Kelet-Magyarország, 1972. március (32. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-12 / 61. szám

1#72. március íí KELÉT-MA ""YARORSZAO — VASÁRNAPI MELLÉKLET #. oldal „Itt 12—165. Hallgatom Brit** A bizalom vonala A szolgálatnak Magyaror­szágon nincs elődje. A halk,' fehér orvosa szobába befutó hívások irdatlan messziség- ből érkeznek — az ember vívódásainak sötét, ködös tá­jairól; a távolságból néhány percre vallomások, kételyek, roncsolt álmok úsznak elő, aztán egy kattanás, s a kap­csolat, amelyet néhány perce ember és ember közé melegí­tett a telefondrót, elpattan, mint könnyű, hártyás burok. Magyarországon először vállalkozott arra egy ember, hogy vegye, s jegyezze a lüktető távolság szívhangjait, hogy a sóhajt még akkor meg­hallja, amikor nem erősödött jajkiáltássá, hogy a legnehe­zebbet megtegye: emberi szót szóljon valakihez, aki úgy ér­zi, hogy erre a fel nem írha­tó, meg ' nem rendelhető gyógyszerre szorul. Debrecenben dr. Szabó Pál ott ül a telefonnák Két ké­szülék az asztalán: egyik & hivatalos, az ideggondozó in­tézet főorvosáé; a másik a bizalom vonala. 12—165: a lelki gondozási segélyszolgá­lat száma, öt feltárcsázható számjegy, abba a szobába ve­zető, ahol soha nem tagad­ják le magukat. Dr. Szabó Pál húszéves ter­vét valósította meg Debre­cenben, amikor vonalat kért a szolgálatnak. Élete meg­szakítatlan, nagy küzdelem az öngyilkosságok ellen. Már hosszú évekkel ezelőtt meg­indította az öngyilkosságot megkísérlők gondozását, kar­tont vezet róluk, időnként meglátogatja őket. 1970-ben elkészítette a múlt évtized öngyilkossági statisztikáját Hajdú-Bihar megyében. Meg­döbbentő számokkal talál­kozott. „Felzárkóztunk a Vi­harsarok mellé, 1960 óta 4 és félszeresére nőtt a halál­esetek száma. Ebben az emelkedésben döntő szerepe az öngyilkosságoknak volt.” Megszólal a bizalom vona­la: — Itt 12—165. Hallgatom önt. Egy asszony érdeklődik; miért beszél álmában, mit te­gyen a nyugodt alvásért’ Napközben általában egysze­rűbb ügyekben kell segíteni­ük — az indulatok estére, éj­szakára érnek meg. mintha sötétedéssel borulnának el a remények: ilyenkor fogják az ügyeletesek a zaklatott, ne­héz beszélgetéseket, ilyenkor mér minden kiejtett szó. minden hangsúly életet menthet: az utolsó kapaszko­dót jelentheti egy-egy hajó­töröttnek. — Három csoportra osztot­tuk a hívókat — mondja a főorvos, -r- Vannak informá­lódók, akik úgy érzik: egy­szer, valamikor, később ránk szorulhatnak: a második cso­port. a bajba jutottaké — szerelmi csalódás, iskolai bu­kás, idegkimerültség, munka­helyi piszkálódás —, s végül a veszélyeztetetteké. Ök arról küldenek jelzést, hogy nem tudnak tovább él­ni. Minden telefonbeszélgetés körül, amely lezajlik a vilá­gon, a legszomorúbb, hogy va­laki . kimondja: öngyilkos akar lenni. A bizalom tele­fonkészüléke mellett Debre­cenben nem tesznek különb­séget öngyilkossággal zsaroló, fenyegetőző és nagy tragédiá­tól sújtott, valóban elszánt halni induló között: az orvo­sok azt ■ mondják, min­den öngyilkosság egy­forma — bele lehet halni. Aki valaha is végig­gondolta, hogy elveti az éle­tét, már veszélyeztetett. — Mentettek már életet ez­zel a vonallal? — Egyszer egy katona te­lefonált, akit elhagyott a menyasszonya. Az utolsó stádiumban volt, a hangján érződött: elszánta magát a halálra. Hosszú beszélgetés kezdődött, közben a* men tő­ket is riasztottuk. Az a fiú él. Ez — úgy is mondhatom — a látványos esetünk volt. De azt hiszem, mióta meg­szerveztük a szolgálatot, nem az egyetlen mentésünk. Az ilyesmit, persze, igen nehéz nyomon kísérni, ami azonban bizonyos: néha egyetlen szó, egyetlen együtt­érző, megértő mondat elég ahhoz, hogy valaki vállalja tovább az életet. S ez óriási felelősség. Egyetlen szó: egy ember. Tízen vagyunk a szol­gálat tagjai, s mindnyájan érezzük ennek az egy szónak a felelősségét. Dr. Szabó Pál naplót for­gat. A legtöbb hívó — s\ ez már elárulja, hogy valóban tanácsot, segítséget várnak a nevét is megmondja. Az or­vosi titoktartás nemcsak a névre, a lakóhelyre is kiter­jed, ezért legfeljebb annyit tudhatunk meg: az interur- bán hívás volt, amaz helyi beszélgetés, néhány esetben levélváltásra is sor került. A telefonálók foglalkozása: kis­fiú, vezető heosztású műsza­ki, diáklány, gyári munkás, középkorú asszony... — Vajon honnan az elszá- nás, a bizalom bennük, hogy tárcsázzák ezt az öt számot? — Vannak bennük felgyűlt, összetorlódott érzések, ame­lyeket engedni kell kitömi. Mondókák, amelyeket végig kell hallgatni valakinek. Ba­rát, ismerős, sokszor alkal­matlan erre, dühöt, indulatot visszatarthat — az önmérsék­let így hát nekünk iut a te­lefon mellett... Én mindig az* szerettem, ami nehéz. \ (KI MUNKÁSPORTRÉ. (KRU LILLA JÓZSEF RAJZA) KÉPZŐMŰVÉSZEINK VÁZLATKÖNYVÉBŐL. (KISS ATTILA RAJZA.)------------------------------------------------------------------------------ ---­Megtalálták Kölcsey Ferenc ismeretlen végrendeletét! . Nagy költőnknek, Kölcsey Ferencnek, a reformkor ve­zéralakjának most megtalált kézirata feltehetően még a múlt század közepén került a Kölcsey családdal női ágon rokon Miskolczy család irat­ládájába. A végrendeletet az utóbbi évtizedekben dr. Mis- kolczy József, patriótához méltó módon őrizte a máso­dik világháború viharában is. A bihari Bakonszeg köz­ségben családi okmányai kö­zött ép állapotban hagyta azt 1969-ben az elkövetkező nem­zedékekre. A kéziratot özve­gye találta meg. Az ő bizal­mából, először hajlékában láthattam Kölcsey Ferenc­nek saját kezével megírt száznegyvenhét sornyi vég- ) rendeletét, mely 138 éven át mostanáig lappangott. A csa­ládi hagyomány szerint a végrendeletet egy iratköteg- gel Kölcsey Ferenc sógornő­je, Kölcsey Ádámné halála­kor koporsójába helyezték. Onnan azt a múlt század közepén exhumálás alkalmá­val emelték ki. A- „feleség és gyermek nél­kül” élt költő végrendelkező soraiban „halála után mara­dó” javait számba vette. Min­denre kiterjedő módon kí­vánt gondoskodni 1827-ben elhunyt testvérének gondjai­ba vett „maradéka” jövőjé­ről. Ez által világos kép al­kotható vagyoni és birtok­viszonyairól. Kölcseynek autográf vég-, rendelete, vagy amint ó ír­ta: „végintézete” saját kezű aláírásával s a kor szokása szerint családi címeres, pi­ros színű viaszpecsétjével zárul. Az író akkor 44 éves (1790—1838).’A végrendelet „Költ Pozsonyban, az Országgyűlés alatt, Május 25 dik napján, 1834 dik eszten­dőben.” Épp abban az év­ben, melynek decemberében, mint Szatmár vármegye or­szággyűlési követe a nemes­ség többségéből kiábrándul­va, lemondott követi meg­bízatásáról. Ez a körülmény különösen érdemes a Köl­csey életművét kutatók fi­gyelmére: a költő halálér­zetét jelzi-e végrendelet dá­tuma, vagy — lemondása előzményeinek ismeretében inkább súlyos válságának mélységét sejteti? A negyedik oldal alján, a hitelesítő záradék alatt öt tanú — közöttük eláőként Zala vármegye országgyűlési követe, a ' reformellenzék egyik vezére, a pályát kezdő Deák Ferenc — saját kezű aláírása, a hitelességet bi­zonyító pecsétje következik. Az okiraton tanúként szerep­lő Deák Ferenc neve Köl­csey és Deák kölcsönös bi­zalmát is tanúsítja, akik az egy év múlva megindított Wesselényi-pörben, illetve a politikai erőszak elítéléséocn hasonló nézetet vallottak. A Kölcsey soraival ellá­tott borítólevélbe helyezett, magyar' nyelven tintával írott egyfólió (= összehajtva négy oldal) mérete: 398X247 milliméter. A kéziratot Debrecenben, 1972. január 8-án megvizs­gálta a felkért bizottság. Tagjai: dr. Barta János tan­székvezető egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadé­mia levelező tagja, dr. Bán Imre tanszókcsoportveze'.ő egyetemi tanár, a tudomá­nyok doktora, dr. Dankó Im­re megyei múzeumigazgató, kandidátus, dr. Julov Viktor egyetemi docens, kandidá­tus, Módy György történész, főmunkatárs, Szöllősy Gyula, a Hajdú-Bihar Megyei Ta­nács művelődésügyi osztályá­nak vezetője, a Kölcsey csa­lád leszármazottja, Uray György és e sorok írója. A bizottság jegyzőkönyvbe fog­lalt véleménye csak megerő­sítette állításunkat: a vég.- rendelet kétségtelen eredeti, a szakirodalomban ismeret­len és kiadatlan. A magyar műemlékvéde­lem 100. évfordulóját ez év­ben ünnepli* az ország és a műemlékvédelem nemzetkö­zi szervezete buda­pesti III. kongresszusán az egész világ. Szabolcs- Szatmárban is méltóképpen készülnek megemlékezni Köl- cseyről. A kiadványban is megje­lenő „testamentom” közeli bemutatása Álmosdon, majd Debrecenben — ahol az ifjú Kölcsey, mint kollégiumi diák is lakott — nemcsak az irodalomtudomány ügye és kiemelkedő eseménye. _ Szép elismerése lesz a műemlé­keinket védők sokirányú te­vékenységének is, méltó nyi­tánya az ünnepi évnek. Másíts László Lázár Ervin: Pattogatott kukorica Balek Sándorné 1937-ben krumpliszedés közben rosz- szul lett. Letette a kapát, hazasietett a pusztára — a középső cselédházban lakott, asszony lányával közös kony­hán —, megrakta a tüzet, egy fazékba vizet tett föl melegedni, s pár perc múlva megszülte Mihály nevű fiát. A varrókosárból elővette az ollót, elvágta a gyerek köl­dökzsinórját, megfürdette. Este a grófné tyúklevest kül­dött neki. Másnap Bakk Sándorné újra kiment krumplit szedni. Ez az ősrégi történet a pattogatott kukoncáról ju­tott eszembe. Valamelyik forgalmas utcasarkon patto­gatott kukorica szaga csapott meg', s neon sokkal később észrevettem a kis, ügyben megszerkesztett vaskályhát is. Egy tüdőbajosforma em­ber állt mögötte, s Szakér­telemmel húzogatta a pa­rázs fölött síneken futko­só drótketrecet. A pusztán mindig nagy ünnepnek számított a kuko- ricapattogatás. Különös szer­tartás volt, némi ősközösségi beütéssel. Persze. nyoma sem volt ott az erre a célra szerkesztett kályhának. Egy asszony kellett hozzá. meg rosta, meg tűz. Jó száraz fá­ból. vagy szotyolaszárból raktuk a tüzet, s mikor a füstje már elszállt, odaállt mellé az asszony a rostával. A tüzet mindenkinek szabad volt körüliilni, a pat­togatott 'kukoricából sza­bad Volt mindenkinek en­ni. A gyerekek tiszte- volt a rostából kipattanó ..kokaso- kat” fölenni a földről, ők ro­pogtatták a barnásfeketére sült „cipót” is. Ahogy ptt álltam a patto­gatott kukoricával elegy benzinszagban, fölrémlettek a régi pusztai esték, a lobo­gó tűz, s a rostát forgató, tü­zesre pirult arcú asszonyok. Balek Sándorné, Vukovics Boskóné. Varga ■ Mihályné és persze Fejér Imréné is, bár arra nem emlékszem, hogy ő valaha is pattogatott volna kukoricát Olyanok- voltak ezek a pusztai asszonyok, mint a kőszikla, mint a lombját szívósan újra meg újra ki- zsendítő tölgy. Égy kis ijedt szemű tanító­nő került egyszer a szomszéd puszta iskolájába (nálunk nem volt iskola,' tizenhat-ti­zennyolc család lakott csak a pusztán), s azt kérdezte a paptól, miért van, hogy olyan nagy különbségek van­nak egy-egy család gyerekei között. Az egyik mindig ron­gyos. nincs cipője, télen nem jár iskolába», a másik meg. ha foltosán is. de min­dig tisztán jár, szebben be­szél. tiszteletludóbb. Mert isznak — mondta a köszik- lafejű. boltozatos homiokú pap, az atyákra célozva, akik közül egyik-másik tényleg nem vetette meg a poharat. Most már tudom, hogy nem ez volt az ok. ’Hiszen Varga Mihály ivott. A gyere, kék — volt belőlük hét — mégis tisztességesen .jártak, s most, felnőtten is, mind­egyik megállja a helyét, Ö, hiszen, mindenki beszélte a pusztán: Varga Mihály ki akarta irtani a családját. De még mennyire ki akarta! Hazament részegen, üvöltö­zött, a sarokból előkapta a fejszét: ..Most meghaltok!” Erre a felesége szépen fel­kelt, csendesen kiment Var­ga Mihályhoz, kivette a ke­zéből a fejszét, és két ak­kora pofont adott neki, hogy a gyerekek ijedtükben be­hunyták a szemüket. Lerán­gatta a férje ruháit, bele­nyomta az ágyba. betakar­gatta' és azt mondta: „Aludj, az anyád istenit!’' Ilyen volt Varga Mihályné. Vukovics Boskóné három­szor vitte végig a faluig ve­zető öt kilométeres földúton az urát — a hátán. Először akkor, amikor a csikó rárú­gott az ember lábára és so­kat jajgatott az éjjel. Kocsit nem kapott, elvitte hát a hátán. A doktor legyintett, azt mondta semmiség ez. csak borogassák. Vukovicsné haza vitte az urát. S hogy nem akart gyógyulni az ura lába — egyre csak nyögött, jaj­gatott — s megint nem ka­pott kocsit, újra a hátán vit­te a doktorhoz. Negyedszer már kapott kocsit az állo­másra. akkor jött. haza Vuko­vics Boskó a kórházból . — levágott lábfejjel. Az égést család a vékony, kis sötét szemű szerb asszony nyaká­ba szakadt. S nem adta. meg magát! Vukovicsné gyerekei azután is a legrendesebbek voltak a .pusztán. Voltak másmilyenek is. Olyanok, akikbe beleivódott a közös konyha, meg a föl­des szoba nyomorúsága. Fe­jér Istvánné, mikor a kilen­cedik gyereket szülte a lá­nya. Íjideg vízbe mártogatta a csecsemőt, hogy pusztuljon el — minek ekkora családba még egy száj? A gyerek nem pusztult el, szívós lett, so­vány, fakéregszemű — so­hasem volt beteg, s dolgozni úgy tudott, mint hat más. De Fejér Istvánné csak egy volt, kis fekete pötty a nyomorúság agyonmosott tisztaságában, megvetettje a ronda szájú, hangoskodó, vastag lábú kis tüdőbajos cselédasszonyoknak, akik úgy őrködtek a családjuk fö­lött, mint a tigrisek. Nem volt hát igaza a pap­nak, hiába látogatott el min­den héten kétszer a pusztára, niába hallgatta végig a cse- lédasáfeonyok bizonyára fel­szeg gyónásait, nem sejtette meg ennek a pusztai matri- archátusnak a titkát. Igaz, azt egyik sem gyónta meg, hogy tizenketten szoronga­nak egy szobában, hogy egész télen babon meg főt.t szemes kukoricán élnek, iíogy nappal dolgoznak, éj­jel meg szakadt ingek és mosóteknő fölé görnyednek, hogy fogytán a liszt, fogytán a „petróleum”, fogytán a kenyér — ez nem volt bűn! A tüdőbajosforma ember egyötvenért adott barna zacskóban egy fél liter pat- itogatott kukoricát. Voltak közte kokasok is meg volt közte cipó Is.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents