Kelet-Magyarország, 1971. június (31. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-26 / 149. szám

##h. JSflfos S. Ei™-i8Äg¥Ä15MzX8f 1. «*M Kapcsolat is M ostanában sok szó esik a vezetés színvonaláról, a vezetők felkészültségé­ről. Hivatalosan és az újsá­gokban is legtöbbet — helye­sen — a vezető irányítókész­ségéről beszélünk, írunk, s ennek fényében vagy árnyé­kában vizsgáljuk az üzem, az intézmény, vagy éppen a tsz eredményeit (persze, legalább annyiszor fordítva is áll az eset: az elért sikerekből, vagy balsikerekből visszakö­vetkeztethetünk a vezetés színvonalára, a vezető felké­szültségére is). így van ez rendjén. Az élet elsősorban tetteket követel a vezetőktől, mindenkitől. De arról már kevesebb szó hang­zik el, hogy a falvak, a váro­sok vezetői, a gyárak, az in­tézmények igazgatói, a terme­lőszövetkezetek elnökei ho­gyan fejlődtek emberileg. Pedig szemünk előtt játszódik le, hogy a munkásvezetők nemcsak mérnökké, a tsz-el- nökök nemcsak agronómussá, de emberileg is magasabbra nőttek. A tudás, az irányító­készség fejlődését persze, könnyebb lemérni. Jól men­nek a dolgok a gyárban, tel­jesítik, sőt túlteljesítik a ter­melés fontos mutatóit, s ez nagyon jó. A vezetőt megdi­csérik fölöttes hatóságai, esetleg, ha az idő úgy hozza, érdemeiért kitüntetést tűznek a mellére. A jó munkát, a hatékony vezetést a dolgozók is elismerik és tudják: ha ve­zetőjük kitüntetést kap, an­nak fénye egy kicsit rájuk is A ki — bármilyen szinten — döntésre kényszerül, előszeretettel teszi fel a kérdést: vajon ne kérdezzen meg senkit és egy személyben, szuverén módon döntsön, avagy demokratikusan, mun­katársai, illetve más érdekel­tek véleményének meghallga­tásával. Bármilyen valószerű­nek látszik is a kérdésfeltevés, mégis többnyire hamis az így megfogalmazott dilemma. Va­lójában ugyanis nem az egy­személyi és demokratikus döntés között húzódik áthi­dalhatatlan szakadék, hanem az érdemi és a megalapozat­lan döntés között. Ezek előrebocsátása után, talán nem felesleges néhány szót ejteni magának a témá­nak az Időszerűségéről. Arról nevezetesen, hogy bár a társa­dalmi és a gazdasági életben, noha mindig szükség volt és szükség van helyes, hasznos elhatározásokra, ezek hordere- je következményeik súlyával és kiterjedésével arányosan növekszik, a döntés bonyolult­sága pedig alighanem még fokozottabb mértékben. Ezért kerültek előtérbe napjainkban a döntések szervezeti, közgaz­dasági és etikai-politikai kér­dései, illetve kívánalmai. Könnyű belátni, hogy a döntés demokratikussága nem néhány munkatárs formális megkérdezésétől függ. És at­tól még nem lesz a szóban forgó döntés demokratiku­ragyog. De az emberek érték­mérője sokkal szélesebb ská­lájú ennél, ök a vezetőkben azt is „mérik’’, amit a fel­sőbb szerveknek — helyzetük­ből fakadóan — nem mindig sikerül meglátniuk. Az emberek nap nap után együtt élnek vezetőikkel. Leg­többször a nagyok mellett lát­szólag apró dolgokból alakít­ják véleményüket. S amit ma a jó szervező-, irányítókész­ségen, a szaktudáson kívül el­sősorban várnak vezetőiktől, az az őszinteség, egyenesség, s a magasabb rendű kommunis­ta humanitás. Hogy ezek mennyire nem apró, jelenték­telen dolgok, arra legtöbbször az élet adja meg a választ. Az MSZMP Központi Bi­zottságának helyes politikai vonala teremtett olyan hely­zetet, amelyben a vezetők lá­ba alá futóhomok helyett szi­lárd talaj került, s ma nem a „leckét” kényszerülnek fel­mondani, mert a szó azonos a tettekkel. Jó így élni, köny- nyebb