Kelet-Magyarország, 1971. március (31. évfolyam, 51-74. szám)

1971-03-21 / 68. szám

Wm. március 8L 9. Métái « . • r Emlékezés Koszta Józsefre Bényel Józsefi Megemelem a kalapom Meglengetem a kalapom minden jóismerősnek. Lohol az idő. Homlokom napról-napra idősebb. Volt és lesz ezután is két-három jób^rátom, s valameddig még hazavár szálló esttel a lányom. Naponta rablóm magamat sűrű perc pergőtűzben, nézek a tegnapok után vidáman, keserűen. Megemelem a kalapom. 'Éltem harmincöt évet. Élek még ennyit? S ami lesz fényesebb lesz, sötétebb? Mezei András: Megérkezem Múlhatatlan szomorúság: a hol-nem-volt ifjúság, szebb éveim, testvéreim, a szabadság mellvédéin továbbszolgalo Katoiuttt, testüket golyó járta át, előre holtan egy se dűl, ragyognak sérthetetlenül. Odatámasztva véresen végig a holt lőréseken, könyöklőn, kezük fegyveren, immár örökös őrhelyen, közöttük keresem magam, még tétován, bizonytalan, s mintha intenének nekem: megérkezel? megérkezem! Művelődés a munkásszállásokon Megyénkben a különböző vállalatok faluról bejáró dol­gozói közül mintegy 1500— 2000 munkás él munkásszál­lásokon. Űk a megyén belüli ingázók, akik a munkahét egy részét itt töltik, átlago­san négy-öt napot, s a hét vé­gén utaznak haza családjuk­hoz. Életük jelentős résre a szállásokon zajlik, ahol jól összeszokott kollektívák ad­ják a keretet a szabad idő hasznos vagy olykor nem éppen hasznos eltöltéséhez. Attól függ! A dolgozók túl­nyomó többsége csupán éj­szakai szállásnak tekinti a szobákat, holott az ilyen el­helyezésben részesülők egy- harmada szabad idejének nem kis hányadát a mun­kásszálló falai között tölti. Nem mellékes; milyen kö­rülmények között, találnak-e lehetőséget az önművelésre, a tartalmasabb szórakozásra? ftehéz kirekeszteni Aligha mérhetjük azonos mércével a megyében lévő munkásszállásokat, hisz az eltérések nagyok: az „össze­dobott” vaságyas pihenőktől a hideg-meleg vizes — tévé­vel, könyvtárral felszerelt — szálloda jellegű szobákig ter­jed a skála... Nem lehet ösz- szehasonlítanl például a zá­Uj könyvek Berkesi András: Alkonydomb A szerző lírikus hangvéte­lű regény^ különös sorsú csa­lád tragédiáján keresztül vil­lantja fel 1919 felejthetetlen napjait, majd a Magyar Ta­nácsköztársaság leverése utáni kegyetlen negyedszáza­dot. A regény közvetlenül a felszabadulás utáni évben fejeződik be. Berkesi András a Zala me­gyei Alkonydomb körüli le­gendákat eleven^ fel. Regé­nye hőseinek, a Tanácsköz­társaság egyik kiemelkedő harcosának — Berecz Mi­hálynak, illetve fiának Be­recz Sándornak életútja. A fiatal Berecz az Alkony domb alján találja meg soha nem ismert édesapját, annak ma­gasztos emlékét, de ekkor egyben el kell veszíteni édes­anyját, aki iszonyatos bűjjt követett el apja ellen. Talán leghűbben jellemez­hetjük a könyvet a szerző mottójával: „K. S. barátom emlékére, aki 1956-ban életét adta a munkás-paraszt hata­lomért, mert 1945-ben nem­csak édesapját találta meg, de önmagát is.” A regény a Magvető Könyvkiadó gondozásában je­lent meg. Cs'nrta fa nos: Mäkotol SoprOíll^ Eredeti dokumentumké­pekkel gazdagon illusztrált művet nyújt át a Móra Könyvkiadó az oivasOKO- zönségnek. A szerző 1944 ászétól végigkíséri a szov­jet csapatok fél évig tartó elkeseredett harcait, amely­lyel felszabadították Ma­gyarországot A könyv lap­jain megelevenednek a Ti­szántúlért, Budapestért és a Dunántúlért vívott csaták és olvashatunk benne a nagy­szerű partizán megmozduld sokról, a hősökről és az áru lókról is. hőnyi átrakómunkások ideig­lenesen berendezett — és megszűnő — szállását a me­gyei építőipari vállalat nyír­egyházi, modem munkásszál­lójával. Mégis, a szélsőséges körülmények ismeretében is mondhatjuk: ma már nehéz kirekeszteni a falakon kívülre az olyan elemi kulturálódási, tájékozódási eszközöket, mint a rádió, a tévé, az újságok, folyóiratok. Sőt, a könyvek és az alkalmi zenei, irodal­mi, képzőművészeti rendez­vények is itt-ott helyet kap­nak a munkásszállásokon. Ma már nem is elsősorban az a gond, hogy hiányzik a rá­dió, tévé — bár ilyen is elő­fordul. Olykor az a bosszan­tó, hogy rossz a tévé, a rá­dió, a lemezjátszó, vagy ép­pen sohasem lehet tudni, ki­nél vannak a kulcsok. Mind­ez nem csupán az ötletszerű­ségre mutat, hanem arra a mélyebb okra; a mun­kásszállások társadalmi ve­zetőségei inkább ‘őrödnek a házirend, a tisztaság köve­telményeivel, kevésbé jut idejük a művelődés elemi feltételeiért is lépéseket ten­ni. Mindehhez persze sok közük lenne a társadalmi szerveknek is, a KISZ-nek, a szakszervezeti bizottságok­nak. Az esetek egy részében c.sak időlegesen kerül a fi­gyelmük középpontjába a munkásszállások helyzete, még kevésbé az ott megho­nosításra váró művelődési al­kalmak megteremtése. Igaz, a váltakozó műszakok, a szervezési és más bukta­tók miatt nem is túl egysze­rű a helyi sajátosságokhoz igazított „receptet” találni a szabad idő célszerűbb, hasz­nosabb eltöltéséhez. De a próbálkozások nem csupán a rapszodikus, alkalomszerű munkáról, hanem arról is meggyőzhetik az érdekelte­ket: érdemes és lehetséges felkelteni a pihenő dolgozók figyelmét egy-egy jó könyv, film, vagy éppen zenei al­kotás, tévéműsor iránt. Nyír­egyházán — igaz nem az utóbbi hónapokban — íro-oi- vasó találkozóval, irodalmi estekkel is el mertek menni a munkásszállásokra Tudunk hanglemezhallgatásról, kö­zös színházlátogatásról, helyi vetélkedőkről is, melyek — ha nem is váltak általános­sá, egy időre felpezsdítették a szállások lakóinak azelőtt egyhangú időtöltését. Gazdagítani az esti programot A próbálkozásokat, az al­kalmi rendezvényeit — és a háttérben maradó öntevé­keny népművelőket tisztelet­ben tartva, mégis azt mond­hatjuk: nem használjuk ki a munkásszállások nyújtotta művelődési lehetőségeket. Több oka van ennek: talán a legáltalánosabb, hogy az ott lakó dolgozók művelődé­se kiesik a vállalati látószög­ből. Kevésbé tűnik fel, ha elmaradoznak az újságok, fo­lyóiratok, recseg, vagy éppen néma a rádió, rossz a tévé. Akik egész nap keményen dolgoznak, aligha kilincsel­nek ilyen ügyekben. „Kívül­ről” kellene jobban, rendsze­resebben figyelemmel kísérni az ilyen problémákat. Az eseménytelenséget az is ered­ményezi, hogy a szálló lakói közül megválasztott „kultúr- felelős” — ahol egyáltalán van ilyen — többnyire a praktikus teendőket tártja csak reá tartozónak: gondo­san elcsukja a könyveket, a rádiót, a tévét... Kevésbé szervezi, kutatja az igénye­ket, ki, mivel szeretné el­tölteni a szabad időt, hogyan lehetne gazdagítani az esték, délutánok programját. Kevés — a vállalaton kí­vüli — a különböző művelő­dési intézmények által nyúj­tott kezdeményezés is. Pedig könyvkiállítás, filmvetítés, ismeretterjesztő előadás, s egy sor „kívülről” adható művelődési alkalom találna itt értő és hálás közönségre, anélkül, hogy bárkinek fel­borítanák a saját maga ál­tal eltervezett szabad idős programját. Választási lehe­tőséget, kedvet adna több száz munkásszálláson élő dol­gozónak a házhoz vitt kultú­ra, ami ma még sokszor „hiánycikk”. Ami felOdít... S létezik még egy, szándé­kában