Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-20 / 196. szám

ISTi. augusztus W. fcET/ET-MACYARORSZÄ« $ oTSaT Munkásnak lenni A SZABOLCSI MUNKÁS­SÁG KIALAKULÁSÁBAN az a legellentmondásosabb, hogy szocialista viszonyok kö­zött kerül rá sor, egy sereg társadalmi változás következ­ményeként, rohamosan nö­vekedő igények és javuló életviszonyok között — ami­kor úgy teremtődik ipar a homokon, hogy a végered­ményt nagyon nehéz látni. Tudjuk, hogy megyénk mező- gazdasági megye marad hosz- szú távon is, de a mezőgazda­ság mit sem ér ipar nélkül, egy kossuthi példát idézve: félkarú gazdaság. A szocializmusra maradt, hogy Szabolcsban megteremt­se az ipart, olyan időszakban, amikor a tudományos-techni­kai forradalom szinte napon­ta új eredményeket hoz, új kívánalmaikat támaszt. Ami­kor a legfejlettebb technika az automatizálás, amikor egy­két ember kezel óriási gyára­kat — akikor nekünk tízezrek számára kell munkalehetősé­get teremtenünk. Ezt a kettőt összeegyeztetni, az arányokat megtalálni — nem egyszerű feladat! Ez tipikus történet: a munkába felvett dolgozók el­ső munkahelyükön egyszerre két hatásnak vannak kitéve, ismerkednek a technikával és a közösségi munka ízeivel. Ma a szabolcsi munkássá válás döntő viszonyainak ez a kettő tekinthető. Tavaly például több, mint ötezer fővel nőtt megyénkben a munkások és alkalmazottak száma. Honnan? A statisztika szerint az új dolgozók 11 szá­zaléka a mezőgazdaságból, 18 százaléka a háztartásból jött és szintén 18 százalék tanuló volt. ök tehát első munkahe­lyükkel ismerkedtek, s majd­nem a felét teszik ki a növe­kedésnek. AZ ÜJ DOLGOZÓKAT AZ ELSŐ MUNKAHELYNEK nevelnie kell és átsegíteni a kezdeti nehézségeken. Me­gyénk legnagyobb üzemének számítható a záhonyi átrakó ipari körzet a maga csaknem 6 ezer dolgozójával. Itt óriási nehézségeket okozott, hogy megszokják a mezőgazdaság­ból jött emberek az üzemi rendet és fegyelmet, hogy hús- vétkor és karácsonykor épp­úgy dolgozni kedl, mint más­kor, s hogy nem mentség a hiányzásra sem az almaszü­ret, sem a krumplikapálás. A záhonyiaknak e nevélőmun- kát úgy kellett végezniük, hogy közben évről évre meg­feszített ütemben nőtt a Szov­jetunióból szállított áru mennyisége, s nekik azt nor­mál vasúti kocsikba kellett rakniuk a széles vágányá­ról. Ez a folyamat tovább folytatódik, s a követke­ző ötéves tervünkben 65 százalékkal akarjuk növel­ni a meglévő munkahe­lyek számát. Az iparban és építőiparban több, mint 20 ezerrel nő a foglalkoztatottak száma, s e nagy számnak csak kis része adódik az ingázás csökkentéséből. A többiek új dolgozók, mezőgazdaságból, háztartásból, iskolából. Milyen ma a szabolcsi munkásság? Rendkívül össze­tett. A kétlakiság éppúgy gon­dokat okoz, mint a sok helyen fellelhető igénytelenség, de mindez a munkássá válás hosszú és sorsfordulóikkal te­li folyamatából következik. A legnehezebb: a technikával való megismerkedés, a maga­san minősíthető szakkép­zettség, a műszaki kultúra be­fogadása. Egy felmérés sze­rint tavaly a férfimunkások­nak valamivel több, mint fele volt szakképzett, de — s ez igen sok nehézséget okoz — a nőknek csak hatoda. A me­gye feltételezett női munka­erő-tartalékát most az ötéves terv 33 ezerre teszi. Nagyon fontosnak látszik e kérdésben, ha legalább egy részének le­hetőséget tudnánk nyújtani a szakképzettség megszerzésé­hez. A MUNKÁSSÁ VÄLÄST NEM LEHET SIETTETNI, de gyorsítani igen. Gyakran hal­lunk panaszkodást gazdasági vezetőktől, hogy nem lehet magas követélményeket állí­tani egyes munkásrétegek elé. Számtalan nehézséget okoz a termelő munkában az is, hogy a szabolcsi munkásság igen összetett, heterogén. Mindez azonban nem lehet mentség: üzemeink szocialista szerveze­tek, s ebből következik, hogy nem elég valamilyen munka- lehetőséget biztosítani a munkásoknak, a tevékeny­ségük eredményét — vagy annak egy részét — az ő ér­dekükben kell felhasználni. Itt nemcsak az igényesség­ről, a munkahelyi környezet­ről, a szállításról van szó, ha­nem sok egyébről, még a la­kásépítés segítéséről is. És a legfontosabbról: a munkássá válás folyamatának előmozdí- tásáróL Jó példa erre a gumigyár, ahol intézményesen vizsgál­ták ezt a kérdést. A KISZ tett javaslatot, mert ez a gyár szinte KISZ-es korosztályú­nak számít. Kimondták azt, amit még kevés helyen: a munkássá válásban minden gyári társadalmi és gazdasági szervezetnek segítenie kell, foglalkozni vele és ha kell. anyagi áldozatokat is vállalni az érdekében. A legfonto­sabbnak a munkásöntudat ki­alakítását tekintik ebben, s ebben igen sok a tennivaló r dolgozók általános iskolájá­nak gyári megszervezésétől kezdve a politikai-ideológiai nevelésig. Jó volna, ha a gu­migyárhoz hasonlóan mind több szabolcsi üzemben foglal­koznának a munkássá válás kérdésével, meft ez gyorsan visszahat a termelésre. Az egykor tisztán mezőgaz­dasági megyében maholnap félszázezres ipari munkássá" alakul ki. Az ütem gyorsul, mind több ember kerül üze­mi viszonyok közé. De ez a fo­lyamat aligha tart tovább a hetvenes évtizednél, vagy ta­lán az évtizedfordulóig sem. Akkorra már nem az lesz a gondunk, hogy megfelelő számú munkahelyet teremt­sünk, hanem a meglévőket kell a legmagasabb technikai színvonalra emelni, hogy minden egyes munkáskéz a lehető legtöbbet termelhes­se. Addig az üzemekben elfog­lalja helyét az az új nemze­dék is, akit nem köt sem a háztartás, sem a háztáji föld. Az igények sokkal gyorsabban nőni fognak, mint amennyit ki képes elégíteni a szabolcsi gazdaság — de éppen ezért törekedni fog rá. Akkorra a munkássá válás mai. átmeneti és változó gondjait újak fog­lalják majd el, másfajta gondok, s aligha vidékies jel­legűek. A LEENDŐ SZABOLCS TÖRTÉNETÍRÓK azonban mégis úgy emlékeznek majd a szocializmus első néhány évtizedére itt, hogy az egy iz­galmas, mondhatnám hősi korszaka volt az iparosítás­nak, amely — ha nem is volt mentes problémáktól, nehéz­ségektől, vagy tévedésektől —, mégis előbbre vitte egy nem is kicsiny népcsoport életét, megváltoztatta, szépítette és tartalmasabbá tette. Kun István „Ne jöjjön kőművesnek, aki a szépet nem szereti“ A Szabó-brigád ars poeticája Amikor megbeszéljük a randevút, még malteros ru­hában fog kezet. öt perc múlva már megmosakodva, mintha kicserélték volna, úgy jön be a sarki felvonulá­si épületbe. Vasalt nadrág­ban, divatos ingben, mint egy mérnök, vagy igazgató. Mon­dom is, mire a többiek meg­jegyzik, hogy nem sokat té­vedtem, Szabó Zoltán a kis­igazgató. Legalábbis, ami a fizetését illeti. A'em azért, mert szép fiúk — A múlt hónapban öt­ezer-hatszázat kerestem, azért mondják a fiúk — szabadkozik a brigád vezető­je, s hozzáteszi: — Nem azért adták, mert szép fiúk vagyunk... Megindul a szóáradat, s a tizenkilenc tagú kőművesbri­gád jelenlévő négy embere elmondja az önéletrajzát. Megtudom, hogy nemcsak a negyvenkét éves brigádveze­tő, de a többiek ig vastag borítékot kapnak a hónap két fizetésnapján. Az viszont igaz. hogy ők dolgoznak a legtöbbet. Ez évben nem volt még olyan hónap, hogy leg­alább két szabad szombaton be ne mentek volna a mun­kahelyre. Júliusban pedig, a perzselő kánikulában egyet­len kocka nem maradt üre­sen a jelenléti íven, ahogy ők hívják: a siktakönyvön. Szabó Zoltán huszonkét éve kőműves. Vasmegyeri, az apjánál tanulta a szakmát, de negyvenkilenctől már nagy­üzemekben dolgozik. Építette Diósgyőrben a kohókat, Nyír- bogdányban az üzemeket és tizenkilenc éve múlt, hogy Nyíregyházára került. — Azóta nincs megállás. Azóta állandóan van munka. — Még sok is — teszi hoz­zá Kandala József. — Nincs szombat és nemigen van sza­bad vasárnap sem. Jön a ter­melési főosztályvezető és közli, hogy megint van egy sürgős, határidős munka, vál­lalnánk-e? Tudja, hogy a vá­lasz egy mlnálunk: rendben van. S olyan nincs nálunk, hogy én jövök, a másik nem. — Nem szégyened magad, hogy az apád oda jár? Hát ketten sem tudjátok eltarta­ni? — ilyeneket mondtak a fiaimnak. — Tőlünk meg azt kérdez­ték, hogy nincs mit enni? Hát csak hagy beszéljenek. Az a fontos, hogy nekünk jó. Keskeny udvaron lehet be­futni Tiszadadán, a Szabad­ság út 9 számú ház udvará­ra. A posta úgy ráépült, hogy a tüzelőt például csak a kerten át lehet bevinni. Elöl az egészségház, belül 6zépen kifestve az öregek napközi otthona. Az udva­ron két asszony pihen a nyugágyon, beszélgetnek. — Csak egyikük. Szentesi néni tartozik ide. Akivel be­szél, az a testvére — mond­ja Bozsvai Dávidné gondozó. — ö látogatóba jött. De azt hallottuk, hogy egy kicsit szétnézni is, mert lehet, •hogy ő is a mi lakónk lesz. Belépünk a dohányzóba. Rend, tisztaság. Beljebb, a társalgóban két heverő, nyugágyak, székek, tv, rá­dió. Az asztalokon nyolcféle újság. Az egyik heverőn ba­juszos bácsi szundít, az asz- szonyok beszélgetnek. A má­sik szoba az ebédlő, öt asz­tal. székekkel, virág minde­nütt. A másik ajtón Suszter Istvánné gondozó lép be két kupa vízzel. Teleönt minden kancsót, először azt. ahol özv. Polonkai Pálné regge­lizik. Májkrémmel megkent kenyér és paradicsom a reg­geli. — Itt vagyok én, amióta megnyílt az otthon. Reggel jövök, uzsonna után megyek haza. De jövök még vasár­nap is. Akkor csak délig. Vendégek az öregeknél de olyan jól érzem magam. Meg már hiányoznak ezek a lányok is — mutat