nyékolta az előszoba függö­nyét, már úgy-ahogy üzem­képesnek érezte magát. így kezdődött az új hét. A kávé még inkább fel­dobta, főnöke pedig gondos­kodott arról, hogy alá ne zuhanjon. Egész úton vicce­ket mesélt, Hacsskkel ősi«» Hogyan született a Szegedi Szabadtéri Játékok gondolata?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents