Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
f#71. aügusztin SB. KELET-MAGYARORSZAG — ÜNNEPI MELLÉKLET f. otäaf Szakonyi Károlyi Háztetőn Árpád-korl kávésát — XI. századi templom Sikerrel zárult az idei ásatás a szabolcsi földvárban — A kulcsokat — kéri a mester. A házfelügyelő alsónadrágban borotválkozik a k onyhaa jtóban. Piros orra, mint a sárgarépa a hóember arcából, előreugrik a szappanhabból. — Mosnak — mondja. — Nyitva a padlás. Miska a táskáját lóbálja és fütvörész. A második emeletre kacsint. Egy lány sepreget valami szőnyegfélét a gangon. — Akkor menjünk — mondja a mester. Tömzsi uj- jával megböki a kalapja karimáját — Menjünk — mondom engedelmesen, vállamon megigazítom a szerszámosláda gurtniját. A második emelet gangja már sárga a naptól. Miska kikukkant, de a lány eltűnt. Tömött fénykéve hull a lépcsőházba, csúszkál a horpadtra kopott piros lépcsőkön és beievész a máló vakolatba. A negyediken a folyosóajtó kilincse forró. A tető meredeken fut a csatornáig, a sarkon fehér kődíszbe csomósodik. Már előre érezzük a cserepek és a bádog égető tüzét. — Meleg lesz —köp Miska. Bakancsunk kopog a gang kövén, talán ring is az emelet; ha lenézek innen a negyedikről, szédülés fog el. Mintha hajón lennénk, az árbockosár tetején. Miska azt mondja, ő nem szédül. A mester sem. Nekem még tériszonyom van, csak nemrég kerültem közéjük. Lihegek. A szerszámláda nehéz, de a mester nem engedte itthagyni tegnap délután. Azt mondja, ő még az apjában sem bízik, nincs kedve fizetni a kárt a tatarozónak, ha valami elvész. A gang végén, a melléklépcsőn megyünk felfelé. Nagy fekete pókhálók lobognak a huzatban. Az ébredő melegben édeskés dinnyehéj- bűz szállong a homályból. — Nehéz? — kérdi Miska, de nem segítene, két hete szabadult, élvezi a nagyurasdit. A mester már a padlásajtónál van, rángatni kell a kilincset, cseppet emelni rajta, csak úgy nyílik, csikorogva. Víz zubog; mormog, bugyborékol a mosógép; lavór koccan a kövön; vékony női hang szökik ki az ajtórésen és kering a lépcsőház visszhangjában: „Két évig éltünk boldogan, azután elment, messze jár...” — Úgy kell neked! — mondja Miska, és megfogja az ajtót, hogy rám ne csapódjon. Az előtérben gőz van, érezni a ruhák ázott szagát, zubog a víz és a női hang fürdik a gőzben, frissen, mint a hab. — Megnézzük? — kacsint Miska. Minden nő érdekli. A mester visszafordul, eltapossa a cigarettáját — Gyerünk, mert hét óra! — de nem vár ránk, eltűnik a sötét gerendák alatt. Miska megböki a mosókonyha ajtaját, én is benézek a karja alatt. A párában egy barna, vaskos asszony éppen az üstből mer vizet a mosógépbe; válla, combja fehéren süt át a gőzön. Elharapja a dal fél sorát, piros arccal ránk csodálkozik. — Kézit csókolom! — vigyorog Miska. Bólintok én is, mintha azt is észrevehetné. Jaj, nem tudok soha úgy bánni a nőkkel, mint Miska. — Kicsodák maguk? <— kérdi a nő. — Holdrakétások. Alkalmas kilövő helyet keresünk az UNESCO megbízásából. A nő dühösen visszahajol azt üst fölé; kék köténye alól kibukkanj készül gömbölyű melle. Miska pimaszul nézi: — Van valami jó tippje? — Hiszen maguk bádogosok — látja meg a lábamnál a szerszámosládát; ázott kezével megigazítja kötényét, kicsit elmosolyodik. Árnyékos fekete szeme van. — Miskaa! Jend! Jenciii! Gyertek már, az isteneteket! Körül csúcsos, kupolás háztetők, piros és fekete kémények, antennák, kormos kéményseprő-járások rozoga vaspálcikákon, meghajló, semmi korlátokkal, csillogó padlásablakok — és felettünk a fehér, forró ég, mint az üveg. ömlik a meleg, izzik a cserép, a bádog megégeti az ember ujját. A padlásablakban ülök és figyelem a mestert, meg Miskát, mit parancsolnak, mit kell kézbe adnom. Miska a kémény körül csinálja a borítást, de a góré itt térdel előttem, arcára árnyékot vet kalapja, kék zubbonyos hátát perzseli a nap. Rongyba bugyolált lábbal úgy mászkál a cserepeken, akár a macska. — Jenci! Vágj le egy huszonötször negyvenes anyagot! — Igenis! — Lekúszom a létrán, kimérem a bádogot, elszelem az ollóval, s már adom is. — Jenci! Hozz egy fogót!™ Két kezem nekifeszítem az ablak keretének, lábammal kalimpálva keresem a létra legfelső fokát. Eltűnök a padlás homályában. Száraz hőség feszíti a gerendákat, szürke, vastag por fed mindent. Alig kapok levegőt. Tátott szájjal pihegek, kotorászok a szerszámok között. Fülelek. A mosókonyhából gyengén hallani a neszeket. Megvillan előttem a nő két kerek keble. Be kéne kukucskálni hozzá. Most nincs itt Miska, hogy lesöpörjön a pólyáról... — Jenci! Jenciii!™ — Hal(Szőnyi Gyula rajzaj lom a tetőről. — Megfulladtál odabent, hé!? Már megyek. Kapaszkodom a létrán, közben hallom, hogy a nő megint énekel. Ettől egyszeriben a fülembe dobol a vérem. — Na — mondja a mester —, téged kell elküldeni a halálért Lenn a téren kis fehér kocsi. Fagylaltot árulnak. Innen a Dunát is lehet látni, hajók hintáznak a hátán, s a híd keskeny dereka fölött magas csúcsokon bronz turulmadarak hetykélkednek. Zsibbad a karom, izzzad a tenyerem, görcsösen kapaszkodom, — nem merem mondani, hogy félek. Előttem a meredek tető, a szélén a kis vacak hófogóval. Ha megcsúsznék, legurulnék, a jó isten sem állítana meg... — Jenci! — Gyere fel! — hallom a magasból. A mesterre nézek, hogy mit szól. Nem bánnám, ha nem engedne. Semmi kedvem felmászni a kéményre. — Gyere már, te gyáva kukac! — kiáltja Miska. A mester nem tartóztat, visszamászok hát az ablakon. Hogy gyáva kukac — ezt azért ne! Nem akarom, hogy kiröhögjön. Benn, a harmadik szarufa mellett van a kéményseprő kijárat: felvisz egészen a csúcsig. A poros hőségben kiver a víz, ingem a hátamra tapad, lábikrám remeg a létra keskeny fokán. Hallom a nő énekét — isten veled világ, gondolom. Kidugom fejem az ablakon, de csak a kémény tövét látom. — Itt vagy? Micsoda nők! Ez némi bátorságot ad; kimászok a rozoga pallóra. Csúszós, izzadó markommal szorongatom a kormos korlátot. Miska, tenyerét a szeme fölé tartva, bámul valahová. Rám se néz. — Ugorj már fel, a teremtésit! Érzem, hogy ring alattam az átjáró. Inkább visszafordulnék. De Miska helyet csinál maga mellett a kéményen. — Le ne ránts! — kiált rám, s máris előremutat: — Odanézz!... Tántorogva állok, rettenetes érzés, mintha repülőgépből kéne kiugranom. De ahogy előrenézek, minden félelem elszáll. Hű, a teremtésit! Hisz’ ez a fürdő! Egyszerre szilárdan állok a talpamon, én is ellenzőt csinálok a tenyeremből, szívverésem a torkomba szorítja a vért A női napozó teraszán bámuló lányok, bársonybőrű asszonyok fekszenek a nyugágyakon, lépdelnek ringó járással a fényben, zuhanyoznak, nyújtóznak, olajjal kenik meztelen testüket. A nap simogatja mellük kávészín halmait, csípőjük ívét, combjukat, hasukat... Micsoda paradicsom, égi hárem; hanyag fekvések és lusta paskolás, pihegés! Nem is sejtik, hogy éhes tekintetek lesik ki titkaikat a szemközti ház tetejéről. — Integessünk! — mondom szédülve, de most nem a mélység szédít — Marha! — int le Miska. — Azt akarod, hogy rendőrt küldjenek a nyakunkra? Megszeppenek. Akkor veszem észre, hogy mellettünk áll a mester is. — Nézd! — bököm oldalba Miskát. — Vén kujon! — vigyorogja. A mester nem veszi észre, hogy kinevetjük, mohón figyel, majd lecsöpög a kéményről. — Aj ha! — nyel nagyot. — Az meg éppen vetkőzik! A nagy fehér üvegbura fullasztóan borul ránk; repülőgép zúg a város felett, ezüstös csillogása ide látszik. A nők is forognak utána. Mintha a pilótáknak mutogatnák magukat. — Melyik kéne? — nézek Miskára remegő nevetéssel. — Hú, ha beeresztenének!... Harangoznak. A mester lenyeli a vigyorgást és felmordul: — Elég volt, mozgás! Mikor leszünk kész a borítással?!... Kelletlenül kullogunk visz- sza a padlásra. — Együnk mondja a mester. Az egyik gerenda szegletében van a táskánk. Száraz meleg perzsel; eszem a szalonnát. Miska csettintget a nyelvével: — Egy ilyen női napozót cakkompakk rendelhetne nekem az orvos. Hallani a víz csobogását a mosókonyhából. A nő megint énekel. Miska hegyezi a fülét. Huncutul mosolyog. Halkan dúdolja a dallamot. Az öreg csendes, akárcsak én. Bennem hullámzik a vér. A padlás rászakad a mellünkre, fuldoklunk. Csak Miska dudorász, mint egy részeg: „... estére vár rám a kis Pierre csókot is érdemel...’* A nő hangja átvilágít a falon, látom kerek mellét. A napozón szebbek is voltak, de ez itt van. Hallgattunk mindhárman. Már nem is eszünk. S akkor egyszer csak Miska feláll, arcán a vigyor, és azt mondja: — Mindjárt jövök... Lépeget a gerendákon, felkavarja a szürke port; eltűnik a porban, s mi nem kérdezzük, hová megy. Csikordul az ajtó, egy pillanatig erősebben hallani a dalt: „...estére vár rám a kis Pierre...” Aztán csend lesz. Csend. A nap átfütötte a cserepeket. Mindjárt felgyullad a padlás. Három évvel ezelőtt kezdték meg Szabolcs községben, hazánk egyik legrégibb, az élő Tisza vizével félig körbezárt, a környezetéből jól kiemelkedő földvárának a feltárását. Az ásatások célja volt a vár építési idejének megállapítása, rendeltetésének részletesebb megismerése, mert ehhez eddig hiányoztak a tárgyi bizonyítékok, évszázadok alatt betemette őket a föld. Az egymásra rakódott különböző földrétegekből és építési technikákból azt már az első években sikerült tisztázni. hogy a földvárat a X. században építették, és az Árpád-kori várispánság legjelentősebb központja volt az északkeleti országrészen. Eközben több olyan nyomra bukkantak, amelyek alapján érdemesnek látszott a kutatás továbbfolytatása, a váris- pánsági rendszer teljes feltárására. így került sor az idei ásatásokra, amely másfél hónapig tartott és kedden fejeződött be. Az idei ásatások kiemelkedő sikerrel zárultak. A vár északi kapujánál kövezett útrészleteket találtak. A vulkanikus eredetű köveket Tokaj környékéről szállították a várba. Egymás mellé rakták és felső részét döngölt földréteggel borították be. Az idén a várszolgák temetőjében újabb 146, a tavalyival együtt összesen már 218 sírt tártak fel. Sírmellékleteket — bronzból és vasból készült gyűrűket, karpereceket, fülbevalókat, stb. — azonban csak a női és gyermeksírokban találtak. Kétséget kizáróan megállapították azt is: a mai református templom a várispánság és kíséretének az egyháza, temploma volt. Még a XI. században épült, eredetileg háromhajós, hat pilléren nyugvó építmény volt. Évszázadok alatt többször átalakították, a bejáratokat áthelyezték, az 1847-es újjáépítéskor pedig a belső pilléreket és a boltozatát is lebontották. A fő falakat azonban meghagyták, így ezen — ötrétegű vakolat alatt ugyan — megmaradtak a figurális, minden bizonnyal az apostolokat ábrázoló korabeli freskók. Megtalálták két pillérnek a talpazatát és a korábbi évszázadokban megszüntetett sekrestye bejáratát. Az ajtó építészeti szempontból érdekes, mert késői gótikus stílusban készült. Jelenleg az Alföldön ez az egyetlen, még ma ia meglévő, XI. században épült templom, amelynek teljes feltárására jövőre kerül sor. A* Országos Műemlékfelügyelőség máris úgy határozott, hogy az ásatások befejezése után a templomot eredeti formájának megfelelően restau- ráltatja. Hódi László Kerényi Grácia: ÖRÖM Beszéljünk hát az őrömről egyszer, ha már beszédre kárhoztattunk. Amit megfogalmazunk, talán ideig-őráig megmarad. Megdöbbentő a fogalmak hatalma. Az öröm nem fogalom. Hanem, például, evezőcsapás egy őszi tavon. Meg lebegés. Es elmerülés. Gyaloglás valahol egy havas úton, egy sáros úton, zöld fák tarka fák kopár fák közt, gyaloglás oda, ahol várnak ahol nem várnak. Tud reggel lenni és este lenni, de sohasem alkonyóra és sohasem vasárnap. De lehet, például, evezőcsapás a tavon. Vagy hallgatás a hintaszékben. A szorongással hadilábon áll, de megbízható vánkos a sötétben. Nem űzi el a hideg, és a novemberi eső sem, sem a könnyeit Hát adjunk hálát, zengjünk zsolozsmát az örömnek. zonyítottak. Jött a gebines kocsmáros szép hajadon lánya, és megesküdött, hogy egy szép tavaszi estén látta a feleséget az egyik cimborával. karonfogva sétáltak a tóparton, és bementek a bokrok közé... éppen kilenc hónappal ezelőtt a kis Gáspár világra jötte előtt. És vallott a cimbalmos és vallott egy hórihorgas fiatalember, aki húsz forintért a piactéren vállalkozott az üzletre, és minden bizonyítható volt, és mindenre volt tanú, hold- fényre, sétára, csókra, és ott volt a két koronatanú és az eskü és a vállalt apaság és a szegény asszony a haját tépte, és a kezét tördelte... A bíróság pedig határozat- hozatalra visszavonult, és igen sokáig tárgyaltak, és igen sokáig latolgatták a döntést. „Az asszony ártatlan” — mondta a bíró. „Vagyis ne bontsuk fel a házasságot?” — kérdezték az ülnökök. „Éppen azért bontsuk fel” — felelte a bölcs bíró majd a következőkép pen hozták meg az ítéletet. Kimondták a válást az asszony hibájából, mert hiszen a vallomások tanúsága szerint vétett a házasság tisztasága ellen, és két gyermekét nem a férjétől hozta a világra. De ugyanakkor kimondta a bíróság azt is, hogy az önként jelentkezett apákat gyermektartásra kötelezi és ezen határozat életbelépésekor mindkettőjük munkahelyére értesítést küld, és fizetésük tetemes részét a gyermekek nevelésére foglalja le. És az ítélet nyomán rettenetes fájdalom és elkeseredés támadt a feleség szívében, és pokoli félelem szállta meg a két újdonsült apát. Hogyhogy gyerektartást? Hogyhogy a fizetést lefoglalni? Hiszen ha ezt az üzemben megtudják... ha ezt otthon a feleség megtudja... És hány évig? Amíg fel r.em nőnek? Hát minek nézik őket? Bolondnak? Idegen kölyökért fognak húsz évig fizetni? A bírák elvonultak, de az elégedetlen kárvallottak nem mozdultak a folyosóról. Hiába hívta őketKázmér, hogy jöjjenek, igyanak áldomást, semmi az, majd eligazítják ezt a gyerektartás dolgot — a két cimbora ugyancsak kijózanodott. — Keressük meg a bírót! — mondta a fiatalabbik — megmondom neki, hogy nem igaz... — Dehogy mondod — felelte erre Kázmér. — Hamis tanúzásért öt évre lecsukat, te bolond. — Hát akkor inkább leülöm az öt évet... te nem ismered az én asszonyomat... ha ennek ez a végzés a fülébe jut... A másik tanú is keservesen vakarta a fülét. — Nem erről volt sző, te Kázmér... azt mondtad, semmiség... de azt, hogy gyerektartás... — De ötévi börtön, értsétek meg... — Hát én akkor is megyek — én ezt nem hagyom... és te is jössz. A bíró komoran hallgatta a megtört vallomást. — Nem szép dolog ez, kérem. Nem is hiszem eL Hát hogy hinném el rendes, komoly emberekről, hogy csak hazudtak volna? Meg az a sok tanú... itt van a jegyzőkönyv... itt is látták magukat, ott Is látták magukat. Megijedtek attól a pár száz forinttól? Sajnálják a saját kis porontyuktól? Hát nem jó érzés az, növekszik, erősödik, iskolába jár a gyerekük, gondoskodnak róla. — De hát mi magunk is nős emberek vagyunk... — Ezt már maguknak akkor kellett volna meggondol- niok... — Esküszöm, mindenre, amj szent, soha egy ujjal se illettem... — És a tanúk? — Húsz forintot kapott az, aki azt vallotta, hogy a dű- lőúton... aki meg a szalmakazlat mesélte, azt reggel tanítottam ki a piacon... — Sajnálom. Most gépelik az aktát. Holnap kikézbesítik a végzést a lakásukra. — A lakásunkra is? — Hát persze... — De ha a* a feleségem kezébe kerül... — Befejezett ügy ez, kérem, nincs itt mit tárgyalni. — És... nem is lehet ezen az ítéleten igazítani? — Hát dehogynem. Ha valamennyi tanú eskü alatt visszavonja a vallomását. Ha a férj bocsánatot kér a feleségétől, és ha a feleség megbocsát neki. — De hát ha ma kiküldik azt az okiratot... — No, hiszen, várhat az az igazság még három napot, ha már eddig várt™ annyi időt adok maguknak — mondta a bíróasszony, és kegyelemben elbocsátotta őket. És három nap után ott álltak újra a bíróság folyosóján, a három ivócimbora, a gebines megtört lelkű lánykája, a brácsás, a piacon felbérelt hórihorgas tanú, aki most már csak nyolcvan forintért hajlott arra, hogy visszavonja a holdfényt, ott volt mindenki, és elmondták szépen, hogy Kázmér felesége tisztább a patyolatnál, hogy sose látták, nem is ismerik... és megesküdött a két koronatanú is, hogy még az ujja hegyét sem illette soha az asszonynak, és ott volt a férj is, akinek bal orcáján óriási véraláfutág jelezte, hogy számos ég kemény érvekkel győzték meg a cimborák arról, hogy okosabb eljönni és bocsánatot kérni az asszonytól, és ott volt az asszony, és könnyek peregtek az orcáján™ — Én bocsánatot kérek a feleségemtől, és kérem, hogy fogadjon vissza, és felejtse el, amit vétettem ellene™ — mondta Kázmér. — Majd mi vigyázunk, és nem engedjük, hogy sokat igyon, ég este korán haza- küldjük — buzgólkodott a két cimbora. — Bocsássák meg? — re- begte a feleség, és a bíróra nézett. — Persze — intett sóhajtva a bíró — ha mi asszonyok nem tudnánk megbocsátani, régen kihalt volna az emberiség ...