Kelet-Magyarország, 1972. május (32. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
I, ma WCSrXWnnWÄg = WÄSA&NAP! m?LTÉkr'&r WS. »ff® » 5z. Lukács Imre: DIPLOMA Az avatóünnepségre eljöttek szülei. A nagyállomásnál várta őket. Két arc, feketében. Félszegen a vonaton, villamoson, elhasznált parasztkezek, a földdel, a határral átitatódott arcok, darabos mozdulatok, 10 esztendős cipők, színei--esztett, ei- fonnyadt szavacskák; eső lesz, jó idő van, tegnap vihar volt. Nyugodtan ment ve. lük. Szégyenkezve és büszkén. A presszó előtt napernyők alá ültek. Az öregek épphogy a székek szélére, mintha minden percben rájuk kiálthatnának; el innen, nem a ti világotok. Apja cigarettát húzott elő zsebéből. A kőkockákra hamuzott. Anyja arca elbújt a fekete kendőben. —L Szörpöket és duplát rendelt Bandi. Az úton autók parkíroztak. Elegáns nők, jólöltözött férfiak kortyolgatták kávéjukat, töltötték idejüket. — Ráérnek? — Ró. — Itt süttetik a hasukat egész nap? — Nem mindig. Ittak. Apja az üvegben maradt jaffát felhajtotta. Kézfejévé eltörölte száját. Szívott cigarettáján. A csikket a kőre dobta. Bandi szenvedett és örült. Fájt szülei félszegsége, idegenkedése. Rikítóan, bántóan kitűntek a környezetből, örült iá, szenvedjenek kicsit, lássák, más élet is van, találkozzanak vele, közelítse, nek hozzá, fogadják be, megilleti őket. — Maradunk még? — Már elmehetünk. ünnepség. Egyetem. Élmény. Feszítő ünnepélyesség, sok szülő autóval érkezik, virágcsokrok, virágerdők, meghatódott fiatalok, megszívlelendő beszédek; elindulnak az életbe, tisztességes, szép pályán dolgoznak, a jövő nemzedékét nevelik, lehet-e szebb, felemelőbb hivatás? Szeressék szüleiket, akik áldozatot hoztak magukért és támogassák, ha öregek lesznek. Tanuljanak állandóan, művelődjenek, gyarapítsák, frissítsék szellemi tőkéjüket. Bandii boldog volt Apja megilletődve, mozdulatlanul állt. Szinte hihe. tetlen az egész. Mit keres ebben a világban? Úgy érzi, állandóan csak őt figyelik, mint valami vásári bohócot. Bűzlik róla a trágyaszag? Homlokára írták, fejőgulyás a szövetkezetben ? Ilyennek is kell lenni. Csak elmúlna már a ceremónia, robogna velük a vonat, otthon lehetnének a jól ismert, idomult világban, ahol valakinek számít. Azt csinál, amit akar. A többiek? Ilyen kutyául érzik magukat? Büszkék lehetnek. Tanár úr lett a gyerekből. El se lehet hinni. Tegnap takony csüngött az orrából, elszalaj tóttá borért, százast dugott neki, Tanár úr. Jön a faluba, okítgatja a népet, Megsüvegelik. Diplomás. Jószagú isten. Inni kellene, legalább egy hordóval elszopogatni. A családban senki sem vitte eddig. Nem hitte, hogy fia kitart. A nyomorból nehéz kiverekedni, kikecmeregni. Éjszakánként, ha felriadt, vagy üldögélt a ház előtt, hányszor arra gondolt, talán nincs is az iskolában, koncsorog valamerre, de nem meri tudatni. Amikor megjött a postás, meglátta az írást, mindig megkönnyebbült. Jobb volt az ivásmál. Nagyon nehezen si- labizálták ki a szavakat. Elfáradtak, abbahagyták, újrakezdték. Neki-nekirugasz- kodtak a levélnek, akárcsak az életüknék. Felesége kisimította. A sifon aljából előszedett fehér kartondobozba tette. Estig maradhatott. Vacsora után a fényhez ült vele. Forgatta. Látta, hogy minden rendben. Még nem álltak össze szavakká a betűk, mondatokká, de mór megbizonyosodott. A régeb, ben küldött levelek is ott sorakoztak, elég volt egy pillantás a címzésre, a levél felső sarkára, s látta, ugyanazok a betűk, ugyanúgy sorjáznak, mint a korábbi papírokon. Jó érzéssel dőlt a szék támlájának. A betűk, az átkozott csodabogarak meg- kínozták. Elszívták kitartását Legszívesebben