Kelet-Magyarország, 1971. szeptember (31. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-19 / 221. szám

1971. szeptember 19. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 9. oldal Szellemi értékeink becsüléséről Egy megye, egy város rang­ját sok minden határozza meg, többek között szellemi gazdag­sága. Nos, erről túlontúl ke­veset beszélünk, ritkán vesz- szük a fáradságot, hogy ösz- szerakjuk a mozaikot, és utá­na levonjuk belőle a megfe­lelő következtetést. Jelen esetben azt, hogy nincs miért szégyenkeznünk. Eddig beértük azzal, hogy elmondtuk: van egy főisko­lánk, amely országos rangú, küllemű. Most bővíthetjük a sort: két főiskolánk van. Ösz- szességében persze ez sokat jelent. A szellemi • erőket jel­képezd, a tudomány koncent­rált fellegvárait. De mindebből érdemes to­vább lépni. Hiszen ezen a fő­iskolán nemegy tankönyvíró, szerző él és dolgozik. A ta­nárképző tudományos mun­katársai, tanárai szoros kap­csolatot tartanak fenn a kül­földdel. Az ungvári egyetem­mel szerződés kapcsolja szo­rosra a szálakat, hallgatók és előadók rendszeres cseréje zajlik. De a nemzetközi kap­csolatok mérője lehet az is, hogy az NDK intézményeivel is rendszeres a csere, a tudo­mányos kooperáció. De ha már itt tartunk, foly­tathatnánk a sort dr. Mar- gócsy Józseffel aki UNESCO- felkérésre tanulmányozta a nyugat-európai felsőfokú ok­tatási intézmények módszere­it. Szólhatunk a hallgatók tudományos munkáiról, ame­lyek országos visszhangot keltettek. A főiskola mellett azonban más területeken is zajlanak események. Soltész Albert és Krutilla József festőművé­szek például állandó kiállítók lengyelországi tárlatokon. Huszár István meghívásra most készül ez idei őszi tár­latára Lyonban. A sóstói Svájci-lak nemzetközi fes­tőművésztábornak ad helyet. A szabolcs-szatmári művé­szek minden évben bemutat­ják termékeiket a Kárpáton- túli területen, és fogadják ot­tani kollégáik alkotásait. Vagy nézzük mai irodal­munkban itt élő alkotóink helyét és rangját. Ratkó Jó­zsef József Attila-díjas, most nyerte el Miskolc város köl­tői nagy díj át, és nemrég ma­gyar költődelegáció tagja­ként vett részt egy moszkvai konferencián. Szigeti József Tiszavasváriban bontogatja költői szárnyait. Ujfehértó- ról Budapestre származott egy munkásköltőnk. A zene terü­letén sincs mit szégyellnünk. Nyíregyházi Zeneiskolánk nemegy tanára művészi szin­ten interpretál. Buday Lívia fiatal énekesnőnk a főváros­ban a legmagasabb szinten tanul és ér el máris megér­demelt sikereket. Városunk fiatal gordonkaművésze, ifj. Fekete Ferenc a Szovjetunió­ba kapott ösztöndíjat tanul­mányai folytatására. Kóru­sainkat, fuvószenészeinket országszerte becsülik. És most valami, ami talán látszólag nem is tartozik a sorba. Nincs a televízióban olyan iskolai vetélkedő, amelyen ott ne lennének me­gyénk gyermekei. Kercsztes- sy Attila a fizikai és kémiai versenyen lett országos első. A tanyasi kollégisták csa­pata az irodalmi vetélkedő­ben vitte diadalra Szabolcs színeit. Az országos orosz nyelvi versenyben előkelő helyezést hoztak haza az is­kolások. Egyszóval: növek­szik az utánpótlás, a szelle­mi kapacitás. Lépjünk egy másik terület­re. Az orvosok közül dr. Ju­hász Lajos onkológus 3 hóna­pot Japánban, 5 hónapot Ame­rikában töltött —nemzetközi ösztöndíjjal, rákkutatás cél­jából. Dr. Illyés Zsigmond se­bészeti bravúrjai a megye határain túl iá tudottak. Dr. Fazekas Árpád és dr. Márton Mihály orvosok szinte vala­mennyi országos orvoskang- resszus előadói. Vagy ma­radjunk napjaink eseményé­nél. A nyíregyházi múzeum két ismert tudósa, dr. Csal- lány Dezső és dr. Németh Pé­ter hazánk képviseletében vettek részt a belgrádi nem­zetközi régészkongresszuson. Tanárok, festők, költők, or­vosok, kutatók, muzsikusok, diákok, múzeoíógusok alkot­ják tehát a sort, amely Sza- bolcs-Szatmár szellemi éle­tének csúcsait jelenti. És mellettük nőnek az új ipar­ral együtt az új műszaki szakemberek, az átlag fölé növök. Színesedik -tehát a tu­dományok és művészetek ma­gas szintű művelőinek sora, bizonyítván, hogy megyénk talajából mind gyorsabban sarjadnak az országos egé­szet teljesebbé tevő erők. Szabolcs-Szatmár szellemi élete nem provinciális, nem „másodosztályú” szint. Az itt élők és alkotók, kutatók és előadók, tankönyvírók és köl­tők szervesen beletartoznak abba a szellemi áramlásba, amely összeköti, -fűzi az országot. Értékeink, szellemünk em­berei sokkal több figyelmet és megbecsülést érdemelnek. Érdemes szólni róluk, gyak­rabban, igazabban, bővebben. Mert ők is nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy korábban mélyen elmaradott megyénk új és hiteles híre terjedjen az ország köztuda­tában. Bürget Lajos BESZÉLGETÉS (HORVÁTH ANNA RAJZ. Pátzay Pál 75 éves A székesfehérvári huszár emlékmű, a pécsi Hunyadi­szobor, a budapesti Sportlo­vas, a Felvonulás téri monu­mentális Lenin-emlékmű, a nyíregyházi, debreceni, ózdi felszabadulási emlékmű, a kazincbarcikai Munkácsy- szobor, s még számos, meg­kapó szépségű köztéri szo­bor, portré, kisplasztika al­kotója: Pátzay Pál 75 éves. A kétszeres Kossuth-díjas, a Népköztársaság zászlórend­jével kitüntetett kiváló mű­vész, a Képzőművészeti Főis­kola tanára különösen az utóbbi negyedszázadban gaz­dagította életünket sok érté­kes alkotással. A második világháború alatt Villám utcai műtermé­ben huszonnégy év munkája pusztult el! S ahogy az or­szág kiheverte a mérhetetlen károkat, népünk új rendet, új világot teremtett, úgy lett ré­szese Pátzay Pál művészete is az újjászületésnek, a teremtő életnek. Csak nagyon keve­seknek jut osztályrészül az, ami néki, hogy életük delén túl fejtsék ki alkotómunkás­ságuk legjavát. A felszabadulás óta nem volt önálló, gyűjteményes ki­állítása, mégis szüntelen je­len volt képzőművészeti éle­tünkben, vidéki városokban; a fővárosban felállított köz­téri szobrai előtt, százak és százak állnak meg naponta; kisplasztikáival, portréival, érmeivel pedig a nemzetközi kiállításokon találkozhattunk. Emberi és művészi pályája nagy világégéseken, világhá­borúkon, forradalmakon át vezetett. De mindig tudta, hol a helye, nemcsak alkotásai­val, közéleti szerepléseivel; magatartásával is mindig a haladást szolgálta. 1919-ben amikor részt vállalt a művé­szeti direktórium munkájá­ban, 1942-ben, amikor elké­szítette az antifasiszta moz­galom emblémáját. Tanulmányait a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán, majd Franciaországban és Olaszországban végezte. A hellén kultúra emlőin nevel­kedett, s egész pályáján arra törekedett, hogy azt mutassa meg, ami szép az emberben: az arcra kisugárzó szellemi­séget, a nemes testformákat. Mindig olyan művek létreho­zásán fáradozott, arhelyek érthetőek, időtállóak, mara­dandó élményt adnak a szemlélőnek. Tanítványai is megszokták, hogy közölnivalóját nemcsak alkotásaiban, de a köznapi társalgásban világosan fejti ki. Több mint negyedszáza­da oktat-nevel a Képzőmű­vészeti Főiskolán, művészge­nerációk sora kerül ki keze alól. Számos tanítványa szá­mára nemcsak példa: mérték is. Alkotásai, noha a nemes szépségű, klasszikus formák felé tárulkoznak, sosem le­zárt szépségek hordozói. A mester nagy tudással, tapasz­talással ötvözi, egyesíti mind­azokat az eredményeket, me­lyeket a kor, a technika fej­lődése hozott a képalkotás, a térplasztika kifejezőréndsze- rébe. A tömör formaképzés, ritmikus tagolás jellemző rá. A Kenyérszegő, Bánat, Anya­ság, Család, Kígyóbűvölő, az Integető — az élet megka- póan szép mindennapi pilla­natait ragadja meg művészi erővel és emeli szimbólum­má. Pátzay nagy belső fegye­lemmel alkot, különleges gonddal dolgozza ki a legap­róbb részleteket, felülete­ket is. Szoros barátság fűzte nagy írókhoz, zeneszerzőkhöz, s más alkotó és előadóművé­szekhez. Gyakran ihlették al­kotásra irodalmi, zenei él­mények, drága emlékű bará­tok: Babits, Kosztolányi, Mó­ricz, Karinthy, Kodály. Epreskerti műtermében ma is gyakran keresik fel bará­tok, hajdani tanítványok vagy éppen szülővárosának Kapuvárnak polgárai (Kapu­vár nemrég díszpolgárává választotta s a múzeumban emlékszobát rendeztek be műveivel), szíves szóra és szoborSzemlére. Minden idegszálával benne él mindennapjainkban, s fi­gyelő tekintete nem kerüli el közéleti gondjainkat, örö­meinket, meghitt hangulatú baráti beszélgetésekben is mindig úgy fogalmaz, hogy a hangsúly a lényegen van, az egész nép életére kiható ese­mények, gondok foglalkoztat­ják, a nagy család, a társada­lom közös örömei, feladatai hevítik. Hamar Imre A Nagy Színház Budapesten átcsúszik Elide oldalára, ab­ba a meleg mélyedésbe, mely még őrzi felesége tes­tének körvonalait. Beletúrja fejét az asszony párnájába, beszívja illatát, és elalszik. Este, mire Elide hazaér, Arturo már egy kis ideje tesz-vesz a lakásban; be­gyújtott a kályhába és el­kezdett valamit kotyvaszta­ni. Némely házi munkát ő végez el ezekben a vacsora előtti órákban: rendbe rakja az ágyat, söpröget egy kicsit, beáztatja a szennyest. Elide szerint mindez balul sikerül, és ő — őszintén szólva — nem is nagyon igyekszik; amit csinál az tulajdonkép­pen afféle szertartás, a vára­kozás szertartása; valahogy ezzel megy az asszony elé. miközben valójában otthon marad a négy fal között, odakünn meg kigyulladnak az esti fények. Elide járja az üzleteket, annyi más asszony­társával együtt, akik ebben a városrészben valamennyi en ily szokatlan időben vég­zik a bevásárlást. Végre a lépcsőházból fel­hangzanak az ismerős léptek — most egészen másképp mint reggel, elnehezedve tompán kopognak, mert Eli­de fáradtan vonszolja maga' a napi munka és a bevásá­rolt holmi súlya alatt. Ar­túr^ ölébe megy a lépcsőfor­dulóig, ott kiveszi a kezébő' a szatyrot beszélgetve lép­nek be a lakásba. A konyhá­ban az asszony le sem veszi kabátját, csak leroskad egy székre, eközben férje kira­kodik a szatyorból. — No, lássunk hozzá! — mondja végül Elide, feláll, leveti ka­bátját, belebújik a házi ru­hájába. Nekilátnak a főzés­nek: elkészítik a vacsorát — mindkettejük vacsoráját — aztán a férfi uzsonnáját, melyet éjjel egykor szokott megenni a gyárban, az asz- szony reggelijét melyet más­nap magával visz, s végül azt a reggelit, melyet Arturo holnap délután fog megenni, amikor felébred. Elide tesz-vesz egy kicsit, aztán elüldögél a szalmafo- natú zsámolyon és irányít- gatja a férjét, mit hogyan csináljon. Az viszont frissen, pihenten ide-oda sürgölődik, mindent egymaga akar csi­nálni — de ugyanakkor kissé szórakozott is, gondolatai már másutt járnak. Ezekben a percekben néha majdnem veszekednek, már-már csúf. goromba szavakkal vagdal- koznak — mert az asszony azt szeretné hogy az embere több figyelemmel csinálja, amit csinál, nagyobb buzga­lommal; vagyishát álljon iobban mellette, legyen kö­zelebb hozzá, igazi támasza 'egyen, nyújtson több vi­gaszt, . Az viszont, az asz- szony hazatérte fölötti első öröme múltával gondolatban már nincs is otthon, azon igyekszik, hogy gyorsan vé gezzen, mert hamarosan in dúlnia kell. Megtérítenek, minden! úgy készítenek az asztalra hogy ne kelljen mellőle föl­kelni; s ekkor mély szomo­rúság fogja el őket, hogy ily keveset lehetnek együtt — szinte alig megy le torkukon a falat, a vágytól, hogy még tovább is ott üljenek és fog­ják egymás kezét. De még meg sem itták az utolsó korty kávét, s a férfi már a kerékpárja körül fog­lalatoskodik, vizsgálgatja, hogy minden rendben van-e rajta. Megölelik egymást. Artúron csak most villan át a gondolat, milyen bárso­nyos, langymeleg a felesége teste. De felkapja vállára a kerékpárját és óvatosan le­baktat a lépcsőn. Elide elmosogat, kitakarít­ja a lakás minden szegletét fejcsóválva nézi, mit végzett a férje. Arra gondol, hogy az most épp a gyér lámpákkal szegélyezett sötét utcákon karikázik, tán már elhagyta a Gázmüveket. Bebújik az ágyba, eloltja a villanyt. Ahogy ott fekszik a maga fekhelyén, átdugja lábát a férje paplana alá, hogy érezze a melegét, de minden esetben rájön arra, hogy az az oldal, ahol ő fekszik, melegebb — tehát Arturo is ott alszik mindig: és nagy gyöngédség fogja el. Telegdi Polgár István fordítása A moszkvai Nagy Színház operatársulata ma megkezdi budapesti szereplését. Reper­toárjuk az orosz nemzeti ope­ra fejlődésének főbb állomá­sait jelzi: Muszorgszkij „Bo­risz Godunov”-jától Csajkov­szkij „Pikk Dámá”-ján ke­resztül Prokofjev Magyaror­szágon kevéssé ismert „Szem- jon Kotko” c. operájáig. Jurij Muromcev professzor, a színház igazgatója a követ­kezőket mondotta az APN tudósítójának: — A vendégszereplő szín­házak minden esetben orszá­guk kulturális követei. Együt­tesünk is igen komoly, ugyan­akkor megtisztelő feladatnak tekinti az idegen nyelvű, más nemzeti, zenei és színházi kultúrán nevelkedett nézők előtti fellépést. Műsorpoliti­kánk töretlenül egy célt szol­gál: minél több embert meg­ismertetni az orosz kultúra gyöngyszemeivel. A Nagy Színház munkás­sága az ősi orosz zene- és ba­lettkultúra legnemesebb ha­gyományainak folytatására épül. 1776-os alapítása óta vonzotta és ma is vonzza a legkiválóbb orosz művésze­ket: a világ művészetszerető közönsége a Bolsoj vendégsze­replései alkalmából nem ki­sebb nevekkel ismerkedhetett meg, mint Saljapin vagy Ga­lina Ulanova. A kilenc budapesti fellépés több, a magyar nézőknek iz­galmas előadást kínál. Borisz Godunov szerepében például Alekszandr Ognyivcevet, a Szovjetunió Kiváló művészét hallják majd. Muszorgszkij sajátos művészetét olyan énekművészek idézik fel, mint Alekszandr Vegyernyi- kov, Alekszandr Laptyev, Galina Boriszova, Georgij Andrjusenko, Vlagyimir Petrov, Larisza Avgyéjeva, Irina Arhipova, Vitalij Vla- szov, Alekszej Maszlennyi- kov, Veronika Boriszenko, és még sokan mások. Három es­tén át láthatják a budapesti nézők Csajkovszkij „Pikk Dá­ma” c. operáját, amelyet a szerző a nagy költő, Puskin színművéből formált. Rende­zője Borisz Pokrovszkij, a karmester Borisz Hajkin. A szerepeket olyan hírességek alakítják, mint Georgij Andr­jusenko, a világszerte ismert szopránénekesnő, Galina Vis- nyevszkája, Vlagyimir Atlan- tov, Jurij Mazurok, Andrej Fedoszejev, Tamara Milas- kina, Alekszandr Laptyev, Andrev Szokolov, Jurij Ko- rolje->', Jelena Obrazcova, Galina Boriszova. Külföldön kevéssé ismerik Szergej Prokofjev operáját, a „Szemjon Kotko”-t. Budapes­ti vendégszereplésünk során a magyar operarajongók két estén hallhatják a szovjet ze­ne kiemelkedő klasszikusá­nak alkotását. Prokofjev ze­nei nyelve és drámaisága szülőföldje, a délukrán népi dallamvilágból táplálkozik. Az opera szövegkönyve Va- lentyin Katajev: „A dolgozó nép fia vagyok” c. regénye nyomán készült. A szovjetha­talom első éveiről, az új típu­sú ember, a merőben új tár­sadalom születéséről szól. Az opera rendezője Borisz Pok­rovszkij, a karmester Fuat Monszurov. Az énekkart ugyanaz a két művész — Alekszandr Ribnov és Igor Agafonnyikov — . tanította be, akik a „Borisz Godunov” hatalmas kórusait és a „Pikk Dáma” kórusrészleteit. Bízunk abban, hogy buda­pesti előadásaink keretében teljes orosz-szovjet világké­pet adhatunk a magyar né­zőknek, s mindaz, amit az orosz nép múltjából és jele­néből, az egyes emberek és tömegek sorsából a Nagy Színház tolmácsolásában kilenc estén keresztül átél­nek, maradandó élményt je­lent majd.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents