Kelet-Magyarország, 1971. június (31. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-13 / 138. szám

Vasárnapi melléklet Bürget Lajos; A protekció Egy megyei áruháznál tanulófelvételt hirdettek. Je­lentkezett is egy sereg leány és fiú. A válogatás idején — az írásbeli és szóbeli próbák alatt — rendületlenül csengett a telefon a vezető asztalán. Mire elkészülték a feleletek értékelésével, már állt is a leendő tanulóstáb. A legjobbak helyett a „beajánlottak” alkották a törzset. És most, a tanév végén kiderült: sorra buktak az iskolá­ban. Csalódott tanulók ma, és csalódott, kedvetlen segé­dek holnap. Kár az egyénnek és kár annak a tíz- és tíz­ezer vevőnek, aki majd a pultoknál találkozik velük, kár az áruháznak. A közelmúltban kiszivárgott, hogy egy nem tisztes­séges pénzgyűjtésről bíráló cikk készül (amely egyéb­ként meg is jelent). Az írás és a lap nyomdai készítése alatt pontosan 12 telefonhívás érkezett azzal a kívánság­gal, hogy ne lásson napvilágot. Volt, aki bájolgott, volt aki fenyegetett. De folytathatnék a sort: interveniálnak a kollégiu­mi igazgatónál: felvétel ügyében. Az iskolaigazgatónál, az üzem vezetőjénél, a főiskolán sportolók érdekében és így tovább. Az eltérő kéréseknek van közös vonásuk. Az egyik: a kérés mindig egyéni érdekeket szolgál. A másik: célja és korrektsége vitatható. Mert például az első két konkrét ügy esetében az első telefonálók funkciójuk és nevük bemondásával gyakoroltak nyomást — kiskaliberű emberkék érdeké­ben, akik talán másutt nagyon is jól érvényesülhettek volna. A másik esetben viszont a telefonáló mélyen el­hallgatta a nevét, vagy álnevet mormogott a készülék­be, hogy minél szabadabban kardoskodhasson az igaz­ságtalanság mellett. Ezt a rossz célért, rossz eszközök­kel történő kiállást ismeri úgy a közvélemény, hogy protekcionizmus. Örököltük a múltból, átmentettük sajnos. Tipikusan kispolgári mentalitás szüli, olyanok sajátja, akik vagy polgárok voltak, vagy azzá váltak. Ezek az emberek kapcsolatot keresnek a zöldségeshez, hogy a pult alól frissebb árut kapjanak, a henteshez, hogy nekik jusson a lábszár, a fűszereshez, hogy nekik legyen mindig Ki­nizsi sör. Az ismeretségek, a rokonságok így szülik az­tán a kölcsönös elkötelezettséget, azt a helyzeti előnyt, ami másnak nem jut osztályrészül. Elvárják, hogy má­sok rovására maguk is előnyökhöz jussanak, és ennek fejében ők is szólnak mások érdekében, a leggyakrab- ban meggyőződés nélkül, de kéz kezet mos alapon. Ez a kispolgári sumákság elvtelen. Merően idegen a szocializmus törvényeitől, azoktól az íratlan és írott normáktól, amelyek az együttélés, az együttmunkalko- dás erkölcsi tételeit rögzítik. Az elvtelen protekció — és ha mór protekció, akkor csak elvtelen — motorja a könnyű sikerszerzési vágy, amely a legkisebb ellenállás­sal akar eljutni a legmagasabb egyéni érdekhez. A leg­több tudás nélkül, munka nélkül, mások rovására. Mert ritka, mint a fehér holló, hogy olyan érdekében házal és talpal valaki, aki kimagasló tehet­ség. Mert o tehetség, a tudás, az akarat, a kiemelkedő képesség általában és mindenki számára zöld utat biz­tosít. És ha az élet ezek elé mégis gátat állít, akkor nem­csak lehet, de kell is tenni érvényesülésükért, előrejutá­sukért. Ez társadalmi érdek. A valóban tehetséges, a rá­szoruló, a jogos igényért vívott harc sosem egyenlő a protekcióval. A jogos követelésért szót emelni, a tehetséget elő­revinni közérdek. Senki sem vádolja a képviselőt pro­tekcionizmussal, aki választói érdekében járja a taná­csot, a hivatalt, verekszik, küzd igazukért, a jobbért. Nem érheti a protekció vádja a tanácstagot, aki a körze­te lakosaiért veti latba befolyását, tekintélyét. De akkor sem éri szó a ház elejét, ha megmozdul egy kollektíva azért, hogy fellépjen valaki tiszta ügye mellett. Minden baj akkor és ott kezdődik, amikor a szemé­lyi összefonódás, az elvtelenség, a kétes ügy miatti fel­lépés állít kész tények elé embereket. Amikor mondjuk egy botfülű gyereket bepasszíroznak a zenei tagozat­ra, amikor egy más lakását feltörő embert nem lehet ki­lakoltatni, mert mindig kibújik még a törvény intézke­dése alól is. Sajnos, a számos rossz példa divattá növelte manap­ság a kapcsolatok keresését. Ismerek olyan embert, akinek névgyűjteménye van, hogy milyen esetben kinél kezdje. Mondani sem kell, hogy sose ott kezdi, ahol va­lamit intéznek, hanem annál, aki először előkészíti a talajt. De van ennek a dolognak egy másik oldala, ami már-már humor. Az nevezetesen, hogy nagyon sokan, akiket protekcióra kémek, valójában nem tesznek sem­mit. Az ügyek mégis elintéződnék. Mert az ügyek több­sége jól és megnyugtatóan elintéződik akkor is, ha va­laki nem „nyomja”. És mindezt nem az optimizmus mondatja velem, hanem számos példa. Egy ember, akit szinte naponta zaklatnák kérésekkel, mesélte, hogy ő mindenkit meghallgat. Mindenkinek megígéri, hogy szól, s aztán nem szól. Aztán azon mosolyog, hogyan hálál­kodnak neki. Persze ezen is lehet vitatkozni. Miért ígér, miért nem mondja meg, hogy nem hajlandó tenni. Egyszerű. A protekcióhajszoló úgyse nyugszik, ha az egyik nem ígér, megy a másikhoz. Nem egyszerű és könnyű dolog ez. Idők, évek, s ta­lán évtizedek kellenek ahhoz, hogy kialakuljon az az embertípus, amely igazságosan kritikus és szigorú ön­magával, amely egyéni és társadalmi érdeket mindig és minden helyzetben szinkronba tud hozni. A tétlen várakozás természetesen nem megoldás. A közösség mindenkori feladata, hogy neveljen. Hogy mindén em­bert rászoktasson arra: csak annyit kérjen, amennyi neki jár. Ez a gondolat nagy teret kapott pártunk X. kong­resszusán is. Azért, mert ez is része annak az igazságos elosztási elvnek, ami társadalmi rendünk alapja. A nagykállói járási könyvtárban. (Elek Emil felvétele) í'.c ko jános: Az öreg Négy férfi üldögél a szép étterem hűvös fé 1 homállyá- Pan. Izzasztó a kinti hőség, de a sör jeges. A négy nyá­rias lezserséggel öltözött férfi hosszan előrenyújtott lábak­kal terpeszkedik és hátradől­ve élvezi a semmittevést ezen a délutánon, amely unalmas, a hideg italon kí­vül mást nem ígérő. Bentről, a szolgálati helyi­ség üvegfala mögül néz a be­járat felé a pincér, mikor jön egy újabb vendég, mert ez a négy nem is a sör, inkább a hűvös miatt van itt. Szinte észrevétlenül jött be az ötödik. Egy alacsony, ma- dárcsontú bácsi, fekete ru­hában, mellénnyel, fehér, nyakkendő nélküli inggel és fehér hajjal, fehér, cifra ba­jusszal, fényes csizmában. Kezében a kalap, amit a bejá­rat előtt levetett az öreg. Idegenül körültekint, majd leül a legközelebbi asztalhoz. Kis tükröt vesz elő a belső zsebből, kis fehér kefét és a bajuszt kezdi rendezni. Nagy élvezettel, a műértő gondossá­gával csinálja. — Azt nézzétek fiúk, mi­lyen kackiás bajsza van az öregnek — szól felvillanyoz­va társainak a négyes asztal­nál ülők egyike. Azok egy­szerre odafigyelnek, valami szín az egyhangúságban. Odaér a pincér is, visz egy étlapot, az öreg hosszan né­zegeti az ételéket, majd szól valamit. A pincér terít és vi­szi a tálban az ételt, s a kis öregember kanállal szépen, komótosan hozzákezd a fala­tozáshoz. Amazokat öli a kíváncsiság. Ki lehet az öreg, akinek olyan szép a bajusza, ami­lyenből már ritkán látni ma­napság errefelé. Hívják a pincért, mondj?, meg a bácsinak, hogy ha meg­ette a bográcsgulyást, vendé­gük egy sörre. Jön az öreg, helyet csinál­nak neki, bemutatkoznak. — Nagy István vagyok — mondja el négyszer is, külön mindenkinek a nevét a bácsi. — Nagy István Tisza vasvári­ból. A büdi részről. — És mit csinál itt a város­ban, bátyám? — kérdezik a társaságból. — Voltam a kórházban. Most először életemben. Ide küldött az orvosunk a falu­ból, hogy romlik az egyik szemem látása. Bejöttem reg­gel, megtaláltam az orvosnőt. Vizsgáltak azok éngem tövi- ről-hegyire. Ilyen fénnyel, meg mindennel. Azt mond­ták, na Nagy bácsi, maga megkapja a beutalót, aztán befekszik a szemészetre, meg­operáljuk azt a szemet. — És akkor itt van a kór­házban? — feszengenék az asztalbeliek. — Azt mondtam nekik, nem úgy készültem én, hogy már befeküdjek. Csak bejöt­tem. Hazamegyek én még, nehogy azt higgye az asszony, hogy a lányoknál maradtam Nyíregyházán. Osztán majd bejövök. Nevetnek, jól kibabrált a doktornővel Pista bácsi. Pe­dig nem mai gyerek. — Hetvennyolcat töltöttem a tavaszon, kérem. De a lá­nyoknál még itt tudnék ma­radni. Nemhiába félt a mama otthon... A négy ember állandóan kérdez. Hol járt, mit csinált ez alatt a szép idő alatt a* öreg. A bácsi mesél. ízesen, élcelődve. A háborúkról, a csa­tamezőkről, a pesti unokák­ról, akiket most is meglátoga­tott a vásár ideje alatt, mert­hogy most olcsóbb a vonat. Haj de büszke, mikor azt mondja el, hogyan dugott a kabátja zsebébe a menye 500 forintot, hogy legyen egy kis zsebpénz a nyugdíj mellé. Jó közönségre talált a fia­talemberekben. Elhallgatnák a mondókáját reggelig. Koc­cintanak a habos pilzenivel, adják az öreg alá a lovat. Négy óra körül aztán készülő- dús Pista bácsi. — Megy a vonat bátyám, hogy így siet? Maradjon még, eliszogatunk csendesen. — Nem vonattal vagyok én — húzza ki magát a kis, vé­kony ember. — Reggel hoztak be buszon a fiúk. Ide járnak az építkezéshez, most indul­nak visszafelé, hát itt vesznek fel a sarkon. De ha arra jár­nak Vasváriban, szívesen lá­tom magukat egy pohárka jó­fajta vinkóra. — Hogy találjuk meg? — Csak azt kérdezzék, merre lakik Nagy István, akinek az a szép, magyaros bajusza van. Azt ott már minden gyerek tudja, hogy én vagyok_

Next

/
Thumbnails
Contents