Kelet-Magyarország, 1972. május (32. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
WT2 mijns 2i. i&BMfff-MASYARORSZAS - VASABNAFI UKLLtMLWt I. eMtf Kulturális jegyzetek Tárlat — z Szokatlan sportnyelven szólni egy kulturális eseményről, mégis ezt tesszük: a május 20-án Nyíregyházán a megyei művelődési központ nagytermében megnyílt tavaszi tárlaton a Hajdú-Bi- har és Szabolcs-Szatmár megyei képzőművészek közös tárlatán a vendégek 24:1 arányban nyertek.. Rejtvény helyett a tények: a Magyar Képzőművészek Szövetsége Kelet-magyarországi Területi Szervezete az idén első ízben rendezte meg Nyíregyházán a Hajdú és Szabolcs megyékben alkotó művészek közös tárlatát. A rangos kiállításon azok a művészek vehettek részt munkáikkal, akik tagjai a szövetségnek. Hajdú-Bihar- ban a közös tárlaton részt vevő alkotások tanúsága szerint 24 művész tagja a szövetségnek, s küldött képeket, szobrokat a tavaszi tárlat zsűrijének. Szabolcs-Szatmárban négy képzőművész ' tagja a szövetségnek. Azzal is tisztában vagyunk, hogy Debrecenben több mint tíz képzőművész dolgozik főhivatású alkotóként, s megyénkben mindössze egy „szabad úszó” van, Huszár István, aki két éve búcsút mondott a pedagóguspályá- I nak és a művészi munkájá- | ból él. Azt is jónak tartjuk, hogy a két megye legjobb al- j kotói közösen szerepeljenek tárlatokon, ez nem csak az alkotóműhelyeket hozza közelebb egymáshoz, frissességet, újszerűséget kölcsönöz a képeket. szobrokat szerető közönség tárlatlátogatásainak is. Néhány dolgot viszont nem értünk és nagyon sajnálunk. Ha ezen a tárlaton csak a szövetség tagjai vehettek részt, miért mégis csak egyetlen szabolcsi művész, Pál Gyula két képét láthatja a nyíregyházi közönség. Miért maradtak távol a többiek? Négy szabolcsi művész munkája ezen a rangos tárlaton már jelezhetett volna valamit az itteni képzőművészeti életről. S ha mértékkel is, beszélhettünk volna két megye tárlatáról. De így? Nem célunk korholni a megyében élő művészeket. Azért sem, mert az egyik művésznek ezekben a napokban van egy szép kiállítása Nyirb4torban, Berecz Andrásnak. O az, aki nemsokára, a fővárosban is bemutatkozik legjobb munkáival. Talán ezek kötötték le. talán úgy gondolta, a nyíregyházi közönség már ismeri annyira az alkotásait, hogy kimaradhat a tavaszi tárlatból. Mégsem örülünk, hogy kimaradt. A másik szabolcsi művész arra hivatkozott, hogy hat órával a zsűrizés előtt kapta az értesítést, hogy megrendezik a közös tárlatot. Ennyi idő alatt lehetetlen — és egyben méltatlan is — megfelelni a meghívásnak. A negyedik szabolcsi művész az egyik községben él. vele nem tudtunk beszélni, vajon őt meghívták-e a tárlatra vagy sem. Valószínű a szövetség kelet, magyarországi területi szervezetének szervezése sem brillírozott ebben az esetben, legalábbis a két megye művelődésügyi szervei közötti összhang ezt jelzi. Mi történt ugyanis a megnyitó után? Vasárnap, amikor a legtöbben ráérnek és kiváncsiak voltak a tárlatra, meglepetésre zárt ajtók fogadták a közönséget. Szinte példátlan, hogy egy hivatalosan megnyílt kiállítást másnap, ráadásul vasárnap, egyszerűen becsuknak. Miért? A megyei művelődési központ igazgatójával beszélgetve kiderült: úgy volt, hogy a debreceniek gondoskodnak teremőrről, s ők fizetik a terembért is. Vendégkönyv