lecsapta volna a fenébe, rá se nézett volna, végigtaposta volna, de nem tehette. Nagyobb erő kötötte le, odabűvölte a kopott, zsíros asztalhoz és a táncoló, kimeríthetetlen betűtengerből értelmes szava, kát, üzeneteket fogott ki". Szuszogott, fújtatott a csalód. Az éjszaka eldobta a vonatfüttyöt odáig. Megvirradt, amikor eljutott; csókolok mindenkit, Bandi. Jaj, de megdolgoztatták azok a levelek. Fortélyhoz fogott. A régebbi írásokat kiteregette az asztalon és az ismerős, kívülről megjegyzett, tudott szavakat kivette az új levélből. Könnyebben és gyorsabban haladt így, lassan- lassan ismerősök, kitárulko- zóbbak lettek a betűk. A vé, gén folyamatosan olvasott. És a reggelek. Azokat nem pótolhatta semmi. Megkérdezte a felesége; — Mit írt Bandi? — Jól van. — Mást nem? — Nem. — Egyszerűen csak ennyit? — Dehogyis. Az értelme ennyi. — Más mi van benne? — Semmi. — Nem hiszem. Pénzt nem kért? — Nem. — Csomagot? — Azt sem. — Akkor, mi az istent írt? Két oldal is tele ákambá- komatokal. Erre felelj! — Elsorolja, mit csinál egész nap. Órán van. Délután meg a könyvtárban. Más. nap megint ugyanúgy. — Elhiszed? A faluban senki se jár könyvtárba. — Ez a dolguk. Minden levelet megvitattak. Napokig eltartott. Büszkeségfélét is érzett, de nem mutatta. Mindig félt, nem dicsekedett el sohasem a fiával, mert ki tudja, ml lesz még, hogyan fordul a sorsa, mire viszi, mire nem viszi. Mindjárt elcsurran a köny. nye. Az lesz csak világszenzáció. Feszeleg sötét ünneplőben, süti az új ruha. Dip- lomakioszló ünnepség. Számít. Tanító lett a családban. Elérte célját. Ó, a mai fiatalok, mindent elérnek. Köny- nyű nekik. Próbálták volna az ő sorsát. Neki semmi se sikerült. Bármihez fogott, balul ütött ki. Mire vitte? Csupasz, mint az őszi tarló. Gyerekei elrepültek, van háza, havi fizetése, öreg napjaira boldogság. Bandival se bánhat bárhogy. Tanárember, esze van. Ha rosszat ejt ki száján, rögtön észreveszi. Nem viselkedhet úgy, mint a kocsisok. Ettől a gondolattól kicsit megijedt, homlokára harmat futott. Tenyérrel letö. rölte. Nem is tudta, mi lenne jobb; ha hirtelen vége szakadna már az egésznek, vagy eltartana órákig, akár örökké. Felesége befelé könnyezett. önmagát siratta. És fiát. Mennyi áldozatot hozott, fel se győzné sorolni. Adhatott volna többet? Aligha. A nyomorúság megfogta a kezét. Mi mindent megtett volna fia boldogulásáért, csakhogy Bandikénak sikerüljön. Révbe ért. Rövidesen elviszi őt egy asszony. Soha sem lett volna az övé? És mikor magában hordta? Etette? Mosott rá? Amikor kifényesedett lódenkabátját ráterítette, fatalpú cipőjét kölcsön, adta, elszalasztva a boltba a jegyre mért kenyérért, amit Bandika szépen hazahozott és elfogyasztott. Neki és urának a héjából se hagyott, övé maradhat-e gyereke ? Vagy elveszi a város? Ki tudja, mire nevelte fel? Ta- níttatte. Boldognak hiszi. És aztán mi lesz vele? Visszaadhatja-e neki ez a kőtenger egyszülött fiát? Amikor otthon járt, mindig leste, miképpen tehet kedvében, mit csinálhatna, hogy. jobb legyen, állandóan repesett körülötte, el nem fáradt volna a világért. Csupa önfeláldozás volt, csupa készség, csak szolgálatára lehessen; add ide a cipőt kisfiam, kitakarítom, kimosom az ingedet, mit főzzek, mit ennél, miben segítsek? Talpalt egész nap. Szemhunyásnyit sem aludt. Sohasem fáradt. Aggódott; nehéz a tanulás, szűkölködik a gyerek, jaj, már megint nem ettél, beteg vagy, nem ízlik talán, nem érzed jól magád, szóljál kisfiam, mi bajod van? Elmúlt Tanár úr. Nerr bánhat úgy vele, mint hajdanán. Akkor jó volt. Nagyon jó. Sírt, ha fájt valahol. Kért, • ha éhezed szomjazott. Értette. Most