így vezetni. De hát a múlt néhol még kísért, hallani még esetekről, szerkesztősé­gekbe is hozza a panaszosok­tól a hírt a posta. Az egyik vidéki városban az általános iskola igazgatója tanév végén felolvasta a tan­testület előtt a pedagógusok egyéni minősítését. A kollé­gák örültek, jólesett a nehéz év után az elismerés. (Az igazgató általában mindannyi- uk munkájáról elismeréssel nyilatkozott.) A minősítések ezután bekerültek a városi sabb, ha történetesen egyezik a megkérdezettek vélemé­nyével. Alighanem helyben vagyunk: a véleményeknél. Az érdemi és demokratikus, avagy megfordítva — demok­ratikus és érdemi döntéshez ugyanis vajmi keveset nyújt néhány felületes vélemény: a kérdés alapos ismeretében fo­gant, megalapozott állásfogla­lásokra van szükség. Nem fel­tétlenül helyeslőkre, mármint az esetleg ismert kiinduló ál­lásponttal egyező vélemények­re! A fontos ugyanis az, hogy a véleményezők, sajátos isme­reteik és elfogultságuk sze­rint, a megoldás egy-egy reá­lis változatát terjesszék az elhatározásra hivatott vezető elé, s az ő dolga a mérlegelés és a kérdés végső eldöntése. Lehetséges, hogy ez egyezik valamelyik előterjesztett ja­vaslattal, de az sem kizárt, hogy — mondjuk — nyolc ja­vaslat ismeretében egy kilen­cedik mellett tör lándzsát, éppen annyi felelősséggel, mintha egyes-egyedül jutott volna elhatározásra, viszont sokkal nagyobb biztonsággal. És ez a döntés demokratiku­sabb is holmi szavazásnál, ami — az elhatározás helyessége szempontjából — aligha meg­nyugtatóbb, viszont teljesen elmossa az egyéni felelőssé­get. Manapság gyakran megtör­ténik, különösen a gazdasági munkában, beruházásokkal, tanács művelődési osztályára. Történt, hogy az említett tantestület egyik tagja a nyá­ri szünidőben a tanács mű­velődési osztályán helyettesí­tett. Munka közben kezébe került a minősítés is, s ámul- va_ látta, hogy azon egészen mást írt az igazgató, mint amit a szemükbe mondott. Természetesen néhány napon belül a dologról értesült az egész tantestület. Az igazga­tónak bizonyos múltbeli ér­demei vannak és szakmailag is tehetséges ember, de ki méltányolja ezt ilyenkor? Hi­bájával olyan bizonytalan, rossz légkört teremtett, amelyben rövidesen tarthatat­lanná vált a helyzete. Felvetődik a kérdés, ho­gyan követhetnek el ilyen súlyos hibát. A válasz min­denképpen egy lehet: aki nem hisz, nem bízik az emberek­ben — az képtelen őszinte, egyenes lenni hozzájuk. S ilyen vezetőt — akár ha égig is érnek múltbeli érdemei, s ha még oly művelt is, mert nem képes és nem akarja megérteni a párt politikáját, mely eleve az egyenes, őszin­te emberségre épít — az élet fogja félreállítani. Bízni kell az emberekben, s aki nem a beosztástól várja az emberek elismerését, de tetteivel, őszinte emberi kap­csolataival igyekszik minden­nap kiérdemelni, az nemcsak magának, de üzemének, az or­szág, a nép ügyének tesz jó szolgálatot. (—a —r) fejlesztésekkel összefüggő kérdések napirendre kerülésé­vel, hogy nem puszta vélemé­nyezésre, hanem eleve több döntésváltozat kidolgozásá­ra hívják fel az érdekelteket. Ez korszerű módszer, mert következetesen és tárgyszerű­en, a számításba vehető célok és a hozzájuk vezető külön­böző utak körültekintő fel­dolgozását feltételezi, egyszer­smind az összehasonlítás le­hetőségét és az igazi választás kényszerét. Hogy azután, aki választ, a maga sajátos igé­nyei szerint jusson el a véle­ménye szerint legjobbhoz. De ez esetben már tagadhatatla­nul demokratikusan és érdemi alapon, mert nemcsak meg­kérdezte azokat, akiknek a szava, szakértelme mértékadó az ügyben, hanem azokra tá­maszkodva alakította ki a döntő állásfoglalást is. Hogy így is, ilyen körülmé­nyek között is előfordulnak, előfordulhatnak tévedések, helytelen döntések, az való­színű. De mindenesetre ke­vesebb, mint amennyire egyébként lehetne számítani. Egy bizonyos. Aki munkatár­sainak ismereteire és lelkiis­meretére támaszkodva dönt, az is felelős, de aki mindezt semmibe véve, megy a saját feje után, az felelőtlen. E kettő pedig a tűz és a víz. So­ha nem fémek össze. (b. j.) 150 nap helyett 50 * Érdemes és könnyebb lesz dohányt termeszteni Befejezéshez közeledik a Nyíregyházi Dohányfermen­táló Gyár több éven át tartó, nagy rekonstrukciója. Az im­már 90—100 millió forint ér­tékű munka elvégzése után, a jövőre kezdődő második ütem befejezését követően — 6 hónapos idénykapacitást és 3 műszakot véve alapúi — közel megháromszorozódik a gyár fermentálói kapacitása. Ezzel végeredményben meg­alapozott lesz öt megye mint­egy 300 ezer mázsa dohány- termésének fogadása, illetve alapanyagként való feldolgo­zása. Fajtaváltás A megnövekedett kapacitás ésszerű, gazdaságos kihasz­nálása feltétlenül megköveteli a dohánytermesztés korszerű­sítését. Nagyobb gondot szük­séges fordítani a hozamok nö­velésére, a termelés komplex gépesítésére. A vállalat már elkészült negyedik ötéves ter­ve főleg ezeket a feladatokat tűzte ki célul, erre összpon­tosítja saját erőforrásának te­kintélyes részét. A terméshozamok növelését elsősorban a fajtaváltással igyekeznek elősegíteni. Ennek érdekében — a szabolcsi faj­ta rovására — jelentősen nö­velik a nagyobb hozamú és minőségileg is jobb Burley, kerti és hevesi dohányok ter­mőterületét. 1975-ig mintegy 2000 katasztrális holdon a kísérletek alapján már bevált új hazai és külföldi fajtákat honosítják meg. A fajtaváltás lehetővé te­szi, hogy a termőterület je­lentős növelése nélkül is na-' gyobb mennyiséget takarít­hassanak be az ültetvények­ről. Az elmúlt évben például 5 mázsás átlaggal 114 000 má­zsa volt az eredmény. Ez év­ben — kisebb területről, 8 mázsás átlaggal — 163 000 mázsát terveztek. Gépesítés Nem lenne azonban gazda­ságos a dohány termelése, ha nem fordítanának kellő gondot a gépesítésre; az ültetés, az ápolás és a betakarítás kor­szerűsítésére. Ennek érdeké­ben jelentős befektetést igénylő korszerűsítést hajt végre az ötéves ciklusban a vállalat. Ez már az elmúlt év­ben megkezdődött a palánta­ültető gépek beszerzésével. A vállalati eredmény terhé­re az idén 2 és fél millió, jö­vőre 9 millió, 1973-ban 11, 1974-ben 13 és 1975-ben 18, tehát a negyedik ötéves terv keretén belül összesen 53,5 millió forintot irányoztak elő a különböző gépek beszerzé­sére. Mindez vállalati hozzá­járulás és amennyiben az állami gazdaságok és termelő- szövetkezetek is társulnak a befektetésekhez, úgy megtöbb­szöröződik a gépvásárlásra fordítható összeg. Ezt a befek­tetést akár társulási alapon, akár szerződéskötéssel, bérleti viszonyban is érdemes elfo­gadni a dohánytermelő gazda­ságoknak. Néhány jellemző gazdasá­gossági mutató: a BULK— CURING típusú dohányszárító például olcsóbb, mint a régi hagyományos. Ebből a tűsoros szárítókamrából négy darabot vásárolt a vállalat, amelyet saját kezelésében üzemeltet a nyírmadai Kossuth, a beszte­rcei Uj Barázda Termelőszö­vetkezetekben és a Nyírtassi Állami Gazdaságban még eb­ben az évben. A régiekkel szembeni előnye, hogy a 14 holddal szemben — minőségi­leg jobb állapotban — 20 holdról szárítja le a dohányt. Nagy előnyére válik még, hogy nem stabil rendszerű, az igényeknek megfelelően lehet telepíteni oda. ahol nagyobb szükség van rá. A saját beruházás keretében kerül beszerzésre még egy nyugatnémet gyártmányú do­hányvarró gép is, amely a nagy fizikai munkát igénylő fűzést gyorsítja és automati­zálja. Ebből egy-egy gépet kap ez évben a Dohányipari Kutató Intézet és a Nyírtassi Állami Gazdaság. Előbbi a nyilvánvaló kísérletezésre, melynek alapján a további vásárlások sorsa dől majd el. Szakemberképzés Ugyancsak az idén vesznek három, eredeti francia gyárt­mányú tővágó gépet is. Ezek­kel a gépekkel a Burley fajta dohánynál akarják megoldani a tokén való szárítást. Ez azt jelenti, hogy törés és fűzés nélkül oldják meg ennek a dohányfajtának a betakarítá­sát és szárítását. Pontosan a betakarítási munkák dandár­jában szabadítják fel a kézi munkaerőt, mert a szárával felakasztott dohányt ráérnek csak munkacsúcs után, no­vemberben, vagy december­ben leszedni a tőkéről. Nagy jelentőségű a magyar dohányipar történetében a BALTHES típusú, kanadai eredetű dohánykombájn be­szerzése is. Ezt a gépkolosz- szust, amely ültet, kapál, vagy tárcsáz, valamint perme­tez és betakarít, a napokban mutatták be Nyírmadán, a kísérletre kijelölt állami gaz­daságban. Teljesítménye egy- négy emberrel váltakozva, éves viszonylatban 35 hektár ültetvény. Ezzel a géppel egy hold megművelése 10 órás munkanapokra számítva 50 nap, míg a hagyományos, kézi erővel 150 nap. A tervciklusban nagyobb gondot fordít a vállalat a szakmunkás-utánpótlásra is. Jó irányban haladnak azok a tárgyalások, amelyeknek az a célja, hogy a megyében meg­kezdődjön a dohánykertész- képzás. Ugyanakkor az új gé­pek kezelőinek képzéséről a vállalat gondoskodik. T. A. JUNIUS VÉGÉN MEGKEZDIK A KISVÄRDAI KOR­SZERŰ KENYÉRGYÁR MŰSZAKI ÁTADÁSÁT. KÉPÜN­KÖN: A BELSŐ SZERELÉSEN DOLGOZNAK A SZAKEM­BEREK. (HAMMEL JÓZSEF FELV.) Érzékeny utazás A félszáz év előtti nyarat, a dombhátnak szaladó kertet, a kőlábazatos padot lesütött szemű ablakoknál, te tudod megidézni, egyedül te. Te loptad el a szalagot Tóti Ve­ronika kemény szálú, fonatos hajáról, hogy visszakunyerál- ja tőled este, ott, azon a pá­don. De feltételeket szabtál, mohón, gyerekes ravaszko­dással, és Veronika — elhú­zódva kissé — teljesítette kí­vánságod. Naponta változtak az elcsent tárgyak, elölről kezdődött az alkudozás. Ti­zenöt évesek voltatok azon a nyári vakáción. Ma úgy érzed, sajátod az a kis pa­rasztház, nem is a birtoklap szerint a tiéd. Gyerekkorod el sem idegeníthető emlék­kockája, rriellyel gyakran el­játszol. Birtoktest, valahol a ködgomolyok mögött, nem a földbe vert karók jelzik hatá­rait. Akkor még nem sejtetted, ki viaskodott Dunaalmáson éppen itt, nehezen hűlő lán­golásával, két, balsikerű há­zasságában is. Pár csontja ott pihen a temetőoldalban a Vályiak, Vargyasok és Tótiak szomszédságában. Ide kellett jönnöd, hogy észrevedd a vörös márvány­táblát: „Ezen házban élt és halt meg Lilla, CSOKONAI költészetének NEMTŐJE”. Most nem a filológiai szin­teret, Tóti Veronikát keresed, miatta utaztál ide, hírül vet­ted, hogy él, özvegy Imrik Lajosné, a régi házban. Vál­tozott a ház, nem is túl sokat, falait újból átrakták, bőví­tették. Csöndesen nyitod meg a kaput, lábujjhegyen lopod magad végig a jól ismeirt ám- Situson. Miféle képzelt arc­mást keresel, hogy szembe­nézz ifjúságoddal? Előtted áll Tóti Veronika, de mégsem ő, apró termetű nénike, másfél araszos vál­lal, mintha összerántotta vol­na az idő. Csak sötétlő szem­bogara a régi parasztlányé. ölelésre lendíted a karod, de habozol, megteheted-e annyi év után? Valami meg­borzol, nem is egykori bor­zongásaid, hiszen annak a va­laminek a temetésére jöttél! — Drága Veronika! Megismer, így válaszol: — Maga az Pisti? Oly ke­veset változott! Csak a ha­ja... Akkor másmilyen volt. Szája széle egymásra pré­selt, szigorú. Megilletődés se bujkál árnyas tekintetén. Mintha feszélyezné a talál­kozás. Élt benned a kép az egy­szeri lánypajtásról. Szikkadt, kicsi öregasszony: így talál­tad. A sír széléről hozta vissza az orvos, alig vert már a szíve. Ezért jöttél, hogy foszlá­nyaira tépd gyerekkorod? Szembe kell nézni a való­sággal. Vea-onika érzést és reményt kilúgozó éveivel. Sokféle ágyban futnak a patakok, Kétfajta víznyelő ré­teg: Lilláé és Veronikáé. Nem szeret beszélni magá­ról: — Hagyjuk, elmúlt. Túl vagyok rajt —, öregesín el- legyint. Jó idő múlva beszél. Mint­ha ásóval fordítaná ki a föl­det, mélyen, a halottakig. Ezért jöttél ide, hogy éle­tébe turkálj? Ezért. Mentő érved mutatod fel, hogy író vagy ? Korántse mentséged. Élő, rángatózó idegeket kell átvágnod,.. Amit Tóti Veronikától hal­lottál s följegyeztél, változ­tathat a sorsán? Az övén semmiképp se. Talán máso­kén, akik később jöttek. Lás­sák. Ilyen is volt... Tizenkilenc évesen vándo­rolt ki Franciaországba. Vele még sokan a faluból. Seholse volt münka. Sampányi szövő­gyárba került. Nyolcadmagá- val élt tömegszálláson. Nem jutott meleg vízhez hogy tisz­tálkodjon. Ezt is megszokta. Erős volt, fiatal. Négy év után került vissza falujába. Sokan maradtak kint. Két öccse is. Ők nem élnek már. Harminckettőben ment téri­hez Imrik Lajoshoz. Még tar­tott a háború, hogy rokkan­tán elengedték. Mutatta a fényképet. A medencecsonton akadt meg a golyó. Mégis boldog volt Veronika. Apa kellett a két gyerek mellé. Korai volt az öröm... Néme­tek jöttek a faluba negyven­négyben. Valami eldugott fegyverek után kutattak. Ott leltek rá, egyik vizesárokban, a hegyben. Pár golyószóró és rozsdás puska. Megtizedelték a férfiakat, mivel hallgattak. Imriket is agyonlőtték. A ti­zenkét éves Tóni fiú volt ott Könyörgött a németeknek, ne bántsák az apját. Végig kel­lett nézni a kivégzést. Azóta idegbajos. Álmában sír, fo­gát csikorgatja. Dolgozik, de nem jár sehova. Nem is nősül. Ma harminchét esztendős, de többnek látszik. Rögeszméje, hogy rajzol. Mindig háborút, repülőt, meggyötört arcokat. Aztán eljárt a „Timföldbe” Veronika. Szivattyút kezelt. Itthon kapálta a szőlőt, Tóni- val. Egyik nap összeesett. Blilentvűzavar, kizsarolt szív. Többé nem mehetett vissza. Nem engedte az or­vos. Alig lézeng Veronika. Nem váltja föl senkírí — Ezért nem akartam bele­kapni a mesébe. Nem is ér­dekes történet. Jártak így más asszonyok is... Sok volt a hatvanöt év_ Ez az igaz­ság... Felnyitottad a bűvös palac­kot, neked kell visszakerget­ni démonait. Ennyit megte­hetsz Veronikáért: — Emlékszel a faluszéli magtárra? Ott áll ma is. Mennyit bujócskáztunk ben­ne. Azok voltak a szép idők! Rábólint. Üresen bámul a levegőbe. Másegyébre gondol. Kergetik egymást emlékeid. — S a meggyszedésre, Be- rentés Margitéknál? Mintha mosoly kéretőzne ajka köré. Az első. Lelkesen kap az emlékén. — Arra igen. Maga nagy ördög volt már akkor. Föl­lesett rám. Érett meggysze­met húzott végig a csupasz lábszáramon... Bizony így történt Tóti Ve­ronika. Ezért jöttél hát ide, öreg- fiú. Hunyadi István Tűz és víz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents