Kelet-Magyarország, 1972. április (32. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
W2. április 3. SÜT ET MACYARCftSÄA« 1 9Ma? Valójában — hogyan is élünk ? „Csuk a tévében láttam még gyárai•* nagyipar a kukoricás helyén A színhely: Nyíregyháza, déli ipartelep „Itthon minden természetesnek tűnik. Aki viszont összespórol egy külföldi útra, ott sokszor gondol arra. nem is élünk mi olyan rosz- szul, mint ahogy idehaza el akarjuk hitetni magunkkal”. A vállalatnál szervezett, félig jutalomútról hazaérkezett ismerősünk élménybeszámolója ennél a résznél vitát kavart. Egyesek helyeseltek: „Aki szeret dolgozni, tisztességesen megélhet. Csak nem kell az igényekkel a fellegekben járni... Azok háborodnak legtöbbször, akik titokban tollasodnak, vagy húzódoznak a munkától... Aki megbecsüli a keresetét, az nem fél a másnaptól!” Mások így kontráztak: „Nem jut még mindenkinek kocsira, meg dácsára... Vannak családok, ahol alig tudják kihúzni fizetéstől fizetésig... Drágulás is van, s meg kell nézni, milyen forgalmat bonyolít a bizományi, meg az olcsó áruk boltja...” Ilyen légkörben aligha lehet érvelni a statisztikai átlagokkal, amelyek pedig szigorúan rögzítik a hangulattól, a vélt vagy valós sérelmektől mentes társadalmi igazságot. Csakhogy véleményt, bírálatot általában az egyes ember alkot, nyilvánít, s ő a jövedelem, az árak, a megélhetés alakulására, a saját mércéit használja. Melyek ezek? Piaci ár, lakbér, a gyermeknevelés költsége, szolgáltatási díjak —, s persze amiből mindezt fedezni kell: a cetli, vagy a boríték a fizetés napján. Ha „nem is élünk mi olyan rosszul”, akkor hogyan is élünk valójában? Példaként kívánkozik ide az az idős szabász, akit arról faggatott nemrég egyik cipőgyárunkban az újságíró: mit kapott munkája után a húszegynéhány év alatt. „Munka volt elég, a fizetés hor jö; ’ hol'"gyenge; meg kitüntetés, prémium, ha futotta rá. S egyszer végigsétáltam a Szajna partján, Párizsban: az üzem költségén voltam ott a cipőipari kiállításon”. Csakhogy ez nem éppen szerencsés példa! Nem jutott a mi megyénkben 10 ezreknek sokáig ipari munka, s azok is kevesen vannak, akiknek kormánykitüntetést tűztek a gallérjára, de a legNecsak átvészelni i A főiskolás tanulja meg a négy év alatt a gondolkodást, a gondolkodtatni tudásit, maradjon benne igény később is, hogy kutatgató, nyugtalanul újat kereső egyéniség maradjon. Ha ezt nem éri el a főiskola, akkor az egységes pedagógusképzés is illúzió marad. Szoktatni a tudományra! Páll Miklós főigazgató-helyettes, a biológiai intézet vezetője erről a következőket mondja: — Ki kell lépni saját szűk világunkból. Ezért aztán a tanszékek keresik azokat a kapcsolatokat, amelyek lehetőséget nyújtanak tudományos programokban való részvételre; módszert adnak, bonyolult feladatok megoldását segítik. A matematikusok a miskolci műegyetemmel, a kémikusok a Debreceni Kossuth Egyetemmel, a földrajzosok a szegediekkel, a fizikusok a Debreceni Atommagkutató Intézettel, a testnevelők a TF-fel, a biológusok a szegedi és gödöllői egyetemmel, a megfelelő intézetekkel állnak kapcsolatban. Csupán két bizonyíték e módszer hatására: a fizikai tanszék immár országhatárokon túli tudományos eredménye éppen a debreceniekkel közös kísérlet során született. A biológusok fénytani kísérletei a szegedi munka kontrollját jelentik, és segítik az erre előírt KGST-program végrehajtását. Műhelyt teremteni! Vagyis ne egy-két tanár kevesebben azok, akik Párizs szépségeiben gyönyörködhettek, közpénzen... Ugyanebben a cipőüzemben így örvendezett egy másik idős cipőmunkás: „Megjött egyszer a szén az üzemnek, a mi brigádunk vállalta, hogy ha nincs rá fogdmeg ember, kirakjuk mi társadalmi munkában a vagonból. Ki_ melegedtem, nekidőltem a hideg falnak, megfáztam, s két évig éltem kétségek között a tüdőszanatóriumban, meg otthon a betegágyban. De most már minden rendűén, lekopogjam, makk- egészséges vagyok!” Ehhez hasonló ellentétes példákkal naponta találkozhatunk. Gyönyörködünk a szép nyíregyházi körút impozáns tömbjeiben, ahol igen sok kétkezi munkásember családja talált már otthonra — s közben kedvünket szegi, hogy még mindig sok a drága, a sokszor lelketlenül méregdrága albérleti díjat fizető család. Plakátok hirdetik a ritka ízek vacsoráit az éttermekben — ahová lassan már protekcióval lehet csak be. juni, olyan nagy az érdeklődés — és közben szidjuk az üzemi konyha egyhangú menüjét. Panaszkodunk a kereskedelemre — mert jól „becsomagolja” a szabad árak emelését, aztán meg azért verjük el rajta a port, mert hiába fizetné meg a vevő, nem kínál jó választékot a jobb, importholmikból, amiért egyre többen a pénzt sem sajnálnák, csak lenne. Hosszan lehetne példálózni, de az eredmény ugyanaz volna: ami jó, az csak természetes, arról minek beszélni, — tehát hallgatunk is róla. „Már többször nincs sör a boltban, tehát közeleg a nyár. Valamikor tizedeimyi sör is sok volt, mert csak keveseknek jutott rá; Most nemzeti ital, a segédmunkás vacsorája is csak ritkán múlik el nélküle.” Persze, ez megint vérszegény példa, hiszen a sör nem létkérdés. Valóban. Csakhogy a mai lét sem a tegnapi, s a mostani gond is más, mint amivel még tegnap küszködtünk. Vannak, akik könnyen szerzik a súlyos ezreseket, amiből sok mindent megengedhetnek maguknak? Sajnos, még vannak. S akadnak olyan viszonyok között élők, kutatómunkájává változtatni a pedagógiai munkáit segítő tudományos tevékenységet. Jó értelembe vett tömegméretű „brain drain”-t, szellemi rohamot! Nos, van eredmény. A tudományos diákkörökben sok száz fiatal dolgozik. A most zajló országos konferenciákra több nyelvész utazik. Nyolc dolgozatot fogadtak el a közgazdasági és marxizmus témákból, hat biológus szintén országos szereplésre készül. Nyíregyháza ad otthont április 20-tól & diákkörök természettudományi szekciója országos konferenciájának. Nem tudós diákok, és nem diáktudósok az ezeken résztvevők. Csak többet akaró főiskolások. És vajon marad-e későbbre a lángból valami? A nyelvészeti tanszék vezetője. Bachát László nagyon bizakodó. — Vegyük elő az országos tájatlaszt. Ebben a kötetben (kirakja a hatalmas lapokat) mezőgazdasági fogalmakat találunk. Az országos gyűjtőpontok között szabolcsiak is vannak, mégpedig bőven. Nem néhány tanár bogarászása hozta össze az eredményt. Hallgatóink érvek óta gyűjtik a táj szavaakifc a nagy család, vagy a főnöki antipátia miatt szorgalmas munkával sem tudnak változtatni hétköznapjaik egyhangúságán? Sajnos ilyenek is vannak, s jócskán találunk olyanokat is, akik a több pénzből sem tudnak tartalmasabban élni: vagy elherdálják, vagy az értelmetlen gyűjtés, kuporgatás rabjaivá válnak. Ilyenek is, olyanok is vannak. Haszontalan kísérlet volna azonban bizonyítani, hogy ők vannak többen. A többség, a nagy átlag gondjaival, kisebb-nagyobb bosz- szúságaival együtt is napról napra jobban él. Drága az építőanyag — s még így is sorállás van érte. Megszóljuk az áruellátást, s egyre-másra szezon végi kiárusításra kényszerül a kereskedelem. Ha véletlenül nincs citrom, vagy narancs a boltban, számon kérjük: hogy-hogy? Drága a bútor is, de meg kell nézni egy fiatal munkáscsalád lakását! Sokalljuk a pénzt a húsárukért, s közben a vendégnek