tisztességes, következ­ményében sajnos nem éppen gyümölcsöző szemléletmód is: „Ne zaklassuk művelődéssel a fáradt embereket, ne ve­gyük el azt a kis időt is a gondtalan időtöltéstől.” Ma­gyarán a kártyától... Vajon az „üdítő” kártya-, vagy bi­liárdpartik mellett nem fér­ne el néhány jól időzítőit, kellemes élményeket hozó, színes program is? A fizikai munkát végző embereknek éppen a szellemi elfoglaltsá­gok az üdítőek. Látókörüket, szakmai és általános művelt­ségüket is pallérozza. S a munkásszállásoknak Ilyen, nevelő funkciójuk is lenne... r. g. hangját fogja halkabbra: — Csók-lom. — Zsuzsa, a kislányom — mondja Bazsóné — Tedd ko- móttá magad, aztán asztal­hoz. Bablevest főztem pala­csintával, Zsuzsa. A kislányon takaros mű­bőrkabát. Leveti és a navat is lerázza róla. Majd a Kucs­mát kapja le kurtára nyírt, csibészes holló-hajáról és bá­jos esetlenséggel — hiszen még kamasz — a kezeslá­basa ujját tűri föl. Nem, nem az evésnek gyűrkőzik neki. Lavórt kongat, lábast emel le a tűzhelyről, meleg vizet vesz és karjára törül­közőt csapva kézmosáshoz lát. Mire elkészül, az asztal túl­só végén, egy mélytányérban otí gőzölög már a leves. Te­tején zsírfoltot vető kolbász karikák. De két egymásra borított lapos tányér között ott a palacsinta tésztája is Továbbá két mázas cserép­tál. Az egyikben szilvalekvár a másikban pedig tejfeles tú ró, jól megszórva kristály- cukorral. — Láss hozzá életem — mondja Bazsóné. Hátát a konyhaszekrén; sajkának veti. kezét karb; fonja és csak most forrt.il is mét felém. — Szóval... tiszt volt az a sebesült — mondja. — Nem tudta? — Künn, a kút mellett, egy hókupac tetején jajve- székelt, az árva. Se ing, se zubbony rajta. Egy szál nad­rágban hagyták itt Éppen kötözték volna, azért volt félmeztelen, amikor Bicske felől betörtek a német tan­kok. . Szergej. Igen: Szergej- nek hívták. Csodálom is, hogy tiszt volt. Én húszéves­nek se néztem. . vérzett? — Nagyon. Válltól bokáig az egész bal oldalát végig­verte valami sorozat. Mi is csupa egy vér lettünk, amire fedél alá, be a hátsó szobába tudtuk cipelni a szomszéd bá­lival. — A maga szülei hol vol­tak akkor? — Bújtak. Hátul a kert­ben. A krumplis verembő! csinált bunkert az édesapám. Én is csak muszájból, az ítélt melegíteni tartózkodtam i házban, mikor a kútnál jaj­gatni kezdett Szergej. Csend, csak a kislány ka- tala koccan oda egyre rit­kább időközökben a tányér izéiéhez és a szélvihar huj- iogatása fokozódik odakünn eszelős üvöltéssé. — Tehát. . a szomszéd bá­csi segített becipelni Szer­gejt, — igyekszem ismét to­vább lendíteni a beszélgetést — Aztán mi történt? Mesélje már el, ne kéresse magát Bazsóné fölhúzza, majd le­ejti a vállát: — Mit meséljek még? A szomszéd bácsi el onnan, mert úgy vert, úgy robaj- lőtt az akna, mintha az ab­lak alatt végszám repegtették volna a vásznat, én meg... bekötöztem Szergejt. Aho­gyan tudtam. Mert hat seb­ből szivárgott a vére. Szi­várgott? A combjából, így az ágyéka táján, csak úgy bugyogott. Lüktetve. Biztos valami fontos eret szakított föl a golyó. — Honnan volt kötszere? — A kútnál találtam. Mon­dom, hogy éppen kötözték volna Szergejt, amikor jöt­tek a tankok. De nem lett elég, hamar átvérzett a fásli Volt egy szép nyári ruhám, a bérmakeres7tanyámtól kap­tam. Azt hasogattam föl pótlásnak. — Nem sajnálta? — Meg is sirattam. De. azt se nézhettem, hogy elvé rezzék nekem a sebesült. Bazsóné elmosolyodik, é‘ ettől a fanyar, fura kis mo solytól valósággal serdülő lánnyá fiatalodva fe’ytatja: — A ruha még hagyj án, azt nem nagyon bánta, an­nak utánacsapott édesanyám. De az ágynemű miatt máig is neheztel. — Az is tönkrement? — Persze. A toll is, nem­csak a ciha. Valósággal ra­gadt a vértől. Két vánko­sunk meg egy dunyhánk bán­ta, hogy a társai nem tudták magukkal menekíteni Szer­gejt. — És a németek? A ha­lálfejes SS katonái? ők mit szóltak a maga sebesültjé­hez? Vagy... nem is látták? El tudta rejteni előlük? Bazsóné tekintete felhős lesz. Dús, szépen ívelő szem­öldökének hirtelen szárnya törik. El is fordul. A tűzhe­lyen matat valamit és tompa, megfáradt hangon mondja: — Ezt inkább hagyjuk. Én is megvagyok, az a tiszt se pusztult el. A többi nem fon­tos. A többi csak engem il­let. Meg azt a tisztet, ha ugyan emlékszik még rám. Megdöbbenek, a szavak is cserbenhagynak, ahogy kap­kodva bizonygatni próbálom Bazsónénak: milyen nagy do­log, amit csinált, de csak so­kára és csak ismételt unszo­lás árán tudom rávenni, hogy a kérdésemre feleljen. — Nem, nem tudtam élre* .»ni a sebesültet — mór ’ Március 27-én lesz száz­tíz esztendeje Koszta József születésének. Azpk közé a művészek kö­zé tartozik, akiket művészet­történet-írásunk a Munkácsy- féle nemzeti hagyomány folytatóiként tart számon. „Az a feladat vár rám — val­lotta Koszta, — hogy bármi legyen is az ára, a művészi kifejezésnek azt a formáját szolgáljam, amelyet minden idegszálammal tiszta magyar művészetnek éreztem, amely a kegyetlenül mellőzött Paál László és az igazi nagyságá­ban talán még ma sem is­mert Munkácsy Mihály leg­java műveit küldötte előre örök példaként.” A Brassó megyei Hétfalu egyik csángó községéből, Tatrangról származott. Mi­előtt az Alföldet működése helyéül választotta volna — az egykori céhbeli legények vándoréveire emlékeztető —, szívós, a mesterség minden fortélyát megismerni akaró komolysággal járta a hazai és külföldi festőakadémiákat. Mintarajziskolában, Lotznál és Székely Bertalannál tanul festeni. Budapesti tanulmá­nyai után, festőink akkor megszokott szakmai útja, München következik. 1896- ban erdélyi rokonainál, Sár­réten bukkant fel. A törté­nelmi témák és műtermi fel­adatok lidérce alól felszaba­dulva itt festi meg Hazatérő aratók című képét, amelyre a Műcsarnok 1897-es téli ki­állításán ösztöndíjat, majd 1900-ban Párizsban kitüntető oklevelet nyer. E képe útba- indulás a magyar vidék és a magyar atmoszféra realisz­tikus megfogalmazása felé. A Szolnokon készült Víz­hordók című festménye ro­konságot mutat a hét évvel korábbi Hazatérő aratókkal: mindkettő a paraszti életnek költői hangulattal ábrázolt mindennapi jelenete. De ecsetkezelése itt erőteljesebb, a fényeket és kontrasztokat egyre merészebben csillantat- ja meg. A mezei élet témá­ja festészetében maradandó forrásnak bizonyult Ebben tér el leghatározottabban Nagybánya légkörétől, ahol a szabad ég alá vitt modellek gyakorta képzeletszülte be­állított jelenetekben szere­pelnek. Koszta modellje az élet; asszonyai mindennapos munkájukban valóságos élő­lények. Felismerte, hogy dol­gos és nehéz a paraszti élet és mégis szép és ezt a tényt láttatni tudta. — És hova Is rejtettem vol­na? Még félmeztelen volt épp egy öreg pulóvert pró­báltam rákínlódni, amikor az SS-ek beállítottak. — Hányán? — Ketten. Egy szakállas meg egy egészen fiatal. És? — Tárgyaltak. Pusztuljon a ruszki, egyből szétveri a fe­jét — mondta a fiatal. Mire a szakállas: úgyis kaputt, hagyja a fenébe. — Maga tud németül? — Értek. Vegyes község voltunk, játék meg napszám közben ragadtak rám a leg­szükségesebb szavak. — Aha... És aztán? — Könyörögtem. Állva is, térden is. Meg a puskáját is elkaptam a fiatalabbik halál­fejesnek. Mert csak ütött vol­na, hiába mondott mást a társa... Á, nem lehet, meg nem is érdemes elsorolni, hányán jöttek még aztán! Volt köztük rendes ember is. Volt. A legrendesebb vagy két tucat ultraszeptil tablet­tával is megajándékozott. Nagy kincs volt az akkor. Életmentő szer. Hanem a többség...?! Bazsóné legyint és ismét elhallgat. — Meddig tartott ez a szörnyű állapoi ? - faggatom, Az Abonyban festett Mezei munkások című képére 1910- ben elnyeri a 2000 koronás Röck-díjat, amellyel Párizs­ba megy, majd Belgiumba és Hollandiába. Festészete kül­földi tapasztalatai után is megőrzi eredetiségét. Szívós kitartással vívja ki a maga sajátos mondanivalójához tartozó egyéni, festői nyelve­zetet Külföldi útjai után haza­térve ismét Cegléd, Félegy­háza és Kunszentmárton vi­dékeit járja, végleges letele­pedésre alkalmas helyet ke­res. Erre Szentes határában talál rá, ahol tanyát vásárok „Hogy miért lakom éppen Szentesen — mondotta egy alkalommal — mert ez az a táj, amely leginkább és legegye­temesebben viseli magán a magyar föld jellegzetessé­geit .. Itt érzem magam jól, itt tudok igazán dolgozni...” Az egykori barangolások a Tisza-tájon és az Alföld zu­gaiban már megteremtették benne látványukkal a tágas­ságot, most a maga tanyája varázsköréből elevenedtek meg a látottak. Több mint három évtize­den át festette a Szentes kör­nyéki tájat Olyanfajta fejlő­dési, keresési folyamaton ment át, mint íróink legna­gyobbjai, akik a magyar élet­nek egy bizonyos formáját légkörét, zamatét fedezték fel, és éppen a tehetségük­nek, a mondanivalójuknak, a képzeletüknek legmegfelelőb­bet Móricz Zsigmond, Tö­mörkény István és mások így vették be magukat egy- egy tájba, így itatták át ma­gukat egy-egy vidék életévek Meghonosodásuk o*y tökéle­tes és őszinte volt, hogy nem ők beszéltek tájaik, falvaik népéről, hanem a nép élt« valóságos életét műveikben. Mennél bensőségesebb figye­lemmel fordul a művész vá­lasztott tája felé, annál töb­bet nyújt a legnémább, leg­igénytelenebb környezet is. Már nemcsak az úgynevezett hálás motívumok, érdeke« embertípusok, tarka látvá­nyok vonzzák, hanem éppen azok, amelyekről már csak a legmélyebb művészet nyelvén lehet igazat, megunhatatlant mondani. Képzeletének a kazlak, az ablaktalan falak, a a sötét, kúszó árnyékok is az alföldi szegény nép életéről mondják el a valóságot Festészetének íve messziről ered és messzire vezet olyan ismérvek miatt, amelyeket nemzeti Jellegként ismertünk fel művészetünkben. Bényi Ltart — Három nap —- három éjjel. — Hogyan bírta? — Nem tudom. Annyi bi­zonyos, ha aludtam is, csak ülve, a Szergej lábánál aludtam, egy-egy verset. — És a bátorság? H<yJ gyan volt bátorsága újra meg újra megvívni annyi SS-sel? — Nem volt az bátorság; Sajnálat Sajnáltam Szer­gejt. Ha elfogta a sebláz, sze­gény feje folyton az anyját szólogatta. Meg sírt is. Ma­ma, maraka és csak úgy pa­takzott a könnye. Bazsóné ismét elmosolyoi dik. — Asszonyom! — öt szí­ven ez a derengő, keserédes mosoly. — Valójában hány. éves volt maga akkor? — Tizenöt múltam. , » ▼ — Mennyi?! 1 Valami nagyot koppan? ‘t Zsuzsa, a kislány ejtett' él a kanalát és csak néz, bár múl, az anyját bán; úja; mintha megbabonázták yol; na. Tekintetében Ijedtség, Imi* dat s hitetlenség •«. ' Bazsóné rászól: ‘ — Egyél, életem." Méri nem eszel?-— mondja. —* Mind megfásul tisztára cipőr tglp lesz az a palacsinta. KELOT-MAGYARORSZÁO — VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents