Kelet-Magyarország, 1971. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-19 / 299. szám
í#fí. aeéémber TS. Ki* w*r WAéYAROESZiW — VASÁRNAPI MELLET** t>. »Mal ^ 1972. április UNESCO gyermekkőnyvhónap Aranydiplomások gondjai Próbán kívül a megyei művelődési központ pedagógus-énekkaránál Szabolcs-Szatmárban már mindenütt készülnek a jövő év áprilisára, amikor is az országban itt rendezik meg az UNESCO (az ENSZ kulturálisügyi és nevelési szervezete) gyermekkönyvhónapi eseményeit. A megyei irányító szervek úgy tervezik, hogy az egyhónapra tervezett esemény ne maradjon kampány, hanem gondos előkészítés után csak egy esemény legyen a fiatalok olvasóvá nevelésének nagy távlati programjában. Ennek első lépése az az operatív terv, melynek végrehajtása a közeli napokban kezdődik. A könyvtárak, városon és falun egyaránt, a művelődési szervekkel együttműködve mindenütt, ahol hivatásos népművelő Olvasónapló: 7,— ön az első eleven gróf akivel beszélek. — Hát döglöttel beszéltél-e? — Az magam is voltam, komédiás koromban. — Na, cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél. Magam is csak amolyan vad gróf vagyok.” Ez a beszélgetés — több szemtanú hiteles megállapítása szerint — Petőfi Sándor és gróf Teleki Sándor között zajlott le, 125 év előtt, 1846 szeptemberében. Egy életre szóló barátság kezdete volt. Az utolsó szavak után a demokrata költő kezet nyújtott a grófnak. És nem sokkal később elkérte tőle költői házát, néhány hétre, nászútjá- ra Szendrey Júliával. Szép, ismert jelenet. Amit dett, sóhajtott, s nyomkodta a csuklóját, azt, amelyik any- nyira fájt neki. Bontogatta rajta a kötést, hogy megnézze. iavul-e, még én is néztem hogy mondom, milyen eg\ seb úgy harmadnapon, hát elég csúf volt, nem csoda. hogy fájt neki. — Az anyjuk istenit — azt mondja —. oszt mégse küldenek hátra. — Hát nem olyan az, hogy ne tudnád használni tőle a kezedet — mondom neki. — Kell az ember, na! — Csak azért mondtam, hogy megbékéljen a sorsával, van elég bajunk, minek eméssze magát még ezzel is? Legyintett, aztán a jobbik kezével elővett a , zsebébe’ egy marék olyanféle cigarettát. amilyet abban a házbar is szívhattak, ahol azokat a hosszú szopókákat, láttam elnyomkodva a hamutartóban — Az ember' — azt mondja — Mi az ember? — És megkínált. — No, no! — mondtam, ahogy elvettem egyet a cigarettái közül. — Azért az nem légy'-ügetni való! — Rá- pipáltunk, eregettük a füstöt, ültünk ott a parton, mint a horgászok. dolgozik, külön tervet készítettek a téli szünidő hasznos kitöltésére. Ennek érdekében a könyvtárakban és a kultúr- házakban december 20 és január 10 közötti időre tervet állítottak össze, mégpedig olyat, amely élményt ad, lehetőséget teremt a játékra, olvasásra, s akinek kell, a tanulásra is. Felnőtt vezető irányítása mellett sok ötletes játék szoktatja majd a kisebbeket és nagyobbakat a könyvtárakba és klubokba. Itt elsősorban közös játék tölti ki az időt, de mindig lesz olyan személy, aki, ha kell, korrepetál is. Szabad „préda” lesz a kicsinyeknek a könyv, olvashatnak, búvárkodhatnak kedvük szerint. Szabolcs- Szatmárban több mint 200 hozzá szeretnék tenni, mindössze annyi, hogy egy nagy- kállói baráti -társaságban történt, ahol a költőt ünnepelték hívei. ★ Mindezt Teleki Sándor visszaemlékezéseiben olvasom. Megindító az öregedő Teleki visszaemlékezése „druszájával” való utolsó találkozására, a segesvári csatában, 1849 július 31-én. Telekit Bem Kemény Farkas ezredes után küldi, hogy az ezredes vonuljon csapataival Héjasfal vára. Egy domboldalon a gyalogló Petőfivel találkozik. Petőfi vászonzubbonyban, a kardját használja hegymászóbotnak. Teleki felajánlja