sem volt. A művelődési központ igazgatója nem vállalta a több százezer forint értékű műkincs őrizetlenül hagyását. Mire viszont az anyagiak és a teremőr dolga rendeződött, valami félreértés adódott a hivatalsegéd részéről. S a végeredmény: az érdeklődők hiába kopogtak vasárnap egész nap, a kiállítás ajtaja nem nyílt meg. > Egy szikrát sem akarjuk kicsinyíteni egy kiállítás szervezési, költségvetési és egyéb gondjait. Azért lenne egy megjegyzésünk: ha már egy kiállítást megnyitunk, előzőleg illenék gondoskodni a rfritvatartás feltételeiről is. S még valami: ne járassuk le, ha nem muszáj, a szabolcsi képzőművészeteket azzal, hogy közös tárlatként szerepeltetünk egy olyan kiállítást, amely nem közös, hanem a Hajdú-Bihar megyében élő és alkotó művészek bemutatkozása. Aminek viszont őszintén örülünk. Egy szavalóverseny epilógusa Váci Mihály emlékére szavalóversenyt rendeztek Nyíregyházán május 21-én. Talán szimpla is a dicsérő jelző, mégis megemlítjük, hogy a nyíregyházi Rozgonvi Piros- -ka 'kollégium 'vezetőit és diáktanácsát illeti az elismerés a szép kezdeményezés életben tartásáért, gondozásáért. Évek óta hagyományosan sor kerül a szavalóversenyre. Külön öröm, hogy újabban az iparitanuló-intézetek is elküldik versenyzőiket, sőt legutóbb a 110-es számú intézet egyik gondos házigazdája is volt a megyei döntőnek. Vendégül látták a fiatalok a Váci szülőket is, akik meg- hatottan mondtak köszönetét a meghívásért. A versmondók — szám szerint 33-an — a költészet iránti szeretetről CLdfak számot. Nem ők tehetnek róla. hngv ez nem mindig oárosult megfelelő vers- mondági képességgel, felké- «TnitséggeJ. egvéni ..hanggal”. Észrevehető volt néhá- nyuknál, hogy tanáraik nem sok fáradságot áldoztak a felkészítésükre, nem tudták befolyásolni a versválasztásukat sem. Ezért is akadt annyi nehéz, hosszú és nem 14—18 éves fiatalok előadói alkatához szabott költemény... A Váci Mihály emlékére rendezett idei szavalóverseny epilógusaként az a javaslatunk: a zökkenők ellenére is érdemes, sőt szükséges tovább ápolni a legtehetségesebb szavalok megyei vetélkedőjét. Jó lenne viszont rangosabbá tenni, s töprengeni: hogyan lehetne nem csak a kollégiumok, hanem általában a fiatalok te- hetságkutató versenyévé változtatni, esetleg a legújabb magyar líra köré csoportosítani. tematikusabbá tenni. S a Váci-versek reprezentálá- sa mellett jobban feloldani a kötelező versek körét, feszességét. esetleg elhagyni a mindenki számára kötelező verset. Ez oldana a versengés iskolás jellegén, feszességén, egyhangúságán is. S az évek során jó lenne, ha rangjában, színvonalában a megye határain is túlnőne a Váci Mihály szavalóverseny, a fiatal versmondók olyan találkozásává válna, amely élmény lenne versmondóknak, közönségnek egyaránt. De ezért még sokat kellene tenni.- Jelenleg még ott tartanak, hogy a kollégisták ápolgatják, ők a versenyzők. a közönség. Sajnos, igen kevés kollégiumigazgatót és nevelőtanárt láttunk, akik eljöttek, kivéve a távolabbi községekből beutazókat. Nem ünneprontás e néhány megjegyzés, sőt annak szellemében íródott, hogvjnég nagyobb ünneo legyen megyénkben a Váci Mihály emlékére hagyományossá váló szavalóverseny. Páll Géza KÉPZŐMŰVÉSZEINK VÁZLATKÖNYVÉBŐL: TISZA-KANYAR. (KRUTILLA JÓZSEF RAJZA). Jósa István és Kisléta Dr. Jósa István (1756, Csep- reg . — 1839. Nagyszántó) nemcsak Szabolcs vármegye, hanem az egész Tiszántúl mai értelemben vett első megyei főorvosa volt. Doktorrá avatása után 18 éven át Békés vármegye főorvosaként működött Gyulán, (1777 —1787) majd ezután fél évszázadig Szabolcs megye egészségügyét irányította illetve megalapozta. Ma azt mondanánk, hogy gyémántdiplomás orvos volt. Akkor még Nagykálló volt Szabolcs vármegye központja. Itt lakott 20 éven keresztül (1787—1807) Jósa István is, s nagykállói háza a piactéren a vármegye »épületével szemben a sarokhoz a második ház volt, ma vendéglő. Érdekes módon költöztek el innen. Abban az időben még nem voltak szállodák, s így megyegyűlések (ún. széd- riák) alkalmával a vidékiek barátokhoz, ismerősökhöz szállásolták el magukat. Ilyen alkalmakkor Jósa Istvánék- nak is volt 15—20 szállóvendégük, akiknek teljes ellátásáról (étel, ital) gondoskodni illett. Jósa István nemcsak elviselte, de szerette is a társaságot, azonban felesége számára nagyon megerőltető volt e véget nem érő vendégeskedés. Éppen ezért Jósa Istvánná, szül. Holdra ézesy Kornély Antonia férjenek egyik Ugo- csa megyei gyógyító utazása alatt eladta a kallói házat, s kiköltözött a sokkal nyugalmasabb kislétai udvarházba. A házal Bleuer Miklós kereskedő, a későbbi dr. Bleuer Miklós nagykállói orvos apja vásárolta meg. Amikor az új tulajdonos a ház kapuja előtt tájékoztatta a változásról a visz- szaérkezett megyei főorvost, Jósa István nem csinált esetet az ügyből, intett a kocsisának és az általa is nagyon kedvelt kislétai birtokára hajtatott. Ettől kei- ve 20 évig (1807—1837) Kisléta volt Szabolcs megye egészségügyi központja, Jósa István főorvos innen irányította és szervezte a megye egészségügyét! Kisléta ma a nyírbátori járás egyik legkisebb községe kb. 1900 lakossal. Megyénk régi falvai közé tartozik, s egykor jelentős település volt. Erre utal egyebek között I. Rákóczi György 1614. február 16-i pátens levele, amelyet a kislétai táborból küldetett Nagykálló várőrségéhez. Kislétai orvosi működésem idején (1957. VII. 1.—1958. XII. 31.) a község múltjának ismerői (tanácselnök, ref. lelkész. iskolaigazgató) azt tartották, hogy én voltam az első orvosa a falunak. Áthelyezésem után kezdtem intenzívebben foglalkozni a megye orvostörténetével. s ma már a tények sorával tudom igazolni, hogy Kisléta község első orvosa nem kisebb ember, mint Jósa István volt. A következőkben Jósa István Kislétára vonatkozó és bizonyítható kapcsolatait foglalom össze. Jósa István 1822-ben Kis- létán irta legjelentősebb Andrej úgy mozgott, mint ’ otthon. Amikor hazahozta a bneskán az őrnagyot és ellátta a két lovat, derékig levetkőzött. Lemosta magáról a májusi port. Micsoda május 'is volt? Korán tavaszodott és a cseresznye hamar megpirult a fán. A- családdal együtt üldögélt így estetájban Andrej. Hallgatták a csendet, a megtestesült békét. Igazi béke volt Béke! Müven nehéz is elhinni a milliókat szétmarcangoló háború után. Talán nem is volt háború. Talán csak álmodták az emberek a borzalmakat. — Mama — mondta Andrej a háziasszonynak — háború kaput. Andrej megy «haza... * Azon a májusi estén sokszor elmondta ezt. Meg azt magyarázta, hogv tanulni fog. Most a háború alatt jött rá. hogy tanulni kel), nagyon sokat tanulni. Azt is mondta ha leszerel, mulatni fog. Még soha nem mulatott életében de most két napig akar mulatni. Egvetlen szóval sem lázadt eddig az egvenrnha ellen Most ezen az estén egv- re haitogatta- ..Civil leszek, ú.i ruhám lesz.” Ez sem lázadás volt, hanem inkább a betel iesedés közeli érzése. Mintha, most a háború végén, a győzelem után egyAz utolsó akna szer 'e feleslegesnek tartotta volna a fegyvereket és az azokat forgató katonákat. Andrej otthon kolhozban dolgozott. Lóápoló volt. Érthető tehát, hogy a mostani két lovát is mindennél többre tartotta. Még csak véletlenül sem történt meg, hogy addig magával foglalkozzon, amíg lovait meg nem etette, itatta. Ezen az estén is jól tartotta a két állatot és utána ült le a kiskapuba disku- rálni. Persze ez a diskurzus kézzel-Iábbal történt, mert csak annyit tudott magyarul: hogy vagy, köszönöm és még néhány szót. De csuda tudja, egy kis mutogatással mégis sikerült nagyon jól megértetni magát. Különösen feleségéről, Natasáról magyarázott sokat, meg Vovkáról. kisfiáról, akiket három éve nem látott. Utoljára a nagy ellenoffen- zíva előtt volt otthon. Aztán. hogy meghajtották a németeket Sztálingrád alatt, azóta nem volt tartós megállás. Jöttek folyvást, szünet nélkül- nyugatra. Most már vége. Háború kaput. Szóval nyugalom van, ha látszólagosán is, de nyugalom. Mert ahhoz idő kell, amíg a háborús sebek begyógyulnak a családokon és az országokon egyaránt. Szóval azt magyarázta Andrej a Hold elő-elővillanó fénye mellett ott a kapuban ülőknek, hogy ha hazamegy lesz ám dinom-dánom. Gesztikulált mondókájához, s így ol3ran szuggesztiv volt, hogy nyelvnehézségek ellenéie is érteni lehetett; béke van emberek! Tudjátok milyen nagyszerű dolog ez?... Ilyesmiket magyarázott Andrej. Azt is, hogy két kisebb sebesülést kivéve szárazon megúszta a háborút, a közelmúltnak ezt a kénköves poklát. Másnap korán kelt Andrej. Gazdáját az állatorvos-őrna- gyot, egy távoli faluba kellett vinnie, mert azt ott levő lovakat oltotta, valamiféle vedőszérummal. Délután három óra tájban értek vissza útjukról. Andrej miután ellátta a jószágokat, derékig levetkőzött és a lavór fölé hajolt. Mosakodni akart, amikor a szomszédasszony jött és kézzel-Iábbal magyarázni kezdte, hogy a gyerekek a kertben egy lövedéket találtak, olyan aknaformát. Kérlelte Andrejt, hogy jöjjön nézze meg. nehogy a kölykök . kárt tegyenek magukban. Andrej, úgy ahogy volt, derékig meztelenül kisietett a kertbe. — Dá. Akna — vette szemügyre a páncélba ágyazott félelmetességet. — Majd za- utra, holnap elintézem. Azzal megfogta az aknát és betette a tüskés gledicsiabo- korba, gondolva,- hogy a szúrós bozót, miatt nem merészkednek hozzá a gyerekek. Aztán kényelmesen rendbe szedte magát. Ezen az estén is/összejöt- tek a beszélgetők, a kapuban Andrej azt magyarázta, hogy amikor Romániában harcolt, kis híján otthagyta a fogát. Akkor lovas hírvivő volt, s rájuk különösen vadásztak a német mesterlövészek. Szerencsére azonban csak a lovat lőtték ki alóla, ő épségben megmenekült. Igaz, öt Kilométert kellett gyalog megtennie, mégpedig futva, hogy a parancs idejében megérkezzen. Aztán újra és újra haza az övéihez|kalandozott. Feleségéhez és Vovkához. — A kis Vova, az fog csak örülni, ha otthon leszek — magyarázta. A rövid otthoni kalandozás után ismét a megtestesült holdfényes béke töltötte ki az esti beszélgetést. Reggel korán pirkadt. Andrej megetette és megitatta lovait. Aztán a kertbe ment és előhalászta a gledicsiabo- korból az aknát. Kezébe vette, csavart rajta egyet... Itt megszakadt minden. Egy pillanat volt, ágy hatalmas detonáció, amely Andrej' számára megszüntette a • tér és idő fogalmát. Hanyatt feküdt a fűben, kézinek csak csonkjai maradtak. Gimnasztorkája átázott a vértől és szakadt, vörös lepelként takarta be testét. Pillanatok alatt nagy lett a csődület. Orvost is kerítettek, aki azonban már csak fejét lehajtva mondta némi vizsgálódás után: — Vége! Natasa és Vovka hiába várta haza Andrejt... Vinc-ze György könyvét: „A helységek bábáinak oklatasa” címen, s ezt 1823-ban Debrecenben nyomtatták ki! Kisebb munkái közül az „Orvosi utasítás ' Tek Nemes Zabolch vármegye lakosaihoz” címűit és#„A vereshimlő” címűt 1823-oan szintén e községben írta. Jósa István orvosi működéséből az a legmaradandóbb, hogy „1972. IV. 16-i Nagykállóban tartott vármegyei közgyűlés javasolta a helytartótanácsnak: ’orvosak vigyázása’ mellett a kincstár költségére vezessék be községenként a lueticusok, a vérbajosok kötelező ’hosz- szaibib’ kezelését, ment különben a ’nyavalyának gyökere’ a betegekben marad. Mellékelték e ielterjesztés- hez Physicus Jósa István úr projectumát, amely egyebek között ’négy ispotályoknak felállítását javasolja a lesem jénni ugyanazon physicus által elkezdett ispotálynak példájához képest’.” A hagyomány megőrizte, hogy Kislétán volt ispotály. Helyét ma már nem tudjuk. A község történetének jó ismerője, a 89 éves Madácsi Péter sem tudott erre 1939. XI. 8_i beszélgetésünk alkalmával visszaemlékezni. Ismerve azonban azt hogy Jósa már 1792 előtt Kállósem- jénben létesített kórházat, és éppen ő javasolta ennek mintájára négy újabb ispotály felállítását, nagyon is valószínűnek tűnik ilyen létrehozása 30 éves kislétai működése színhelyén. Nem mai értelemben vett kórházra kell gondolni, hanem az akkori község szélén elhelyezett 4— 5 ágyas és rideg járvány kórházra vagy néhány ágyas el- különitőre vérbajosok számára. Ez annál is valószínűbb, mert akkor Szabolcs vármegyében összesen négy orvos, s a vérbaj pedig népbetegség volt. Jósa István előkelő és gazdag ember volt. A megyében több helyen és Kislétán is voltak birtokai. Utóbbi községben 400 holdas birtoka volt, valamint száraz malom jó karban, 7 valóságos telek udvarházzal, igen szép gyümölcsös. két szőlő. Ma is ismereites. hogy a mostani Bogáti út két oldalán régen beltelek volt, a szárazmalom a ielerüegi gör. kát. templom oldalán helyezkedett el. s az udvarház az út másik oldalára, a jelenlegi posta melletti Bogáti u. 32. vagy Dózsa u. 2. sz. alatti ház telkére esett. Úgy gondolom, az eddigiekből érzékelni lehet azt a szoros kapcsolatot, amely Jósa István és,a község között kialakult ? évtizedes kislétai tartózkodása alaü. Indokoltnak és időszerűnek tartom, hogy a Hazafias Népfront rnegvei bizottsága, a mesvei idegenforgalmi hivatal és nem utolsósorban a Kislétai Községi Tanács Jósa István Tálcásának'feltételezett h el vén emléktáblával is megörökítse megyénk és egyben a magyar egészségügy nagy alakiának emlékét. Dr. Fazekas Árpád