hall gat Legtöbbször hallgat. Úgy szeretném, ha beszélne, bármiről, csak hallanám a hangját érezném, hogy mellettem van. Velem. Legalább a gondolatát kitalálhat, nám. Megnősül? Kit vesz el? Elronthatja, jóvá is teheti életét. Hogy éli napjait? Az anyának minden fájdalom fáj. Felelős érte, pedig segíteni már régen nem tud, nincs is lehetősége. Bandi- kám, kicsi virágom, csak néked sikerüljön. Ugye boldog vagy? Tanulni akartát látod, sikeredett. Ó, mennyire örülök. Nekem már olyan mindegy. Lepedőin halok meg, vagy az ólban, munka közben. Te boldog legyél. Pénzed is lesz, kereshetsz, nem kell szűkölködnöd, szégyenkezned. Kicsi korodban, elmentél napszámba. Rizst gyomláltatok egy hétig Őrömmel hoztad a 100 forintot, letetted az asztalra, nevettél és azt mondtad; ne féljen, édesanyám, ha megnövök, talicskával tolom haza a százasokat. Régen volt. Már elfelejtetted. Az anyák nem felejtenek. Jaj, ők nem tudnak. Minden kimegy a fejünkből, sokszor nem emlékszünk semmire. Csak a gyerekeinkre. Ök elkísérnek bennünket születésüktől a halálunkig. Bandikám! Tudod-e, hogy boldog vagyok? b-------------------------Toldalági Pál: Megfiatalító Ha megszólalnak a harangok, mintha jó hírt jelentenének, zászlók lobognának, és frissen felcsendülne egy rövid ének, mely miután elhangzik, mégis tovább remeg a levegőben, Ártatlan és áttetsző hangok! A múltkor is hogy meglepődtem: harangszó mint Jób, én is szemétben ültem s rossz gondolatok cserepével vakaróztam, de a harangok megszólaltak, és víg és éber és fiatal is lettem újra; ezekben a pillanatokban a dicsőséges tavaszoknak nagy erejével felragyogtam. Vietnami grafika: A MI ORSZÁGUNK. A műemlékvédelem időszerű kérdései Régi kúriák, új tulajdonosok De nincs minden olyan fiej Az elmúlt hetekben a Ke- let-Magyarorsizág hasábjain Koroknai Gyula és dr. Papp Ágoston írtak gondolatokat ébresztő cikket a műemlék- védelem érdekében. A téma időszerűségét indokolja a műemlékvédelem centenáriumi esztendeje. Régi igazság, hogy egy nemzet jelen fejlődésének eredményeit nem értékeLheti maradéktalanul: múltjának alapos ismerete, múlitja tárgyi emlékednek féltő szeretettel őrzött védelme nélkül. Ezért hangzott el az országos honismereti kongresz- szuson: *... az építészeti emlékek nem csak jelentős alkotások, hanem társadalmi fejlődésünk fontos tanúi is.” A tanúságtételen kívül mi a hatása a szemlélőre? «... a műemlék újra és újra a történeti élmény hatásával ragadja meg a szemlélőt, így továbbra is elsőrendű forrása a történeti tudat alakításának.” Ügy gondolom felesleges tovább bizonygatni a műemlékvédelem társadalmi jelentőségét. Ezért is alkottak törvényt illetékes szerveink a műemlékvédelem érdekében. Törvény van, de ez nem köztudott. Nincs mögötte közvélemény, így nem sok az eredménye. A törvény mögé társadalmi közvéleményt kell teremteni. Ebben segíthetnék sokat megyénkben egyre növekvő számú honismereti szakköreink, társadalmi aktíváink, egyéni gyűjtőink. A honismereti szakkörök profilja igen változatos, de mindegyiknek szívügye a műemlékvédelem. A megyei művelődési központ honismereti szakbizottsága már évekkel ezelőtt munkaértekezletének napirendjére tűzte a műemlékvédelmet. Már itt nyilvánvalóvá vált, hogy az iskolákban és művelődési otthonokban működő lelkes honismereti szakkörveztők régen felismerték, hogy a felnövekvő nemzedékbe, iskolásokiba és felnőttekbe is be kell ottani a műemlék szeretetének érzését. Kevesen tudják, hogy megyénk múzeumainak nagy része egy-egy lelkes honismereti szákkörvezető sok éves szogalmas munkájának, gyűjtő szenvedélyének eredménye. Pl. Kisvárdán, Nyírbátorban, Tiszavasváriban