Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-18 / 194. szám

Wft. äägasztus fS. KELET-MÄGYAttORSZÄ« 1 iM Nemzeti emlékezet Munkások sikerélménye Jegyzetek a szabolcsi burgonyaszedő gépek széletéséröi KOVÁCS JÓZSEF OKTATÓ AZ UTOLSÓ SIMÍTÁSO­KAT VÉGZI AZ UJ BURGONYASZEDÖ GÉPEKEN HE­GYES ANTAL ÉS SZAPPANOS KAROLY HARMADÉVES IPARI TANULÓKKAL. NÉHÁNY ÉVVEL EZ­ELŐTT filmsorozatot vetített a Magyar Televízió; az el­múlt 25 év tizenkét legjobb­nak ítélt művét. A hatás meglepően nagy volt. Száz­ezreknek hozta az újrafel­fedezés örömét; igen, most hajtják a hóban a ménest a Simon Menyhért születésé­nél: most forog a Körhintán a Törőcsik Mari; csendőrök között, megbilincselve, mégis győztesen most veze­tik el Szirtes Ádámot a Talpalatnyi földben; most korbácsolják a leányt a Sze­génylegényekben ; most kia­bálja az azóta felnőtt szí­nésszé lett Harkányi Endre a Valahol Európában című filmben: Könyörgöm, akasz- szuk fel. Talán nem a legfontosabb jelenetek ezek a felsorolt filmekben, — bár valószínű­leg a legjobban megcsináltak — de, most nem azért idé­zem meg a látvány élmé­nyét, hogy a filmművészet értékeiről essek szó. Inkább csak azért, hogy az olvasó is emlékezzék, s magában igazoljon: igen. ezek az én emlékeim is. Némi egyszerűsítéssel azt is álb'thatjuk: egy ország új, közös emlékei az elmúlt több mint negyedszázadról. Ilyes­fajta emlékeink természete­sen nemcsak filmélményeink­ből kerülnek ki. A Rozsda- temető Hábetler Janija, a dunaújvárosi kohászszobor, Illyés Fáklyalángjának elő­adása, ugyanúgy bevonult közös nemzeti emlékeze­tünkbe, mint Juhász Ferenc Sánta családja, Déry Felele­te, vagy Lengyel József Igézője. Mindez lassan-lassan bevo­nul közös nemzeti emléke­zetünkbe, s talán nem ün­neprontás, ha az alkot­mányt köszöntő napokban éppen erről a lassúságról esik néhány szó. Mert bár­mily szokatlanul hangzik, elég sok köze van minden­nek az alkotmányhoz. Pró­báljuk megfogalmazni gabban az alkotmány*!: nem­zeti létünk, az e haza hatá­rai között élő emberek alap­viszonyait rögzíti, jogok, kö­telességek, munka, pihenés, kulturálódás — sorolhatnánk az ismert címszavakat. Az alkotmány törvény. amely általános jogszabályokba foglalja nemzeti hovatarto­zásunk keretei között embe­ri kiterjedésünk lehetősé­geit. De ez így talán kicsit komplikált. Próbáljuk leegy­szerűsíteni: nemzeti törvé­nyeink alapja egy olyan formula, amely tisztázza, hogy milyen lehetőségek kö­zött milyen jogok biztosítják a Magyarországon élő em­berek számára a közös nem­zeti munkában való részvé­telt és a közös nemzeti érté­kekben való részesülést. EZ UTÁN, a talán kissé elvönt okoskodás után — az alkotmány is általános tör­vény csupán — visszakanya­rodhatunk a nemzeti emlé­kezethez és a kultúrához. Mert a törvény csak jogi­lag tisztázza az együvé tar­tozás tényét, felelősségrend­szerét. munkámegosztását. Keveset ér, ha hiányzik az érzelmi kohézió, az együvé tartozás érzésének erős kö­teléke. amely a maga nehe­zebben megfogalmazható, körülírható, gyakran kinyo­mozhatatlan hálóival bizto­sítja a nemzeti létünket Mondhatnánk persze. a kohézió helyett, hazafiságot, ami magyarabbul is hangzik, meg közismertebb is. A ha- zafiság azonban olyan mér­tékben tágítható és szűkít­hető fogalom, amely mindig vitákat provokál — gyakran igen jó és helyes vitákat —, ám ez esetben talán szeren­csésebb szó a kohézió, amely egyértelműen csak összetar­tó erőt, egymásra gyakorolt vonzást, az együvé tartozás érzését jelenti. Felsorolni is sok lenne, miféle tényezők erősíthetik vagy gyengíthetik ezt a ko­héziót. Egy azonban bizo­nyos: a nemzeti kultúra kö­zös kincsünk, s amit a cikk elején nemzeti emlékezetnek neveztem, éppen azt kívánta jelezni: mi az, amit immár egy nemzet közös emlékeze­te, mint összetartó erőt őriz kincsestárában. Sajnos, túl keveset. Vagy még pontosabban: még min­dig elég kevesen őriznek ele­gendőt új kultúránk emlé­keiből. S most az újra kell tenni a hangsúlyt. Immár a XX. század 3. harma­dában élünk. Ebben a bizo­nyos közös nemzeti emléke­zetben viszont nagyobbrészt még mindig csak tizenkilen­cedik századi emlékeket őr- zünk. S természetesen egyál­talán nem az a baj, hogy ezeket őrizzük, hanem az, hogy az újból csak keveset. Ezért kell türelmetlenked­nünk a lassúság miatt, aho­gyan a mi negyedszázadunk kultúrája, ahelyett, hogy be­törne, — inkább csak beszi­várog az emlékezet kincses­tárába. LEHETNE EZÉRT KRITI­ZÁLNI az iskolát — sokan meg is teszik — a népműve­lést, a televíziót és még sok­féle intézményt, pedig való­színűleg a lassúság fő oka szemléletünkben van. Néz­zünk csak egy apró, de elég­gé közismert példát. Egy fia­tal lány a, tövé Kicsoda-mi­csoda? — adásában közölte, hogy nem tanulta Arany Te- temrehívás című versét. (Egy sor Arany-balladát is­mert.) Kund Abigél tőre — ez volt a rejtvény — orszá­gos felháborodást keltett, vi­tákat váltott ki. S most ne akarjunk igazságot osztani, ne akarjuk eldönteni: hozzá­tartozik-e egy középiskolás műveltségéhez a Tetemrehí- vás vagy sem. Egyébként is nagyon vitatható, ha bizo­nyos tényanyag mennyiségi ismeretén akarja valaki le­mérni a műveltséget. Csak azon gondolkozzunk: hiá­nyos műveltségűnek tarta­ná-e az ország közvélemé­nye azt a fiatalt, aki nem hallotta Nagy László költő nevét, nem látott 'egy Jan- csó-filmet sem, s ha azt kérdeznék tőle. mondjon egy új magyar operát, bizony­talanul a Bánk bánnal fe­lelne ... Meg vagyok győ­ződve róla: az országos fel­háborodás elmaradna, s nem kevesen lennének, akik — többnyire csak magukban, mert konzervatívnak egyet­len ember sem szeret - lát­szani — még igazat is adná­nak ennek a képzeletbeli fia­talnak. Vannak, akik az ilyenfaj­ta tájékozatlansághoz még ideológiát is gyártanak, va­lahogy így: „Ezek a mai művészek meg nem bizonyí­tották be értékálló voltukat, nem mérte meg őket az idő. Jobb. ha a fiatalok a klasz- szikus értékekkel ismerked­nek, azokból is van elegen­dő.” Ennek a nézetnek — a többi között — az a nagy baja, hogy úgy véli: a művé­szetben csak a klasszikus értékek valamirevalók, s hogy az élő, a kortárs mű­vészetet szembe lehet, szem­be szabad állítani a klasz- szikusokkal. Pedig a szem­beállításnak sem művészet- történeti, sem esztétikai alap­ja. indoka nincs. S HOGY VISSZATÉRJÜNK a nemzeti kohézió gondola­tához: március tizenötödikén el kell szavalni a Talpra magyart, mert ez is kohéziós emlék. Nagyon fontos kohé­ziós emlékünk. De Váci Mi­hály verse, a Mindenütt ott­hon, egy mai fiatal számára adhat . olyan kohéziós ösztönzést, mint a Talpra magyar. S a párhuzamból senki ne akarjon szentség­törő következtetéseket le­vonni. Nem arra való. Pusz­tán csak arra jó, hogy érzé­keltesse: az élő. a velünk élő, velünk gondolkodó nem­zeti művészet legalább any- nyi összetartó erőt biztosít, mint az értékben esetleg fe­lette álló klasszikusok vitat­hatatlan hatása. Ezért kell nagyon bosszan­kodni, amikor holmi általá­nosságban soha nem létező — tömegízlés nevében a si- lányat, a művészileg érték­telent patronálják. amikor felelősségteljes írástudók a gondolkodó és gondolkoz- tató művészeteken ironizál­nak, verik el a port, mert azt esetleg nem érti meg mindenki azonnal, amikor néha szabályos uszítás fo­lyik olyan alkotók ellen, akik pedig a mi korunk kér­déseire keresik a választ. ILYENKOR ÜNNEP IDE­JÉN, sok szó esik azokról az eredményekről, amelyeket országunk a termelésben, a gazdasági építésben, a jólét megteremtésében elért. Való­ban, sok mindenre büszkék lehetünk. De talán jobban büszkélkedhetnénk azzal is, amit a magyar művészet, akár csak az utóbbi másfél évtizedben létrehozott. Mert gazdasági sikerek nélkül, a mindennapok biztonsága, jó­léte nélkül nincs igazi kul­turálódás. ez alapigazság. De a jólét önmagában nem le­het cél. Nem véletlenül fi­gyel ránk a tőkésvilág ha­ladás iránt fogékony része: mennyire tudjuk az anyagi jóléttel együtt az állampol­gárok egyéni kiteljesedését, személyiségének kibontako­zását is elősegíteni. .. Mi már büszkélkedünk csikósainkkal és Petőfivel, ételeinkkel, a Hortobággyal, labdarúgóinkkal és időnként még gazdasági sikereinkké] is. De azt is meg kellene vizsgálnunk: mit adunk a teljes emberi élet megterem­téséhez? S ha adunk valamit ehhez az emberi teljességhez, mint ahogyan sok mindent ad­tunk, tettünk már, erre kellene a legbüszkébbnek lenni. Ha lassabban sikerült közös nemzeti emlékezetün­ket mai értékekkel gyarapí­tani, akkor ezért is jogos a türelmetlenség. Még az alkotmány ünne­pén is. B. L. A probléma adva veit. Evek óta — amióta, éppen Szabolcsban, megszületett a BSZ-KÁLLO gépcsalád — azaz a burgonya-szedő gép nagykállói változata — éven­te a burgonyatermesztő sza­bolcsi mezőgazdasági nagy­üzemek — de szerte az or­szágban is igen sók termelő- szövetkezet — a szabolcsi MEZÖGÉP-től várja ennek az olcsó, nagyon ügyes szerke­zetnek a sorozatait. Nélkülük a burgonyaszedés nagyon sok emberi munkaerőt vonna el más munkáktól. Idejében va­ló elkészülésük tehát igen fontos burgonyaszedás idejé­re. Az idén nyár közepén még nem látszott biztosítottnak, hogy elkészül az a minimálisan 150 gép. amely a szabolcsi ter­melőszövetkezeteknek kell — és együttesen az a 350. amely az ország burgonyatermesztő gazdaságainak. E hét végén már a kétszázadik hagyja el a a Nyíregyházi MEZŐGÉP udvarát. Hogyan csinálták ezt? Erről beszélgetiünk Ma­rinka Ferenccel, a nyíregyhá­zi gyáregység vezetőjével. Kommunisták röpgyülése Azzal kezdi, hogy az AG- ROKER csak a burganyasze- zon idejére rendel, mivel nem szívesen raktároz. (Ebben van némi igaza.) Viszont az alkat­részek közül hiába készültek el az elsők már februárban a saját üzemben, az összeállí­táshoz nélkülözhetetlen önt­vényeket az Öntödei Vállalat soproni üzeme nem tudta csak némi késéssel szállítani. Sür­getések ellenére is csak július 16-án érkezett meg az első ,,temperömtvény”-szállít- mány. Akkor a közös gazda­ságúk. a,rendelők már — ért­hetően — türelmetlenek vol­tak. Közeledik a burgonyasze­dés ideje. Mi lesz? A nyíregyházi gyáregység vezetői kiszámították, hogy a szokásos üzembeosztással már képtelenek boldogulni a két­ezer-négyszáz alkatrész meg­munkálásával, összeszerelé­sével. Az üzem kommunistái röpgyülést tartottak, meghív­ták a KISZ-eseket is. Pénte­ken érkeztek az első öntvé­nyek. Másnap már kommu­nista szombatot tartottak és hozzáfogták a munka siette­téséhez. Munkában vasárnapokon A következő vasárnap is munkában találta a Nyíregy­házi MEZŐGÉP legkiválóbb dolgozóit. Iván Ferenc szak- szervezeti titkár különbnigá- dokat szervezett, melyeknek dolgozói között — heteken ke­resztül — szabad szombatjuk - 3 a és vasárnapra visszamen­tek a munkapad mellé a műszaki dolgozók közül is igen sokan. Alvári Mihály diszpécser például visszament egykori lakatos munkatársai közé. Balogh László diszpé­cser pedig nemcsak vissza­ment a forgácsolóműhelybe dolgozni, ahonnan kikerült, hanem versenyre kelt egykori esztergályos kollégáival. Ku- kucska György technikus fúrt, festett, szerelt. Recska Imre technikus a lakatosok közé állt. Varga József „hiba­felvételező” pedig versenyre ösztönözte egykori fizikai munkatársait, köszörülte az alkatrészeket. Palsák Sándor művezető bemutatta milyen sokoldalú vasas. Furt, reszelt, szerelt éppen, amit leginkább kellett, hogy menjen a mun­ka. Bizony, sok szaktárs nekik köszönheti, hogy a nagy tel­jesítmény lázában nem hiá­nyoztak önként felajánlott szabad szombatjaik, de még vasárnapjaik sem, egy hóna­pon keresztül. Hatvanon a gépekért Körülbelül hatvan ember „vasárnapozott” heteken át a fontos gépek időbeni elké­szítésén. Tulipán Tibor szo­cialista címért küzdő munka- csoportja kézről kézre adta a munkadarabokat Csőn Ica Jó­zsef háromszoros szocialista brigádjának. hogy onnan azonnal Kovács János és Ká­té Zoltán szocialista szerelő brigádjához kerüljenek, vég­szerelésre. bejáratásra. A dicséretet érdemlők kö­zött hadd említsünk meg utoljára — de nem utolsósor­ban! — egy segédmunkást, Aczél Józsefet, aki tulajdon­képpen festő beosztású, de az egész kampány alatt — me­lyet az tett különösen nehéz­zé, hogy a lengyelországi ex­portra szánt több tucat alma- osztályozót is el kellett köz­ben készíteni — mindenütt ott volt, ahol segíteni, dolgozni kellett. így történt,' hogy elsőnek a tiszamogyorósi Egyetértés és a mándoki Uj Élet Termelő­szövetkezetek mar jó néhány napja, a múlt hét végén pedig — eddig utolsóként — a gégé- nyi Ady Endre Termelőszö­vetkezet megkapták burgo­nyabetakarító gépeiket. Az utóbb említett termelőszövet­kezetbe már a 191. és 192. ment el. A szabolcsi termelő- szövetkezeteknek — az AG» ROKER utasítására közvetle­nül — már 117 ment el aszük- .séges 150-ből. Remélhető, hogy a többiek is idejében megér­keznek. Zöld út, jogos öröm És közben elszállították Lengyelországba is az export aLmaosztályozókat. melyek ugyanilyen fontosak — és sürgősek — voltak. Vasárnap több tucat mun­kás először volt a csa­ládjával, először rándult ki, először ment a strandra. Kicsi, zöldre festett gép a BSZ—KALLÓ 3-as. Okos kis gép. Tizenöt éve segít a sza­bolcsi burgonyaszedésben. De ennyi sikerélmény, jó munka fölött érzett jogos öröm talán még egyik esztendőben sem volt beleesztergálva, ráfestve, hozzá csavarozva, mint idén. Akik majd dolgoznak vefe, jó ha erre is gondolnak néha. Gcsztclyl Nagy Zoltán Tullio Lanuccii Giacomo és Umberto a leg­szebb férfikorban jártak. No- varában laktak, Giacomo el­lenőr volt, Umberto asztalos, de ez egyáltalán nem akadályozta őket abban, hogy barátok le­gyenek. Gyakran jártak együtt halászni, kalandot ke­resni Torinóba. Az ottani kocsmárosnénak azt füllen­tették, hogy nőtlenek, s Clara — igy hívták az asszonyt — úgy tett, mintha elhinné. Így aztán a két barátnak itt volt a világ közepe. Itt mesélték el bánatukat, csalódásukat és re­ményeiket. Egyik szombat délután, bo­rozgatás közben megszólalt Umberto: — Képzeld, Giacomo, mit álmodtam tegnap éjjel? — Na mit? Beválasztottak a parlamentbe? — Dehogy! Politikáról so­hasem álmodok! — Akkor biztos nőkről? Ugye? — Eltaláltad — mondta Umberto —, de most ez ször­nyű álom volt. — Na meséld már! — Szóval azt álmodtam, hogy fekszem az ágyban.« — De hát tényleg ott feküd­tél — szakította félbe Giaco­mo. — Persze! De úgy álmod­tam, hogy egyedül fekszem, a feleségem nélkül. Érted? — Aha. — Aztán hirtelen nyolc nö lépett a szobába. Nyolc! Egyik csinosabb, mint a másik! Sző­ke, fekete, vörös. Mindegyi­ken csak bikini volt és szerel­mesen néztek engem. Külön­ben Clara is köztük volt és végre láthattam, milyen kitű­nő alakja van! — De hát, ez egy csodálatos álom! — kiáltott fel Giacomo. Miért mondod, hogy ez ször­nyű? Umberto dühösen legyin­tett: — Azért, mert álmomban én is nö voltam. Fordította: Steiner Katalin Az álom Tervszerűtlenségből jeles Lapunkban jelent meg a közlemény: augusztus 23- án megkezdik az Északi körút átvágását a vendéglő előtt. A városi tanács tervosztálya szerint távfűtési vezetéket fektetnek. A munka — előreláthatóan több napot vesz igénybe. Az ára? Nos, erről nem szól a fáma. A körutat tellát ál fogják vágni. Ez a terület amúgy is botránykő már, tehát mindegy, még egy ideg- borzolás, oda se neki. Amikor a TIGÄZ vezetékfekteté­séről volt szó, a város egyből válaszolt: nem tudtak róla előre. (Amint kiderült, ez a védekezés kicsit sán­ta). Vajon most is ez lesz a válasz? Ez is csak mosl utólag derült ki? Szemmel láthatóan valami nincs, vagy pontosabban nem volt rendben. Mert vajon milyen tervszerűség az, ami néhány hónapon belül új és új helyzetekéi teremt? Hivat­koznak pénzre, újabb igényre, beszélnek előre nem várt fejleményről. De vajon lesz-e arra példa, hogy e fejetlenség miatt valakinek a felelősséget is nyilvá­nosságra hozzák? A körutat át fogják vágni. A* átvágást meg lógják magyarázni. BÜRGET LAJOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents