Kelet-Magyarország, 1971. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-17 / 90. szám
I otdal fcELET-MAGYARORSZAd 1971. áprffl* Ä Szülők fóruma: Nem csupán gyerekháború ? Elterjedt játék ma is a rablópandur. Gyermekjá- ék, kamaszjáték — és mindenki volt serdületlenebb is, amikor az volt az öröm, ha célba taláit a homokból gyúrt „bomba”. Csakhogy — főként lakótelepeken — olyan hadszínterek alakulnak ki, ahol a pandúrok szerepét sok helyen a felnőttek veszik át. Elkeseredett idős emberek panaszkodnak, joggal a ház gyerekeire: nem tudunk velük szót érteni, nem tudjuk nekik megmagyarázni, hogy ne az idős lakók ablakát bombázzák focizás ürügyén. Talán beszéljenek a gyerekek szüleivel? Szaporodnak az ilyen panaszok, s elfajulnak a viták. Jogi tanácsot kért a szerkesztőségünktől egy édesanya: a házban lakó gyerekek összeverekedtek, s az egyiknek az édesapja úgy tett igazságot, hogy a kisebbiket — köztük a panaszt tevő fiát is — alaposan elnáspángolta, mondván: ha apád nem teszi meg — itt vagyok én!” Nem a jogi esetet akarjuk boncolgatni — a legtöbb ember úgyis tudja, hogy a gyerekek bántalmazását még szüleinek is tiltják a paragrafusok. De a puszta jogi tényállás mellett is van tanulsága egy-egy ilyen ügynek. Talán azzal kellene kezdeni, hogy a gyerekháborúk tükörképei a felnőttek hideg- és melegháborúinak. Mert ritka gyerek az, amelyikkel szülei nem tudják megértetni, ha akarják, hogy az udvarnak, a játszótériek melyik részén játsszon, hogy ne zavarjon senkit és ne üsse a kicsiket. Naív feltételezés? Nem, bizonyára nem az — ha ugyan a gyerek nem ahhoz szokott, hogy szülei is pofonnal támasztják alá érveiket. Akit ütnek, az igyekszik ütni — ha visszaütni nem sikerül, üti azt, aki védtelen. Ha gorombák a gyerekkel a felnőttek, valahol megtorolja. Kiállítja nagyjából a bizonyítványt a családról is: ha otthon nincs becsülete a nagymamának, nagyapának, az idős szomszéd nénit se veszik semmibe. Láttam édesanyát, aki alig tudta leplezni örömét, amikor az óvó néni panaszkodott. Pistike megverte a pajtását. „Na végre — gondolta az anyuka — nem lesz mafla ez a gyerek. Már nemcsak őt ütik, ő is tudja használni az öklét.” Csakhogy: „felkavarjuk a vizet akkor is, ha többet használna, esetleg mindent gyógyítana, két jó szó. Eljár a kezünk akkor is, ha értelmes beszédre lenne szükség — talán mert ütni egyszerűbb, mint mondani. Talán még végig se gondoltuk a sérelmet, már meg is szereztük magunknak az elégtételt. Hirtelenek vagyunk mi, okos felnőttek egymással is, a gyerekkel is. Nem születtünk valahányan pedagógusnak, de gyerekeink vannak. Neveljük őket, ahogy tudjuk — a jó szándék megvan bennünk. De nem torzítanak-e nagyon a rossz tapasztalatok? Ütöttek bennünket? Mi is ütünk. Tiltották nekünk? Mi is megtilthatjuk. Tudom, egyik oldala ez a kérdésnek — hiszen sokan meg azt mondják: „ilyenek ezek a mai fiatalok, mert nem vagyunk szigorúak. Én nagyon jól nevelem a gyerekem, de a szomszéd bezzeg...!” Nem győznénk polemizálni, ha egyszer egy pástra eresztenénk érveink pengéit. Ne szaladjunk be most abba az utcába, hogy „olyan-e” a mai fiatalság. Magunkat és másokat is okolhatjuk, ha hevenyészett és igazságtalan ítélettel csak rossz véleményünk van róluk. Biztos akad okunk is, hogy azt vágjuk oda néha a más gyerekének: „Ha apád nem teszi meg, majd én...” Okunk lehet, de jogunk, hogy megüssük más gyerekét — nincs. Ezt próbáltuk megértetni a panaszkodó édesanyával, aki két megoldást látott: vagy feljelenti a verekedés apát, vagy — elveri ő is más gyereket. „Béketárgyalás” szóba sem jött. Lám: a gyerekek előbb ismernek átmenetet, mint mi. Akiket tegnap „kiosztottak”, holnap lehet barát. Pedig beleszólhatnánk, mi felnőttek, okosan a gyerekcsatákba. Békességet lehetne tenni környezetünkben és tudnánk is mindenütt, szomszéddal, a szomszéd gyerekével is. Ha nem „hadüzenetekkel” közelednénk egymáshoz, hanem a szép szavak olajágával, írott malaszt? Tudom, hogy sokan mintha parázsba léptek volna, ha ez a téma szóba kerül Fáj is, meg dühíti is az embereket. Pedig hinni kell abban, hogy a gyerek értelmes. A felnőtt is. Ezért az értelmes beszédnek jelentősége van. Ereje is, ha akarjuk. P. Szőke Mária GYEREKEKNEK TÖRD A FEJED ! A KAKUKKPAPUCS Vízszintes: 1. Megfejtendő. 