Kelet-Magyarország, 1972. április (32. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-19 / 91. szám

1979. április iS. S. fiSüa® Az egyéni siker Vasárnap délután fél ket- ' tőkor az egyik bérház lakója kalapálni kezdte a falat. Ami­kor a szomszédok bekopog­tak hozzá, hogy ne tegye tönkre a pihenés óráit, rövi­den így felelt: — Most érek rá! __ A Wartburgos, aki belehaj­tott a fűvel vetett parkba, a ..szemrehányásra így vála­szolt: — Mindenki a saját ba­ját tudja. Amikor a kalauzt figyel­meztették, hogy egy anya fut gyerekével a busz után, ne csengessen még le, ennyit mondott: — Menetrend van, majd megvárjam következőt. önzés? Közöny? Nemtörő­dömség? Igen, mert igaz az, hogy ki­ki saját bajának tudója. De vajon tudói vagyunk-e a más bajának? Érdekel-e önma­gunkon kívül néha más sor­sa, dolga, baja? Egy asszony­ka mondta a minap: — Már nem szólok semmiért. Az em­ber csak gorombaságot kap vissza. Lehet, hogy pesszimisztiku- : san hat ez, de sajnos sok igazság van benne. Az egyik nyíregyházi vendéglő tera­szán fiatalkorúak söröztek. Amikor egy férfi megkérdez­te, hogy hány évesek, gorom­bán azt felelték: — Mi köze hozzá, nem loptuk a pénzt, azt iszunk, amit akarunk. — Tizenévesek voltak. Aki szól, kurta választ kap, fiataltól, felnőttől. Lassan sok ember­nek túlontúl is természetes, ami van, és becsülni a másét nem is akarja. Hogy egy má­zsa fűmag négyszáz forint? A Wartburg több tízezerbe kerül. Hogy más aludni akar? Mit érdekli, amikor ő álmat­lan. Hogy valaki siet és utaz­ni akar? Fütyül rá, ő fenn van, a másik vár. És mind­ezt nemcsak gondolja, de ki is mondja. Sajnos, vannak olyan em­berek, akik nem . tanulták meg — és nerfí ’í? hlíflárWók erre —, hogy társadalmunk a kollektívák társadalma. Pe­dig ha ki-ki visszagondolja a sort, kiderül, hogy minden ebből a társadalomból fa­kadt. A lelketlen lakó ettől a társadalomtól kapta a laká­sát. Az autótulajdonosnak ez a társadalom adta meg a vé­tel lehetőségét. A kalauz et­től a társadalomtól kapja a fizetését. Az egyéni jólét for­rása mindenkinél és minden esetben a társadalmi jólétből fakad. Van valami groteszk abban, hogy ezek ellen a kispolgári lelki torzulások ellen, amelyek ezt az önző, közönyös magatar­tást szülik, jóformán nincs ellenszer. Egyéni fellépés? A válasz gorombaság. Kollektív szankció? Vajon változik-e alapvetően a tűrhetetlen la­kó, ha egy közösség megró­ja? Jólétünk és tudati állapo­tunk fáziskésésben van. En­nek egyik oka talán abban keresendő, hogy nem elégszer hívjuk fel a figyelmet arra, hogy mivel tartozik az egyén a társadalomnak. Keveset be­szélünk az egyén kötelessé­géről, szemben a jogokról. Szinte úgy tűnik néha, hogy szégyelljük kereken megmon­dani, hogy nálunk proletár- diktatúra van, mely rendel­kezik azzal a sajátosságával, hogy a társadalom érdekeivel szemben cselekvőkkel fel is tud lépni. Nem vagyunk híve az egyén jogai megnyirbálásának. An­nak sem, hogy összetévesszük az embert a jelenséggel, és így a harcot leszűkítsük sze­mélyek elleni küzdelemre. Az is világos, hogy minden önző, közömbös és nemtörődöm megnyilvánulás ellen nem le­het adminisztratív úton fel­lépni. De néha