Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
1971. augusztus S. frFT'.rr MAGYARORSZÁG — VASÄRNAP! MELLÉKLET é. oldal Tegyük hozzáférhetővé a helytörténeti dokumentumokat Told a tagi Pál; Vallomás A „BALATONI BESZÉLGETÉSEK” programjában az idén helyet kapott a könyvtárügy is. A július 5—10-ig tartó közoktatási tanácskozás után — amiről a televízióból is értesülhettünk — július 12—14-én a könyvtárak, múzeumok és levéltárak vezetői vitatták meg az együttműködés lehetőségeit. A problémák három kérdés köré csoportosultak: gyűjtőköri elhatárolás, a tudományos kutatás, a publikálás összehangolása és együttműködés a közművelődésért Mindhárom intézmény feladata, hogy segítse a szűkebb haza, a megye múltjának és jelenének megismerését A múzeum tárgyi emlékek és szóbeli hagyományok gyűjtésével, a levéltár az írásos anyag őrzésével, a könyvtár a nyomtatásban megjelent könyvek, folyóiratok és egyéb sokszr osított kiadványok beszerzésével és feltárásával. Ez jelenti a gyűjtőköri elhatárolás alapját Azonban a helyi tapasztalatok és az országos vitafórum is azt jelezte, hogy csak formai jegyek alapján nem lehet megadni a gyűjtemények határát. Az eddigi gyakorlat is befolyásolja a további lépéseket MEGYÉNKBEN SZINTE TELJESEN MEGSEMMISÜLTEK a második világháború előtt működő könyvtárak. Anyaguk vagy a háborús pusztítás áldozata lett, vagy ügyeskedő magángyfijtők otthonába került. Csak elenyésző hányadát sikerült megmenteni a később újjászerveződött közintézmények számára. Természetes, hogy sem a múzeumok, ide értve a vidéken működő kisebbeket is, sem a levéltár nem szívesen válik meg ezektől a hely- történeti szempontból is nagyon fontos könyvektől, folyóiratoktól. Még akkor sem, ha az országos rendeletben kiadott gyűjtőköri elhatárolás szerint ezek a művek nem tartoznak a múzeum, vagy a levéltár profiljába. Tehát a kutató nem talál mqg egy helyen minden könyvet, folyóiratot, mindhárom intézmény féltve őrzi, és sajátjának tekinti ezeket. Nem is követelmény ma már a mindent egy helyen elv megtartása. Azt viszont joggal igénylik kutatóink, de az egyszerű helyismereti érdeklődő is, hogy minden meglévő irodalomról tájékoztassák. Ez csak úgy oldható meg, ha a közművelődést szolgáló megyei intézményeink ismerik egymás munkáját, ha kölcsönösen informálják olvasóikat, kutatóikat. Például a szombathelyi Berzsenyi Dániel megyei könyvtár helyismereti kátálógusából azt is megtudhatja az érdeklődő, hogy milyen könyvek vannak a levéltárban vagy a múzeumban. Nálunk is igénylik a városuk, megyéjük múltjával foglalkozók az ilyen feltárást. A Nyírvidék különböző évfolyamai különböző intézményeknél találhatók. Sajnos még azt sem tudjuk pontosan, hogy egy-egy évfolyam számait a Jósa András Múzeumban, a megyei levéltárban, a Kossuth Szakközépiskolában, vagy a megyei könyvtárban kereshetjük. Ha ragaszkodnak intézményeink ezekhez az értékes helyi forrásokhoz — s természetes, hogy ragaszkodnak — jó lenne, ha az emlékek őrzése tudományos önzetlenséggel párosulna. Ha minden intézmény azonos elvek alapján feldolgozná az állományát, és mindenki számára hozzáférhetővé tenné. A HELYISMERET NEMCSAK A RÉGMÚLTAT, hanem a közelmúltat, sőt a jelent is meg akarja ismerni. Ehhez szükség van most működő vállalataink, üzemeink, iskoláink írásos dokumentumaira is. Sajnos sok irattári anyag nem kerül a megyei levéltárhoz, megsemmisítik, elkallódik. Olyan intézményünk is van, ahol a még érvényben lévő munkatervükből sincs irattári példány. Hogyan írják meg az ilyen vállalat történetét? Hogyan elemzik az elmúlt időszakban megtett fejlődést? Ne nehezítsük az utánunk jövő nemzedék helyzetét! Adjuk kezébe mindazt az információt, amivel könnyebbé, szebbé teheti munkáját, életét. Szükség van a helyi tények, elvégzett feladatok általánosítására is. Meg kell őriznünk mindenfajta tevékenységünk írásos és tárgyi dokumentumait. S ebben a megőrzésben és