Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

2. oldal KELffr-MAGYARÖSSíW Y&fi. augusztus 29. A hét eleje szolgáltatta a legnagyobb szenzációt... Áll­junk meg egy pillanatra: le­het-e szenzáció, amit már mindenki várt? Amit már augusztus 10-e tájára jósol­tak beavatott politikai meg­figyelők? Bármennyire kevéssé volt már meglepetés, mégis szen­zációnak minősíthetjük a hírt, hogy az elmúlt hétfőn az euró­pai enyhülés szempontjából olyannyira fontos nyugat-ber­lini megállapodást végre meg­fogalmazták a négy nagyhata­lom nagykövetei! A második világháborúban kialakult Hit- ler-ellenes koalíció tagjai, a Szovjetunió és az USA, Nagy- Britannia és Franciaország negyedszázad múltán — és milyen negyedszázad után! Hiszen ez a 25 év hozta a hi­degháborút és a „meleghábo­rú” annyi veszélyes fenyege­tését! — Nos, most a „négy nagy” képviselői megegyez­tek. Hogy miben? Pontosan nem tudja a világ. Moszkvában, Washingtonban, Londonban és Párizsban külön-külön jóvá kell hagyni a négy nagykö­vet által kidolgozott szerző­déstervezetet, aztán a szov­jet, az amerikai, az angol és a francia kormány megbízot­tai aláírják, s valószínűleg ekkor teszik is közzé a vég­leges szöveget. Nyugat-Berlin sorsának, jö­vőjének ez lesz az alapja. Ezt követik az NDK kormányá­nak és a nyugat-berlini sze­nátusnak a képviselői között a részletekbe menő tárgyalá­sok, hogy egymás után min­den vitás kérdést rendezni le­hessen. Abból pedig mennyi gyülemlett fel — egyrészt még a második világháború végén,. másrészt az azóta el­telt két és fél évtized alatt! A kiszivárgott hírek szerint a szerződés tartalmazni fogja majd először is a Nyugat- Berlin státusát, jogállását il­lető előírásokat, — ki fog tűn­ni ezekből, hogy Nyugat-Ber­lin nem része a Német Szö­vetségi Köztársaságnak. így aztán a jövőben nem lehet ott például köztársasági elnö­köt választani, nem ülésezhet a város falai közt a Bundes­tag és így tovább. Nyugat- Berlin különállásának jelzésé­re a Szovjetunió főkonzulá­tust állít fel a városban. Sza­bályozzák a Nyugat-Berlínbe irányuló forgalom ellenőrzé­sének módját, hiszen köztudo­mású, hogy a Német Szövet­ségi Köztársaságból Nyugat- Bérlinbe vezető utak a Né- Ynet Demokratikus Köztár­saság területén keresz­tül haladnak. S még szá­mos hasonló fontos helyi probléma megoldásához segít hozzá a nagyhatalmi megálla­podás. Egész Európa számára je­lentős azohban, hogy Nyugat- Berlinről végre a még átfo­góbb német és európai kérdé­sek megoldására lehet áttérni. Köztudomású például, hogy annak idején a Brandt-kor- mány a szovjet—nyugatné­met, a lengyel—nyugatnémet szerződések ratifikálását ah­hoz kötötte, hogy előbb Nyu- gat-Berlinnél jöjjön létre megállapodás. Bonn persze nem adja fel egyhamar halo­gató taktikáját: most már azt emlegetik, hogy a Német De­mokratikus Köztársasággal való megállapodás a feltétele a ratifikációnak. Bahr bonni államtitkár a héten találko­zott Kohl-lal, az NDK-t kép­viselő államtitkárral, de utá­na úgy nyilatkozott, hogy az igazi megbeszélések még nem: is kezdődtek meg! Az európai kérdéscsoport­ban a héten a magyar diplo­mácia is aktív volt. Az Elnö­ki Tanács elnökének finnor­szági látogatása nemcsak a kétoldalú kapcsolatok megja­vítására vagy éppenséggel — az ősi rokonság romantikájá­nak felidézésére adhatott al­kalmat, hanem sokkal inkább az európai biztonság és együttműködés szolgálatában állott. Az aktívan semleges Finnország a szocialista álla­mokkal együtt sokat tett ed­dig is egy összeurópai érte­kezlet előkészítéséért. Helsin­ki házigazdájául jelentkezett például az európai biztonsági és együttműködési konferen­ciának. Losonczi Pál és Kek- konen elnök tanácskozásain az értekezlet előkészítésének meggyorsításáról volt szó. A finn—magyar tárgyalások nemzetközi sajtóvisszhangjá­ból, a nyugati polgári lapok beszámolóiból kitűnik, hogy a magyar államfő megnyilatko­zásait úgy értékelik, mint a szocialista országok határo­zott szándékának kifejezését: az európai szocialista közös­ség akarja a konferenciát és akarja a konferencia sikerét, az európai biztonsági rend­szer kialakulását, az együtt­működés megteremtését föld­részünkön. Losonczi Pált. mint e törekvések „tolmácsát” emlegette ezekben a napok­ban a világsajtó. Távolabb tekintve konti­nensünkről Latin-Amerika történései érdemelnek külön figyelmet. Bolíviában a hala­dás hívei átmenetileg veresé­get szenvedtek azzal, hogy jobboldali katonai puccs űzte Spanyolországi útijegyzetek: Granadai palotákban el azokat a tábornokokat, akik antiimperialista politikába kezdtek, akik a népre kíván­tak volna támaszkodni... De minden arra vall napjaink La- tin-Amerikájában, hogy az antiimperialista fejlődést nem lehet feltartóztatni! Az egyes államok bátrabban vagy fé­lénkebben, de sorra-rendre szembefordulnak az észak­amerikai tőke kizsákmányolá­sával, határozottan, vagy óva­tosan, de állami tulajdonba veszik a külföldi tőkések bá­nyáit, gyárait. Valószínű, hogy az új bolíviai kormány sem mer mindent visszacsi­nálni Torres tábornok álla­mosításaiból. Ugyanakkor pél­dául Venezuelában államosí­tották az olajipart, Mexikó­ban a rézipart. Dr. Salvador Allende, Chi­le baloldali köztársasági elnö­ke, akit idestova egy éve vá­lasztott a nép akarata és a népi egységbe tömörült hat baloldali párt helyes politikai kampánya az elnöki tisztre, I most már — a földreform és a bányák államosítása után! — külpolitikai elképzelései­nek megvalósításába kezdett. Ecuadorban tárgyalt először azon az útján, amely később Kolumbiába vitte és amelyet Peruban fejez be. Ecuador ko­rántsem olyan következetes antiimperialista politikát foly­tat, mint Chile, Allende és Velasco Ibarra ecuadori elnök tárgyalásain mégis megállapí­tották, hogy minden latin­amerikai államnak joga van államosító intézkedésekre, amelyek révén biztosítja a gazdasági függetlenséghez és a társadalmi fejlődéshez szükséges természeti kincse­ket, anyagi javakat. A chi­lei—ecuadori közös közle­ményben azt is olvashattuk, hogy minden latin-amerikai országnak joga van Kubával felvenni a diplomáciai kap­csolatot, helyreállítani a ke­reskedelmi viszonyt. Pálfy József 2. Már a barcelonai pályaud­var sem sok jóval kecsegteti az embert a spanyol vasuta­kat illetően. Nincs váróterem, az emberek százai ülnek cso­magjaikon; a fiatalabbja a pályaudvar előtt a földön várja a vonat indulását. A várócsarnokban elképesztő a hőség, elképzelhető milyen meleg lehet a pályaudvarra betolt szerelvényen. Tekint­ve, hogy a vasútjegy érvé­nyesítésénél csak a vagon­számot adták meg, helyszá­mot nem, így hát egy órával előbb kellett a helyet elfog­lalnom. Van gyorsvonat is, ami légkondicionált, de hiába szól arra a jegyem, ha nincs hely. Marad hát a döcögő személyvonat, 30 kilométeres átlagsebességgel. Az út Va­lenciáig délután négytől éj­jel egy óráig tart. A pár száz kilométeres úton az a leg­jobb, hogy végig a tenger­partot követve halad a vasút. Az utas legalább valami képet alkothat magának a tengerpart szépségéről, a több száz kilométeren át hú­zódó üdülők és kempingek hosszú soráról. Utitársaim szabadságukra utazó egyszerű spanyolok, akiknek nincs kocsijuk, vagy nem telik gyorsvonatra. Una­loműzőnek valami comics-ot olvasnak, vagy képregényt. Komoly könyvet nem nagyon látni. Valenciában azért szakítom meg utamat, hogy ne kelljén Granadáig 27 órát utaznom ezen a szörnyű vonaton. Va­lencia hangulatos, kedves hely, de komolyabb benyo­mást csak a belváros neves épülete, a selyemtőzsde, a Lón ja de la Seda gyakorolja rám. Az építmény gótikus stílusú, a XV. század végén épült. A hatalmas termet a négyszögletű torony osztja ketté. A terem csúcsívei, bor­dázata, érdekesen csavart osz­lopai nagyszerű látványt nyújtanak. Az épület nap­jainkban árutőzsde, minde­nekelőtt a narancskereskede­lemé. A teremben minde­nütt írópultok, kisméretű kolóniái íróasztalok, a tulaj­donos nevével. Valahogy nem tudok belenyugodni. hogy ennyi szépség a tőzsdének adjon otthont. Azt szeretném, ha múzeum, kiállítóterem, vagy akár fogadóterem lenne. Nehezen tudom elképzelni, hogy Senor Vicente Blat Sancho tőzsdeügynök, — rriifit áhögy az egyik íróasztal névjegykártyájáról leolvas­tam, — ebben a csodálatos helyiségben licitáljon az egy- egy nagyobb narancsszállít­mányra. Kiszáradt folyómedrek mentén halad tovább a vo­nat Granada felé. Kopár, si­vatagos a táj, csak ott élén- kebb a vegetáció, ahol sz.óró-. csöves öntözést látni, de ez nagyon ritka. Sok a parlag­föld gépet még elvétve se láthi. Jellemzésként csupán egyetlen momentum; ezen a vidéken még mindig öszvé­rekkel folyik a cséplés. Granadához közeledve, az elmaradt mezőgazdasági mű­velés láttán szinte el sem tu­dom képzelni, hogy az egy­kori mór állam gazdagságát elsősorban — fejlett mező- gazdaságának köszönhette. Nagyszerű mezőgazdasági kultúra volt itt annakidején, amelyet a mórok eisosoroan a« öntözés segítségével te­remtettek. A mórok kiűzésé­vel azonban lehanyatlott a magas szintű földművelés, s az egykor dúsan termő táj sivatagos pusztasága, szegé­nyes hozamú mezőgazdasági vidékre degradálódott. Spanyol földön, július vé­gén, fél kilenc után bu-kik le a nap. A zsúfolt vonat, a husszú ideig tartó egy hely­ben ülés után mozgás és le­vegő kell. Merre is vehetném először utamat, mint az Alh- ambrához. Ennek hatalmas kertje, a zöld fák, friss, hús levegőt árasztanak. Az em­ber néhány perc alatt felüdül. Hozzájárul ehhez persze a Sierra Nevada közelsége, hófödte csúcsaival, amely nemcsak nagyszerű klímát te­remt, hanem csodálatos lát­vány is. Az esti kivilágítás­ban már gyönyörködhettem az Alhambra külső szépsé­gében. Itt és így már .hajla­mos . elfelejteni az ember a 17 órás szörnyű utazást, a hőséget. Az Alhambra tulajdon­képpen az iszlám utolsó bás­tyája Nyugat-Európában. Az 1780-as években Washington Irwing fedezi fel újra, s lesz az elfeledett Alhambra hely­reállításának serkentője. Az Alhambra Palotát nem kel­lett feltárni. Hiszen a mórok kiűzése után is viszonylag érintetlen maradt. „Alhamb­ra” Vörös Palotát jelent, ne­vét a várdomb vöröses ta­lajától kapta. Egyébként nem­csak palota, uralkodó rezi­dencia, hanem egyben a mór világ kormányzati székhelye is volt. Épségét annak is kö­szönheti, hogy nemcsak Fer- dinandot és Izabellát, de Szá>- mos más spanyol királyt is meghódított az Alhambra va­rázslatos szépsége. Az Aloázar, az uralkodói rezidencia ä központ. A leg­impozánsabb a mirtuszok ud­vara, amelyet márványból al­kottak meg ihletői. A pátió közepén nagyméretű medénce hűsíti a levegőt, a víztükör szélén mirtuszokkal, virág­bokrokkal. Az udvar két ol­dalát patkóives oszlopsor zárja le. Inn&r juthatunk be a különböző termekbe, illetve a 45 méter magas Comares- toronyba. A toronyban talál­ható az Alhambra legna­gyobb terme, a fogadóterem. Kanyargó folyosókon, díszes galériákon át kisebb szökő­kutak mentén jutunk el a szultánák otthonához, a Két Nővér terméhez. Innen mór csak néhány lépés a híres-ne­ves Oroszlán-udvar. Az ud­vart 6 méter magas galéria öleli körül, amelyeket iker­oszlopok tartanak, gazdagon díszített oszlopfőkkel, dí­szes patkóívekkel. Középen a 12 oroszlán őrizte kút. Itt van tulajdonképpen a palota szí­ve, annak idején ide már csak maga a mór király, s kegyelt­jei juthattak be. A granadai katedrális más mint a többi spanyol kated­rális. Míg a többiekben kö­zépütt valami mindig meg­szakítja a fő hajót, egy oltár, vagy a kórus, addig itt a fő hajóban semmi sem zárja el a szemlélő elől a középső te­ret, hanem szabadon hagyja, egészen a Capdlla mayorig. Érdemes szólni a Capilla Re­álról, a királyi kápolnáról. Itt van a temlom szintjének magasságában Ferdinand és Izabella síremléke. Néhány lépcső vezet le egy nyitott helyiségbe, ahol szabadon áll négy' koporsó; Ferdinande, Izabelláé, Szép Fülöpé és örült Jankáé. A Capilla Reál egyik érdekessége, hogy egy benyíló teremben őrzik Iza­bella néhány személyes re­likviáját, a többi között azt' a kincsesládát, amelyben sa­ját pénzét tartotta. Ennek tartalmából fedezte — saját költségén — Kolumbusz út­ját. Granadának ma 180 ezer lakosa van, élénk üzleti, ke­reskedelmi élettel. Ebben a városban, a mór időkben fél­millióan is laktak. Boros Béla Andrejz Zbych: Khés kapitány Lengyelből fordította: Varsányi István 12. Régóta ismertem a fiút is — mesélte Berta — régebb­től, mint Ingrid. A Zenemű­vészeti Főiskolára járt és óraadásból élt, mert apjával szakított — itt ránézett Klossra, egy kissé nyugtala­nul fürkészte arcát — Heini apja magas rangú SD-tiszt, majd a nyugati területen Gauleiter. Nem akart pénzt elfogadni apjától; nagyszerű fiú volt, egészen kiváló. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenben egyet­értettem vele — egészítette ki gyorsan szavait és Kloss arra gondolt, milyen nehéz lesz majd kiszabadítani eze­ket az embereket valamikor a szakadatlan félelem és gya­nakvás fojtogató kötelékei­ből. — Amikor hazalátogatott szabadságra Lengyelország­ból — folytatta Berta — na­gyon rosszakat mondott a németekről. Nagyon rossza­kat. Most már mindegy, most már beszélhetek: valamikor azzal a gondolattal foglalko­zott, hogy Svédországba szö­kik. Aztán egyszeriben elfá­sult, mintha teljesen kicserél­ték volna, hallgatag lett és csak Ingrid társaságában volt a régi Heini. Egyszer, em­lékszem, néhány napra a he­gyekbe utaztak és nagyon boldogan tértek meg; emlék­szem, amikor Heini vissza­utazott Lengyelországba, én is a pályaudvaron voltam ak­kor. Ingrid sírt, bár nem szokása a sírás, s aztán, amikor a Vonat már eltűnt, hirtelen tajtékzó, tébolyult gyűlöletben tört ki. Hangosan kiáltozott, szinte féltem, el akartam menekülni. „Gyűlö­löm a ti Németországotokat — rikoltotta — gyűlölöm a háborútokat! Világuralomra törtök, de csak szenvedést tudtok adni. Főleg mások­nak, de magatoknak is. Né­metország elpusztul, minél előbb, annál jobb!”. Néhány nap elmúltával ér­tesültünk arról, hogy Heini Varsóban elesett. Az utcán lőtték agyon a lengyelek. Nem ismertem Ingridre. Éne­kelt, egyetlen napra Sem hagyta abba fellépéseit, de valójában csak a színházban élt. Bezárkózott Heini szo­bájába és senkit sem enge­dett magához. Azután vissza­utazott Svédországba; amikor újra megérkezett Berlin­be, még csak fel sem hí­vott. Közel a ZOO-hoz van egy vendéglő, ott találkoztam vele egy SD-tiszt társaságá­ban, alighanem Schabéval vol. Részeg volt. Hoz­zám sietett. „Heini halálát meg kell bosszúim” — mondta, még mielőtt meg­csókolt volna. — „És én bosszúlom meg! A világ gya­lázatos és kegyetlen. Ne ámítsuk magunkat!” Kloss még megkérdezte, vajon gyakran látták-e Ing­ridet SD-tiSZtek társaságá­ban. Helyeslő válasz. Előfor­dult, hogy meghívta magá­hoz von Bold tábornok is, Heini akkori felettese, Stolp főhadnagy pedig... az előző napon a színházban járt. — Magának is. látnia kel­lett — mondta a lány — ő kér­te fel Ingridet az „Arany Sárkányában. Von Boldt tábornok! Klosst már régóta érdekelte ez az öreg porosz ember, aki, mint hírük, sosem szimpatizált túlzottan Hitlerrel, ami azon­ban nem gátolta őt abban, hogy végrehajtsa a vezér va­lamennyi parancsát. Boldt romba döntötte Varsót, Boldt irányította a Szovjetunió déli területein a német egységek hadmozdulatait. Most, az Oberkomando der Wehr- machthoz történt áthelyezése után, fontos vezérkari funk­ciót lát el. Mindig engedel­mes volt, de egyúttal, ahogy a fáma mondja, egyike volt a Hitler-ellenes zendülés ve­zéreinek, az előre sejtett ku­darc szította ellenállás veze­tőinek. Vajon érdekelhette Őt Ingrid? Tehát az Abwehr vagy a német véderő főpa­rancsnoksága... Avagy talán valamilyen más lehetőség fo­roghatott fenn? Lehetséges, nogy Ingrid Kiéld egyszerűen megszökött? S végül... talán a Gestapo... Müller szívesen provokált. Vigyázni kell na­gyon, hogy az ember csapdá­ba ne sétáljon. Tekintete rátapadt a bér- házra, feszülten figyelt, látta kijönni őket. Schabe elől, mögötte két SS-katona kí­sérte Frau Schustert. Az él­tes hölgy magabiztosan lép­kedett, s mint valami vesze­delmes fegyvert, nagyméretű retiküljét tartotta maga elé. Müllernek vajon mire jó ez a letartóztatás? Lehet, hogy szegény Frau feleslegesen fe­csegett? Figyelnie kellett, s így nem vélt ideje végiggon­dolni az eseményeket. Ami­kor megindult a kocsi, Kloss még várt néhány má­sodpercig és a kapuhoz osont. Feltételezte, hogy a gestapó- sok már nem térnek vissza, legalábbis nem egyhamar. Biztosan lesz egy kis ideje. A lépcsőhá? üres volt. Kloss Wiesbadeni álkulcsával könnyedén kinyitotta Heini Koetl lakását. Az előszobában, a szobá­ban és konyhában világos volt; a gestapósok nem oltot­ták el a villanyt. Mindenütt feneketlen felfordulás: a konyhában — szétdobált ágy, bizonyára Frau Schusteré, a pohárszék tárva-nyitva, a padlón edények, szalvéták, konzervdobozok, szerény élel­miszer-tartalék. A szoba is hasonlóképpen festett. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents