Kelet-Magyarország, 1971. szeptember (31. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-19 / 221. szám
Köpka János s Vasárnapi melléklet Lelkesedni jó l Érdemes-e manapság szólná? Egy férfi kérdezte tőlem a minap, s mindjárt elmondta, miért. Egy gyűlést hívtak össze a munkahelyén, ahol az igazgató kérte a részvevőket: mondják el, min kellene javítani, s hogyan. Ismerősöm komolyan vette a felhívást — mint már annyiszor eddig —■ és megfontoltan szedte sorba az általa ismert munkahelyi problémákat, s tett javaslatokat azok kijavítására. Azt hitte, hogy foglalkoznak ezekkel. De tévedett. Mert már az összefoglalóban sem esett szó a véleményéről, a javaslatairól. De nem is ez bántotta a legjobban. Hanem az, hogy másnap visszahallotta, amit róla a gyűlés után a folyosón az egyik kollégája mondott. Hogy ez (mármint a felszólaló műszaki vezető) mit lelkesedik, miért kell neki mindig mindenbe beleszólni, ahelyett, hogy hagyná a dolgokat menni a maguk útján... Egy másik esetben arról panaszkodott egy levélírónk, hogy az intézményben, ahol dolgozik, kapott egy megbízatást a pártszervezetétől: beszélgessen az ott dolgozó fiatalokkal élet- és munkakörülményeikről. „Az egy szobában dolgozó munkatársaim összesúgtak a hátam mögött, mit mozgok annyit, mit akarok, kinevezést, prémiumot, vagy fizetésemelést? Azt, hogv egyiket sem, hogy ezt a megbízatást örömmel, s az otthoni munkám rovására is csinálom, az egyiküknek sem jutott volna eszébe...” Hálátlan dolog ma lelkesedni, akarni, tenni, pluszt vállalni az ügyért, másokért, a közösségért? Nem egyszerű a válasz, hiszen a tevékeny embernek mindig is nagy a haszna, s ha valamikor, most igazán égető szükség van arra, hogy a munkahelyeken kialakuljon a bátor, a szókimondó, az alkotást serkentő, az újra buzdító légkör. Amely végső soron annak is hasznára válik, aki manapság homokba dugja a fejét, csakhogy ideiglenesen kikerülje a vitákat, hogy ne vegyen tudomást arról, amely zavarja, gátolja a jobb munka kibontakpzását. S mégis: az is igaz, hogy még sok helyen megkérdezik, érdemes-e bírálni, javasolni, szervezni, társadalmi munkát végezni, egyszóval lelkesedni. Teljesen világos, hogy nem alaptalanul. S természetes, hogy olyan közegben, amikor jóindulattal és tennivágyással telve ütközik bele valaki az a thatol- hatatlannak látszó közegbe. Az irigységbe, de legtöbbször egyszerűen csak a fásultságba, a közönybe. Egy fiatalember mondta, hogy legfőbb életcélja, s ma is az: soha nem szabad közömbösnek lennie. Mert a közöny megöli az akaratot, az élet értelmét az emberben. „Nincs annál rettenetesebb — mondta — mint amikor az ember csinált valamit, tudása, képességei szerint a legjobbat. De ezt nem veszik észre. Egyszerűen hallgatnak • róla. Mintha ott sem lennék, mintha hevernek egy kanapén, mintha nem csináltam volna semmit...” Ö folytatta azzal, nehogy azt higgyem, hogy dicséretet akar minduntalan. De vegyék észre a munkáját! Mondjanak róla véleményt okosan, tárgyilagosan, s akkor is elfogadja, ha az nem a legkedvezőbb. „Lustaságból, kényelmességből teszik-e, vagy csak egyszerűen fáradságból, fásultságból? Vagy csupán azért hallgatnák, mert akkor is ugyanannyi lesz majdan a nyugdíjuk — s úgy gondolják, hogy altkor biztosan innen mennek majd nyugalomba — nem tudom. Csalt azt, hogy ez így nagyon rossz. Ez nem lehet maradandó a mi társadalmunkban...” Nyíregyházán hangzottéi az is, az egyik ifjúsági szervezetben, hogy tisztázni kell: ki az értékesebb ember? Az-e, aki elvégzi a munkáját és elmegy a saját dolga után. vagy az, aki ad hozzá a közösségnek? Mar ott eldőlt a vita: aki pluszt vállal, az értékesebb ember. De többen megkérdezték, hogy akkor miért kell szinte restelkedni annak, aki beleszól, aki kirándulásokat szervez, aki klubot akar alakítani. Miért kell szembenéznie azzal az övön aluli váddal, amit egyesek a munkahelyen elhintenek, s amely szerint csak azért akar kitűnni valaki, hogy valamiféle előnyt élvezzen? Egy országos vezető fejtette ki az egyik nyíregyházi üzemben egy munkásokkal való beszélgetésen: „Meg kell becsülni az aktív embereket. Általában a közért dolgozó, progresszív embereket nagyobb társadalmi megbecsülésben kell részesíteni”. Ott hangzott el a nagy helyesléssel kísért mondat is, amely szerint azokat, akik a köz érdekében dolgoznak, sokan megszólják. Azoknak van még nem ritkán nagy hangjuk, akik csak a maguk pecsenyéjét sütögetik. Azon dolgozzunk, hogy ne az előbbiek, hanem az utóbbiak szégyelljék magukat. Nem lehet elvitatni a munkahely ilyen, vagy olyan légköréért a vezető felelősségét. Nem lehet jó vezető az, aki nem tart közvetlen, emberi kapcsolatot is a beosztottakkal, aki nem tájékozott a köz érdekében végzett jó munkáról. Aki nem örül a javaslatoknak, aki ha vissza nem is veri, de elhallgatja a munkát javítani szándékozók észrevételeit. Hozzá merem tenni, hogy aki nem becsüli jobban azokat, akik a munka mellett még áldozatokat is vállalnak a társadalomért. S érdemes vitába szállni egy másik, a mélyben megbúvó teóriával is, amely szerint manapság csökkent a forradalmi lelkesedés, mert ezt hozta magával a gazdaságilag is korszerűsödött társadalom. Nem, ez így sem, s fordítva sem igaz. Semmiképpen sem az a forradalmár, aki csupán fecseg, semmirekellő elcsépelt és unalmas szólamokat, frázisokat pufogtat. Az ilyen ember legfeljebb palástolni próbálja, ami hiányzik belőle egy-egy poszt ellátásához. Ezzel szemben a forradalmár az az ember, akit nem is kevésszer megszólnak azért,, mert akar, mert akkor is újból és újból megpróbál segíteni az ügynek, ha ez többször nem sikerült. A forradalmár ma, aki a legjobb tudása és hite szerint dolgozik, mond véleményt, s nemcsak olyat, amit egyes munkahelyi intrikusok és munkahelyi vezetők szeretnének magukról hallani. Nyíregyháza, Déli Alközpont. (Pál Gyula grafikája) Suha Andort. Pászka, kakukkfű, vajas kenyér Szülői értekezletre hívtak. Kissé elkéstem. Lihegve nyitottam az osztályba. A padok zsúfolva szülőkkel. Az első pariban, nékem úgy tűnt, Schwelger Lali ül. Igaz, egy kissé megöregedett, orrára pápaszem került, rövid nadrág helyett hosszút hord. De azért pont olyan. S hogy pontosan olyan, ez akkor jutott eszembe, amikor a tanítónő beszámolója után hosszú karja a magasba lendült és elsőként kért szót, amit meg is kapott. Aztán rögtön fölajánlott 20 forintot a gyermeknapra. Ez viszont ellentmondott Schweigemek, annak a Schweigernek, aki... ★ Elkésve, lihegve nyitottam az osztályba. A padok tömve srácokkal. Az ötven körüli tekintélyes férfi háttal az osztálynak, az ablaknál áll. Az eső szomorúan kopog az ablakon, kis csatornákban folydogál a párkányon. A tábla sötét békességben bámul az osztályra. Lépteimre a férfi megfordul. — Jóska bá’... — Jól van fiam. ülj le a fenekedre: nem késtél még. Igenis, tanár úr kérem. Negyed tízkor az udvaron sorakozik az osztály. Parancsnoki sípszó visít az udvaron. Elindulunk. Az eső a nyakunkba hull és ez olyan izgalmas. — A hazának edzett fiatalokra van szüksége! — ezt Jóska bá’ osztályfőnökünk és parancsnokunk mondja, a mind sűrűbben hulló esőre célozva. „Fiúk, fel a fejjel...” „...A Lomnic és a Hargitta...” A Mátrába megyünk, gyalog. Gyöngyöstől hét kilométer Mátrafüred. Hét kilométer gyalog esőben, az országúton. Délután kettőkor érkezünk a forráshoz. A tanáron kívül csak Schweiger Lali eszik. Szalvétából, szalámit, fehér vajas, kenyérrel,, finom piros retekkel. Az osztály strébere. Szép kövér fiú. Apja patikus. Emeletes házuk van a főtéren. Kitűnő tanuló. Minden kérdésre ■ ő nyújtózkodik először. Krausz Bandi is eszik a zsebéből pászkát, vagy ahogy ő mondja, maceszt Nemrég volt náluk húsvét. Kinézem a szájából. Jó szívvel tör egy darabot, se íze, se bűze. Fülébe súgok;, aztán csendben odamegyek Schweigerhez. Mondom neki, álljon fel, fontos közölnivalóm van vele. Kíváncsian feláll. Arcába nézek, ingerel szép, tejfehér arca. Krausz Bandi a hátához térdepel. Szemünk ösz- szevillan, Schweigert átlököm rajta. Puha teste nagyot nyekken, vajas kenyere megkent felével a porba hull. Sír, kiabál, felém rúgdos. A parancsnok odajön, kérdezi, mi történt. — Tanár úr kérem, & Schweiger azt mondta az erdőben Krausz Bandinak, hogy ő nem ismerheti a kakukkfüvet, mert zsidó. — Marhaság! — szól a tanár és nézi az osztály1 szemét, mely kipontozva a porban fekvő vajas kenyérre bámul. Elpakolja- elemózsiáját, farzsebéböl nagy akkurátusán előveszi patkóbukszáját és belenéz, majd a sípjába fúj. — Sorakozó! — megnézi óráját, betájolja iránytűjét, keletnek átlózzuk az erdőt.-Kis faluba erünk. Némi idő- . fecsérlés után vesz az osztálynak 15 liter tejet és két frissén sült malomkeréknyi falusi cipót egy gazdától. A zsákmányt a kocsmába viteti. « Engem és Krauszt magához hív Jóska bá’: — Ha még egyszer...! — nem tud mit mondani, mert ezt már kétszázszor mondta. Aztán az egész osztálynak mondja: — Ha még egyszer, ha legközelebb kirándulni jöttök, ne egyétek meg kora reggel az egész napit... ■ Mindannyian hálásak vagyunk a tapintatért, hogy nem sértette meg szüleinket a szegényes elemózsiáért. Az osztály önfeledten csámcsog és nevet, Schweiger is, Nagyon jól érezzük magunkat a kocsmában, tán jobban, mint az erdőben. Krausz Bandi megkínálja Jóska bá t macesszal. Elfogadja, a tartóból sót, paprikát hint rá és nevetve eszi. Schweiger is kér. Krausz Bandi rám néz. Nem érdemli meg ez a kövér malac, de hát... Igent intek, hadd egyen Schweiger is maceszt * .En is adtam húsz forintot, aztán még húszat, Krausz Andor munkaszolgálatos helyett is, aki valahol a Har- gittánál éhen halt és most havasigyopár és kakukkfű nyílik szíve fölött, a sírján.