kérdéses, hogy vajon nevelő, eszméltető te­vékenységünk megkapja-e a megfelelő társadalmi segítsé­get? Elvben igen. Gyakorlat­ban. sajnos, a mások belügyé- ,, h0 yalij bg n^m avgtj^zás ta­lálható. Világos, ez á köny- nyebb és veszélytelenebb. Az emberi kapcsolatok szálai la­zultak meg, és önzp mikrovi­lágunkban hajlamosak va­gyunk a gondolkodásról res­ten lemondani: elfeledkezünk arról, hogy életünk gondtala­nabbá válásának forrását megfogalmazzuk, ha úgy tet­szik, bevalljuk magunknak. Minden bizonnyal túlzás lenne, ha mindenkor és min­den időben hozzáfűzzük sa­ját életünk alakulásához ezt a tényt. De legalább olyan túlzás az, ha sosem szögez­zük le magunknak, hogy tár­sadalmunk egésze erőfeszíté­sének köszönhetjük egyéni si­kereinket. Ha ezt megtesszük, úgy csökken a közöny, úgy kialakul az érzék ahhoz, hogy fokozottan tudjuk becsülni a közös tulajdont, a közösség értékeit, a kis kollektívák ér­dekeit. Társadalmi érdeklődésünk már eljutott oda, hogy a kri­tika lángpallosát forgatjuk minden felett, ami nem tet­szik, ami hiba, ami rossz, ami sérti az érdekünket. Ügy hi­szem, sokkal gyorsabban kel­lene alakítanunk magunkban azt, hogy az elismerést, a di­cséretet, az őszinte örömöt is kifejezzük afölött, ami jó, ami szép, ami siker. Ez az ítélke­zési együttes szinkronizált je­lentkezése űzi el az emberből az érdektelenséget, az önző közönyt. Messze vezettek a gondola­tok a falverő lakótól, a park­rongálótói, a legyintő kalauz­tól. De ugyanilyen messze- nyúlóak az okok is. Mindez figyelmeztető jelzés lehet mindannyiunk számára. Ér­demes időnként felzaklatni az emberek lelki ismeretét, hogy a jog mellett a kötelességet is lássák. Hasznos a köz védel­mét egybekötni a köz sikeré­nek bemutatásával. Kell bát­ran agitálnunk az eredmé­nyek mellett, hogy annál ha­tásosabban, kelhessünk vé­delmükre. Bürget Lajos A rendelőtől a gyógyszertárig Receptek Tiszadadán A rendelésnek vége. Az orvos bezárja a rendelőt és elindul a fekvő beteget meg­látogatná. — Ne tessék haragudni, hogy az utcán állítom meg, de négyszemközt szeretnék beszélni a doktor úrral. A rendelőben meg sose tetszik egyedül lenni. Az írnok, meg az ápolónő mindig ott van­nak... Szinte naponta előfordul, hogy megállítják az utcán Kecsikés Jánosit, a fciszadadai körzeti orvost nők. férfiak egyaránt. Elmondják, elpena- szolják legbelsőbb magán­ügyeiket, olyanokat, ame­lyikre legtöbbször nem gyógyszer köti, csak tanács, nem kell receptet inni, né­hány vigasztaló szó megteszi a hatást. A munka nagyobbik része azért mégis a rendelő­ben folyik. A rendelés és a fogkrém —■ Nehéz .Lenne sziaimot mondani, hogy hányán jön­nek ed naponta a rendelésre. Novembertől februárig átla­gosan hatvanam, máskor ke­vesebben. Legtöbbször a nát­ha, az influenza, az idősebb korosztálynál a reuma, aszt­ma az ok. Persze, beteg min­dig van, néha álbeteg is akad. Ilyenkor, amikor már meg­kezdődik a vetés, vagy nyá­ron a kapálás. Volt olyan is, hogy valaki megmondta: azért szeretne táppénzre menni, mert el kell végezni a ház körüli munkát. A váróban. a rendelőben rend és tisztaság. Az épületet a községi tanács vette néhány évvel ezelőtt, amikor az elő­ző orvos nyugdíjba ment, ak­NAGYVÁROSI PANORÁMAKÉP A NYÍREGYHÁZI ÉSZAKI KŐRÚTRÓL. (ELEK EMIL FELVÉTELE) kor még 200 ezerért. Azóta épült egy másik orvosi lakás rendelővel, mert a falunak nagy szüksége volt egy fogor­vosra is. Nagy utánajárással ugyan, de sikerült betölteni ezt az állást. Azt mondják, azóta alig kell fogat húzni, mert ha lehet, az orvos meg­menti a rossz fogakat. Azt meg külön örömmel újságol­ták, hegy azóta az általános iskolások rendszeres kezelést kapnak és jócskán megnőtt a fogkrém vásárlás. Még az orvosi rendelő be­járatánál láttam egy kifüg­gesztett táblát a gyógyszertár nyitvatartásáról. 12 után ér­kezünk. Kívülről is szép épü­let, belülről azonban csodála­tos. A tisztaságot, azt hiszem, említeni sem kell, Íriszen köz­mondás, ha valahol tisztaság van, akkor úgy mondják: olyan, mint a patika. Szebb­nél szebb virágok, növények a várakozóknak kirakott 3 bőrfotel mellett, között. Fia­tal házaspár dolgozik: ottjár- tunkkor csak a fiatalasszonyt találtuk, a férj a szomszédos Tiszadobon helyettesít. A patikától a bébiételig A postásasszony jön három recepttel. Míg elkészítik, a gyógyszerforgalomról érdek­lődünk. Kalmopirin, i&topí- rin, antineuralgika, seduxen a legkeresettebbek. Jönnek recepttel, recept nélkül és kérik: „Olyat, amilyet a múltkor tetszett adni”, vagy „valamit fejfájás ellen, mert nincs idő elszaladni a doktor úrhoz”. És amit lehet, meg­kapnak, hiszen a gyógyszerész is ismeri az egész falut és a gyakori gyógyszerfogyasztók­nak kívülről tudják mit lehet adni. Jönnek persze lakoda­lom, vagy egy hosszúra sike­rült vasárnap után kofkáért, vagy jó tanácsért is. Egy község egészségügye persze nemcsak a rendelésből és a gyógyszertárból áll. Egészségügyi dolgozók az óvoda, vagy az öregek napkö­zi otthonának alkalmazottai, a védőnő, az ápolónő és a rendelésnél is nagyobb hasz­na van a felvilágosító mun­kának. Minden évben osztály­főnöki órán tartanak előadá­sokat a hetedikes és nyolcadi­kos gyerekeknek szexuális kérdésekről, de meghívják az orvost a téli dohánycsomózás- kor is, hogy beszélgessen a betegségeik megelőzéséről, né­ha „kényes” kérdésekről. * Hogy milyen ezeknek a be­szélgetéseknek a gyakorlati haszna, arról egy családtól érdeklődtünk. Ferencz Béiáné tsz-tag szülési szabadsága már lejárt, most a gyermek- gondozási segélyt veszi igény­be. — Alszik a gyerek, m i. van egy kis időm — mondja a fiatalasszony —. de már kez­dünk is a főzéshez, hogy mi­re a férjeim hazaérkezik, kész, legyen. A gyerek megebédelt, az ő ebédje külön készül. Bé­biétel, főzelékek es. még te} is. — Mikor ő kicsi volt — mutat a fiatalasszonyra édes­anyja, id. Jánost Bániné —« azt ettek, amit mi. Árpaká­vét és ami volt. Meg etaneni az uram a bábáért, mikoe szültem és elhívta. Ide a la­kásba. ügy szült itt minden­ki, otthon. Most meg sziréná­zik a mentő és viszi őket Ti- szalökre a szülőotthonba. Dolgoztunk az utolsó percig, azt se tudtuk mi az a „zöld- kereszt”. \ iszik a gyerekei vcdodllásra... Arról nincsenek ad a tainted hogy amikor Jánosi néni szült, mennyi volt a csecsemő­halandóság, csak azt tud­juk, hogy st' ő'7 gyerekébői. négy egyéves kora előtt meghalt. Most