ordonánca lovát tisztársának, majd az ordo— Hát — azt mondja egyszer csak az a fiú — hát, talán már megvan a gyerek. — Miféle gyerek? — Az asszonynak — azt mondja. — Irta, hogy ilyentájt lesz az ideje. Elég fura, mi? — Mi volna fura abban, hogy születik egy gyerek? — kérdem. Rám nézett, aztán előrelökte a sapkáját a szemére, a jobbik kezével meg vakar- gatta az üstökét. — Hát csak az, hogy olyan, mintha másvalakivel történne. — Mi történne másvalakivel? — kérdem. — Ami történik. Másvalakivel, nem pedig velem. Meg velünk. Hogy itt vagyunk, az asszony meg ott van. És merre van egyáltalán az ott? Érre? Arra? Amarra? Valahol ott születik egy gyerek, aztán az az én gyerekem, de mégsem tudom, hogy megvan-e, vagy mi van? Meg hogy milyen? Semmit se ‘udok. Azt se, hogy igaz-e? Nem mondtam én erre semmit, mert olyan igen fáradt voltam. Azon járt az eszem, hogy csak le kéne vetni a bakancsot, aztán belemártani a lábam a folyóba! ilyen „szünidei paradicsom” alakul ki, a nagyobb helyiségekben lesz belőlük 2—3 is. A műsorok összeállításánál kapcsolatot teremtettek az úttörószervezetekkel is. És a jövő év csapatvetélkedőire is lehet készülni a játék és szórakozás mellett. Megszervezték, hogy mindenütt, ahol iskolai napközi működik, az ott elhelyezetteket is át-át- viszik a könyvtárba, művelődési klubba. A határozat szerint a könyvtáruk a jelenlegi nyitvatartást helyileg, legjobb belátásuk szerint módosíthatják, hiszen az elsődleges cél, hogy a téli napok üres óráit a városok és falvak gyermekei kulturált környezetben, a könyvvel és szórakoztató játékkal töltsék ki. nánc visszamegy egy másikért. Petőfi felköti a derekára a kardot, már kengyelbe teszi a lábát. Aztán meggondolja a dolgot, leszáll és ezt mondja: — Nem megyek, druszám, nem hagyom ott a csatát. Teleki mond valami csúnyát, de nincs idő, Bem tábornok üzenetét át kell adni az ezredesnek. Int az ordo- náncnak, az visszaszáll a lovára. Elvágtatnak. Amikor Teleki „Emlékezéseim” című kötete ezzel a leírással megjelent, még élt és megerősítette a leírás hitelességét az ordonánc is, a jelenet másik tanúja. Töröknek hívták. Obsitos káplár volt már akkor. Fehérgyarmaton élt. (g) De nem szántam rá magam. — Egye a rosseb! — mondta a fiú. — Csak nem fér a fejembe, hogy hogyan van ez! — Hogyan lenne? — mondom neki. — így van. Ezen te nem segíthetsz. Majd elengednek, aztán meglátod a gyéreidet. Elfogyott a cigarettám, a hosszú szopókát belepöccintettem a folyóba. — Kell másik? — kérdezte a fiú. — Hagyd — mondtam neki. — Nem tesz jót az egészségnek. ha egyiket a másik után szívod. De ő csak rágyújtott, s láttam, nem tudja kiverni a fejéből a dolgot, mert azt mondja: — Neked van családod? — Van. — Egy? — Három. — Az szép — mondja erre. — Nekem még csak ez az egy van, ezt sem láttam. — Ha van. — Van. Irta az asszony hogy itt, az ideje. Engem meg ide evett a fene mellőlük! — Nem a te hibád — mondom. — Ne törd magad. Egy tizenhatodik éves kórus nem számít fiatalnak. Másfél évtizede ezernégyszáznál több próba, több száz énekes cserélődése, rengeteg egyéni és közös erőfeszítés, sikeres produkciók, stagnálás, fásultság, majd újra és újra felpezsgő éneklő kedv. Ezek jelzik nagyvonalakban a megyei művelődési központ pedagógus énekkarának eddigi pályafutását. Alig van az országnak olyan városa, ahol ne fordult volna meg a szabolcsi együttes. Hallhattuk már műsorukat a Kossuth és a Petőfi rádióban is. Legutóbb december 47-én szerepeltek két számukkal a veszprémi országos dalosesemény műsorában. Két ízben jártak külföldön, Kárpátukrajná- ban és Lengyelországban. Egy sereg oklevél, elismerő dokumentum jelzi magas énekkultúrájukat, produkcióik művészi színvonalát. Aranyérmet és -diplomát is nyertek az elmúlt évben, melyet jövőre kell megvédeniük, ismét bizonyítani tudásukat, fejlődésüket. Az ország 41 legjobb kórusában helyet kivívni és megtartani nem kis teljesítmény. Jól tudják ezt az énekkar tagjai és vezetői is. Hol az utánpótlás? — Hogy milyen kemény munka, a pihenésről való lemondás, fáradozás közös eredménye életben tartani egy amatőr együttest, arról az év utolsó próbáján részvevők véleménye is sok mindent elmondott. De bizonyá— Tán fényképed is van a tieidről? — kérdi aztán. — Már hogyne vóna! — Ezzel elővettem a tárcámat, ott voltak a fényképek, meg egy lap is volt ott, amit már meg akartam írni hasa. Na, gondoltam, meg is írom mostan. Odaadtam neki a képeket a két kisfiúról, meg a lánykáról. Nézte. Nem is tudom, mit nézett rajtuk any- nyit. A szeme könnybe lábadt mielőtt visszaadta. — Nekem is ilyen nagy fiam lesz — mondta. — A neve György. Mint az enyém. Azt írtam, György legyen. Nyújtotta, hogy tegyem el, de akkor kicsit lentebb a parton megláttam egyet azok közül. Mindjárt ráismertem a sapkájáról, pedig éppen csak kilesett a bokrok mögül. Meg csak annyi időm se volt, hogy szóljak a fiúnak, hogy nézd a! Semennyi időm sem volt. Éppen csak felkaphattam a puskámat, aztán oda neki! Pedig fáradt voltam, de nem hiába gyakoroltam annyi ideig, jó volt a célzás. Az ember felemelkedett, aztán megperdült és eldőlt. Hát aztán csend lett megint. Csák a folyó csobogott, más nesz nem is volt ra csak egy töredékét annak, ami az évek során ismétlődő gond, amikkel nehezen birkóznak. Az együttes zömét pedagógusok — főként énekzene szakos tanárok — alkotják. Jó néhány törzstag az alapítás óta énekel a kórusban. Van köztük főigazgatóhelyettes, közép- és általános, zeneiskolai tanár, főiskolás, nyomdász, szakmunkás. Minden évben kapnak friss erőket, utánpótlást, mégis egyik legérzékenyebb pontja az együttesnek; az utánpótlás. Hiányzik a folyamatos, önmagát megújító vérkeringés. Megkíséreltük kibogozni a próba szünetében, mi lehet az oka az elzárkózásnak. Talán nincs elegendő jó hangú fiatal a városban? Nem vonzó az énekkari tagság és szereplés? Vagy a kórus iránt érdeklődők nem találják meg a kapukat az együtteshez? Sok válaszban szerepelt az is-is, mert az utánpótlás nevelése nem egy, hanem több ágú probléma. Az a legkevésbé elfogadható, hogy városunkban és a környező községekben nem» lenne elegendő jó hangú fiatal. S nem csak a főiskolán, ahonnan az ének-zene szakos hallgatók tagjai is a kórusnak. Többen megjegyezték a beszélgetés során, hogy a jó énekhang, a kedv nem mindig elegendő, hogy megragadjanak az utánpótlást alkotó fiatalok. Lemondással, a közösséghez való alkalmazkodással, önfegyelemmel is jár az énekkari tagság. A hetenként kétszeri próbák kemény, odaadó munkával hoznak eredményt, teszik éretté a produkciót. Aki ennek a követelménynek nem tud megfelelni — tartósan — önmagát rekeszti ki a közösségből. .. Taps előtt is lelkesen „Nagyon kell szeretni az éneklést és a kórust is, ha az ember jóban, rosszban ki akar tartani. És az a jó, ha nem csak a sikert nyugtázó taps után villanyozódik fel. A hétköznapokon sem csökken a lelkesedése” — mondta az egyik alapító énekkari tag. Nem a pátosz, hanem a valóság fűtötte szavait. Munka, tanulás után, fáradtan jönnek a próbákra, mégis helyt kell állni. A követelmények szigorúak. A közönség ízlése, igénye, a zsűri nem a produkcióba fektetett fáradtságot, hanem a nyújtott teljesítményt „osztályoztovább. A fiú még úgy tartotta a fényképeket a kezében, mint az imént, s azt mondta: — Tán többen is vannak! Hallgattuk is, hogy mi lesz, jönnek-e még? De több nem jött. Ez valahogy elkóborolt, vagy mit akarhatott erre, a fene tudja. Oda kellett volna menni megnézni, hogy mi, meg hogyan, de olyan igen fáradt voltam, s a fiúnak sem akaródzott felállni a fatörzsről. Nem volt semmi nesz, hát nem is mozdultunk. — Tedd el — mondta a fiú. \ • Elfektettem a puskámat a fűben; elvettem, s betettem a tárcámba a képeket, szépen lesimítgatva mindegyiket, hogy ne törjön a szélük. Megnéztem a gyerekeket egyenként, s legfelül a feleségem arcát, aztán becsuktam a tárcámat. A lapot elöl hagytam, megkerestem a ceruzámat, és a térdemen nekifogtam az írásnak. — Haza? — kérdezte a fiú. — Hát! — mondtam. Látta, hogy nekiveselkedem,, bólintott, odább húzódott, hogy ne zavarjon. Nézte a folyót és szívta a cigarettáját. Én meg írtam: za”. S bár az évek során sok helyen megfordultak, pódiumot kaptak, valójában mégis kevés a sikerélményt, a holnap örömét jelentő fellépés. Tarczai Zoltán karnagy tizennégy éve vezeti az együttest. O is érzi, hogy a szép sikerek — díjak, elismerő oklevelek — mellett — és ezek árnyékában — sok gond is meghúzódik. Évek óta stagnál az énekkar fejlődése, nincs meg az eleven lüktetése, dinamikája. A próbákon sok a hiányzó, ami igen nehezíti a munkát és kihat az egyébként is nem nagy számú fellépésekre. A dalosokkal — szavaiból is kivehető — szeretne többet foglalkozni. A próbákon túl is — szakmailag és emberileg — kovácsolni, formálni az együttest. De a főiskolai tanszékvezetői elfoglaltságok mellett a karnagy is gyakran fáradtan lép a kórus elé, hogy megfeleljen' — az énekkari közösséggel együtt — /a maximális követelményeknek. Orom és kudarc közös Az ország egyik neves kórusa így meglehetősen sok problémával küzd. Egy futó beszélgetés során, természetesen nem vállalkozhattunk a teljes kép megrajzolására, inkább a vizsgálóorvos „kopogtató” módszerét kíséreltük meg utánozni. A megyei művelődési központ nagy múltú énekkarát többségében lelkes tagok alkotják, akiket nem a babérok hajtanak. Szeretnek és tudnak is énekelni, jól érzik magukat ^ közösségben, örömeit és kudarcait magukénak érzik. Elkeserítő viszont, ha azt tapasztalják, hogy az együttes puszta fennmaradásáért is olykor meg kell küzdeni. Sokat remélnek az országos kórustanács munkájától, anyagi és erkölcsi támogatásától. De úgy hisszük, a tennivalók java megyén belül van. Itt kell megtalálni közös erővel a stagnálás okait, hogy a megyeszékhely dalkultúráját reprezentáló együttes megszabaduljon az időlegességtől, az alkalmiság- tól. Ez a kórus 16 éve bizonyítja életképességét, tehetségét, szorgalmát, s a fenntartók gondoskodását. Nem szabad hagyni, hogy a sikeres pályafutás megszakadjon. A Páll Géza Édes Kati tudatom, hogy soraidat megkaptam, melyből értem, hogy nem-e tört össze a sütemény és az üveg Édes Kati, nem tört össze semmi, a sütemény finom volt és a rum is és értem a soraidból, hogy a gyerekek gondolnak rám, én is, és tudatom, jól vagyok, melyet nektek is kívánok tiszta szívből Édes Kati most csak légy nyugodt még nem tudom mikor mehetek haza, itt nincs semmi újság, édesanyám menjen csak el orvoshoz mert a legfontosabb az egészség, csókolom is, meg a gyerekeket, fogadjanak szót, tiszteltetem Sámson urat, kicsit fáj a lábam, de ne ijedj meg Édes Kati írj rögtön erre a tábori posta számra szívből szerető férjed János Aztán még néztem a folyót; a fiú elaludt mellettem a fatörzsön, pedig füstölt a cigarettája, úgy aludt. Üldögéltem ott, mert még volt időnk, de azért nem vettem le a bakancsomat, hogy megáztassam a vízben a lábam. A mi Petőfink Nagykállótól Fehérgyarmatig SÖSTÓI KISZ-TÁBOR. (DANKÓ MIKLÖS LINÓMETSZETE)