6. Határozott névelő. 7. Tejipari melléktermék. 8. Helyhatározórag. 9. Töltés. 11. Világtalan. 12. Régi feudális rang. 1.4. Uz. 16. Megfejtendő. 18. Háziállat. 20. Kosár. 21. Sértetlen. 22. Szemmel érzékel. 24. Visz- sza: helyhatározó-, mulatós:'ó. 25. Dolgos kar felületére mondják. 27. Szovjet város (sast is jelent). 28. Szenny. 29. Botocska (utolsó négyzetben két betű). Függőleges: 1. Növény része. 2. Bőg. 8. Érzékszerv. 4. Ételízesítő. 5. A veszedelem. 6. Megfejtendő. 10. Szlovák, régi népies kifejezéssel. 11. Tejtermék. 13. ...hagyma. 14. Ilyen párti az, aki sokat eszik. 15. Megfejtendő (utolsó négyzetben két betű). 17. Részesül. 19. Feudális rang. 21. Eledel. 23. TES. 24. Vissza: káros hatású. 26. Kétjegyű mássalhangzó. 27. Vissza: dél-európai folyó. Megfejtendő: Borsod-Abaúj-Zemplén megye négy neves kirándulóhelye (vízszintes 1, 16, függőleges 6, 15.). Múlt heti megfejtés: TISZALÖK — A VÍZI ERŐMŰ. Könyvjutalmat nyertek: Laczó Emese Nyíregyháza, Tóth István Tisztaberek és Tari Mária Pócspetri, Nyakkendőjük parázsló vérszíne úgy lobog, mint kedvük öröm-lángja — szemük máglyáin — s ez a lobogás a szívem rögtön forróságba mártja. Ha őket nézem, mindig átkarol. ölébe vesz és elringat az emlék... Vörös nyakkendős, fürge úttörők 1 — köztük, jaj, ma Is be szívesen mennék. gyermekként újra, s fújnárr dallamát a dalnak büsdtén, egy ütemre lépve s tábortüzeknél — nyári esteken — villogó szemmel bámulnék 3 fénybe úgy, mint most rájuk. Hittel. boldogan. Míg arcukon a mosolyt nyílni látom, a múló évek rámhulló pora ha betakarja szívem, azt se bánom, mert kipattan, mint csöpp ágból a rügy, a népek békés, tiszta, új , jövője belőlük dúsan, örök-pirosán, * ők mennek mindig dalolva előre! A nagy ukrán erdőségek szélén, kora tavasszal, amikor a hóvirág kivírít, ott piroslik egy kis cipőformájú gomba. Az ukránok, úgy hívják: ka- kukkpavucska. Ebből a történetből tudtam meg én is. miért. Réges-régen a kakukk nem élt nálunk, hanem lent, délen, a tengerparti cédruserdőkben. Egyszer kedve kerekedett világot látni. Elindult hát a költöző madarakkal, amikor azok téli szállásukról hazaindultak. Hosszú volt az út, a kakukk leszállt hát egy tölgyfára pihenni. A feketerigó már javában kínálgatta: Itt a dió, ott a dió... de dió nem volt sehol, csak egy nagy szőrös hernyó mászott a tölgyfa levelén. A kakukk bekapta. A tölgy felsóhajtott: — No, végre valaki megszabadít ettől a csúf levélpusztítótól! És megkérte a szép, kék madarat, lakjék a lombjai között. A kakukk nyáron nagyon jól érezte magát az új hazában. De jöttek a hideg őszi éj szakák, a hajnali harmat dérré fagyott, a falevelek megsárgultak, s amikor a szél megrázta a fákat, mind le is hullottak. A rovarok elbújtak az avar alá, a madarak pedig sietve elköltöztek melegebb vidékre. De a kakukk nem ment velük, kíváncsi volt és könnyelmű, mert nem tudta, mi következik még. S nemsokára megérkezett a jó öreg Télapó is. Beterítette az erdőt fehér hótakaróval, hókendő cslcéket borított a didergő, csupasz f aágakra, jégtakarót a kispatakra. Csend lett az erdőn, csak a szél sóhajtozott. Aludtak a fák: a nagy fenyők sátoros ágai alá húzódtak be az őzikék, hó alá bújtak a nyuszik, a mókus is aludt egy faoduban, magára csavarta a farkát, m}.n} e<™ kerefc kis paplant. Fölötte denevérek lógtak, s azok is aludtak. Csak a