évente 50—52 gyerek születik a községbei* és a múlt évet leszámítva 4 évig egyetlen gyerek sem halit meg. Az influenzán kívül éyek óta semmilyen járvány nem volt a faluban, mert a védőoltásokra mindenki pon­tosan viszi a gyereket, el­mennek a kismamák a ter­hesgondozásra és már az első gyereknél „értenek” a csecsemő neveléséhez. Itt tart ma Tiszadada. Per­sze nem egyik napról a má­sikra történt mindez! Balogh József A tudomány és művészet szabolcsi műhelyeiből (17.) Páll Géza riportsorozata Alföldi festészet — nyírségi színekkel Ma már művészeti életünk­nek állandó tényezője a Sza- bolcs-Szatmárban élő festők alkotásainak jelenléte. Tárla­tok nyílnak tsz-ben, üzem­ben, iskolában... Benczúr-ter- münk is van már a megye- székhelyen, készül a városi kisgaléria állandó otthona is. Megyénk az irodalmi ha­gyományokhoz hasonlóan nem szegény a képzőművé­szeti alkotásokban sem. Múlt­ja van itt az alföldi festésze­ti stílusvilágra jellemző, de a nyírségi piktúra egyéni szí­neivel megjelenő festészet­nek. A nagy festőóriás, Ben­czúr Gyula mellett, természe­tesen más században akadtak olyan festőművészek, mint Barzó Endre, a csaknem tel­jesen elfelejtett nagy tehetsé­gű expresszív látásmóddal al­kotó nyíregyházi festő. Kül­földön, Barcelonában nyert díjakat. Munkássága az utób­bi években kezd ^z egységes magyar művészettörténet ré­szévé válni, de még mindig vannak adósságok vele szem­ben. Olyan alkotók festettek a nyírségi tájon, mint Koffán Károly, aki 1946—47-ben hu­zamosabban tartózkodott Nyíregyházán és Sóstón. Bo- ross Géza is kötődött a Nyír­séghez. ősz Dénes pedig szer­vezőképességével lendítette ! vább a szabolcsi festésze­tet. Balogh Józseffel és Berki Nándorral 1946-ban létrehoz­ták a Bessenyei György Kép­zőművészeti Népfőiskolát, s megrendezték az első képző- művészeti kiállítást. A szabadiskola egy képző­művészeti tanfolyam volt a tehetséges munkás-paraszt származású fiatalok számára. Akkori növendékei voltak: Berecz András, Huszár Ist­ván, Pál Gyula, Soltész Al­bert, hogy csak azokat em­lítsük, akik megyénkben maradtak és munkásságukkal alkotó módon hozzájárultak a képzőművészet szabolcsi mű­helyeinek megteremtéséhez. Az igazsághoz tartozik, hogy sokan elmentek Sza­bolcsból. Volt, akit a tehetsé­ge hajtott tovább és indokolt is volt a feljebb jutása. De akadtak művészek, akik a meg nem értés, a rapszodikus művészeti élet, a szegényes szereplési lehetőségek miatt váltak meg a megyétől. De az évek során itthon maradtak érdekében is történtek pozi­tív lépések. Megnövekedtek a hazai és megyén kívüli kiál­lítási lehetőségek. Sőt, az utóbbi években szovjet és len­gyel városok tárlatain is sze­repeltek a szabolcsi alkotók. A rendszeressé váló őszi se­regszemle jellegű közös tár­latok mellett egyéni, kamara­kiállítások, fővárosi bemutat­kozások is bővítették a kört A megyei és a városi tanácsi szervek különféle pályázatok­kal, ösztöndíjakkal, művész­telepre való küldéssel buzdí­tották az itt élő festőket. Nem volt zökkenőmentes a képzőművészeti élet. Főként a szabolcsi képzőművészeti csoport formális, tartalom nélküli létezése nehezítette és jelent gondot most is a