Kelet-Magyarország, 1971. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-07 / 263. szám

ítm. nowwiTi»r 7. ww» «r njfAr;vAn^T»f"7 t. ofófeí? A dolgozó szava A TISZÁVASVÁRI GÉPGYÁRTÓ ÉS SZOLGÁLTATÓ VÁLLALAT EGYIK FÓ TEVÉKENYSÉGE A TEHERKOCSIK FEI ÚJÍTÁSA. E MUNKÁT SZALAGSZERÜ MUN­KASZERVEZÉS MELLETT VÉGZIK. KÉPÜNKÖN: SZABÓ LÁSZLÓ ÉS MOLNÁR LA­JOS CSEPFL MOTOR FELÚJÍTÁSÁN DOLGOZIK. (HAMMEL JÓZSEF FELVÉTELE) Ahol a város faluvá szelídül PÁRT- ÁLLAMI ÉS TÁR­SADALMI ÉLETÜNK de­mokratizmusából fakad, hogy nem lehetnek pusztába kiál­tott szavak a kétkezi, fizikai dolgozók problémái, gondjai, észrevételei, javaslatai. Ott, ahol ezzel visszaélnek, nem figyelnek oda, mit mond a munkás, a szocialista de­mokrácia elvét sértik, s meg­fosztják magukat a vezetők attól, hogy az életet, a mun­kát, a problémákat reálisan vizsgálják, szemléljék. Nem szabad úgy próbára tenni embereket, vajon hány­szor hajlandó még szólni, el­mondani, újra és újra felvet­ni a közösség gondját-baját egy-egy taggyűlésen, szak- szervezeti tanácskozáson. Saj­nos sokszor előfordul még, hogy elengedik a fülük mel­lett vezetők, ha panaszkodnak a munkások a rossz munka­körülményre, az ellátásra, a hiányzó munkaruha, egész­ségügyi ellátás stb. miatt. Ké­sőbb már beleunnak, fásul- takká és közömbösökké vál­nak. Ezt kell megelőzni. Kö­telessége a problémák állan­dó figyelemmel kísérése és az intézkedés — a vezetés­nek. Ezért is figyelemre érde­mes az a módszer, ahogy ez ügyben tevékenykedik me­gyénk egyik legnagyobb szak- szervezeti megyebizottsága, a MEDOSZ. Ezer és ezer me­zőgazdasági dolgozó ügye, gondja, baja tartozik hozzá. S amikor azt vizsgálták, va­jon mi történt azokkal a ja­vaslatokkal, észrevételekkel, bírálatokkal, amelyek az el­múlt időszakban megtartott választások légkörében hang­zottak el, helyesen cseleked­tek. ÉRDEKES A KÉP. Széles az a problémaskála, amely­nek megoldását kérték a me­zőgazdasági dolgozók a veze­tőktől. Kérték, hogy a kül­döttértekezletek foglaljanak állást területük gondjaiban, a munka- és életkörülmé­nyek, a szociális és munka- védelmi problémák megoldá­sában, igényelték a bérezés­ben az egyenlősdi megszünte­tését, a minőségi munka meg­becsültebb jutalmazását, a nagycsaládos dolgozókkal fo­kozottabb törődést, az egye­dülálló nők támogatását stb. Vajon a dolgozók lényeges, saját üzemük érdekeit szol­gáló problémákat mondtak-e el? — ezt vizsgálta a ME­Kiszlavidov hihetetlenül rossz hangulatban őgyelgett az utcán. Különösebb oka nem volt rá, mégis az első járókelőnek szerette volna el­sírni az egész világ fájdal­mát, vagy szerette volna egyenest főbecsapni azt. Ám ebben az időben az ut­ca teljesen néptelen volt. Kiszlavidov már-már feladta a reményt, amikor . a vélet­len összehozta Alekszandr Fedoticcsal, akinek kilenc évig volt a beosztottja. — Na végre, — sóhajtott fel Kiszlavidov — csakhogy itt vagy! Most, galambocs- kám, kiosztalak! Egykori főnöke is észre­vette volt beosztottját, és baráti jóindulattal, örömtől sugárzón sietett felé: — No, hogy él? Mi újság maguknál? — kérdezte Kisz- lavidovot sokat mondó kí­váncsisággal. — Minden a régi ott? Dolgoznak serényen, mint mindig?! — ezzel vál­lon ölelte és sietni akart to­vább dolgára, ám Kiszlavi­dov útját állta. — Lassabban a testtel, ga­lambocskám, — esett neki Kiszlavidov. — Meg akarsz lépni? Nem, barátocskám, nem megy ez olyan egysze­rűen! — Mi ütött önbe — csodál­kozott rá Alekszandr Fedo- tics. Hagyjon békén, kérem! Vagy elment önnek a jobbik esze?! — Nem barátocskám. Tud­ja az ördög, hogy kit vigyen DOSZ megyei bizottsága. A tapasztalatok igazolják: igen. Az ÉRDÉRT vállalatok és az erdőgazdaság dolgozói első­sorban a nehéz fizikai mun­kát helyettesítő gépesítést és műszaki fejlesztést szor­galmazták. Az állami gazda­ságok dolgozói a munkaru­hákról, a kemizálás veszé­lyeivel járó problémákról szóltak, míg a MEZŐGÉP-nél a munkahelyi körülmények javítását sürgették. De vala­mennyi üzemben érintették a jog- és hatáskörök érvénye­sülését és érvényesítésének fontosságát, ennek decentra­lizálását? Az üzemi és válla­lati szb-k választó taggyűlé­sein csaknem 350-en szólal­tak fel. És hogy valójában a leglényegesebb kérdés: a ter­melés foglalkoztatta a dol­gozókat, bizonyítja, hogy a hozzászólások, a javaslatok, észrevételek csaknem fele ezt a témakört érintette. Igé­nyelték a munka jobb szer­vezését, a nehéz munkák gé­pesítését, a termelés gazdasá­gosságának fokozását, a szo­cialista brigádokkal való gondosabb törődést stb. És a másik fele a felszóla­lásoknak figyelmeztetett: több gondot a munkavédelemre, a mezőgazdasági munkások ér­dekvédelmére. Szorgalmaz­ták a munkáspihenők, mele­gedők, munkásszállások hely­zetének a javítását, a bére­zés és az anyagi érdekeltség elvének következetesebb és igazságosabb érvényesítését. Akadtak olyan határozatok is, amelyekben kérték: a szak- szervezeti bizottság ne írja alá addig a kollektív szer­ződést, amíg abba a küldött- értekezleten elhangzott jogos észrevételek nem szerepel­nek. S BÁR IGAZ, hogy ezek az észrevételek — a jogo­sak! — határozatokká váltak, mégis tapasztalható, hogy megoldásukra határidőt sok helyen nem jelöltek meg. Pe­dig így lenne igazán teljes és érvényesülne maradéktala­nul az üzemi demokrácia, így éreznék a dolgozók, van fo­ganatja annak, amit monda­nak. Mit ér a dolgozó szava? Ez volt a vizsgálat lényege. S ez bizonyította: nem maradt ha­tástalanul. Bekerültek a vál­lalat ötéves terveibe, ottvan­nak az üzem alkotmányában, el, — torzult gúnyos mosoly­ra Kiszlavidov arca. — És te apuskám, hogy tudsz meg­lenni nélkülem? Nem öl az irigység, hogy, nem marhatsz belém naponta? — Ugyan kérem, menjen dolgára, és ne rángassa a kabátomat. — Mi az, hogy ne? Várj csak sorodra. A feketeleves még hátra van. Kilenc évig tűrtem, de most megfizetek. Meg ám, de istenesen! Alekszandr Fedotics kitép­te magát Kiszlavidov kezei közül: — így már más. így már beszélgethetünk. Mi a baja tulajdonképpen? — Még, hogy mi? Hát nem te tapostál kilenc éven át az én önérzetemben? — És hogyan? — Hát nem földig kellett hajolnom előtted? Hát nem belém törölted mindig a sá­ros cipődet? — Már bocsásson meg, de... — Semmi de! Kit áztattál el a sárga földig? — Egyszerűen nem értem, miről beszél. — Nem érted? Hát kiről zengtem én éjszakákon ke­a kollektív szerződésekben, intézkedési tervek készültek, s hozzáláttak megvalósításuk­hoz. Intézkedtek a bérfeszültsé­gek enyhítésére, illetve meg­oldására, a Balkányi, a Fe­hérgyarmati, a Csengeri, a Nyírlugosi Állami Gazdasá­gokban. Ott, ahol arra lehető­ség volt — a dolgozók javas­latai alapján — csökkentették az állami gazdaságokban, az erdőgazdaságoknál ÉRDÉRT vállalatoknál a munkaruha kihordásának idejét. És na­gyon lényeges, hogy a kis­lakásépítési akció támogatá­sát növelték Fehérgyarmaton. Nyírlugoson a gazdaság dol­gozó. részére. Ezeknek a ja­vaslatoknak eredménye, hogy a vízügyi igazgatóságnál na­gyobb megbecsülést élveznek a 20 éve ott dolgozók. Ezek a törzsgárdatagok egyhavi fi­zetést kapnak, anyagiakban is jobban megbecsülik a fiata­lokat. Említhetjük a baromfi- keltető vállalatot, ahol az „R”-alap terhére 3 százalék­ról 10-re emelték a jutalom­szabadságra fordítható össze­get és az idősebb dolgozókat segítik az erdőgazdaságnál azzal, hogy a nyugdíjkorha­tár előtt két évvel részükre 5 százalékos korpótlékot biz­tosítanak. MINDEZ A MUNKÁSOK, A DOLGOZÓK ÉSZREVÉTE­LEI, javaslatai után történ­hetett. Van szavuk, odafigyel­nek rá a vezetők. S ez min­denképpen a munkahelyi lég­kör javítását szolgálja, kedv és jobb munkára serkentő, érezhetik: nem hiábavaló szólni. S még egy jellemző a dolgozókról való gondosko­dásról. Közismert, hogy a mezőgazdasági üzemek dol­gozói sokszor a központoktól, az otthonuktól távol végzik munkájukat. Különösen ta­vasszal, ősszel küzdenek meg az idő viszontagságaival, s bi­zony, ha „fújja-hordja” idő van, nincs hová „menekülni”, megpihenni, felmelegedni. Most a MEDOSZ megyei bi­zottságának felkérésére a Nyírmadai Állami Gazdaság vezetői és dolgozói vállalták egy olyan összeszerelhető és kinn a határban is felállítha­tó szociális épület prototípu­sának elkészítését, amely se­gít e gond megoldásán is. Ennyit ér a dolgozók ja­vaslata, szava, észrevétele. resztül dicshimnuszokat? Hát nem rólad? — Ez meg már mire jó? ■ — Az igazság kedvéért! Hogy el ne felejts, amíg élsz! — Térjen észhez jóember, — hadonászott a kezével Alekszandr Fedotics. — Persze, te akkor sem akartál érteni semmit. Azért nyomtál el engem kilenc évig. Nem hogy helyettesed­dé, de még vezető mérnökké sem léptettél elő. Én pedig, a hatökör, hajbókoltam előt­ted, még tiszteltelek is! — Kérem, bocsásson meg. Nem tudtam, hogy milyen gondolatok munkálnak ön­ben... De, ha ön ilyen őszin­te, én is az leszek és meg is mondom, hogy mint munkás­ról, sohasem voltam önről jó véleménnyel, de mert ott dolgozott, hát eltűrtem. — „Eltűrt”. Még hogy el­tűrt. Én sanyarogtam. Ö, meg, ő meg „eltűrt”. — Tudja mit? Felejtsük el örökre az egészet. — Felejtsük el? Soha! Még hogy én felejtsem el az Város, mert a Nagykálló felől érkező itt találkozik a névtáblával: Nyíregyháza. Falu, mért földes utcái, dim- bes-dombos vidéke hamisí­tatlan vidéki levegőt árasz­tanak. Négy kilométert meg- téve már a megyeszékhely főterén találja magát az em­ber. Borbánya a város déli kapuja. Valamikor hatalmas mocsársánc zárta itt el az utat ellenség és jóbarát elől egyaránt. Már a régi időkben is a város kapuja volt. S ez a ka­pu azóta is megőrizte jelle­gét. A borbányai ököritó vi­zében a bőröket áztató, fü- rösztő tímárok világát ma már a szájhagyomány őrzi csupán. Ki tudja már honnan is származott a település ne- ve?( Tömérdek bőrt áztattak itt a nyíregyházi tímárok, de a tolvajok mindig megvámol­ták a tavat. A lopott bőröket a homokbuckák gyomrába rejtették. Itt találtak a bőr­bányára a pandúrok. így az egyik szájhagyomány. A „bőrványolás” után nevez­ték el Bőrványának, — ál­lítja a másik történet. Egye­sek esküsznek rá, . hogy a egészet. Sőt, te sem fogod. Míg élsz megemlegeted — és Kiszlavidov öklével orron csapta volt főnökét. Ezzel egymásnak is estek... A járókelők választották szét őket. Eddig a történet, mint lát­ják kedves olvasók teljesen rendben is lenne. Adódik a kérdés, hogy mi történt más­nap, mikor Alekszandr Fedo- ticsot kinevezték nem azon részleg, de azon osztály ve­zetőjének, amelyiken — sej­tik ugye — Kiszlavidov is dolgozik! És a kinevezést ter­mészetesen elfogadta. Ám az élet nem ilyen egy­szerű. Sokkal áttettebb, sok­kal bonyolultabb, sokkal böl- csebb. Amikor Alekszandr Fedoticsot másnap kinevez­ték Kiszalidov főnökének, elsápadt, majd elvörösödött, és azonnal be is adta a fel­mondását. Most vadőr az egyik Moszk­va környéki vadrezervátum­ban és azt mondják, igen boldog. Fordította: Sigér Imrei Az ötven évre ítélt tó ★ Miről mesél az egy kon „bőrfürösztő hely“? ★ , Nyíregyháza déli kapuja. Bor bánya hétszázas években elkezdő­dött szőlőtelepítés után ma­radt fenn a név: Bor bánya. Az első telepesek tirpákok voltak, akik a humokbuckák százain gyökereztették meg a szőlőt, apró présházakat, vincellérviskókat építettek. Éppen a széltől, víztől leg­jobban védett dombokon. Ezért nem hasonlít a meg­szokott faluképhez Borbá­nya települése. Négy, egy­mással párhuzamos „kapu”, valójában kacskaringós — utcává sűrűsödött — házfű- zér — alkotja a most már háromezernél több lakost számláló települést. Mind­egyik egy-egy zárt utcasor. Egyikből a másikba nem ve­zet út, megközelíteni egy­mást csak a főútról, a Káliói útról lehetséges. Mindennap, legalább más­fél ezer munkaképes férfi és nő kerekedik fel és kapasz­kodik kerékpárra, motorra, autóbuszra. Munkahelyük a város. Alig van üzem, bolt, hivatal, ahol ne találkoznánk borbányaival. Helyben nincs munkalehetőség. Egy szak- szövetkezet dolgozik itt és néhányan a Dózsa Tsz-ben keresik meg a mindennapi kenyeret. Minden évben tucatjával hagyják ott Borbányát, főleg a fiatalok. Betelepülnek a városba. Mégis tíz év alatt majdnem ezer lakossal gya­rapodott a lélekszám. „A borbányaiak mennek a városba. A környező falvak­ból, tanyákról, sőt még az árvizes részről is, jönnek Borbányára. Itt könnyebb te­lekhez, házhoz jutni, mint a városban...” — mondják a helyiek. Lassan kicserélődik a lakosság. De maga a tele­pülés állandóan nő, vele együtt szaporodnak elodázha­tatlan gondjai is. Víz, busz, bölcsőde Nem is tudják, mivel kezd­jék az itt lakók, hogy ne tűn­jék panaszlistának, követelő­zésnek. Mégis legtöbben a vizet említik. Mindössze nyolc mélyfúrású kút van Borbányán. Még legalább öt kellene. Már „tegnap4’ kel­lett volna, — mondják. So­kan biciklivel, gyalog, busz- szal a városból — a szik- vízüzem előtti kútból hord­ják a vizet. Az iskola kútja fertőzött, még kézmosásra sem alkalmas. A négyszáz gyereknek kupákban hord­ják a vizet... Borbánya és a városköz­pont között a 2-es busz jelen­ti a hidat. Meg is vannak elégedve vele, de jó lenne sűríteni, húszpercenként já­ratni a csúcsidőben. Bölcső­de, óvoda nincs — folytat­ják. Több mint száz szülő viszi mindennap a gyerme­két a városi bölcsődébe, óvodába. Az iskola is pici. Egy tanteremre ötven gyer­mek jut. Az Udvaron — a pedagógusok kiszámították — egy négyzetméter sem jut egy gyereknek. Nem hiányoz­nak a szépen berendezett tantermekből a modern taní­tási eszközök, avatott peda­gógusok tanítanak, de mind­ez nem tudja feledtetni a zsúfoltságot. Erősebb szálakkal Tarka képet mutat a déli városkapu még. Rogyadozó présházakban, vincellérhá­zakban is laknak. De egyre több a tetszetős szép új ház. Egy „lépés” a város, munka, vásárlási, művelődési lehe­tőségekkel. De, ezért fáradni kell, utazni. Helyben van szélesvásznú mozi, jó ifjúsá­gi klub, de nehéz megközelí­teni. Épp úgy, mint a mel­lette lévő postát. Inkább be­mennek a városba moziba, színházba, pénzt feladni... Sokan bevásárolni is, mert kevés a bolt... Felnőtt egy közepes nagy­ságú község a város határán belül, de mégis távol a köz­ponttól. A szőlőskertek által cikcakkban rajzolt utcák, a szétszórtság lehetetlenné te­szik a közművesítést, egy centrum kiépítését. Borbá­nya mégis élő, létező része a városnak, nem lehet tudo­mást nem venni róla. Reméljük, sőt tudjuk, hogy nem szimbólum, hogy itt — a régi krónikában sze­replő Ököritó — nyeli el a város szemétjét, ötven évre „ítélték” a tavat, állítólag addig megtelik és eltűnik. A környező utcákkal Borbá­nyát azonban senki nem ítélte megszűnésre, sőt szép tervek vannak a további épí­tésére. Az egykori „bőrfürösz­tő hely” és szőlőfalu élni, lé- legzeni akar. És erősebb szá­lakkal kötődni a városhoz.« p. a Farkas Kálmán Andrej Kucsajev: Véletlen találkozás

Next

/
Thumbnails
Contents