rogyásig rakjuk az ünnepi asztalt. Megszóljuk még a kocsit, a hétvégi telket, miközben ezrek, tízezrek várják a kiutalást, a parcellázást. Ez megint túl szép így. Igaz, hogy milliókat tartanak a szabolcsiak is autónyereményben, de jócskán vannak, akik személyi hitelért állnak az OTP pénztáraihoz, ha nem is a napi megélhetésre kérik. Nem rosszul, s nem fényesen, csupán kiegyensúlyozottan élünk. Valamikor ez nagy dolog lett volna, ma megszokott. Nem gomba módra nőnek ki a földből új lakónegyedeink, hanem — fáradságos munka árán — csak épülnek, néha késéssel, olykor hiánypótlással, de folyamatosan. Verejték árán erősödték meg, váltak vonzó munkahelyül termelőszövetkezeteink; megküz- dünk minden új ipari létesítményért, kórházi pavilonért, ostomyéles lámpáért, s az utolsó méter kőjárdáért. Ha mindebben valami természetes, az csak egy lehet: a jó légkörben végzett közös munka, terveink valóra váltásának, megújuló igényeink kielégítésének egyedüli forrása. t : Angyal Sándor it Megtanulják módszerét, kialakul bennük az érzék, megismerik a feldolgozás módját. Hozzájárulnak egy országos kutatáshoz, és amikor kikerülnek egy-egy faluba, nem állják meg, hogy ne közöljék, ha valami újra bukkannak. Bázisokká válnak tanítványaikkal, környezetükkel egyetemben. De a főiskola nyelvészei nem elégszenek meg saját „belügyeikkel”. Minden hallgatót okítanák a helyes magyar beszédre. Igaz. kicsit mostoha körülmények között, heti egy órában. Nem az igazi ez még! De alakul a mag, az a műhely, amelyben 1000 leendő pedagógus tanulja meg a logikus gondolkodás alapját képező logikusan szerkesztett, helyes beszéd alapjait. És most gondoljuk végig a sort: helyesen beszélő tanár, módszeresen tanított általános iskolás, nemzedékek, melyek már nem egy elavult helyesírás-centrikus, vergődő magyar nyelvtanulás rossz reflexeivel indulnak a további iskolák felé! Egy emelettel feljebb, a fizikai tanszéken iszogatom a kávét, dr. Makranczy Béla tanszékvezető tanárral. VáEgy fényképet mutatnak a gyárban azzal, hogy ez volt a kezdet. A képen egy öreg parasztház kis lugasszőlővel. Körülötte sivó homokdombok, s nagy tábla kukoricás. A fotót mindössze négy éve készítették. S azóta? Megépült a Hajtómű- és Felvonógyár 4. számú nyíregyházi gyáregysége. Szemben vele a papírgyár, körülötte a közúti építők géptelepe, távolabb a betonrelé. Ezen a területen már ma is több, mint kétezer ember dolgozik és az ipari gyűjtőút forgalma vetekszik a Kossuth térével. A környéket csendben nevezték el déli ipartelepnek. Lány az automatánál HAFE. A portál előtt parkoló gépkocsik, beljebb motorok, robogók, kerékpárok megszámlálhatatlan tömege. Mielőtt beljebb kalauzoljuk az olvasót, jó tudnia., hogy a nagyvállalat öt gyáregysége közül a nyíregyházi a legkorszerűbb. Itt készülnek a legmodernebb termékek is. Az elektroforetikus festőberendezések, az autóbusz sebességváltó alkatrészek és az angol King-licenc alapján a konvejorok s a liftek ajtói. Hatvannyolcban kétszázegyen, ma hatszázhuszon- nyolcan dolgoznak itt, s az ötéves terv végén már ezren. Termékeikkel találkozik a moszkvai Lihacsov autógyár, a rosztovi és a cselja- binszki gyár munkása, a gyártmány eljut Lőcsére, Bukarestbe, Berlinbe és Jugoszláviába. De a Hajdúsági Iparművek mosógépei, centrifugái és porszívói által a szabolcsi háziasszonyok is találkoznak a HAFE munkájává!: az itteni korróziógátló berendezéssel festik ezeket a gépeket is. S hogy milyen minőségű a munkájuk? Arra álljon itt a legutóbbi példa: versenytárgyaláson más külföldi partnerek elől nyerték el a legnagyobb piac, a Szovjetunió hároméves megrendelését. Félmilliárdos értékű áru talált így gazdára. A gyár most készül az avatásra. A böjti szél hordja az udvaron a homokot, de az épületekben kellemes meleg, minden feltétel adott a jó teljesítményekhez. Nem rom, hagy a fizikáról bessaíf- jen. De nem ezt teszi. A fizikus egzaktságával a némileg megfoghatatlan pedagógia korszerűsítéséről besaél. A XX. században a Szálka minden más tudományra húzóhatással volt. A pedagógiára is. Ezért nálunk külön szerepet kapott az úgynevezett tantárgypedagógia. Tanszékünk kutatásait is megszabta ez. Három évig dolgoztunk ezen a témán: a fizikai fogalmak kialakulása a főiskolán. Az eredmén}y az oktatásban korszerű eljárást vezettünk be, nálunk minden hallgató egyidőben végzi kísérletét az előadóval. Nemcsak a fogalmákat értik. jobban, de ezáltal a kevéssé vállalkozó kedvű, lányok is rászoknak a kísérletre, nem félnek, maguk is tudnak eszközöket konstruálni, bátrak lesznek az iskolában is. Négy éven át itt mindenki minden fizikai kísérletet elvégez. Egyszerűen nem lehet megúszni. Menjünk tovább: Hadházi Tibor kidolgozta és kipróbálta a hallgatók tudása értékelésének matematikai-statisztikai módszerét, amely minis hasonlít ez a gyár a régi és még ma is bennünk élő vasipari üzemekre. Két — összesen tízezer négyzetméteres — csarnokában azt is mondhatnám, hogy idilli a körülmény. A nagycsarnok forgácsolórészlegében piros-fehér pety- tyes kendőben ül egy lány a programvezérléses automata gépnél. Molnár Erzsébet irányítja, vigyázza a munkát. Négy hónapja van itt, Tisza- dadáról jött. Úgy érzi magát a kékre festett önjárók, a „mechanikus robotok” társaságában, mintha itt született volna. A másik csarnokban a sárga konvejoralkat- részeket rakják egymás mellé. Nézi az ember a lányokat, asszonyokat, ahogy a kis okos masináknál ülnek, s arra gondol, hogy ebben a gépgyárban könnyebb dolgozniuk, mint otthon, a konyhában. Csesznák, a „vezérlő“ Tiszta a levegő, légkondicionáló berendezés, világosság. Hol vagyunk már attól az időtől, amikor megyénk székhelyének egyetlen vasipari üzemében — a Má- jerszki-féle úgynevezett vasgyárban — a hideg földön, pufajkában kellett bütykölni a kormos traktorokat! A HAFE nyíregyházi gj'á- rában elmondták: hétszáz va- gonnyi vasat, ebből kétszáz vagon lemezt kell évente feldolgozniuk. A nehéz fizikai munkát gépek helyettesítik, amelyeken csak egy gombot kell megnyomni. Csesznák József betanított munkás a leghatalmasabb, huszonöt- milliós francia singyalut „vezérli.” Azt mondja, másfél hét alatt tanulta meg. Nyomja a színes gombokat, a gép engedelmeskedik, a rozsdás sindarabok tükörfényes, ezüstös színben kerülnek le a kívánt vastagságban. A munkás a kérdésre, hogy nehéz-e itt, csak mosolyog, ugyan, mi lenne a nehéz? De többet akar tudni, levelező a szakközépiskolában. Kellemes „Bábel“ Hol a füst és a korom? Azt ugyan kereshetem — mondja Kovács Győző üzemgazdasági osztályvezető. Egyszerűen den tényezőt figyelembe vesz. Vagy egy másik téma: a tanszék: mos t azon dolgozik hogy elkészítse a főiskolai fizikaoktatás szemlél:tetöanya- gát, aani ma nem létezik. A kísiériieit, a feldolgozás és a kontroll időszakában mindig ott vannak a hallgatók. A szakmai ismeret mellett így taeiulpak modern pedagógiáit, a tantárgy megtaníttatásának új módszerét. Egy pillanatra el kell gondolkodni. Vajon mindez ' nem túlzottan idealizált? Vajon a tanító és tanár,' aki kikerül egy kis iskolába, nem kap-e sokkot akkor, amikor látja: az élet íukarabb a lehetőségekkel, mint a főiskola? A hallgatók közül Gáti Marika fogalmazta meg talán erre a választ: — Furcsa lesz a kollégiumi kényelem után a földes albérlet, a főiskola nyújtotta lehetőség után a korántsem zavarmentes beilleszkedés a tantestületbe, a megbarátkozás a sokszor primitív iskolai feltétellel. De hát mikor töltődjünk fel akkumulátorként, ha nem itt, s négy év alatt? Vajon mikor alakuljon ki bennünk a sok hal több utáni vágy, ha nem itt? • Feltöltődni' Nem átvészelni! E két felkiáltás közé lehet beszorítani mindent,’ ami lényeges. Mert iskoláinkba nem unott iskolamesterek kellenek. Hanem nyugtalan szellemű, újítani tudó és akaró pedagógusok. Következik;: A ateó. nincs. Olajjal fűtenek. Évt ötmillióért. Gyár ez már a javából. Mai gépgyár. Majdnem ezzel szemben a papírgyár bejárata. Aki a négyes főúton közlekedik, még írem sokat lát, csak azt, hogy megnőttek a falak. Aki este a Szabolcs-szálló halijában jár, csak annyit tud, hogy német, svéd, angol beszélgetést hall, hogy onnan is vannak szállóvendégek. De a déli ipartelep egy Bábel. Belül magyarok építenek magyarok, olaszok, angolok, svédek, németek, svájciak szerelnek. Építik a gyári utat is, a munkások — legutóbb már háromszáznál is magasabb volt a gyári létszám — az ideiglenes favendéglőben ebédelnek, s állnak a főfalak a papírgyári óvoda épületén. Pedig három esztendeje még senki sem tudta, hogy mi lesz .ezen a helyen. Ma már annál inkább. Csak oda kell állni a munka közelébe. A csarnok — amely kétszázharmincöt méteres, véget nem érő falrengeteg — két oldalán állnak a sínek. Bejön a MÁV-pályaudvarra a nyersanyaggal — fehér porral — megrakott szerelvény. A vagonokat kitolják az ipari vágányra. A papírgyár két szép kék NDK-mozdony a eléjük áll és behúzza a kocsikat a csarnokok két oldalára. Jönnek a villamos targoncák és elviszik az anyagot a görgősorra, amely végeláthatatlan. A görgők viszik a papíranyagot a gépekre. • „Megbarátkozom a gyárral“ És így tovább. Jön a kész papírlemez, olyan, amilyet Magyarországon még nem gyártottak, a hétrétegű, s az útja a gyárból ki éppen olyan egyszerű, szinte emberi kéztől mentes, mint a nyersanyagé. De most még ahhoz, hogy induljon a próbaüzem, takarítani kell. Az asszonyok, akik holnap már gépekhez állnak, seprűvel tisztítják majdani munkaterületüket. Garai Istvánnét állítom meg, aki azt mondja, hogy itt lakik közel a Szilfa utcán. — Mit fog dolgozni? — Azt mondták, hogy automata tűzőgépnél. — Tudja, hogy mi az az automata? — Nem tudom, de a gépet már láttam. Biztosan nem lesz nehéz. — Dolgozott már az iparban? — Csak a tv-ben. láttam gyárat. És most. Negyvenkét éves vagyok, de biztosan megbarátkozom a gyárral. Nem lehet egy ördöngős mesterség. Elmondja, hogy amikor megkezdték rakni az alapját, már akkor arra gondolt, de jó lenne benne dolgozni. Most sikerült. Gosztola Ferenc viszont, aki a százhúsz méteres gépmonstrumot kezeli nemsokára, egy évig tanulta a. Csepeli Papírgyárban a szakmát. Azt mondja, jobbak, modernebbek a körülmények, mint Csepelen. Már csak a villamosbekötés van hátra, s indulhat a próbaüzem. A huszónnyolcezer négyzetméteres gyár minden por- cikája mozgásban. Gép és ember harmóniája kell ide, hogy nem is sokára ontsa a papírt az új gyár, a legújabb nyíregyházi nagy munkahely. Amelynek minden munkahelye egymillió forint Korszerű, modern, a legújabb ... — ezekkel a jelzőkkel találkozni ma á nyíregyházi déli ipartelepen. Amelynek az a régi fotója azt a parasztházat örökítette meg udvarán a szőlőlugassal. s a környezet a kukorica volt és a homok. S azóta mindössze négy év telt el, Kopfca Ja mi* A tudomány és művészet szabolcsi műhelyeiből (II.) Bürget Lajos riportsorozata A módszerek