Kelet-Magyarország, 1971. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-11 / 86. szám

] Falu, értelmiség, szabad idő

Minden faluban van kisebb vagy népesebb értelmiségi csoport, mely ilyen, vagy olyan körülmények között, így vagy úgy végzi a szakmai munkáját De mit csinál azon túl? Milyen módon él értelmiségi életet a szabad idejében, és főként: hogyan tölti be azt a specifikus társadalmi hivatást, amit jórészt a szakmai munkaidőn túl kell betöltenie?

Nem azokra az orvosokra gondolunk például, akik pillanatnyilag szakmai hivatásukat még falun gyakorolják, de ezt — a városra kerülés reményében — annyira átmeneti szükségmegoldásnak tartják, hogy minden hét véget a városban töltik, s a velük egy faluban dolgozó más értelmiségieket jóformán nem is ismerik. Ugyancsak tárgytalan a kérdés annak a mezőgazdásznak, agrármérnöknek, pedagógusnak az esetében is, aki a városból jár ki naponta falusi munkahelyére, s minden este ház a vonatozik, buszozik a városba a családjához. Azokról kívánunk szólni, akik meggyökeresedtek a faluban, s munka- és szabad idejüket ott töltik. Közülük is elsősorban a pedagógusok és az orvosok szabad idejéről.

„Eléggé megterheltek vagyunk — mondta egy iskolaigazgató. — És legjobban azok, akik sokoldalúak.” „Mi, pedagógusok, — mondta egy másik iskolaigazgató, — biztosítjuk a falusiak szabad idejének szórakozásiművelődési lehetőségeit. De a miénket nem mindig tudjuk biztosítani.”

S valóban igaz, hogy a falusi pedagógusokra hárul a legtöbb feladat. Kívánatos, hogy elvégzésükre a falu egész értelmiségét mozgósítsák, vagyis arányosan osz- szák el azokat.

Az anyagi, tudati-erkölcsi változások eredményeként ma sokrétűbbek, bonyolultabbak a falusi értelmiség feladatai, — s nem utolsósorban: igényesebbek! S az igényesebb feladatoknak hovatovább csak úgy tud megfelelni az értelmiségi, ha önmaga iránt is mind igényesebb lehet. Ha mind többet utazhat, külföldi országokba is, bejárhat a városba, színházat, tárlatot nézni, hangversenyt hallgatni, olvashat könyvet, folyóiratot, összegyűjtheti és feldolgozhatja a helyi hépi szokásokat, hagyományokat, elkészítheti a falu monográfiáját, anélkül, hogy attól kellene félnie: valahányszor nekiül valamely közhasznú „hobbyjának”, beállít valaki a járástól, a megyétől a „legsürgősebb” és „legfontosabb” feladatokkal.

Változtatni kell ezen a szemléleten. Azon, hogy egyfelől vannak csupa tevékeny, az önként és kötelességből Végzett tennivalókból ki nem látszó, s így az önképzésre fordítható szabad idővel nem rendelkező pedagógusok, — és vannak kollégáik, akik a szakmai munkán túl — bár bőven lenne idejük rá, — megszűnnek értelmiségiek lenni.

Egészen másként vetődik fel a szabad idő kérdése az orvosok esetében. Ilyen véleményeket jegyeztünk fel tőlük: „A szakmai munka majdnem minden időmet kimeríti”. „Évi rendes szabadságomat csak akkor vehetem ki, ha van helyettesítőm a szabadság idejére.” „Annyi a felesleges papírmunka, hogy a gyógyításra, kezelésre szánt idő is arra menne rá, ha az ember nem lenne lelkiismeretes.” „Azt mondják, mennyire felvágós, nagyképű és elzárkózott vagyok, mert nem keresem az értelmiségiek társaságát. Hát igen, nem járok közéjük kanasztázni, ultizni, konyakozni és hallgatni a nosztalgikus nyavalygásaikat, inkább böngészem a szakirodalmat, tanulmányozom az új gyógymódokat«.”

Az a tapasztalatunk, hogy az elvidékiesedés veszélyét az orvosok érzik leginkább, s éppen ezért bennük a legerősebb a korszerű életforma igénye, a lakásberendezés kiválasztásában éppúgy, mint az önképzés gyakorlatában. Távlati tervként a legtöbben a szakvizsgát emlegetik, s azt a vágyukat, hogy olyan gyógyintézetbe, kórházba kerüljenek, ahol „mást” és „többet” tehetnek a betegekért Azt hihetné az ember, hogy nem a végleges meggyökeresedésre akarnak berendezkedni, s ennek ellenére mégis úgy néz ki a dolog, — lakás és munkafeltételi igényeikben, szakmai munkában és önképzésben, művelődésben és egyéni szenvedélyeikben egyaránt — mintha értelmiségi mivoltukban ők találták volna meg legjobban a helyüket falun.

Mi ennek a magyarázata?

Nyilvánvalóan sokat számítanak a szubjektív tényezők. Az, hogy tudatosabban él bennük az értelmiségi életstílus igénye, s azt a kevés szabad időt rmi a szakmai jellegű elfoglaltságon kívül marad, az orvosok inkább fordítják egyéni művelődésre, mint társadalmi tevékenységre. S ez a szabad idő mégiscsak több annál, mint amennyivel egy „csupa feladat” pedagógus rendelkezik szakmai és társadalmi, közéleti munkáján kívül.

