Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-01 / 180. szám

Mindenki tudna

példát

„Eltűnt hat üveg, robbanásveszélyes vegyszer.” — „Teherautónak rohant előzés közben egy motorkerékpáros.” — „Forgalmas helyen fosztogatták a telefonautomatákat.” — Szinte találomra, válogatás nélkül idéztünk hármat az utóbbi napok újsághíreiből. Látszatra semmi azonos nincs bennük, hiszen az egyik vegyszerekről, a másik közlekedési balesetről, a harmadik bűnügyről szól. Ami azonban mégis közös: mindhárom esetben volt valaki, akinek oda kellett volna figyelnie és ezt elmulasztotta. A hat üveg vegyszer esetében az derült ki, hogy valaki rosszul számolt, s így másnap már meg is került az elveszettnek hitt hat üveg. A telefonautomaták fosztogatói maguk ismerték be el- fogatásuk után, hogy gondolni sem mertek volna ilyesmire — kiváltképpen forgalmas helyen! — ha nem szá-. mítottak volna az arra járók közömbösségére. Ami a motorkerékpárost illeti, ő már nem tud tanúságot tenni saját figyelmetlenségéről, a teherautó kerekei alatt lelte halálát.

A példákat azonban sorolhatnánk tovább, nagy és kis, vagy inkább kicsinek látszó — ügyekben, szinte a végtelenségig: az új lakóház kazánházában — puszta figyelmetlenségből — nem húztak meg eléggé egy csavart. Eredmény: amint megkezdődött a fűtés, elöntötte a víz a kazánházat, sőt a szomszédos épület alagsorát is. Levélszekrénybe dobta a sürgős táviratot a postás. Következmény: a címzett elkésve értesült a családi eseményről, nem utazhatott idejében. Konyhaszéken hagytak a szülők egy doboz gyufát. Mire hazaértek, két gyermekük füstmérgezést szenvedett...

Saját tapasztalatából, környezetéből bárki tudna legalább ugyanennyi példát felsorolni — * éppen ez a baj. A mai időkről sokszor elmondták, leírták már, hogy „rohanó világban élünk”, s a felgyorsult élettempó — sokszor azt hisszük — felmentést adhat a körültekintés kötelessége alól.

Pedig a figyelmetlenségből keletkezett károknak, baleseteknek csak egy része adódik a gyorsabb élettempóból. Kétségtelen, hogy napjainkban már nemcsak a fővárosban és a nagyobb városokban, de már-már faluhelyen is megszokott kép a reggelenként munkába siető embersereg. Vonathoz, autóbuszhoz rohannak az utolsó percekben érkezők, vállalati buszok és vontatók torlódnak, csúcsforgalmat okozva a néhány évtizede még alig-alig járt utakon. Nem szükségszerű, de megtörténik, hogy az ilyen zsúfoltság és sietség baleseteket okoz.

Az viszont már éppenséggel nem a rohanó élettempó következménye, hogy — sokszor és sokan nem figyelnek oda, amikor valamit mások — sőt nem egyszer önmaguk — érdekében kell tenniük. Megesik, hogy valahol csak egy figyelmeztető táblát vagy éjjel is mesz- sziről feltűnő lámpát kellene felállítani, s már kizárnák a balesetek lehetőségét — de az arra illetékes hivatalnok megvárja a „fentről jövő” utasítást, s eközben történik meg a baj. Máshol csak a kötelező és százszor- ezerszer megismételt rendelkezést kellene szigorúan megtartani. Például a vendéglátóhelyeken, ahová be-be- térnek fiatalkorúak is. Ha volna, aki odafigyel — egy korty szeszes italt sem kapnának azok az ifjak, akik így később, mint ittasan, garázdálkodók kerülnek rendőrkézre.

Máskor csupán egy pecsétet vagy egy aláírást kellene a megfelelő helyre tenni — s máris megtakarítanánk másoknak egy sor bosszúságot, újabb és újabb hivataljárásokat. Vagy csak fel kellene hívni az „ügyfél” figyelmét, még nem intézte el az ügyét, máshol is kell engedélyt, hozzájárulást vagy pecsétet szereznie.

Legalább ilyen gyakori, hogy „nem az én dolgom” vállrándítással megyünk tovább, amikor — csak egy kicsit oda kellene figyelni. Nemrég Budapest egyik új lakótelepén történt meg. hogy garázda ifjak csak úgy, szórakozásból egy sor gépkocsi gumiját kilyukasztották. A lakótelepen sokan látták az autók körül ólálkodó legénykéket, s azt is sejtették, hogy mi járatban vannak. Mégsem akadt egyetlen felnőtt sem, aki — akár csak az ablakból, minden veszély nélkül — rájuk szólt volna, vagy rendőrért kiáltott, telefonált volna. S a közömbösség gyakran éppen azon bosszulja meg magát, aki elkövette. Ha a közvilágítás rongálását tétlenül szemléli valaki, megtörténhet, hogy legközelebb éppen ő csúszik el, lép árokba a sötét utcán. Aki nem törődik azzal, hogy a telefonfülkében garázdálkodnak. — legközelebb talán orvost akarna hívni, de a készülék nem működik. A közömbös „oda nem figyelés” tehát köny- nyen válhatik bumeránggá.

Az utóbbi idők hírei különösen felhívják a figyelmet arra, hogy sok baleset, emberhalál is származik gondatlanságból, figyelmetlenségből. Ez pedig jóvátehetetlen kár, s mindenki felelős érte, aki csak egy kiáltással, egy mozdulattal — egy kis odafigyeléssel meg tudta volna akadályozni a bajt.

(V.)

A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola hazánk egyik legkorszerűbb oktatási intézete. Képünk: a kollő' giumi épületek. (MTI fotó — Balogh László)

Nádass József:

A szúnyog is ember

Primőrrel rendszerint tavasszal, vagy kora nyáron ajándékoz meg bennünket a természet, illetve a megbízott közvetítő, az állami kereskedelem, még inkább a magánszektor. Ezúttal én nem valamiféle friss zamatú gyümölcsről vagy más, vitamin tartalmú termékről óhajtok megemlékezni, híradásom annak megérkezéséről úgyis lekésett volna. Egy magán, egyéni, majdnem öntelt primőrről szól most a híradás: megkaptam az ez évi első szúnyogcsípést.

Látom, hogy ott valaki, a sarokban, felhúzza az orrát, az a sötét bőrű — olyan színű, mint a hús, amit a gondatlan szakácsnő; elégetett — s legyint :• ez nemcsak a kanizsai, gyprsot, de a, lacházai vicinálist is lekéste, most, júliusban, regél az első szú- nyogcsipésről ?! Micsoda konzervativizmus ! Védelmemre megemlítem, hogy az. ez évi júniust egy ostoba baleset kiiktatta nyaramból (melyik 'baleset nem ostoba?) ’ csak júliusban látogathattam meg a vízpartot, a bereket, a • nevemet viselő (nem fordítva, én szerény ember vagyok) víz melletti hegyes végű növényzetet, meg az erdőt, szóval azt a tájat, ahol a szúnyogok kempingeznek. És az első este, hét óra után, a nap már lement, de csillagok még nem jöttének (ezt már írta előttem valaki, idős ember vagyok, nem jó az emlékezőtehetségem, különösen, ha kollégáktól kölcsönzők.) Nos, ez a negyed-, fél óra a szúnyogok hivatalos döfési ideje. És már meg is történt! Megkaptam ez évi első szúnyogcsípésemet. Rágalom, hogy káromkodtam volna, épp ellenkezőleg, elmosolyodtam megörültem neki, ez aztán a primőr, azt jelenti, hogy ezt a nyarat is megértem. Bizonyság egy édes ellenség erőteljes, akciója. Ez az ismeretlen

szúnyog engem választott ki, senki mást. Akár kitüntetésnek is tekinthetem. Nem. ű sem mellőzött engem. Kegyeskedett megszűrni!.».

Emlékszem életem első csípésére, ezt nem szúnyogtól kaptam, de a tekintélyesebb nagybáty vagy főosztályvezető, egy darázs tisztelt meg, úgy hetven esztendeje. Az egész család, apa, anya, négy darab gyermek, én a legkisebb, Fiumében voltunk, és nagyvonalú apám már befizetett egy hajókirándulásra Abbáziába. Ez azért is fontos volt, mert magasabb társadalmi érvényesülésre törő

pesti—erzsébetvárosi—terézvárosi kispolgár akkoriban rokonai, ismerősei, üzletfelei kövében lehetőleg azzal büszkélkedett, hogy a nyáron Abbáziában volt A szerényebbek siófoki képeslapot küldözgettek pesti ismerőseiknek; lipótvárosi, télen zsúr- fixet rendező ügyvédnők és bankám ék Velencéből, és Sorrentóból küldték nyári üdvözleteiket, mi még csak a közbülső dobogóra akartunk felhágni, — ezüstérem —, ezért tervezte apám az ösz- szesen egynapos hajókirándulást. Hiszen egy nap alatt rengeteg képeslapot lehet megcímezni és portára adni!

És ekkor hívtam ki én a sorsot és egy sárga, szigonynyal felszerelt légcsavaros bestia dühét. Úgy a lábamba szúrt, hogy napokig kénytelen voltam cipőt húzni, nem hagyhattak egyedül a fiumei nenzióban. az abbáziai hajóút paradox módon vízbe esett. Nem elég volt nekem a szenvedés, családom valamennyi tagja engem szidott. Könnyű volt nekik, ént voltam a legkisebb. Azt állították, hogy közismert ellenzékiségem felmérgesítette a szegény ártatlan darazsat. Úgy bántak velem, mintha én szúrtam volna meg azt és nem az engem. Először kerültem ilyen helyzetbe, de nem utoljára. Hiába magyaráztam, hogy édes a vérem, ezt érezte meg a repülő orrszarvú is. Mit se használt.

Ez az állítólagos édes vér, mint nem mindig kellemes legenda, életemen át elkísért. Hogy van-e természettudományos alapja, azt bizony nem tudom. Mindenesetre akadt orvostudor is, aki súlyos szavával megtartott e hiedelemben, ifjú éveimben számos nőismerősöm hasonlóképp fogalmazott, ők is szíveik a véremet, és a szúnyogok körében mutatkozó népszerűségem szintén ezt látszott igazolni. ■

De az utóbbi években mintha elvágták volna. A nőkkel kapcsolatban nem nyilatkozom, a szúnyogok lanyhuló érdeklődését megkísérlem azzal magyarázni,

hogy a napfoltok, vagy talán az Irodalompolitikái meglepetések csökkentették vérem édesség hányadosát. Keserűbb lett az ereimben lassabban folydogáló nedű. Már ezért is kötelességem, hogy nyilvánosan köszönetét mondjak annak az ismeretlen, derék szúnyognak, aki, mit sem törődve a rólam, illetve véremről elterjedt rágalmakkal, helyesnek találta be- lémkóstolni.

Egyébként sem tartom helyesnek, igazságosnak, és előremutatónak, ha szidalmazzuk a szúnyogokat. Azt kellene mondanom, hogy a szúnyog is ember, pontosabban teremtmény, ő is á piacból él. Ezenkívül nemcsak ő táplálkozik a mi vérünkből, belőle is táplálkoznak. Az a rigó, aki ma hajnalban megjelent az ablakpárkányon és csípőre tett szárnyakkal ram- füttyentett: micsoda lajhár,

a hasára süt a nap, zeng és ragyog az egész természet, ez meg az ágyban heverészik, nyilván szintén nem veti meg a szunyogpecsenyét. Nem nyilatkozott erről, azt viszont láttam, hogy az előkelő frakkos fecskék szúnyogból készített diétás menüt szolgáltak fel kicsinyeiknek.

Azt hiszem Arisztotelész mondta, de lehet, hogy Schoppenhauer, — Idős ember nem emlékezhet mindenre —, hogy ízlések és pofonok különbözőek. Ezt a bölcs é* még ma is érvényes megállapítást alátámasztja az is, hogy néhány évvel ezelőtt a Dunakanyar egy szakaszán, de a Balaton-part egy részén is irtóhadjáratot indítottak a szegény szúnyogok ellen. Bizonyos eredménynyel, az üdülők (az emberek) üdvözölték az intézkedést, viszont, ahogy általában jól értesült helyről közölték velem, mindkét táj madarai tiltakozó kérvényt adtak be felsőbb hatóságokhoz, amelyben katasztrofális élelmiszer- hiányról panaszkodtak. Mostanság, állítólag, ahogyan ezt az én tegnap esti primőrcsípésem is bizonyítja, a madarak élelmezési helyzete valamelyest javult.

Kollektív világszemléletű ember vagyok, így hát ünneplem ezt a változást, noha néhány csepp vérembe nekem is belekerült.

Dekái, — fő, hogy nyár van,