Kelet-Magyarország, 1971. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-10 / 239. szám

*. oldal

KELET-MAOYARORSZAf? — VASÁRNAPI MELLÉKLET

1971. október ».

Heinrich Böll:

Az én drága lábam

ŐSZ

A nyár rózsáival messze szalad a szél utakon gurul tekinteted vonásod pördül át levelekével mosolyod fönnakad az út peremén Házak egykedvű szürkesége belehasad az őszi szélbe Nem táncoltatnak napot az elszabadult ablakok

Este nem kelnek ki elvetett csillagaink felhők giz-gaza fedi az égi mezőt hajad függönye lóg az utca fölé lábad kopogását viszik magukkal gépkocsik villamosok nesztelen borzopg kövek bőre Bennem futás irama ébred arcomból árad a szél süvítése nevetésed vérezve utánozzák elejtett üvegngurák

Óvjuk, ápoljuk

Kincsünk: a szép magyar szó

Cgy ízes beszédű szat- mári parasztember felszólalását hallgattam az egyik tanácskozáson Fehérgyarmaton. Egyszerűen, világosan. mindenki számára érthetően beszélt. Öröm volt hallani a szép magyar beszédet. a világos mondatfűzést. Lekötötte a hallgatóságot. Egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni arra. amit mondott és ahogyan mondta.

Rövid és velős felszólalás volt.

Szinte élmény volt. ahogyan a szatmári parasztember a lakosság érdekében porolt a kereskedelemmel, mondván: „Ha az illetékesek nem tudják, hát tudják meg, hogy a Szatmárban élő öregek még szívesen szipákol- nának a csibukpipából. de nem lehet vásárolni, nincs a boltban. De a hozzá való pipadohányt sem.” Egyikről sem úgy szólt, mint hiánycikkről. Amikor a következő gondolatsorban a kisiskolásokat vette védelmébe. így szólt: ..Amikor megkezdődött az iskolai év. az édesanyák elmentek vásárolni a gyerekeknek. Csakhogy nem kaptak se dörzsgumit (nem radírt mondott), se számolópálcikát. Nem tudom elhinni, hogy ne gyártott volna ezekből eleget az ipar. Ludas talán a kereskedelem. Ug vélem.”

így mondta. Egy-egy tanácskozás karakterét, arculatát úgy formálják és formálhatják az okos. a dolgok velejére-elevenjére tapintó világos és szókimondó. ízes. szabatos hozzászólások, mint szobrász a fát vagy éppen a követ.

Ennek a szatmári magyarnak a gondolata a szép magyar szó használata, közlése révén öltött testet. Hogy feltűnő volt-e? Hangulatot teremtett. megadta a tanácskozás alaphangját, felvillanyozott, gondolatokat ébresztett, mint minden szép magyarsággal elmondott észrevétel, kritika, megjegyzés. szinte azonosultak véleményével a hallgatók.

Nem csupán ezért volt feltűnő. Mindig jó érzés hallgatni azt az embert, akinek van mondanivalója, s azt szépen is adja elő. Megfogja az embert. Különösen a falvakban hallott beszéd. Érezni a hangsúlyokban, a szájak mozgásából, a szavak formálásából, de különösen a ma már elég ritkán használt — de itt természetes — szavakból. hogy aki mondja, az őseitől tanulta, szüleitől maradt rá örökbe. És óvja, ápolja. használja. Ki tudatosan, ki meg csak úgy. megszokásból. De semmiképp nem szégyelli.

Nem csupán ezért fogott meg, ragadott magával. Azért is, mert a nyomasztóan ható, hivatal oskodó. a sok magyartalanságtól hemzsegő beszámoló után felüdülést

nyújtott. És ilyen ellentmondást — beszámoló és a felszólalók nyelvezete között —■ nem egyedül és kizárólag ezen az egyetlen tanácskozáson tapasztaltam. Szép számmal készülnek olyan ..tákolmányok”. előterjesztések, beszámolók. beszédek, jelentések. amelyekben sok az üres fecsegés, nincs súlya a mondanivalónak, mert azt olyan körmönfontan. szükségtelen és értelmetlen mondatrészek összekapcsolásával írják körül, hogy nyelvész legyen a talpán, aki megfejti és meg is érti.

Hát még a falusi magyar! Csak ámul-bámul egy beszámoló hallatán, amikor olyan kifejezések ütik meg a fülét, mint a realizálás, a férőhely, a kapacitás, a keret és így tovább Mintha ezek nélkül nem lehetne élni. mintha a magyar nyelv olyan szegény volna, hogy megfelelőjét nem lehetne megtalálni szókincsében. Hivatalos beszédekben. írásokban még sokszor mondják és leírják. hogy „intézkedést tettünk a tanács felé.” Rendezés helyett némelyek lerendezik. vagy sínre teszik az ügyet, értékelés helyett kiértékelnek.

Olyan ez, mint a járvány. S ha történetesen az igényes. a magyar nyelvet talán elég jól ismerő ember

észre is veszi az írásos beszámolókban. nem irtja ki. tart attól, mit szól a felettese. De sokszor át is futnak rajta, pedig többen is olvasták. Vétkezés ez mindenképpen a magyar nyelv ellen. Renyheségre vall. igénytelenségre magunkkal szemben.

Ezért is volt feltűnő a szatmári parasztember beszéde.

„Nyelvében él a nemzet.” Ezt a nyelvet azonban óvni. ápolni és védelmezni kell. Minden hivatalos és nem hivatalos fórumon, bölcsődétől az akadémiáig. Senki sém hibátlan és csalhatatlan. Ez azonban nem jogosít fel bennünket arra. hogy elnézőek legyünk. Nem hunyhatunk szemet a lapokban, a beszédekben, az előadásokban előforduló helytelen, magyartalan szóhasználatok, kifejezések fölött.

S még valami: ne szégyelljünk tanulni az egyszerű emberektől. Azoktól. akiket nem. vagy még kevésbé fertőzött meg a magyartalan szóhasználat, mely nemcsak a fület sérti, hanem magát a nyelvünket is. Nyelvünk ápolása nemcsak a tanintézetek feladata, hanem valamennyiünké.

Farkas Kálmán

VASASOK EMLÉKE. A vásárosnaményi múzeum első szobájában nagy érdeklődést keltő kiállítást rendeztek be a múzeumi hónap alkalmával azokból az öntöttvas dísztárgyakból, amelyekkel megalapítása — 1642 — óta a Munkácsi uradalom vasöntödéje látta el Magyarország északkeleti területét. Valamennyi vasöntvényen vagy a „Mun- káts”, vagy a „Frigyes-falva” gyártási jegy olvasható. A vásárlók közül sokan nem is tudták, hogy a művészi kivitelű vaskályhák, serpenyők, képkeretek, mozsarak kivitelezői azok a névtelen munkácsi vasöntő munkások voltak, akik a szívüket adták abba, hogy szép használati eszközöket állítsanak elő igen kezdetleges hámorukban. A vásárosnaményi múzeum gyűjteménye ezekből a művészi kivitelű, névtelen munkások által készített vasöntvényekből valószínűleg nemzetközi érdeklődést kelt majd a múzeumi hónap során. Képünkön egy vásárosnaményi fiatal háziasszony csodálja annak az öntöttvas tükörkeretnek a mását, aminek egy példányát a nagyanyja használta, de valahol elveszett. (Elek Emil felvétele)

Az elnök estéje

Most adódott egy lehetőség, írást kaptam, hogy menjek el a hivatalba, és én el is mentem. Nagyon kedvesen fogadtak. Elővették a kartotékomat, és azt mondták: „Hm”. Mire ráfeleltem, hogy „Hm”.

„Melyik láb?” — kérdezte a hivatalnok.