kakukk volt ébren. Telesírta a csendes erdőt: — Jaj, megfagyok! Éhen halok! Az erdő őre, öreg Manó, ijedten bújt elő rejtekéből. Nagyon megsajnálta a Kakukkot. Szép kis piros papucskát húzott a lábára., hogy ne fázzon és jóllakatta ami marék dermedt kukaccal. Aztán beküldte a mókus mellé aludni. A kakukk szót fogadott. Csak akkor ébredt fel újra, mikor a hóvirág tavaszt csilingelt. A fák nagyot nyújtóztak, hogy cs<ik úgy pattantak a rügyek. A lecsorgó hólétől megnőtt a kispalák. A partján őzikék és nyuszik ittak. Megjöttek a madarak * és mindenki megcsodálta c kakukk piros papucskáit. Aztán a madarak fészket raktak. Apró tojások kerültek a fészkekbe, csak a kakukk nem csinált semmit. Egyre a papucsában gyönyörködött. És amikor kedve kerekedett neki is egy tojást tojni, nem volt hova. Kizavarta hát a fészkéből a Búbos Bankát és a kényelmes, puha fészekbe elhelyezett egy szép pety- tyes kakukktojást. Szegény Búbos Banka kétségbeesve repült panaszával a Bölcs Bagolyhoz. Ez nyomban ösz- szehívta a madárgyűlést. A madarak elhatározták, mivel a kakukk kizavarta fészkéből a Bankát, öt meg kizavarják az erdőből. Nekiestek a csőrükkel. A kakukk kétségbeesve menekült az erdőszéli, süni bokrokba. Menekülés közben elvesztette a papucská- ját. De nem mert visszamenni megkeresni, csak amikor már régi tollát elhullatta és újat növesztett, hogy fel ne ismerjék. De a régi, szép tolla helyett igénytelen, szürkésbarna tolla nőtt. Akkor el kezdte keresni a papucsot, de nem találta. Azóta ősszel ő is elköltözik a többi költöző madárral. Pedig a papucs nem veszett el; öreg Manó megtalálta. Ráragasztotta egy földön_ fekvő korhadt fára. és kinőtt belőle egy szép, kis pi ■ ros gomba. Amikor a hóvirág kivirit. mellette ott piroslik a kakukkpapucs is. De ezt a kakukk sohasem láthatja, mert ami - kor visszaérkezik téli szállásáról. már a hővirág is elvirít és a kakukkpapucska is elfonnyad. Fészket rakni még most sem tud (azóta sem tanult) a kakukk, hanem tojásait óvatosan belopja Balga Seregélyék fészkébe, a kiska- knkkot is azok nevelik fel. ‘ . rt az igazi mamájának runes ideje! Neki a papucsot kell megkeresni! Kakukk Kakukk! — kukucskál be mindenhová, de hiába. Yékánv Anna BARIKA Bari bárány béget, erdőszélre tévedt, míg aludt a pásztor elszökött a nyájból Zúgó sűrű erdő, farkast, vadat rejtik — mennyi fa, mennyi ág — Ismeretlen világ! Bari, ha bemenne, sűrűjében veszne, sűrűjében járva utat se találna. Bari bárány béget, nyájtól messze tévedi merre, hóvá menjen, szegény kis ügyetlen Gyárfás Endre • SZEGÉN*/ M Szöveg: Cs. Horváth Tibor Rajz: Gugi Sándor 6. Ámde fut — fbol ni — a nagyfülű Bodri; • hajtja Barit, hajtja vidáman, ugatva. Fazekas Lajcs (A jövő heti szombati számunkban folytatjuk) I Áprilisi bolondságok ! Erdőszéli röpgyűlésen ; a sasmadár beszél éppen: I „Szervezzünk egy zenekart! \ Aki zenész, velem tart.” , Szétszéledtek, s egy hét múlva ! erdőszéli réten újra együtt ült a kis sereg, mancsaikban hangszerek. Ez aztán a fura látvány! A kisegér görnyedezve nagytrombitát hoz a hátán. Az elefánt pirinkó hangszere a tilinkó. Zongorával jön a medve, mandolin a sas kedvence, a víziló kéthüvelyknyi szájharmonikára tett szert... Kezdődhet az állatkoncert. A kisegér hamarjába felszalad a trombitára, erőlködik, belefúj... Dehogy fúj, csak belehull! A sasmadár körme lecsap, s a mandolin húrja szakad— Hát a medve zongorája? összeomlott egy csapásra. Mit mondjak az elefántról? Tilinkója szárazfából, belefújna — szétreped. Szomorkodik. Mit tehet? ? Vízilovunk előtt kóta, fülében már zeng a nóta, ám a hangszer ezalatt kútnyi torkán leszalad. Másnap reggel erdőszerte azt pletykálta szajkó, fecske miként járt a zenekar. De reméljük, csakhamar okulnak a galibából, s szól a zene, száll a dai / Kreesmáry László: OTTÖRÓK