feltárásban kell minden köz- gyűjteményi intézménynek pontosan meghatározni a feladatait. A három fent jelölt intézményt ki kell egészítenünk az iskolák hasonló tevékenységével. Megyénk pedagógus- képző főiskoláján évről évre nagyszerű szakdolgozatok születnek. Sok főiskolás ír a szűkebb haza társadalmi, természeti viszonyairól. A szakdolgozatok egy részét megkapja a megyei könyvtár, a többi a tanszéki könyvtárakban marad. Jó lenne legalább azt központilag nyilvántartani, hogy milyen témát dolgoztak már fel a hallgatók. A középiskolák könyvtáraiban is rengeteg értékes helyismereti anyag van. Az elmúlt korokra vonatkozó is, de mai témájú is. Hozzáférhetővé kell ezt is tenni. MINDEN ORSZÁGOS TANÁCSKOZÁSNAK, tapasztalatcserének csak akkor van értelme, ha a résztvevők munkahelyükön folytatják a felvetett problémák megoldását. Reméljük, megyei intézményeink is megtalálják a szorosabb együttműködés lehetőségeit, hogy egy-egy városi monográfia elkészítésénél már érvényesülhet a legilletékesebbek tudományos összefogása. K. M. Olyasmit tett, hogy kiirtotta a szenvedélyt, mi bennem élt. Már csak az ablakokban álló szerény, színes virágokért lelkesedtem, a csendes élet formái vonzottak, magam is ablakomba ültem volna, hogy nézzem én is céltalan a fényt, a fákat, a növekvő és fogyó embertömeget, öreg emberré váltam volna, ki mindent s mindenkit szeret, de jött megint, szemébe néztem, s ott voltam, ahol azelőtt: magamat megvetve, ziláltan szerettem és kívántam őt Új könyv: Zalka Máié: A hős szabócska A forradalmak minden esetben kitermelik a maguk hőseit és minden forradalomban vannak olyanok, akik szükségszerűen elbuknak. Zalka Máté forradalmár-író hőseire és antihő- seire is érvényesek ezek a tételek. Zalka az oroszországi forradalmakat közvetlenül ismerte, hőseit általában itt szerepelteti. Mint a világháborút megjárt, a hadifo- golytáborosok keserveit megélt és az események sodrában fokozatosan magára ébredt intellektuel százezernyi társával cselekvő részese egy új kor nyitányának. Ennek a százezernyi tömegnek tipikus alakja a magyar Gyesze Ferenc, a pesti szabólegény, aki a fogságból hazautazó transzportból cseppen bele a moszkvai forradalomba, hogy mint géppuskás váljon névtelen hőssé. Ezekről a névtelen hősökről szól az új Zalka-írás: A hős szabócska. Magyarországon először jelenik meg, szinte egyidőben a másik, már ismert mű ki tudja hányadik kiadásával, a Doberdóval. A hős szabócska stílusán még nagyon is érződik az az útkeresés, ami Zalka első, nagyobb lélegzetű írásaira jellemző. A forradalmi pátosz még erősebb, mint a szépirodalmi műveknél elengedhetetlen csiszolódás. És érdekes, ez a bizonyos „csiszolatlanság” Zalka egész életművére jellemző. Nem volt ideje az újabb és újabb átdolgozásokra, azonban hősei mindig alaposan megrajzolt jellemek és az események mentesek az álromantikától. Zalka Máté most megjelent művében nagyszerűen -találta el, hogy hogyan lett az öntudatlan hadifogoly proletárból végül is nemzetközi internacionalista, a szovjet forradalom hőse. Tanúságtétel ez az írás és amint Zalka is írta, nem sokat tett hozzá a saját fantáziájából. (Zrínyi Katonai Kiadó, 1971.) Nyéki Károly Devecseri Gábor*: j irc, STRANDON Egy pók a lábamon; lesodrom. A természet remekműve. Egy pillanatra láttam. E pillanat felében is bosszankodtam. Csak azután gondoltam arra: hát van költemény, mi szebb lehet, mint ez a rajzos építmény, ez a nyolcszor-rímelő, e világ minden irányába díszesen mutató, e világ minden táját jelképesen befedő polc, küllős napszekér, sugárszirmú mozgó virág? Semmi sem szebb nála. De minden ugyanilyen szép. Megnyugodhatunk, hogy semmi baj, ha majd a létezésről lesodortatunk. Voltunk; és szépek voltunk. • Devecseri Gábor Kossuth-dijas kei Hő és műfordító emlékére. súly, a hanghordozás hasított. Az öregember eldörzsölte már a cigaretta parazsát, tenyerében fogta a dohényrudacskát, odatárva a fia elé, mint a rázúduló vád nevetséges bizonyítékát. — Az a büdös dohány, csak a tüdejét rongálja vele — mondta gépiesen Jakus. — A tüdőmet félted? — támadt fel az apja, s rekedten nevetett. — Karácsonykor még a raboknak is megengednek egy szívást! — Persze, maga csak tudja! — mondta rögtön a menye. — Tudom hát, sohasem tagadtam! — Na, Ica, — szólt közbe Jakus — apámat nem lopásért csukták le — Mindegy az — vont vállat az asz szony. — Sztrájkoltak! — mondta keményen Jakus. — Azok mondják így, akiknek büdös a munka! — vágta vissza a felesége. Jakus megrázta magát, s nekiindult, húzta maga után a kosarat. — Szentséges karácsony Jakuséknál! — ordította, mielőtt kilépett volna. Aztán bevágta maga után az ajtót A szemöldöke fölött levált egy darab vakolat, s s konyt kövére esett Az asz- szonj bbahagyta a vasalást seprői lapátot fogott, eltakarította a szemetet. — Bolond akár az apja — dünnvöe' közben De már ez is olyan volt, mint a megszokott szertartás. Az ajtó fölött egy folton valamikor régen levált a vakolás, s azt a darabot Jakus gipsszel pótolta. Olykor, ha a mérgének adott hangot, s jól bevágta az ajtót, a gipszdarab engedelmesen leesett. Jakus még aznap, de legkésőbb másnap kijavította, s ottmaradt a legközelebbi ajtócsapásig. Jakus kinyitotta a fáskam- rát, s a kosarat behajította. Céltalanul járt-kelt az udvarban. Felemelt egy hasábfát, arréb dobta, lapátot fogott, szórta maga előtt a kásás havat, — Egyszer megölöm! — mondta benne szüntelenül egy hang, de nem nevezte meg, hogy kit. Jakus megborzongott a névtelen indulattól. Közben a szél is bele-bele- mart, fázott, de mégsem kívánt a házba visszamenni. Egy idő múlva hallotta, hogy nyílik az ajtó Az apja lépett ki, nagykabátban. Jakus egy pillanatra megdermedt, szólni is akart, aztán csak nézte, hogy az apja kimegy a kapun, elfordul. Pár perc múlva már nem is látta, öles léptekkel átvágott az udvaron, elrohant a kerítésig. — Apa — mondta, de olyan halkan, hogy az öregember akkor is nehezen hallja, ha mellette áll. — Hát majd visszajön — motyogta maga elé, s bement. Nem szólt az asszonyhoz, s a felesége sem volt beszédes kedvében. Az asszony befejezte a vasalást, s az ünnepi főzéshez látott. Időnként szólította Jakust, hogy szeletelje a húst, keverje a süteménynek- valót, vagy fáért küldte. Ebben a megszokásban már cinkosan egymásra találtak, örültek is, hogy harmadik személy nem zavarja őket, gondolataik a készülő ételek ízének képzeletével teltek. Jakus megkérdezte: — Diós is lesz? — S az asszony készséggel válaszolt: — Két diósat gondoltam. — Jakus szájában összefutott a nyál. Eszébe sem jutott, hogy az asszony szívélyességét összefüggésbe hozza az apja távollétével. így telt a nap, olyan gyorsan, mint a dombról szaladó kerék futása. Hirtelen besötétedett, az asszony elhúzta a függönyt, villanyt gyújtott. Jakus csak akkor kapta fel a fejét. — Hát apám? — A feleségében már megkövesedett a szeretetlenség, maga is érezte a saját páncélja szorítását, de nem tudott — nem is akart — tenni ellene. — Hány óra? — kérdezte, hogy valami közömbösét mondjon. — Mindjárt 8t — nézett az órára a férfi. —Beszélget valahol — mondta nyugtatással az asszony. — Még a vacsora se kész. Jakus a karámból behozta a fenyőfát, befaragta a talapzatába, bevitte a szobába, elhelyezte az asztalon, felaggatta rá a díszeket. Ezzel is jócskán eltelt az idő. Amikor legközelebb a konyhába ment, az asszony éppen félrehúzta a lábasokat, a sütőből kiemelte a tepsit. — Minden kész — mondta, s a hangjából kiérződött az elvégzett munka boldogsága, a saját hasznosságának tudata. — Fél hét — nézett az órára Jakus. — Meg kell keresnem apát. — Az asszony kihevült arcán csodálkozás tükröződött. — Elmennél, most? — Most hát, ha kell. — Ez igen! Ez az ő igazi valója, hogy éppen karácsony estére csinálja a cirkuszt a családjának, hogy ne legyen egy nyugodt órájuk se arra a vacsorára, amiért egész évben meggürcölnek! — Jakus kimeresztette a szemét, mintha nem is a feleségét, a valóságot kívánta volna látni, hanem valahonnan az életéből egy napot, 1 órát, amikor igazán örülhetett. Sohasem tűnődött a karácsonyról, nem érezte csodálatosnak különösnek. Örökölte, hogy megPÖRTRÉ (Krutilla József rajza) Irodalmi pályázat í\ nyári vakáció hasznos töltése A megyei könyvtár gyermekrészlege évek óta gondoskodik arról, hogy a vakációzó gyerekek a szünidőben is találjanak tartalmas programokat szabad idejük eltöltéséhez. A könyvtár több, mint 1200 gyermekolvasójából szerdán és pénteken délelőttönként gyűlnek össze azok a gyerekek, akik nem járnak napközibe és hasznos időtöltésnek tartják a könyvekkel való barátkozást. Diafilmvetítések és tréfás játékok szerepelnek ezeknek a délelőttöknek a programjában. A diafilmek — amelyből háromezer darabos készlete van a könyvtárnak — év közben is igen népszerűek, főleg a napközi otthonok kölcsönöznek nagyobb tételeket. A vakáció utolsó hónapjában még két nagyobb esemény várja a gyerekeket. A kisdobosoknak augusztus 13-án „Játsszunk a versekkel” címmel rendeznek vetélkedőt Ismert verseket válogatnak ki a könyvtárosok amelyeknek a rímelését egy-egy sorát a gyerekeknek kell kitalálni, így kötik össze a játékot a tanulással. „Legkedvesebb könyvem’’ címmel hirdettek pályázatot alsósoknak, felsősöknek egyaránt. A gyerekek 2—3 oldalon írják le a legkedvesebb könyv rövid tartalmát, a legfontosabb azonban az, hogy elemezniük is kell, miért tetszett Elsősorban a könyvtárba beiratkozott állandó olvasók pályázatát értékelik, de figyelembe veszik azokat a legjobb munkákat is, amelyeknek „szerzője” nem könyvtári tag. Az augusztus 20-án záruló pályázat eredményeit 28-án hirdetik ki, a jutalmak — stílusosan — könyvek lesznek. ünnepli, de a maga érzéseiből alig tett hozzá valamit Inkább azért tisztelte ezt a napot, mert annyit dolgoztak érte, lám, gyerekük sincs, a felesége mégis egy hete hajszolja magát. Ha az ember any- nyi munkát áldoz valamire, annak a gyümölcsét is élvezze! Úgy illenék, hogy hárman együtt üljenek az asztalhoz, a szokás is ezt parancsolja. Jakus megrázkódott, mintha ébredt volna, leakasztotta a kabátját, magára rángatta. — A kocsmában keresd — mondta keményen az asszony, de Jakus érezte, hogy oda most hiába menne. Nem a pohár ital csábította el hazulról az apját. Kiért az ideára. A lámpák bizonytalan injzolatú foltokat vetítettek a sötétségbe. Jakus vaktában indult. Olykor kanyarodott egyet, megállt az árok partján, kutatva fürkészte a homályt. Betért a mellékutcákba, lépéseire felbolydul- tak a kutyák. Tehetetlenségében bőgni szeretett volna. Elment a bezárt kocsma előtt is, elutasítóan meredt rá a lehúzott redőny. Újabb utcába fordult, s váratlanul elébe tűnt az öregember. Melegség öntötte el a testét, megszapo- rázta a lépteit, hogy utolérje. — Apa — szólította meg, de az öregember tovább ment. — Apa! — mondta ismét, s akkor az öreg megtorpant. — Mit akarsz? — Jakus egészen közel hajolt hozzá, de a leheletéből egy cseppnyi szeszt sem tudott kiszagolni. — Apa — mondta megkönynyebbülten —, úgy bíztam magában! — Az öregember értetlenül nézett rá, de Jakus nem akart semmit sem magyarázni. Indulata elpárolgott. — Régen készen van a vacsora — mondta szelíden. S boldog volt, hogy ilyen hangon tudott szólni az apjához Belei-tarolt az öregbe, húzta magával. Az apja szájában volt a kérdés: — Ica küldött értem? — de nem mondta ki. Érezte a fia karjának szorítását, s arra gondolt: lám, nem hagyja elveszni! Amikor a haza vezető irányba értek, Jakus felnézett, s a kapujuk előtt meglátta a felesége kabátba burkolt alakját. — Nézze csak, Ica vár bennünket! — kiáltotta az utca csendjébe, mintha a látvány egyedül neki sem adott volna teljes bizonyosságot. S az örömtől olyan remegés állt a lábába, hogy az apjára kellett támaszkodnia, különben összecsuklott volna.