mű­vészek továbbfejlődésében, az egészséges alkotó közösség ki­formálódásában. A magukat befutottnak vélt művészek nem szívesen, vagy egyálta­lán nem állították ki művei­ket egy-egy kiállításon a kez­dőkkel, azokkal, akik még ke­veset bizonyítottak. Pedig a tehetséget nem lehet véka alá rejteni, nem lehet Képzőmű­vészeti Alaptagsághoz, szö­vetségi tagsághoz kötni... A régi generációt megyénk­ben Z. Szaiai Pál képviseli, aki magas kora ellenére min­den kiállításon évtizedek óta részt vesz. Berecz, Pál, Sol­tész, Huszár, Koncz Zoltán képviselték hosszú ideig a szabolcsi színeket itthon és megyén túl. Majd Margittay Jenő, Kerülő Ferenc, Szabó Gáspár, Krutilla József és mások alkotásai kerültek a közönség elé. A szabolcsi mű­vészek közül többen nyertek a különféle tárlatokon nívó- dijai, nemzetközi pályázatos is sikereket értek el. A nyír­egyházi művészeti heteken pedig rendszeresen kamara­tárlatokon mutatják be leg­frissebb alkotásaikat. Ki­emelkedő eseménye volt a szabolcsi képzőművészeti életnek az 1969-ben megren­dezett „Benczúrtól napjain­kig” című megyei kiállítás, s a szabolcsi művészek kollek­tív bemutatkozása a fővárosi Fészek-klubban. A szabolcsi képzőművésze­ti élet ellentmondásosan fej­lődik napjainkban is. Vannak művészek, mint Pál Gyula, aki a Műcsarnokban, a Nem­zeti Galériában is bemutat­kozott már, Berecz András pedig legjobb tudomásunk szerint a közeljövőben kap lehetőséget a fővárosi szerep­lésre. Huszár István egy fran­ciaországi tárlatra küld anya­got, s napjainkban vagyunk tanúi a nyíregyházi Benczúr Gyula-teremben rendezett szabolcsi tárlatnak. Már van egy mind rangosabbá váló nemzetközi képzőművészeti telepe is a megyének, a Sós­tón, ahol még mongol ven­dég is volt. Rendszeressé vá­lik a testvérvárosok, Ung- vár és a lengyel Rzeszów kö­zött a képzőművészeti kiállí­táscsere. Művészeink orszá­gos kezdeményezést is elindí­tottak, alkotásokat ajándé­koztak a gyermekotthonok­nak. Megyénkben elértUtak odáig, hogy műtermes mű­vészlakások is épültek... Van tehát egy sor biztató, kecsegtető eredmény. Ezzel együtt azonban léteznek. el­odázhatatlan, régi gyökerű bajok is. Nem beszélhetünk egészséges képzőművészeti csoportéletről, esetenként meg nem értés, szakmai félté­kenység zavarja az alkotó­munkát, a harmonikusabb ki­állítás-szervezést. Még min­dig ki-ki saját maga szeren­cséjének kovácsa. Egyes mű­vészeknél művészi arisztokra­tizmus, sznobizmus jelei érez­hetők, amelyek bántóak azok­ra nézve, akik nagy bravúro­kat még nem vittek véghez, viszont a legjobb úton van­nak tehetségük kibontakozta­tása terén. Egy sor perpat­varra adott okot a műtermes lakások körüli huzavona is, reméljük nemsokára lezárul, megnyugtatóan rendeződik. A szabolcsi festészet :— a szakemberek véleménye sze­rint is — eleven, szerves ré­sze az alföldi képzőművésze­ti iskolának. Sajátos színei­vel, nem egységes, de egyes vonásaiban mégis hasonló in­díttatású piktúrával kivívta helyét a megye határain túl is, részévé vált az egységes magyar képzőművészeti kul­túrának. Csak itthon, a sző­kébb körben kellene sürgő- aen amt ertewL.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents