Kelet-Magyarország, 1971. július (31. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-25 / 174. szám

I. oldal KELET-MAGYARORSZÄG —VASÁRNAPI MELLÉKLET 1971. Július 29. MÁRTON KLÁRAi Milyen ember az apám ? Mezítláb megyek az utcán. A sarkon egy asszony fordul be. Megállók előtte. — Néni kérem, merre lak­nak Szilágyiék? A negyvenkettes házat könnyen megtalálom. Zöld léckerítés van előtte. Az ud­varon tornác. Kifeszített spárgákra futóbab kúszik. Egy öregember ül a virág­ágyak között. Lábat áztat. Megállók előtte. Árnyékom arcára vetődik. Hangosan dobog a szívem. Az öregember néz, szemét összehúzza. Dús, fehér haja van és nagyon kék szeme. — Én vagyok a maga uno­kája — mondom és a letapo­sott füvet nézem a lavór kö­rül. Tiszta nyugalom száll meg. Úgy érzem, hogy most szép vagyok és ő nem tud nekem ellenállni. Várom, hogy fel­áll, magához szorít és azt mondja, maradjak itt, nála. Elképzelem, hogy virágokat fogok itt öntözni. Este, ha le­megy a nap. Nagyanyámék- nál is úgy szokták. És a fű­szálakon, virágokon majd csillogni fognak a vízcseppek. — Te vagy a Kató Marcsa lánya? — kérdi az öregem­ber. Egyik lábát kiveszi a lavórból, aztán visszarakja. Csobban a víz. A nyitott konyhaajtóban egy kövér asszony jelenik meg. Nézek rá és nem tudok megszólalni. — Mi az? — mondja és megáll az öregember háta mögött — A Kató Marcsa lánya... — néz rám az öregember. Nem fordul meg. Most csak én látom az arcát. Kicsit fölö­sen mosolyog, és nekem megint a virágok jutnak az eszembe. — Nahát! — mondja az asszony. — Honnét jöttél? Röviden, csattogva ejti ki a szavakat. Egy madár jut róla eszembe, akinek egyszer az énekét az erdőben hallot­tam. — Most itt vagyok a másik nagyanyámnál — mondom. Színtelen a hangom és érzem, hogy most elvesztettem va­rázsomat. Már csúnya vagyok. A lábom poros és az arco­mon a naptól biztosan elő­bújtak a szeplők. Megint a madár csattogását hallom. — Tudja valaki, hogy ide­jöttél? — Erről a dologról velem soha nem beszélt senki — szólok és lehajtom a fejem. — Nincs is sok értelme — mondja az asszony. — Anyád később visszavonta, hogy a mi fiunk... szóval... mást ne­vezett meg... — Ez nem igaz — mondom. — Hány éves vagy? —szól közbe az öregember. — Tizennégy múltam... És anyám nekem kiskoromban mindig ezt a nevet tanította — mondom egészen remény­telenül. Az asszony vigasztal: — Szép lány vagy... Vigyázz ma­gadra. Nehogy te is úgy járj... Sokáig csend van. Érzem, ha holnapig itt állnék, akkor sem beszélnének hozzám töb­bet. Kifelé indulok. Gyorsan jönnek utánam. Kívül kerülök a kapun és megfogom a léckerítést. Éles a hangom: — Hol lakik az apám? Szeretnék neki írni... Az asszony felkapja a fe­jét: — Nézd csak... — hallom — Micsoda követelődzői Nem mozdulok. Dacosan nézek rá. — Hát nézd meg a kezeit. — Az öregember halkan szól. — Nem látod? Egészen olyan... — Nincs értelme — hallom ismét a csattogást — Semmi értelme. Megyek hazafelé. Csend van mögöttem. Tudom, még mindig ott állnak a kerítés­nél és figyelnek. Meg se fordulok. Délután az utcákon őgyel­gek. Többször élmegyek ad­dig a sarokig, ahonnan látha­tom a házukat. Már esteledik, amikor meg­látom az Iregembert. Lassan, komótosan jön a hársfák alatt. Beállók egy kapumé­lyedésbe. Aztán elkísérem egészen a piactérig. Látom, megáll a dohányosbódénál. Előtte néhányan sortállnak. Ekkor elhatározom, hogy valahogy majd az útjába ke­rülök. Leülök egy padra. El kell, hogy haladjon előttem. Ha visszafelé jön. Tehéncsorda kolompol az utca végén. Hársfavirágok és meleg tejszag van a levegő­ben. A tehenek kirohannak a sorból és megállnak a kapuk előtt. Valahol vizet húznak. A kerekes kút nyikorog. Már nem látszik a nap. Csak a háztetők piros csere­peire süt. Vöröslenek a kövek. Lépéseket hallok. Tudom, hogy ez csak ő lehet. Nem nézek fel. Érzem, hogy ég az arcom. Mindenféle pa­pírhulladék világít előttem a földön. „Nem fogok ránézni, s ha nem ismer meg, hát akkor úgy is jó” — határozom eL Két papucsos lábat látok, ahogy elsiet előttem. Nem nyitom ki a szemem. De ekkor megszűnnek a lé­pések. Kicsit oldalt ülök és eltakarom az arcom. Hát mégis! Ahogy közeledik, még jobban lehajtom a fejem. — Csak nem sírsz? — kér­di és megsimogat. Sokáig hallgatunk. Szivar­ra gyújt. Beszívom az édes­kés illatot. A füstkarikák kö­rülfogják csupasz térdemet, aztán szétoszlanak a sötét­ségben. — Hallottam annak idején, hogy férjhez ment az anyád — mondja. — Legalább van tisztességes neved. — Igen... — szólok. — Amikor kicsi voltam, engem is úgy hívtak, mint őt. Azért jöttem ma el, mert ezt a ne­vet tanította. Nem válaszol, csak pöfé­kel. — Vannak testvéreid? — Négy. — Hűha... Ez igen... És hogy bánnak otthon veled? —> Rosszul... — Hát igen... Ez érthető — mondja lassan. — De te még nem ismered a világot, kislá­nyom. Hetvenéves leszek, a fiam pedig... Sok örömöd nem lenne benne, ha megismer­néd. Amíg beszél, oda se igen figyelek, hogy mit mond. Csak elképzelem, hogy mi­lyen ember az apám. Talán kék szeme van... Magas, fe­kete hajú... — Szeretnék neki írni — mondom. Az öregember sóhajt. Eny­he kis sajnálatot érzek a hangjában: — Szegény kis­lányom — mondja és elindul. Látja, bogy mozdulatlan maradok és visszaszól: — A Vadalma utcában lakik. Egy park van a ház előtt... Nagyon sokáig hallom a lépteit a kavicsos úton. Utá­na szeretnék szaladni, mert a számot nem hallottam jól és eszembe jut, hogy el sem bú­csúzott tőlem. Úgy ment el, mintha mindennap találkoz­nánk. Nagyanyám házában már ég a villany. Belépek az aj­tón. Ott vannak az asztalnál. A helyemre ülök és hallga­tok. — Mi az? — kérdi nagy­apám. — Nem tudsz köszön­ni? Kincsek, szobrok, képek Új szerzemények a múzeumokban — Arany?! — Az. Biztos arany! — Itt is. Meg ott is! A homokbánya munkásai egymás után emelték ki a csillogó, díszes aranytárgya­kat. Lefújták róla a homokot. Nézegették, aztán a sok kincs láttán úgy döntöttek, értesí­teni kell a múzeumot. Addig várnak a homokkitermeléssel, míg megérkeznek a szakem­berek. A kecskeméti múzeum régészei közölték, a Kun- szentmiklós melletti Bábony határában páratlan értékű, ritka kincsleletre bukkantak a homokbányászok. Először 60 tárgyat emeltek ki — ékszereket, dísztárgya­kat. Aztán a sírhelyet is meg­találták, vas koporsó kap­csokkal, csonttöredékekkel, s 300 darabos kincslelettel. Át­rostáltak 10 köbméter földet, és egyre újabb tárrgyak kerül­tek napvilágra. Megállapítot­ták, hogy egy VI—VII. száza­di avar fejedelemsírra talál­tak. S mind ez ideig ez az egyetlen épségben előkerült" avar fejedelmi sír Magyaror­szágon. Három aranyöv gar­nitúra, totemállatot ábrázoló madárfej és karmok, ivó­kürt, különböző edények, tő­rök, gyűrűk, karperecek, fül­bevalók, aranylemezek a sír legértékesebb darabjai. A feltárást még tovább folytat­ják. Másik homokbányában, a Tolna megyei Regöly köz­ség határában ugyancsak ér­tékes csontvázas sírra buk­kantak. Megtalálták a sír gazdájának, egy népvándor­lás kori fejedelemnőnek a ko­ponyacsontját is. A fejede­lemasszony koponyáján hosz- szú forradás látszik, de ezt a sérülést túlélte, kiheverte a harcias amazon. Találtak a sírban számos nyersfém- és ötvöstárgyat, M és kör alakú Bittereket, késő római üveg­poharat, ruhadíszeket. A fémtárgyak műhelye valahol a Fekete-tenger partján lehe­tett. S megtalálni Közép- Európában egészen Francia- országig a műhelyben készült, jellegzetesen díszített tárgya­kat. Egyedüli az a kiöntőcsö­ves agyagkorsó is, amely szintén a regölyi fejedelmi sírból került elő. Tyúkodon, Nyíregyházához közel értékes éremleletet emeltek ki a földből. A XIII. század első feléből való déná­rok, nyers ezüströgök és ék­szerek a most is folyó kuta­tás eddigi leletei. A Szeged­del határos Tápén XV—J2VI. századi magyar dénárokat és lengyel garasokat, Danzing- ban, Rigában vert ezüstpén­zeket találtak. A Veszprém megyei Fenékpusztán két ró­mai kori villa, 36 kemencés rendszer és gabonahombár került elő. Borsod megyében, Alsózsolcán 61 darabos bronz kincsleletet, Visegrádon ró­mai kori pékműhelyt, Oros­háza környékén szkita síro­kat tártak feL De nemcsak régészeti kin­csekkel, arany- és ezüsttár­gyakkal, pénzérmékkel, hasz­nálati tárgyakkal gazdagod­tak az elmúlt évben a ma­gyar múzeumok. 250 ezer egyedi műtárgy került a fő­városi és vidéki múzeumok birtokába. A Magyar Nemzeti Múzeum Párizsból hozatta haza Tihanyi Lajos hagyaté­kát, rajzait, litográfiáit. A Galéria új szerzeményei Aba Novák Vilmos, Kernstok Ká­roly, Bortnyik Sándor fest­ményei, Bene Géza rajzai, Medveczky Jénő illusztrá­ciósorozata, Medgyessy Fe­renc, Kiss István, Mikus Sándor, Tarr István szobrai. A Szépművészeti Múzeum anyaga Maulbertsch: Joachim áldozata című festményév«!, égy XV. századi ismeretlen németalföldi festő művével, a modern gyűjtemény külföl­dön élő magyar festők alkotá­saivá! (Vasarely, Pierre Szé­kely, Sigismund Kolog-Vari) gazdagodott. A Munkásmozgalmi Múze­umba került Derkovits Gyu­la, Dési Huber István fest­ménye, Karikás Frigyes, Hi- kádé Antal, Hevesi Gyula ha­gyatéka. Szentpétery József ötvösművész ezüst dombor­művét a Budapesti Történeti Múzeum vásárolta meg. A Természettudományi Múze­um értékes lepke- és rovar­gyűjteménnyel gyarapodott. A Petőfi Irodalmi Múzeum­ba került Fenyő Miksa ha­gyatéka, a sárospataki és ti­hanyi múzeumnak Amerigo Tot ajándékozott egy-egy szobrot. A Tolna megyei mú­zeum Vesenszky Mór múze­umalapító gyűjteményét sze­rezte meg. Kádár Márta (Kiss Attila rajza) A titkár tanácstalanul tette le a kagylót. — Mi a csudát akar ? Dél­előtt két teljes órahosszat ült itt a nyakamon férjestül, ki­sírta, kipanaszkodta magát, szépen elmagyaráztam nekik, mire számíthatnak, s úgy mentek el, mint akik min­dent megértettek. Ha egyszer nincs, hát nincs. Talán bizony én költözzem ki a híd alá és adjam át nekik a lakáskul­csot? Megértem én őket, de ők is értsenek meg engem. Azt hiszem, épp elég tü­relmes voltam... — Különben pedig mit is gondol ez a nő rólam? Hogy bárhol, bármikor, négyszem­közt... Úgy sem tudok többet mondani. — Meg hogy négyig vár a válaszra, hívjam vissza. Nem tudom, mióta szokás ez. Egy­általán hol él ez az asszony? Honnan veszi ezt a bátorsá­got? Mert csinos? A csinos nők valóban hajlamosak ar­ra, hogy azt gondolják: nekik hivatalból könnvebb az éle' ha jól gazdálkodnak a pil­lantásukkal meg a mosolyuk­kal. Hát csinos és kész! Még­iscsak ügyfél — semmi több S az ügyfél bokája lehet ívelt vagy dagadt, egyremegy. Jól Is állnánk, ha aszerint mér­nénk az igazságot! — Bárhol, bármikor, négy- szemközt... Nem rossz... De ennek végire járunk! I /♦ — Közönséges csapda. Ha simán nem megy, hát így megpróbálja. Harcba veti a bájait, legyező szempilláit, gótikus nyakát, hófehér tér­deit. Azt gondolja a kis ara­nyos, hogy én majd felve­szem ezt a kesztyűt. Elme­gyek vele vagy hozzá; úgy rendezi, hogy meglássanak bennünket, hogy kompromit­táljon. Esetleg a férjet is be­leavatta a dologba. Váratla­nul és véletlenül betoppan, talán még tanú is lesz, s ak­kor kezdődik a zsarolás. Vagy egyszerűen felajánlja magát, amit elfogadni szerinte csak ellenértékért, szívességért jo­gos, visszautasítani meg os­tobaság, pipogyaság. Ebből a zsákból aztán nincs kijárat! — Mert ő szép asszony! S hogy tudja! Nem mondom én. ha valahol másutt kerülne az ember elé. Egy presszóban, egy délutáni sétán, egy bál­ban. S ha nem kérni jönne ha nem lenne ilyen „szíves­ségízű” az egész ajánlat! Az utcán biztosan utánafordul­nék, feltűnne, rámereszteném Sz. Simon István: Telefon négykor a szemem. De így? — Te fogsz idejönni, drá­gám. Ide, ebbe a hivatalszo­bába. Mert ugye azt mond­tad, bárhol? Ugye azt mond­tad, bármikor? Itt ülsz majd ebben a bűvös székben, itt az íróasztal előtt és vallasz. Mint egy kis angyal, mindent rá- vallasz a magnószalagra. Az egész párbeszéd meglesz, ne búsulj! A szomszéd szobába pedig beültetek két tanút. S mikor mindent elmondtál, minden fegyveredet harcba dobtad, ők is előjönnek. Hogy fogsz majd bámulni, ha hal­lod a megnetofonból szerel­mes sírásodat, könyörgésedet, szemérmetlen ígéreteidet! Hogy pirul majd a bőr azon a hamvas képeden, ha vissza­peregnek az elszállt monda­tok: „Nézze, titkár úr, én mindent megteszek magá­nak... ha kellek, itt vagyok... a szeretője leszek, csak se­gítsen rajtam... Csak egy sza­vába kerül... Nézze, nem va­gyok csúnya, rút, sokan bo­londulnak utánam... Segít­sen... és...” — A saját csapdádba zu­hansz, kis hamis, mert ide hivatom a férjedet is! Hadd hallja; milyen büszke szép asszony vagy. Ha te így, majd én is. Ez hivatal! — Moshatnám én magam azután! Csak az kellene, hogy egyet sikíts, megtépd a blú­zod, hogy két gomb lepattan­jon róla, az isten se lenne a tanúm, hogy ártatlan vagyok. „Erőszakoskodott! Rám ron­tott! Tessék nézni, a hajam, a ruhám!” Hiszen amikor végképp nem megy, szoktak így is csinálni. Fegyelmi, pletyka, huzavona, botrány a hivatalban, botrány otthon. I 2. Egymás után nyomta ed a cigarettákat. — Azt hiszem, jó nyomon járók, bár a nők természete teljesen kiszámíthatatlan. Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ez egy aljas merénylet No, de ha mégsem? Hátha nem is az ügyfél akar visszajönni, ha­nem csak a nő. Ahogy elnéz­tem a férjét, elég jelentékte­len fráter. Nem éppen hozzá­illő, legfeljebb árnyéka le­het ennek a dekoratív asz- szonynak, hogy jobban hang­súlyozza a szépségét — Nehéz megérteni ezt a két embert így együtt. Vajon mi fűzi őket egybe? Pedig milyen meggyőzően mondta az asszony: „Tessék elhinni, a családi boldogságunk múlik ezen! Egy háromméteres szo­bában élni hat éve, s most már egy nagy fiúval!” — Őszintén szólva, egy kényelmes, modern lakásban is nehéz őket elképzelni. Me­rő ellentétek. Az asszony fi­nom, szinte légies vonásai, meg az a kemény, morcos arc! Csakhát ilyenkor min­den létező és hamis indok elő­kerül a nagyobb nyomaték kedvéért. — Tulajdonképpen nem va­gyok se öreg, se beteg, se rút, s talán még ostoba se. Lehetetlen volna? Volt már rá példa, hogy nő, asszony belém szeretett. Akartam, nem akartam, én is meg-megdob­bantottam egy-egy szívet, ilyet is, olyat is. Lehet, hogy szamár voltam, mert nem használtam ki a helyzeteimet, de tudja ördög, az ilyen asz- szonyokat, nőket mindig tisz­teltem inkább, minthogy gaz­emberség jutott volna eszem­be. Ha rám sugározta az ér­zéseit egy asszony, az jól­esett. Melyik férfinak nem imponál, még ha az ördög fe­lesége kacsint is rá? Ez pedig egy angyal, mégha ügyfél is. — A fene vinné el, hogy az embernek is éppúgy kimérik a pályáját, mint a csillagok­nak. Presztízs, becsület, hi­vatal, éppen olyan dolgod mint a műholdnak az egyen­lítő síkjával bezárt szöge, a parigeum, az apogeum, csak nem számokban, hanem kon­venciókban. Én már azt sem engedhetem meg magamnak, hogy valaki rám nyissa a szemét, rám mosolyogjon, négyszemközt beszéljen ve­lem? Ügyfél. De hiszen ne­kem az egész város ügyfe­lem. Ha igazságot teszek, ha valakinek a javára döntök, mindegyikkel meggyanúsíta­nak. — Igen, mert én is ilyen aggályos vagyok. A világon semmi sem történt, csak fel­hívott telefonon egy asszony, s én máris meggyanúsítottam

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents