Kelet-Magyarország, 1972. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-23 / 19. szám
Vasárnapi melléklet Emberhez méltóan Vannak mai, nemcsak anyagiakban, hanem szellemiekben is mind gazdagabb életünknek olyan általános, a köz által igényelt és elfogadott normái, magatartásbeli szabályai, amelyeket nem lehet semmiféle kódexbe foglalni, törvényerőre emelni, mégis azzá válnak, mert nélkülük nem alakulhatnak ki normális emberi kapcsolatok. Görög bölcsek, klasszikusok fogalmazták meg a demokráciát, s mégis szinte minden ember a maga módján értelmezi. Igen, mert a demokrácia ugyan általános, mégis ott demokrácia igazán ahol és ahogy érvényesül, ahogyan érvényre juttatják, s élnek vele. S mindjárt a visszájára fordul ott, ahol megsértik, ahol nem értik, nem alkalmazzák, ahol emberi mivolt- jukban sértik meg az embert, elemi jogainak gyakorlását csorbítják meg, nem úgy beszélnek vele, mint azt a humanizmus elve igényelné. Kádár János mondta egyik beszédében: „...Meggyőződésem, hogy nem érezheti magát igazán embernek az, akivel nem emberhez méltóan bánnak, beszélnek — akár munkahelyen a vezetők, akár a hatóságok, akár mások. Nem él emberhez méltóan, akit megaláznak, önérzetében bántanak — bármennyi jusson is számára az anyagiakból." Ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor az egyik munkás elmondta: azért hagyta ott a munkahelyét, mert művezetője nem emberhez méltóan bánt és beszélt vele. Tudom, hogy a statisztika nem az első helyen emiíti manapság a bánásmód miatt bekövetkező vándorlást egyik üzemből a másikba. Nem is olyan könnyű kiszúrni ezt, mert ha megkérdezik a dolgozót, mondja el, mi az oka távozásának, a legtöbb esetben az anyagiakat említi, s nem szól a durva hangnemről. Nem akarja eláztatni a művezetőt, a csoportvezetőt. így aztán ez már nem kerül a statisztikába. Pedig van még ilyen. Tapasztalható a lekezelő hangnem, a durva, sértő utasítgatás, parancsolgatás. Nem is olyan régen egyik vállalatnál még — ha fehér hollóként is! — megtalálható volt olyan, mérnöki beosztásban dolgozó műszaki vezető, aki pofonnal akart tekintélyt szerezni magának, s a tőkést meghazudtoló módon beszélt a panaszkodó munkással. Igaz nem sokáig tűrték, túladtak rajta. De milyen nehéz volt! Közbe kellett avatkoznia a szakszervezetnek, feltárni a gondot a pártszervezetnek. Még így is alig akadt ember, aki szemébe merte mondani ennek az embernek a hibáját. Ez a vezető önérzetében sértette meg a beosztottakat, munkásokat, olyanokat, akik esetleg szakmailag kevesebbet tudtak tőle, de felülemelkedtek emberi magatartásban, tiszteletadásban. Vannak, akik nem tudnak uralkodni indulataikon, idegeiken, s kiszalad szájukon a sértés, a bántó, lekezelő jelző. Később talán rádöbbennek, hogy rosszul szóltak, de már nem szívhatják vissza. Akadnak olyan vezető oeosztásban dolgozó emberek is, akik a másik ember feje fölött átnéznek, „levegőnek” tekintik csupán, s egyáltalán azt éreztetik vele, hogy számára ő nem partner. Ilyen sertő emberi viszonylatok, ha akuttá válnak, megmérgezhetik az egész munkahelyi klímát is. Egyik munkahelyen amiatt panaszkodtak az asszonyok, hogy a vezetők beosztották őkét takarítani, irodákat, mellékhelyiségeket tisztán tartani. Nem szólnak ellene pedig tudják, hogy ehhez nincs joguk, nem ilyen munkakörbe vették fel őket. S csak azért hallgatnak, mert attól tartanak, ha kinyitják a szájukat, könnyen kiadják az útjukat. Inkább tűrik, hogy megalázzák őket, a kenyér, a kereset miatt. Vajon kénytelenek-e elviselni? Kénytelenek, mert a felső vállalati vezetés is tud ügyükről. Mégis hallgat, elnézi, eltűri ezt a helyzetet. Egy munkahely abból is megítélhető, milyen hangnemben beszélnek az emberekkel. Mert történetesen ott, ahol — anyagi eszközök hiánya miatt — nem is tudják a maximumát nyújtani a munka elismerésének, de becsülik a munkást, igyekeznek részükre emberhez méltó feltételeket teremteni, nem csupán „munkaerőnek” tekintik őket, hanem érző, gondolkodó, problémákkal és gondokkal küzdő embereknek, sokkal jobban érzik magukat, s nem kívánkoznak el más munkahelyre. Emberiesség és humanizmus, összetartozó fogalmak, amelyeknek életjoga van a mi társadalmunkban. Kádár elvtárs említette Kaposváron mondott beszédében: „Az igazi, a legfőbb jó — s ezt nagy erőfeszítések, harcok eredményeként értük el — az, amit szocialista rendszerünk az utóbbi tíz esztendőben demokráciában, emberiességben, humanizmusban adott a dolgozó embernek.” Ezt nincs joga senkinek sem elvenni, megcsorbítani, megsérteni. Csakhogy a demokrácia, az emberiesség és a humanizmus nem általánosságokban érvényesül, valósul meg, hanem konkrétan az adott üzemben, vállalatnál, termelőszövetkezetnél. Ott, ahol a dolgozó él, tevékenykedik, küzd', ahol bajol és pöröl, ahol együtt alakítja és formálja élet- és munkakörülményeit a vezetőkkel. Kétségtelen, hogy az új gazdasági mechanizmusra épülő, társadalmi mechanizmusunk ezeknek az elveknek a következetesebb érvényesítésére jobb feltételeket teremtett, itt-ott még visszahallani a régi, elavult, kissé bántó, kissé sértő hangot. Sokat tettek üzemek a törzsgárda megbecsülése érdekében. De úgy érzem, ennek még mindig csak a kezdetén vagyunk. Ahhoz, hogy a munkástörzs valójában második otthonának tekintse azt az üzemet, ahol húsz-harminc évig élt, s idejének nagy részét töltötte vagy tölti, olyan szintre kell emelni a demokráciát, amely minden válaszfalat lebont vezető és dolgozó között, amely méltóságában nem sérti az embert. E tekintetben van még tennivaló. Tapasztaltam, van olyan intézmény, ahol emberiességből és humanizmusból érettségi bizonyítványt kapna a takarítónő, s meg kellene buktatni a vezetőt. Mert, amikor arról volt szó a kollektívában, hogyan kellene elbúcsúztatni harminc esztendei szolgálat után három nyugdíjasukat, a takarítónő lelkesedett az ügyért, felajánlotta segítségét, a hivatal megyei vezetője viszont úgy kezelte, mintha nem is az ő beosztottjairól lenne szó, olyan szolgálatkész emberekről, akik évtizedeken át helytálltak, hűségesen szolgáltak, s minden körülmények között teljesítették kötelességüket. Joggal érezték az emberek: őket sértette meg önérzetükben. Még szerencse, hogy a kollektíva nem így gondolkozott. • Pedig az embert mindig becsülni kell. Akkor is, mikor már nem képes teremtő, alkotó munkára. Tiszáim, becsülni, mert ember. Farkas Kálmán ■A megye gazdag népi építészetének remekeiből szabadtéri falumúzeumot építenek a nyíregyházi Sóstón. (Elek Emil felvétele) Névtáblák nagyságrendben A hivatal, ahol jártam, látszatra nem különbözött más, hasonló intézményektől. Meglehetősen kopott folyosó, valamikor fehérre lakkozott ajtók, rajta névtáblák: X. Y. főosztályvezető, A. B. főosztályvezető-helyettes, C. D. osztályvezető, É. F. oszr tályvezető-helyettes, G. H. csoportvezető, aztán I. J„ K. L„- M. N. és még sokan mások. Mi van ezen különös? Maguk a névtáblák a különösek. Mert itt bizony nem egyszerűen azt írták ki, hogy X. Y. főosztályvezető és A. B. főosztályveaető-helyettes, hanem érzékeltették is, hogy az egyik nagyobb ember, . mint a másik. Következésképpen: X. Y. nevét egy centivél nagyobb betűkkel készítették, mint A. B.-ét. És így tovább, lefelé. Az osztályvezetők neve — a hatcentis főosztályvezetői és az ötcentis főosztályvezető-helyettesi névtáblák logikus folytatásaként — * 4 centis betűkkel készült. Tulajdonképpen egy ilyen szerény intézmény ilyen szerény beosztásához túlzottnak is tűntek ekkora betűs nevek. Ennyire megbecsülnék itt az osztályvezetőkét? Ismét tévedtem. Nerrj az osztályvezetőket becsülték meg, hanem egyszerűen megtartották a rangokat. Na, már most: egy centinél kisebb betűk a névtáblán elvesznek, nagyon közel kell hajolnia annak, aki el akarja olvasni őket. No, már most az osztályvezetőktől a gép- írónőkig még három rangosztály van. Tehát, hogy a titkárnők és a gépírónők neve olvasható legyen, de azért mindenki megkapja a magá- .ét, az . osztályvezetőket be kellett állítani a négy centire. Nem túlzott méret éz, legfeljebb az a kérdés, hogy honnan nézzük... Én a folyosó felől néztem, s töprengtem: hány . centis ügyintézőhöz van jogom. Az ügyet, amit intéznem kellett, úgy ötcentisre becsültem. A magam szerény személyét úgy 3 centisre. Végül is bekopogtam egy négycentishez. Osztályvezetőhöz. De előbb egy egycentisnek — gépírónő —, aztán egy kétcentisnek — bizalmi titkárnő — kellett elmondanom a dolgot, hogy egy háromcentis — csoport- vezető — kíséretében egy négycentis. osztályvezetőhöz járulhassak, ö azonnal rendelkezésemre állt, közölve, hogy az ügyet előbb meg kell beszélnie a közvetlen felettesével, a főosztályvezető-helyettessel — ötcentis — és ezek után majd dönt a főosztályvezető — hatcentis betűk —, hogy mikor kerülhetek az igazgatóhelyettes javaslata alapján az igazgató színe elé. Ekkor már kissé nyugtalanul viselkedtem, s bármilyen rendezett, megfelelő hierarchikusan felépített intézmény benyomását keltették bennem a folyosón járva a névtáblák, kétségbe vontam a szervezés tökéletességét. Rám pirítottak, hogy rendnek muszájTenni, s itt minden a racionalizmus jegyében történik. Mindenki megteszi a magáét, mindenki azzal foglalkozik, ami rá tartozik. Ennál a vállalatnál minden rendben van. Itt nem terhelik a vezetőket felesleges, rájuk nem tartozó dolgokkal, s mégis mindenben ők döntenek, mégis mindenről tudnak. Megérthetem, hogy a felelősség, az felelősség. Számomra is megnyugtató, ha az intézmény vezetője intézkedik, mert ezt a döntést véglegesnek tekinthetem. Senki nem másíthatja meg, legfeljebb kívülről, mert itt az-igazgató a legnagyobb ember. Két napba telt ugyan, de felkereshettem őt is. Akkor már elbúcsúztam a gépírómőJ tol, a bizalmi titkárnőtől, a csoportvezetőtől, az osztály-« vezető-helyettestől, az ősz* tályvezetőtől, a főosztályvezető-helyettestől, s a főosz* tályvezetőtől, megköszönve a segítséget. Meg kell mond* jam, hogy valamennyien •—« nevük centiméterre mérd nagyságától függetlenül —• előzékenyen álltak rendelke* zésemre. Végül is egy igaz-* gatóhelyettes társaságában! bekopogtattunk egy ajtón. Az igazgatóhelyettes nevéé nem tudom, mert az ő ajtó* ján csak az állt, hogy igazgá* tóhelyettes. Az ajtón pedig, amelyen végül is bebocsátást nyertem, az égvilágon semmil Mert téved az, aki azt hi* szí: az igazgató nevét írták ki a legnagyobb, legalább tízcentis betűkkel. Nem, -az igazgató ajtaján semmiféle tábla nem állt. ő az igazgató. És akihez nem lehet csak úgy bemenni. Ezért felesle* ges a névtábla is. Akivel 3 szóba áll. azt maid a többiek: szépen elvezetik hozzá. így; is lehet igazi nagyság valaki ha felhívja a figyelmet má* sok kicsinységére... Lehet? Egyelőre néhol még igen. Ott, ahol azt hiszik, hogy kicsinyes praktikákkal ■ a nagyság látszatát lehet kelteni... n