A falusi orvosok helyzetéből, életformájából levonhatjuk a pedagógusokra is érvényesíthető következtetést. A feladatok megfelelőbb és arányosabb elosztásával, serkentsük pedagógusainkat. S mindenekelőtt tegyük lehetővé számukra a mennél tartalmasabb, sokoldalúbb értelmiségi életformát

Amikor a falusi értelmiségről beszélünk, mindenekelőtt a pedagógusokról beszélünk. Nemcsak azért, mert számszerűen ők képviselik ennek az értelmiségnek a zömét, hanem főleg azért, mert a társadalmi munka nagyobb terhét mindig ők hordják ma is a vállukon. Ha ma bonyolultabbak a tennivalók és nagyobbak az igények, akkor ezzel nemcsak azt mondjuk, hogy mindez az ő odaadásukat, áldozatvállalásukat, munkájukat dicséri, hanem azt is. hogy a továbbiakban is elsősorban rájuk nehezedik a dolgok sűrűje, s eszerint kell lépést tartaniuk szabad idejükben is — az idővel.

ff)

•••• - t'tvrfvr

Vasárnapi elbeszélés

Bürget Lajos:

Nem nekem örültek

Azt a bizonyos húsvéti lakomát sosem felejtem eL Az ebéd sárgaborsófőzelék volt, feltéttel. Ez a feltét egy éppen akkor kimúlt kis gebe combjából került ki. A harangok már szóltak, barka Is akadt, s bár még a romok meredtek az égre, s Krisztust is levitte egy repesz a keresztről, ünnepi volt a hangulat.

Ültünk az asztal körül, és ettük a borsót, a lóval. A távolból nevetségesnek hat a kép és az emlék: a családfő, s körötte a család, amint áhítattal eszik. Pedig milyen nagy szó volt: élni és enni. A borsó dohos volt, a ló rágós. De mégis: lakoma volt a javából. És ez ünnepi pillanatban szólaltam meg, nagy konster- nációt keltve: — Holnap lo- csolkodni kellene.

Megálltak az evőeszközök a kézben, s mindenki rám nézett. Zavarba jöttem. Ma is emlékszem, mérhetetlenül rosszul éreztem magam egy pillanat alatt EU is vörösöd- tem.

— Mit akarsz? Locsolkodni? — hallom ma is anyámat Ilyenkor? Mit gondosz, más bajuk nincs az embereknek?

— Szeretnék. Olyan jó lenne... És nem fejeztem be a

mondtatot. Eszemben járt Veronika, az első kamaszszerelmem, és úgy éreztem, meg kell öntözni.

— Nincs is mivel — mondta lemondóan nagyanyám

És ezzel a téma le is került a napirendről. A borsó, és a ló, a húsvéti tor minden mást feledtetett. Mégsem adtam fel. Éreztem, tudtam, valahogy megmagyarázhatatlanul hittem, hogy nekem locsolkodni kell. A nyomasztó hetek a pincében, a rom, a sok hulla, a felkunkorodott sínek látványa, a közmunkások erőfeszítései összekeveredtek az elmúlt hónapok kétségbeejtő eseményeivel, és hittem, hogy ebből egy kicsit ki kell már végre szakadni.

Nem, nem hímes tojás, nem húsvéti sütemény csábított. Csak Veronka látása, és valami, amit csak nagyon sok évvel később értettem meg: valami, ami a békére emlékeztetett. A reggeli gondos íé- sülködés, a ruhának csúfolt rongyok csinosítása, a belépés egy házba, ahol talán éppúgy megdöbbennek, mint otthon, de ahol fel is vidulnak a mondókára.

— Kerítettem kölnit — mondtam este vacsoránál, a borsó maradványainak evése közben.

— Honnan — nézett rám

édesanyám, s hiszem ma, hogy akkor irigykedett is egy kicsit.

— Egy katonától. Nem sok, de jó erős. Bírja a vizet.

— És tényleg szeretnél locsolkodni?

— Nagyon. Tudod. Veronka.

Ügy látszik, az ünnepi ételek megoldották a szívek fásult keménységét. Nem ellenezték. Ez pedig abban a kevés szavú világban felért egy engedéllyel.

Este az ágyban sorra vettem, kihez kell elmenni. Először az otthoniak, aztán Veronka. Aztán a szomszédban is vannak lányok. Kölnim hígítás! arányát a létszámnak megfelelően növeltem. Sokára aludtam el, és talán — ez nem biztos — már a locsolko- dásról álmodtam.

— Kellemes húsvéti ünnepet kívánok — harsány szóval köszöntöttem be sorba azokhoz, akiket számba vettem. Azt hiszem, azóta sem örültek úgy nekem, mint akkor. Kínáltak hellyel, néhoí még melasszal is, egy öregasszony féltett cukortojást, volt vagy százéves, dugott a zsebembe. És mosolyogtak, nevettek. Veronka a kertből egy szál nyíló virágot adott. Mentem, s az üvegbe már régen csak vizet töltöttem. De ki törődött ezzel? Kopogtattam, s mondtam: kellemes húsvéti ünnepet kívánok!

Huszonhat éve történt mindez. Az emlék nem fakult, sőt talán szebb lett, mint volt a valóság. És ma már azt Is tudom: nem nekem őrültek, hit-’ nem a jókívánságnak, az első locsolónak, a békét idéző kamasznak.

Készül a húsvéti torta. (MTI fotő — Beret h Ferenc felvétele).