„A jobb.”

„Egészen?”

„Egészen.”

„Hm”, mondta újból. Azután egy halom cédula között keresgélt. Közben székkel kínált. Jólesett, mert könnyen belefáradok az állásba.

Végre megtalálta a megfelelőnek látszó cédulát.

„Azt hiszem, szólalt meg, ez magának való. Kellemes munka. Ulőfoglalkozás. Cipőtisztító a Köztársaság téri illemhelyen. Na, hogy tetszik?”

„Nem tudok cipőt tisztítani. Mindig mondták, hogy milyen rosszul pucolok cipőt.”

„Azt meg lehet tanulni, jegyezte meg a hivatalnok. Mindent meg lehet tanulni. Német embernek semmi sem probléma. Ha akarja, elvégezhet egy ingyenes tanfolyamot.”

„Hm”, dünnyögtem.

„Tehát megfelel?”

„Nem, mondtam, nem vállalom. Magasabb járadékot akarok.”

„Megbolondult?” kérdezte szelíd hangon és mosolygott.

„Nem bolondultam meg, de senki sem pótolhatja a lábamat. Még cigarettát sem hagynak árulni.”

A férfi hátradőlt a székében és mély lélegzetet vett.

„Kedves barátom — kezdte —, a maga lába egy átkozottól drága láb. Ahogy látom 29 éves és a lábától eltekintve makkegészséges. Akár a hetvenéves kort is megérheti.

Idegen forga Imi katalógus

Befejeződött az adatgyűjtés az első magyar idegenforgalmi katalógushoz. A turisták számára készülő „kisokost” az idegenforgalmi írók és az újságírók nemzetközi szervezete, a FIJET budapesti kiadóvállalata, a VUE Tou- ristique jelenteti meg.

A hazánkba érkező turisták a katalógusban megtalálnak az utiprogramj ükhöz szükséges adatot, térképet, szolgáltató létesítményt. A kiadvány 1972 januárjában megjelenik, hogy a jövő évi idegenforgalmi szezonnyitásra mér készen várja a turistákat. Tervezik zsebkönywáltozat megjelentetését is, amelyet elsősorban a határállomásokon terjesztenének. A katalógus német, olasz, angol, francia és orosz nyelven jelenik meg.

Ballagó Péter kérek 18 évig kerékpárral járta a „Hajnalcsillag” harminc kilométer átmérőjű határát. Őrá senki ne mondhassa, hogy játssza az urat. „Megteszik azt helyettem elegen!” — vélekedett. A szolgálati Volgát mindig csak akkor használta, ha a négy major közül egyikben kivételesen sürgős intéznivaló akadt.

Tulajdonképpen az orvos mondta ki a döntő szót: ha élni akar, azonnal nyugdíjba! Már tegnap is késő lett volna.

El is búcsúztatták azon az emlékezetes estén, a tiszteletére rendezett birkavacsorán. Az ő érdemeit méltatta mindenki, valamennyi koccintás őt éltette, ö meg ült a főhelyen, alacsony, keskeny kis ember; kemény szárú csizmában, duplagombos fehér ingben, nehéz fekete posztóban, és nem ízlett neki sem étel, sem ital...

Most hát itt a hosszú szabadság és nem tudja, mit kezdjen vele. Lassan múlnak, hiába, ezek a történés nélküli napok. Ül a tornácon, a kis hajdanvolt fejőszéken, kifoTehát számítsa ki, kérem: havi 70 márka, tizenkétszer egy évben, vagyis 41x12x70. Szóval ezt számítsa ki kamatok nélkül, és ne felejtse el, hogy a maga lába nem az egyetlen láb. Minthogy nem az egyetlen, aki valószínűleg sokáig fog élni. És ezek után járadékemelésről beszél! Bocsásson meg, de ez őrültség.”

„Uram — mondtam szintén hátradőlve a széken és lélegzetet véve —, úgy gondolom, hogy ön nagyon lebecsüli a lábamat. A lábam sokkal drágább. Ahogy mondta, ez egy átkozottul drága láb. Különösen, ha tekintetbe vesz- szük, hogy nemcsak fizikailag, de agyilag is teljesen egészséges vagyok. Hallgasson ide.”

„Kérem, nagyon kevés az időm.”

„Azért figyeljen csak egy kicsit! — folytattam. A lábam megmentette az életét egy csomó embernek, akik ma szép nyugdíjat élveznek.

ügy történt a dolog, hogy előretolt állásban feküdtem. Az volt a feladatom, tartsam szemmel az ellenséget, és jelezzem, ha jönnek, hogy a többiek időben visszavonulhassanak. A vezérkar már csomagolt, de nem akarta idő előtt feladni állását. Tulajdonképpen ketten voltunk őrségen, de a társamat agyonlőtték, úgyhogy ő már nem került pénzbe. Nős volt ugyan, de a felesége egészséges és tud dolgozni. Ezt tehát nagyon olcsón megúszták. Még csak négy hete volt katona, hát mindössze egy levelezőlapba, meg egy kis komiszkenyérbe került. Derék fickó volt, időben hagyta magát agyonlőni. így egyedül maradtam az állásban. Féltem, hideg is volt, s éppen kereket akartam oldani, amikor;...”

Kiss Dénes:

gyott épp a gondolkodásból, nyugtalan, nem leli helyét.

Eleinte ezt a nyugtalanságot nem tudta mire vélni. Rájött azután: hiányzik neki a hívás. Kinek nem hiányzik? „Jaj, Péter bácsi jöjjön gyorsan, ez és ez történt, sürgősen várják az irodán.” Hívást várt mindig. Amúgy nehezen szánta rá magát, hogy az irodára felmenjen. Még azt hinnék, akar valamit. így hát nem megy, s eszébe sem jut, hogy Pistáék meg azért nem szólnak, nehogy zaklatásnak vegye. Az utódja a Pista. Birkózik szegény a hatezer holddal. Hát csak birkózzon, van ideje a nyugdíjig.

...Nyílik a kapu. Ballagó Péter fölnéz. Tériké, igen Tériké jön az Irodáról, a piros biciklijén. Nemrég az anyja is ilyen kislány volt még. Siet, mert a járművet kinn hagyta a kapu előtt.

— Péter bácsi, azt üzen) az elnök elvtárs, tessék iönni az irodára. Itt vannak a televíziótól, magát keresik.

Föláll ugyan a kisszékről, de szólni nem szól semmit.

.„Nagyon kevés az időm”, ismételte a férfi és elkezdte keresgélni a ceruzáját.

„Csak hallgasson végig”, mondtam, „most jön a java. Szóval, éppen kúszni akartam hátrafelé, amikor megtörtént ez a dolog a lábammal. Mivel ilyenformán fekve kellett maradnom, gondoltam, most leadom a drótot. Úgy is tettem és így mindenki megpucolt. Először az ezred, azután a zászlóalj, majd az egész hadosztály, szépen sorjában, ahogy illik. Az egészben csak az volt a kellemetlen, hogy elfelejtettek magukkal vinni, mert annyira siettek. Érti? Ha meggondolom, igazán ostoba ügy, mert ha nem veszítem el a lábamat, most halott volna a generális, az ezredes, az őrnagy, meg a többiek és nem kellene nekik nyugdíjat fizetni. Most számítsa ki mibe kerül a lábam. A tábornok 52 éves, az ezredes 48, és az őrnagy 50. Mindannyian egészségesek és katonai életmódjuk mellett legalább 80 évesek lesznek, mint Hindenburg. Ez tehát annyi, mint: 160X12X 30, mert átlagban nyugodtan vehetünk harmincat, nemde? A lábam így tényleg nagyon drága láb lett, egyike a legdrágábbaknak, amit el lehet képzelni. Világos? Mert erről van szó”.

„Maga mégis bolond”, mondta a férfi.

„Nem én”, feleltem, „nem vagyok őrült, hanem testben, s lélekben sajnos teljesen egészséges, es kár, hogy nem lőttek agyon néhány perccel korábban, mielőtt ez a dolog történt a lábammal. Sok pénzt takarítottunk volna meg”.

„Szóval elfogadja az állást”? kérdezte a férfi.

„Nem”, — mondtam és otthagytam. p' ! Boldog Balázs fordítása

Imre Lászlói

Nem szeretné, ha meglátná rajta a kislány, mennyire váratlanul érte a hívás. Azt sem, ha észrevenné, milyen jólesik neki az üzenet. Egy pillanatig még valami kifogást is keresgél önkéntelenül, hiszen több évtizedig ilyenkor neki mindig azt kellett mondania, várjanak egy cseppet. Hamar rájön azonban, hogy mott egyáltalán nincs mire hivatkozni. így hát csak ennyit mond:

— Annyira sürgős?

— Sürgős, mert szereplés lesz.

— Szereplés? — kérdezi Ballagó. — Akkor az csakugyan sürgős.

Végigsimít az álián. bizony elkél a borotválkozás. Beszól a konyhába a feleségének.

— Erzsi?! Hol vagy már? — S hogy bentről senki sem válaszol, már zsörtölődik magában. — Akkor nincs sehol, mikor a legjobban kellene!

— Menj kislányom, mindjárt magam is megyek, addig tartsátok szóval őket.

Kikíséri a kislányt, majd a konyha felé veszi az útját, melegvíz ügyében, a borotválkozáshoz. Tempósan hozzákészülődik, de aztán hirtelen olyan sietősre váltja a mozdulatait, hogy kétszer is megvágja magát. A káromkodásra előkerül Erzsi asz- szony.

— Persze, mert alig várja, hogy mehessen, kicsi neki az otthon, nem eleget csavargóit. amíg muszáj volt! — zsörtölődik. De azért hozza a

fehér inget, az ünnenlő ruhát, a kamrából a csizmát. Úgy öltözteti az urát, mint valami gyereket. Utoljára a tiszta zsebkendőt adja oda neki.

Aztán indul, beteszi a kiskaput maga után. Erzsi asz- szony a kerítésnél, a nagy orgonabokor mögül lesi, amíg csak látja, de még azon túl is, mint negyvenegynéhány éve mindig, életük minden órájában.

...A tsz-iroda valóságos csatatér. Kábelek, huzalok, lámpák körös-körül, és temérdek idegen arc. Szemben az íróasztallal a kamera, egyenest a nagy karosszéltre irányítva. Mögötte szakállas fiatalember magyaráz, integet, a többiek meg pattognak szerteszéjjel, mint a bolhák. Aha, itt ezek

között a szakállas lehet az elnök”!...

Sorra bemutatkoznak neki, nem győz kezelni. A forgató- könyv írója... A szerkesztő... A felvételvezető... A fővilágosító... A szakállas a rendező. Mellette ugri-bugri fiatal gyerek: a segédoperatör.

Lámpákkal a kezükben, sü- völvény legények sorban. Az egyiknek a kezében valami tábla. És amint Ballagó Péter belép, az egész társaság ránéz, őt figyeli. Torkában ver a szíve, érzi, hogy a háta közepe izzad. Haja töve ég, mintha ezer gombostű szur- kálná. Elfárad a karja, mire mindegyikkel kezet fog. Végre rámosolyog egy ismerős arc. A Pistáé. Na, csakhogy te is itt vagy, — gondolja felfénylő örömmel, — lesz akivel egymásnak vessük a hátunkat.

— Péter bátyám — fordul hozzá a szakállas, akt most végre újból előjön a kamera mögül —, magáról szerte az egész megyében az a hír, hogy mindig tudta, minek örülnek, mi fáj az emberek)«