a két gondozóra. — Olyan jói el­beszélgetünk. Polonkai néni 84 éves. Tő­le csak egy idősebb van: özv. Szabad Istvánné. — Én még csak egy hó­napja jöttem — mondja Szabad néni — de már bá­nom, hogy nem korábban. Pedig a fiam engem sem akart engedni. Vágytam a többiekhez. Csak egy baj van. Van vagy négy szem­üvegem, de egyikkel sem lá­tok olvasni, meg tévét nézni. Oldalt, az egyik asztalnál fiatal lány ül. Szokatlan lát­vány öregek otthonában. Gondozó lehet? — Nem. ő is a mi lakónk — mondja Bozsvainé. Pocsai Piroska, 25 éves és süket­néma. Piroska észreveszi, hogy róla beszélünk. Szégyellősen mosolyog, aztán kiszalad és behoz egy nylonszatyort. Ki­nyitja és kivesz belőle egy másikat. Az még nincs befe­jezve. Aztán egy papírlapot mutat, amelyikre a neve van írva. — ö horgolta — mondják a többiek — és a nevét is le tudja ími. Itt tanulta meg. Már horgolt vagy ha­tot. És ötleadást is tud ját­szani. — Tavaly még nehezebb volt megértenünk egymást — szól közbe Suszterné — és akkor egyszer megsértődött. Névnapot tartottunk — mert mindenkinek megünneplik a névnapját — és ajándékot adtunk az önnepetteknek. Piroska nem kapott, mert nem neki volt névnapja és sehogy sem értette, miért marad ki. Aztán, mikor az ő névnapja volt, éppen beteg lett. Elvittük a lakására. Hát azt az örömet még elmonda­ni sem lehet. De nem is le­het otthon tartani. — Mi is úgy vagyunk a férjemmel — mondja Ta­más Imréné. — Reggel ko­rán elvégezzük otthon azt a kis munkát, megetetjük a csirkét kacsát és jövünk. Nyolcra mindig itt vagyunk. A férj, Tamás Imre 77 éves. Hosszú szárú pipa lóg a szájában, élvezettel fújja a füstöt. — Itt aztán kiolvashatom magam. Mindig is szerettem olvasni, most meg már van rá idő. Legjobban Jókait, Móriczot, Mikszáth Kálmánt szeretem, de olvastam már Dumastól és Maupassanttól is. — Én meg itt tanultam meg kártyázni — mondja Szabó Imre bácsi — de sok­szor becsapnak, mert még nem nagyon megy. Persze ne hazárdjátékra gondoljunk, eeyszerű ötle­adás, amit többségükben itt tanultak meg. Az asszonyok meg inkább horgolnak, köt­nek. gyümölcsöt, uborkát raknak be télére, vagy ép-' pen csigát csinálnak. — Volt már olyan is, hogy -főztünk. Halászlét, öhönt. meg ami jött. Job­ban telik az idő. — Telik az amúgy is — mondja Tamás Imréné — különösen ha van műsor délelőtt a tévében. De ha nincs, este akkor is meg­nézzük. Megyünk mindig a szomszédba. A legjobban a Forszájt Szaga tetszett, meg a Megré felügyelő. De jó az Angyal is. És a népdalok... Solti Károly, Bojtor Imre, meg a többiek. Még tánco­lunk is, ha úgy adódik. Tizenhat lakója van a ti- szadadai öregek napközi ott­honának. Húszán voltak, de három meghalt, egy pedig kimaradt, mert neki fizetni kellett volna. A 16 idős asz- szony és férfi ugyanis nem fizet, mert havi járadékuk nem haladja meg a négy­száz forintot. Az otthonban ingyenes a napé háromszori étkezés, így kevés pénzüket másra fordíthatják. Mert az otthonban mindenük meg­van. Varrógép, hűtőszekrény, vasaló, két váltás tiszta tö­rülköző és nagyon sok tár­sasjáték. Tavaly nyáron 42 év után először jött haza látogatóba az édesanyjához Argentíná­ból a gazdasági válság ide­jén kivándorolt Polonkai Pál. A levelekből már előző­leg tudta, hogy az öregek otthonában találja édesany­ját. És mióta visszament, minden levelében leírja na­gyon becsüljék meg egymást és boldogok lehetnek, hogy van. aki gondoskodik róluk. Mert az ilyen náluk isme­retlen fogalom... Balogh József Jön mindenki. De sok vasár­nap ettünk húsleves helyett húskonzervet. Volt náluk egy fiatalember ök a vállalat Jolly Jocke- rei. Mindenütt ott vannak, ahol sietni kell. A körúti építkezéseknél, a postánál, a pártszékháznál, a város leg­különbözőbb negyedeiben a lakásoknál. Rájuk mindig le­het számítani — szól közbe a telj esi tményelszámoló. Ott vannak, ha sürgős a munka. S azt kérdik, hogy szerintem melyik munka nem sürgős tizenöt év óta? — örülünk annak, hogy van mit építeni. Mindig újabb és újabb ház, más és más technológia. Nem tyúkháza­kat építünk sárból és vályog­ból, hanem olyan épületeket, amelyekből kevés van az or­szágban is. Hetedszer nyerték el a szo­cialista brigád címet. ök, tizenkilencen soha nem telje­sítettek száz százalékon alul. Soha nem hiányoztak egy percet igazolatlanul. Létezik, hogy egy kőműves meg tud­ja állni ital nélkül? — Volt nálunk nem Is olyan régen egy fiatalember. Rajtakaptuk reggel, hogy megivott három deci bort. Mondtuk, ez ne forduljon elő többé. Rajtakaptuk har­madnap is. S bár nagyon jó munkaerő volt, azt mondtuk neki, menjen el ebből a bri­gádból, keressen magának olyan munkahelyet, ahol ezt eltűrik. A fiú sírt, s könyör- gött, maradjon. De nem ma­radhatott. Szabó Zoltán azt mondja, ez a példa is mutatja, hogy komolyan veszik a szocialista címet. Nincs pardon a mun­kában, a magatartásban sem. — Tenni kell ezért a cí­mért, a megbecsülésért, a jutalomszabadságért, a pén­zért valamit Estére már állnak a falak Eseteket említenek, hogyan segítettek egymáson, amikor egyikük-másikuk kérte. Ki­kerékpároznak tizennyolc­húsz kilométerre, ha házat épít, betonoz, tataroz vala­melyikük. „Reggel _kime- gyünk, estére már állnak. s falak...” — Nekem például sürgő­sen kellett tízezer forint. Azt mondták a fiúk, ne menjek sehová, összedobják ők azt a pénzt és majd visszaadom egy fél év múlva — mondja Kandala József. — Csak természetes, hogy akinek két gyereke van és hárman keresnek otthon, az segít azon, aki egyedül kereg és van négy gyereke — mondják a többiek. Említem, hogy vannak, akik itthagyják a szakmát, mert nehéz?*, vannak, akik elmennek maszeknak, vagy maszekhoz, azzal, hogy töb­bet lehet keresni. Értik, s azt mondják erre, ők nem mennének el. Mert sajnálnák azt a sok évet, amit eltöltői­tek itt. Mert ők már nem akarnak vályogból építeni Mert elégedettek, s nem akarnak naponta tizenhat- órázni sem. „Sajnálnánk itt­hagyni a vállalatot, a fiúkat, s hozzánk nőttek a szép épü­letek. — Ha bemegyek az Arany- szarvasba, azt is én építet­tem. Ha a postára, a szállo­dába, az ABC-áruházba, azt is... Varga Mihály, aki Nyír­szőlősről jár be, azt mondja, hogy itt tanulni is lehet. Ket­ten már művezetői vizsgát tettek, ő pedig most iratko­zott a technikumba. Mara­dunk ennél a témánál; Ki mit olvas, mit tanul? Mond­ják mindjárt név szerint, ki forgatja a szakkönyveket, vi­szi haza táskástól. Mert az új technológiához érteni kell ám. Makkai Mihály nemrég járt a feleségével Romániá­ban. — Elnéztem az épülete­ket, s hogyan dolgoznak raj­tuk, * még ott is tanultam. Amilyen kevés mostanában a szabadidejük, nem lehet so­kat olvasni. Marad estére a tévé, az újságok. Kandalának a versek, Makainak a kalan­dos regények, Szabónak a szakkönyvek, Vargának a technikumi any^g, <• ha jut idő, a szépirodalom. — De amióta itt vagyunk, egy napot sem voltunk fagy­szabadságon... Pedig jó lenne többet a strandon, a teraszon, a moziban. Dehát ezt mi vál­laltuk. — ^Negyvenkilenc előtt so­kan örültek volna, ha egyál­talán kaptak volna munkát — szól a brigádvezető. — Mi most el vagyunk látva rendesen. Jöttek hasa Pestről Még Pestre is elküldték őket, ott is vállalt egy fontos munkát a főmérnökük. Két hónapig voltak ott, az ottani főépítésvezető fűt-fát ígért, maradjanak, mert ilyen bri­gáddal, mint ez a szabolcsi — még nem találkozott „Hét- ezer-hatszázat kerestünk egy-egy hónapban, de azt mondtuk, megyünk mi haza, mert ott is van mit építeni — Hát van — bólogatnak a többiek a brigádvezetőnek. — Még sok is. — Milyen ma kőművesnek lenni? — Nagyon nehéz — felel Kandala. De hárman azonnal kiegészítik: igaz, mert lehet­nének kisgépek is a nagy lé­tesítményeknél hogy a se­gédmunkás tenyere ne égjen estére, hogy a kőműves csuklója ne akarjon lesza­kadni a kézi vakolás számta­lan köbmétere után. Mégis: bár mindenki többet szeret­ne a fiából, én azt mondom, sose legyen rosszabb szak­mája, mint az enyém — mondja Varga Mihály, aki huszonöt éves. Szeretik ezt a szakmát. Nem bánták meg, azt mond­ják. Az meg, hogy ennyi munka van, az tulajdonkép­pen jó dolog. Ha a kőműves sokat dolgozik, akkor nincs baj. — Ki lehet bfml, amit csi­nálunk. Aki a szépnek nem tud örülni, ne jöjjön kőmű­vesnek... Igaza van a brigádvezető­nek, ezt jelzi a többiek he­ly eslése. Kopka János Újabb házakat adnak át a Szamosközben A Szamos—Tisza közti árvíz sújtotta terület kárt szenvedett lakossága ta­valy — a társadalom össze­fogásával — a tél beállta előtt fedél alá jutott. A la­kóházak építésének befe­jező munkálatai azonbah zömmel ez évre maradtak. E munkákon — kevés ki­vételtől eltekintve — a me­gye kisipari szövetkezetei és magánkisiparosai dol­goznak, és nagy erőfeszí­téseket tettek azért, hogy augusztus 20-ig minél több lakást adjanak át tulajdon nosuknak. A területen dol­gozó 21 megyei ktsz közül a tiszavasvári Tunyogma- tolcson már teljesen befe­jezte az építkezést, s át­adta azt a 30 lakást, amely­nek teljes felépítését tavaly vállalta. A befejezéshez kö­zeledik az újjáépítéssel az ófehértói, a mátészalkai, a tarpai, a csengeri szövetke­zet. Előreláthatólag szep­tember közepére — a vásá- rosnaményi kivételével — valamennyi ktsz végez « építkezéssel. <b. U

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents