Kelet-Magyarország, 1971. november (31. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-21 / 275. szám
I oldat 19TÍ. november 2Í.’ r Suha Andor: Drukkol az osztály A naív művészet mestere Horváth Vince második díja KA ária néninek elromlot- *''• tak a hangszálai, alig tud beszélni, pedig beszélnie kell, harminc IV/B-s szülő lesi, figyeli szavát. Szorongunk a szűk. gyermektestre szabott padokban. — Az osztály szépen fejlődik — mondja a tanító néni. — Igaz, hogy egy évvel idősebbek lettünk és a gyermekeknek felnőttesebb a csinytevésiik is. Szóval, jól tanulnak, de nagvon rosszak. Nehezen énekelhetnék el, hogy a ,,Mi osztályunk mindenben az első”. A rosszaságban eredményesen „dolgoztak” a gyerekek — mutat a torkára, jelezvén, mennyit kell kiabálnia. — A legrosszabbak — és felsorolja a neveket. A szülők behúzzák a nyakukat, ha az ő nevűk felett elsuhant a vihar, fellélegezve, boldogan szétnéznek, egyesek izgalmukat leplezve, flegmán kitekintenek az ablakon — ...Pásztor, Rabcsák, Sas (jaj istenem)... Suha. — Szóval nem úsztam meg. No, várjál kisfiam, kapsz te karácsonyra hokikorcsolyát! — Rendszeresen elfelejtik elkészíteni a házi feladatukat a következők... — Az ábc eleje engem nem érdekel. De szélsebesen közeledik felém a névsor: — Pásztor, Rabcsák, Sas, Suha. Amikor én nem csináltam meg németből az én „hau- saufgabemet”, apám szörnyen elpáholt, de igaz, az másért is volt. Beírtak a szülői értesítőbe egy intőt, hogy ugyebár... és ezt alá kell a szülővel íratni. A Faternál — gondoltam, ha jó létej-tani pillanatot fogok ki, azt is mondhatom, hogy... Felkeltem az öreget az ágyból odatartom az orra elé az értesítőmet meg a tollat. Mondom néki: „tetszik látni, megdicsértek”. Aláírja, hogy Juhász János. Mondom, hogy mi Suhák vagyunk, azt kéne eláírni. — Jaj, az istenfáját. Barátommal, Juhász Jancsival álmodtam, azért írtam alá az ő nevét. — Közben olvassa a szöveget: „Németből ismételten nem készítette el a házi fela-J-tát, ezért intéssel élek. S. P. osztályfőnök”. — Igen? Megdicsértek? — kérdezte apám. Aztán áthúzta a Juhász nevet és aláírta a magáét. Nagy akkurátusán ki* élt az ágyból, felhúzta a nadrágját, de nacfoágszíj nélkül Mit mondjak? Én se kaptam karácsonyra hokikorcsolyát. A jóknál is megemlítette egyszer Mária néni a nevemet, illetve nevünket: — Jól számol a fiú. Újabb témák következtek: — Sas tegnap belerúgott Rapcsákba, Suha pedig WC helyett azt írta a táblára, hogy „Kovács klozettfelelős”. — „No fene, mi jön még?” — mondom magamban, s látom, hogy már mindannyian drukkolunk. Mária néni most három lánynevet említ, s még egyet, egy fiúét: az osztály eminensei. A. lányok még hagyján, ' 'de hogy kerül ez a sré- ber fiú a lányok közé? Hogy meri megbontani ezt a jó kis rosszaságharmóniát? Látom, mi „rossz szülők” mind erre gondolunk. Ezután a tanító néni felszólít bennünket, mondjuk el mi is a véleményünket. — ”egye tudomásul Mária néni, hogy akármit fog beírni az értesítőbe, nem verjük hülyére a fiamat. A múltkor a férjem majdnem agyonütötte Pityut, ebből családi konfliktus keletkezett nálunk. Hamisított a gyermek, hát hamisított. Meg se mondom az apjának. Az a fontos, hogy jól fog az agya, könnyen megy a számtan. — Ezt egy pattogó hangú, kis mokány asszonyka mondta el, úgy, hogy beszéd közben felállt és mert a pad szűk volt, hát kilépett a sorból, onnét gesztikulált. (Éreztem, ez a hang nem lesz jó.) — A napközis tanító néni nem való a gyerekek közé. Hisz a szerencsétlent, már mindenki úgv csúfolja, hogy szaki néni! Inkább gyógyít- tatná az epebaját. Mert az csak epebajos lehet, aki úgy ordít a gyerekekkel. Mi otthon nem kiabálunk vele. az apja csendben ad neki két nagy pofont és akkor nyugton vagyunk tőle. De azt szeretném én látni, hogy itt is valaki... — ez szintén egy mama volt, az ő fellépése sem tetszett, pedig nekem is meg kell mondanom a magamét. A hátam mögött hangos szóváltás, majd hangos kiabálás : — A kisfiam lába gennyes, akkorát rúgott bele a Sas gyerek. El kellett vinnem az orvoshoz. Nem tudom, ki fizeti a költségeket — mondja Rapcsák mama, mintha nem tudná, hogy Magyarországon SZTK-rendelés van. Sas mama sem hagyja a fajta esett sérelmeket: — A Rabcsák gyereket nem kell bemutatni, ő az utca rossza. A múltkor maga panaszkodott, hogy a fia lopja a konyhapénzt. Mária néni jóságos, türelmes szóval inti őket. Végre szóhoz jutok én is. Okosan, nagy nyugalommal ecsetelem, hogy miért is voltak rosszak az eddigi hozzászólások. A dialektika ismert módszerével mutatom ki a hozzászólások és az iskola hivatása közti ellentmondásokat. Aztán szerényen a magam ügyére térek: — Kedves Mária néni! Máskor engem tessék majd büntetni, ne a kisfiámat. Ö aranyos, érdeklődő szellemű gyerek. (Csak menjek haza!) A múltkor megkérdezte tőlem, mi az, hogy W. C. i Mit jelent? Minek a rövidítése? Water Closet, mondtam, az annyit tesz, víz elzárva. Miután nálunk nem nyert polgárjogot az árnyékszék kifejezés, még a toalett szót is ritkán használjuk. ígv lett W. C. ebből az intézményből, kétségtelenül az anglománia hatására. Namármost. Teljesen mindegy, hogy egy szót rövidítve mondok ki, vagy teljes egészében, ez csak előítélet kérdése. Szóval, ha ez bűn, hogy mi ezt otthon tudjuk, akkor engem tessék büntetni. Még néhányan hozzászóltak, és ők is elmondták, mi fáj nekik, miért nem tetszik az iskola intézménye, a pedagógus, a napközis, hogy miért okos és aranyos az ő kisfiúk is. I—I azamentem. Álmom* 1 ban újságíró voltam és meginterjúvoltam Mária nénit. — Tessék mondani, hogy feleltünk tegnap este? Milyenek vagyunk mi, szülők? — tettem fel az izgalmas kérdést. — Nagyon érdekes volt az este — válaszolta a pedagógus. — Maguk pont olyanok, mint a gyermekeik. Tulajdonképpen én magukban a gyermekeik majdani felnőtt szokásait, hibáit véltem látni. Nem, nem jól fejeztem ki magam — helyesbítette önmagát az asszony. — A gyermekeik pontosan olyanok, mint maguk, csak kicsiben. És tényleg aranyosban. Itt van a Rapcsák és a Sas. mama. Pont úgy veszekedtek tegnap a szülői értekezleten, mint gyermekeik szokták, tanítás alátt. Csakhogy a gyermekeik csupán 10 évesek. A maguk tegnapi viselkedése számomra kulcs volt, gyermekeik megértéséhez. — Tessék mondani, én milyen voltam? Tudom, ilyen kérdés nem illik az újságíró szájába, de mint szülő bátorkodom... Itt az álmom véget ért, feleségem felrázott és nevetve mesélte, hogy este ő is beszélt a pédagógusnővel, ak' azt mondta, nem csodálko zik, hogy Pétiké olyan so.kr' beszélget az órán, az étjesap ja is egy kissé tudálékos em bér. Nem hittem egy gzó sem abból, amit feleségem mondott. Azt akarta, hogy valami fájjon. Ha álmom folytatódik, tudom, Márir néni engem egészen biztosan megdicsért volna. Ott, a Pásztor, Rapcsák, Sas, Suha quartettnél. Már az udvarról meglátom, hogy ott áll a törött ablaküveg mögött. Kezében a háromélű reszelő, a másikban a bohóc és a majom. Közelről nézi a szobrocskát,, a fa finom pora a kabátjára hullik. Horváth Vince nyíregyházi, Mező utcai otthona olyan, ahogyan egy 73 éves idős ember egyedül rendben tudja tartani. Két ember aligha férne el az egyetlen helyiségből álló kicsi házban. Nem is hív be. A küszöbön kérész.ül nyitott ajtónál beszélgetünk. ★ — 1899. Akkor születtem. Még a múlt században. Arca, tartása elárulja a korát. A kezei mégis egészen fiatalok. Ha csali a kezét látnám, sokkal fiatalabbnak hinném. Talán, mert mindig vigyázott rá, a keze munkájából akart megélni. — Még hatéves sem voltam, már akkor is faragtam. Legelőször hegedűket. Amikor fa nem volt, kemény papírból. Húrja is volt. Játszottam is rajta. Azt, hogy „Szeretnék szántani”. Meg sem tudná számolni, hány igazi hegedűt készített el, hányat javított meg. A legutolsót most készíti, a törzs két lapja és a nyak már elkészült. Elfér a tenyerében, olyan kicsi. — Azt hiszik, a kicsivel kicsi a baj. Sokkal nehezebb azt kifaragni. Láttam egy kiállításon egy hosszú láncot, nagy fa láncszemekből. Azt is nehéz csinálni, de az apró szemeket még nehezebb. És én már arra is rájöttem. A fogságban. Ott volt idő gondolkozni. Én akkor megfejtettem, hogy kell kiszabadítani a láncszemeket egymásból. Gondoltam, csinálok a pápának egy ilyen láncot. Az olasz fronton voltunk. De nem lett belőle semmi. A fogságban csak sétapálcákat csináltam, azt kérték, hogy a fogója egy női kéz legyen karikagyűrűvel. Ilyeneket készíttettek velem, mert látták, hogy állandóan faragok. — Amikor láttam, hogy másnak is tetszik a munkám, elgondolkoztam. Mi lenne, ha otthon is a faragást folytatnám és nem a tanult szakmámat, a lakatosságot. Próbáltam, próbáltam, de abból nem lehetett megélni. Összevissza dolgozgattam, ahol helyet kaptam. Voltam mozdonyfűtő, meg könyvárusító is. Pesten árultam a „ponyvákat” Aztán nemsokára jött a „második”. Be kellett vonulni. Elég is volt a kettőből, mert a háború nem jó, csak kárt csinálnak az emberben, meg pusztulást. Miközben a háborúról beszél, a régi időkről, előkerül.nek a régi szobrok. Van olyan, amit évtizedek óta őrizget. A csendőrök a megbilincselt rabbal. Soha nem faragott urakat, mindig a hozzá hasonlókat örökítette meg. A mezei munkásokat, akik mezítláb mennek haza. A favágót. És a cigányokat. Horváth Vince cigányember. Talán azért érzi annyira közelről a fába faragott cigány- asszonyok sorsát. Az egyik szobor egy guggoló cigányasszonyt ábrázol, hátán a batyuja. ölében a kisgyerek, a másikkal — ahoav Vince bácsi mondja — áldott állapotban van. És pipázik. Mint az öreg cigányasszonyok. A másik egv cigányzenekar. Méretre a legnagyobb szobor a Dankó Pista temetése lesz. Már majdnem minden alak elkészült hozzá. — Láttam régen a moziban. az még a cárnak is muzsikált. Én meg a ravatalát készítettem el. Itt a koporsó, nyolc zenész kíséri, mind frakkban vannak. És itt lesz a koszorú. Pár milliméteres levelek mértani pontossággal összerakva koszorúnak. Egy ny-„ lonzacskóban tartja. A szobrokat faládákban, cipősdobo- zokban, melyiknek hol jutott hely. Az ünneplő ruháját ösz- szehajtogatva, elrakva. Az óráját becsomagolva, dobozban. Mindenre vigyáz, ami szép. Dankó Pista ravatalát visszateszi a polcra, tarka kockás kendővel — mint egy gyereket — betakargatja. Magányosan él a kis házikóban. Hét végi muzsikálásokat vállal egy-egy lakodalomban. Egyetlen társa a nagybőgője. Abból tartja fenn magát. Fafaragó szerszámai kezdetlegesek, szinte hihetetlen, hogy azokkal képes színvonalas munkákat készíteni. — Ha sikerült volna, amit elképzeltem! Megálmodtam én egy házat, ahol sok fiatal faragót fogok tanítani. A házból sem lett semmi, a tanításból sem. Nem tudtam a szobrokból pénzt csinálni, soha nem adtam el egyet sem. Amit eddig elértem, hogy elkészítettem azokat a szobrokat, amelyeket elképzeltem. Ehhez is egy emberélet keltet. ★ Horváth Vince az őszi nyíregyházi tárlaton szerepelt néhány szoborral az amatőr népművészek és iparművészek kiállításán. A szobrokat, néhány korábbi munkával együtt a „Naiv művészek országos kiállításán”, Budapesten mutatják be ezekben a napokban. Éppen aznap, amikor nála jártam, Budapestre kellett volna utaznia. Nem is tudta, hogy azért hívják, mert ünnepelni akarják. Horváth Vince Budapesten második díjat kapott. Baraksó Erzsébet Besze Imre: ACÉLÖNTŐK Pálinka-ízű zsíros kenyér hozza esti betűk között a kemence melegével telített gyomor éhes táncait; Aztán mámorzöld palackból énekel a hegyi pásztor szüreti rigmust Aztán csont — bőr — izom feszüléssel rést szakít két martinász kenetlen-láncos ajtók alatt Aztán ömlik a tűz megolvadt Nap-közelségben szárad szakadt ingekre a munka így, messzi-közeiről nézni a birkot, távcsővel csillagokat — könnyű így, azbeszt-hurokban védve az érc köpéstől — könnyű Ott lenni közért-forintért süket, és vak, aszalt bőrű nyolc óra alatt! Ott vannak mégis; asszony-vigyázat, gyermek-aggódás azbeszt szálai védik a mozdulatot .. .mert lábukba haraphat szikraszemű mindent-feketére-nyaló-vakító-acélkutya-falka. Simon Emil; Nem bünfel'hel'ő... F elkapaszkodtak a szerpentinen, alattuk kitárult a síkság. „Szelíden. s megadóan, akár a hódítók előtt” — gondolta a férfi. Hatalmasnak érezte magát. Közelebb hajolt a feleségéhez, a birtoklók, s a beavatottak biztonságával. — Nézd — akarta mondani —. amott a csúcs1 Mit látsz rajta? Kiváncsi vagyok, észre- veszed-e? Mert sokan járnak ide de szinte mindenkinek elkerüli a figyelmét. Akkor látta hogy az asz- szony csendben sír. — Mi bajod van? —- för- medt rá ingerülten. — A látvány... most először ■-agyők itt... Bocsáss meg! — Igen, igen, a te szokásos meghatódásaid — dörmögte kedvetlenül. — Tegnapelőtt is, Adorjánéknál! Néztél a tálba, és felkiáltottál: jé. mi ez? „Rák” — mondták gúnyosan. Udvarisan mosolyogtak, de a hátad mögött... elképzelheted! — Mit csináljak? — Emelkedj felül az ilyen kicsinyességeken! — Még sohasem ettem rákot. — Na és? Nem kell mindent bevallani. Hiába kínálkozott a táj, mindketten a műszerfalat nézték meredten. — Megtennél valamit? — — kérdezte félénken az asz- szony. — Menjünk haza. — Előbb is elhatározhattad volna! Otthon, a négy fal közé beszorítva, csapkodták egymáshoz a szavakat. — Mondd ki. mit gondolsz rólam? — kérte az asszony. — Mit gondolhatnék? A feleségem vagy! — Ez már kevés. Érzem! — Úgy! Ha ezt is jobban tudod, fejtsd ki az én véleményemet is te! — A férfi az íróasztalhoz lépett, a felhalmozott papírtekercsek közé túrt. — Idenézz! Kilóra mérheted a munkámat! Nincs időm kicsinyes hülyeségekkel foglalkozni! — Bocsáss meg. Kezdetben oly büszke voltam, hogy szövőgyári munkáslányként egy igazi tervezővel járok... — Ugyan! Emberek vagyunk. Nő és férfi! — Te, persze, nem ismerhetted a magamfajták gondolatait... Micsoda boldogság volt a lakásodra feljönni, s az ablakból a Dunára nézni! Odahaza, ha nagy ritkán volt időm, és kedvem támadt, hogy az ablaknak nevezett lyukon kinézzek, a szomszéd szobájába láthattam. Szóról szóra olyan, akár a miénk. Érted? Az egyformaság valóságos hóhér! Ezután napokig kerülgették egymást, vigyáztak a szavakra. Egy este az asszony a szokásosnál később jött haza. — Hol voltál? — kérdezte ingerülten a férfi. Az asszony megrettent a hangiéból kiérezhető hűvösségtől. Nem aggódva, nem féltéssel kérdezett, inkább úgy, mint aki azt mondja: — Ha valami bajod esik, menynyi kellemetlenséget okoztál volna nekem! — Hazamentem anyámhoz. Üzent, hogy rosszul érzi magát. — Kipanaszkodtad magad? — Ez nem rájuk tartozik. — Na és? — Már jobban van. — Az asszony közelebb húzódott, mosolygott. — Nézd csak, mit hoztam. — Kopott fedelű, szakadozott füzeteket tett a heverőre. — A régi füzeteim. Az általános iskolából... A férfi értetlenül nézett rá. — Szeretném, ha gyerekként is megismernél — magyarázta kissé zavartan az asszony. Fel akar bosszantani? — gondolta dühösen a férfi. Csaknem a földre lökte a füzeteket. Aztán meggondolta, legyintett. — Ez így nincs rendjén. Egy vegyigyárat tervezek, a fejem tele van számokkal, és akkor te... orrom alá rakod a füzeteidet. — Most mi lesz? — nézett rá ijedten az asszony. — Semmi. Menjünk el valahová. Kiültek egy kerthelyiségbe. A férfi tulajdonképpen utálta az efféle céltalan üldögélést. Az asz- szony kedvelte. „Még együtt vagyunk” — gondolta a férfi. Grimaszokat vágott, szúrós megjegyzéseket tett a vendégekre. — Figyeled a bamba nyárspolgárt? Sör, hús, futballmeccs — ez az élete. Hetek múlva a férfi barátságosan megsimogatta az asszony arcát. — Tudod, hogy képtelen vagyok hazudni. Az asszony megijedt. — Megismerkedtem valakivel — mondta szenvtelen hangon a férje. — Hol? — Ez volt a legbutább, amit kérdezhetett. A férfi, mintha örült volna a beszélgetésnek. — Vonaton. Az asszony leült. Egy nagyon távoli utazásukra sn*» (fCTUT —VASÁRNAPI MELT,értNf