élőbb voltak honismereti szakkörök, azután létesültek a múzeumok. Az volt a jelszó: „Gyűjtsétek össze a pusztulásra ítélt műemlék köveiket és egyéb tárgyakat.” így volt azután sok-sok érték, melyeknek kiállításával megnyithatta kapuit egy-egy múzeum. Nem hagyjuk magukra a honismereti szakkörvezetőm- két. A nyári honismereti tanfolyamainkon minden évben módszertani útmutatást kapnak szakkörvezetóink és az egyéni gyűjtők munkájukhoz. Ez óv nyarán rendezendő tanfolyamunkon is jelentős teret fogunk biztosítani a műemlékvédelemnek. Ez év tavaszán körlevélben kértük fel a honismereti szakk örvezetó inket és az egyéni gyűjtőket, hogy a műemlék és műemlék jellegű épületek fölött vállaljanak védnökséget és ne hagyják azokat elpusztulni. lepülésen még honismereti szakkör, ahol műemlék, vagy műemlék jellegű épületet tartunk számon. Ezeket az épületeket, falusi kúriákat az új tulajdonosok: iskolák, állami gyermekotthonok, művelődési otthonok, tanácsok, termelőszövetkezetek, szociális otthonok, stb. birtokolják. Az lenne kívánatos, hogy ezeknek a régi kúriáknak az új tulajdonosai valóban tulajdonosok legyenek és nem pedig csak lakói. Ne csak az épületet, hanem a környezetét ia óvják, szépítsék, állandóén és rendszeresen. El beül érni, hogy ne csak államigazgatási feladat legyen ezek védelme^ hanem széles társadalmi bázis, az új tulajdonosok bázisa nőjön ki a műemlék éa műemlék jellegű épületek éa környezetük védelmére. A faiuképileg is jellemző, műemlék jelentőségű területek féltett kincseink. A műemléki környezet, a kastélypark is, a szomszédos telek is védelemre szorul és meg is érdemli a védelmet. Azt szükséges szem előtt tartani, hogy a műemlék kőbe vésett történelem. Összekötő kapocs a nemzet múltja és jövője között. A tudománynak adatokat nyújt eljövendő századokban b, a népnek művészi élményt Módot ad minden karnak a fejlődés megértésére. Az ősökről ad hírt, mert mindezeket a nép alkotta. Tőkey Károly Könyvespolc-• Pálfalvi Nándor: Papírház A mai gyerekek számára már történelem az a kor — a második világháború körüli évek —, amelyről a regény főszereplője, a 8—9 éves Márton Laci mesél. Laci édesapja bányász volt. Nagyon szűkös anyagi körülmények közt élt a család. Az apa csekély keresetét új- ságkihordással próbálta kiegészíteni a beteges édesanyja. Bizony gyakran kellett átvennie a kisfiúnak a vaskos táskát, de sokkal nehezebb volt elviselni társai csúfolódását. Mert télen ugyancsak nevetséges figura volt, hiszen édesanyja magas szárú cipőjében járt A nagy berlinerkendőt ásóméra kötötték öszsze rajta, hogy jobban melegítsen— Egy éjjel rájuk szakadt a nyomorúságos vályogházuk Laci először élvezte, hogy a tragédia következtében végre ő lehet az iskolában a figyelem és az érdeklődés központja, később azonban annál erősebben érezte, a szerencsétlenség egész súlyát. Az apa a szegény rokonok támogatásával erejét mégha, ladó tettre vállalkozik: új házat akar építeni. Tervet készít, keménypapírból megépíti a piros köményes papírházat, el is nevezi „Kató- lak”-nak az édesanyáról, a szerencsétlenség után született kislányáról. Hozzáfog nagy lendülettel a ház helyéről kiirtani a bokrokat, szinte tíz körmével vájja ki a követ, s gyártják megfeszített munkával a vályogtégláit. A jómódú rokonok kiváncsi kajánsággai nézik a hihetetlen erőfeszítést, segítséget azonban csak a legsze. gényebbektől kapnak. Már- már felcsillan a remény, hogy elkészül az igazi ház —, vagy ahogy a gazdag atyafiak mondják gúnyosan: a tornyos palota —, amikor minden szép terv és igyekezet dugába dől; az apát behívják katonának—
